Teadélután

Hoffmann Rózsa napokban tett bejelentése, mely szerint ezentúl a történelmet csak magyar nyelven lehet tanítani a középiskolákban, nagy felzúdulást keltett - az Alternatíva és a Véleményvezér is külön bejegyzést szentelt a témának, melyben a tantárgy angolul, franciául és németül való tanításának megtartása mellett érvelnek - ezek a két tannyelvű képzéseken túl valószínűleg a nemzetiségi iskolákra is vonatkozhatnak, de utóbbiakban bizonytalan vagyok, valamint azt sem hinném, hogy az ilyen helyeken jó ötlet lenne bármely tantárgy kizárólag magyar nyelven való oktathatóságának bevezetése. 

Azonban az Alternatíva a két tannyelvű iskolák idegen nyelvű történelem oktatása mellett azzal az indokolással érvel, hogy ezek egyrészt az immár nagy múltra visszatekintő "elitképzés" hagyományait igyekeznek ápolni, másrészt komplexebb ismeretek megszerzését teszik lehetővé saját múltunk, illetve az egyetemes történettudomány megismerésének tekintetében.

Nos, érdemes itt áttekinteni, miként zajlik egy olyan két tannyelvű gimnáziumban, mint ahová én is jártam, a történelem idegen nyelven (jelen esetben franciául) való oktatása. Mint mára a középfokú tanintézmények nagy részében, nálunk is öt évfolyam elvégzése után lehetett eljutni az érettségiig: az első (csúnyán mondva nulladik) év az erőteljes nyelvi képzésről szólt, ami itt heti több mint húsz franciaórát jelentett, megspékelve némi matematikával, magyar nyelv és irodalommal, testneveléssel. Történelem az első évben semmilyen nyelven nem volt tartva. A második évtől franciául oktatták a tárgyat, az utolsó két évben pedig el lehetett menni fakultációra is, mely emelt szintű képzést, illetve magyar nyelven való tanulást jelentett. 

Erőteljesen elfogult vagyok tehát a tárgyban, lévén a második év végén sikítva menekültem a nagyobb óraszámú, jóval átfogóbb ismereteket lehetővé tevő történelem fakultációra, pusztán azért, hogy végre a saját anyanyelvemen tanulhassam a tárgyat. Tizedikben és tizenegyedikben lehetőségem sem volt a magyar nyelvű történelemoktatásra, pusztán azért, mert francia szakra jelentkeztem - nyilván tudatában voltam előtte is a képzés milyenségének, de egyfelől egy tizennégy éves gyerek még nem képes pontos véleményt alkotni róla, milyen is lehet egy alaptantárgy idegen nyelven való oktatása, másrészt rendkívül szegényes a választék a középiskolai humán szakok tekintetében - harmadrészt meg ugyan ez egy fontos szegmense volt a képzésnek, de azért csak emiatt nem lett volna okom más szak után áhítozni. 

Az Alternatíva blogon a Tóth Csaba által olyannyira magasztalt "elitképzés" nálunk (és nincs okom arra gondolni, hogy máshol mást, hiszen az egyik legszínvonalasabb két tannyelvű gimnáziumba jártam) azt jelentette, hogy a francia alapszókincs elsajátítása után a legkézenfekvőbb igékkel összeraktunk néhány egyszerű mondatot, melyek mindegyike tartalmazott egy-egy történelmi szakszót, mondjuk azt, hogy "la Bulle d'Or", ami meglepő módon Aranybullát jelent, vagy egy afféle franciásítást, mint Szent Istvány királyunk esetében az "Étienne Le Premier". 

A történelem idegen nyelven való oktatása ugyanis nem szélesebb fokú ismeretszerzést tesz lehetővé, hanem egy sokkal behatároltabb történelemelsajátítást, a legalapvetőbb (és épp ezért idegen nyelven nem átadható) tények, szempontok és motivációk hiányát, egy a minimálisra leredukált képzést, mely kizárólag a nyelvi tudás fejlesztésére megy rá.

A történelem idegen nyelven való tanulása, legyen ez bármilyen meglepő, nem jelent egyet a történelmi plusz a célnyelvi tudás megszerzésével, és a legegyszerűbb történeti folyamatok (ahogy Tóth is írja, az "események és jelenségek kihalászása, [...] többé-kevésbé katonás sorba rendezve történő előadása") felvázolásán túl nem vállalkozik, mert nem is vállalkozhat többre:

Amikor azt mondjuk (és mostanában elég sokan is mondták, például Ungváry Krisztián és Gerő András - ez esetben elég nagy igazságtartalommal), hogy a történelem jelentős hányadában a nyelvről szól, akkor ezt szó szerint kell értenünk. Tehát nem kaphatjuk meg a legteljesebb, legabsztraktabb képet sem a saját történelmünkről, sem más népek múltjáról, ha nem  anyanyelvünkön sajátítjuk el ezen ismereteket. Egy olyan tudományban, mely valóban jóval inkább szól egyfajta identitásadásról (illetve különböző identitások megszerezhetőségének lehetőségéről), illetve a precíz és önnön folyamatainak tudatában lévő gondolkodásra való felkészítésről, egyszerűen nem lehet pontos ismereteket szereznünk, ha egy idegen nyelven próbálkozunk az elsajátítással - főként, ha azt az idegen nyelvet addig egyáltalán nem is tanultuk.

Hogy a történelmet eddig lehetett középiskolákban, két tannyelvű képzések keretében idegen nyelven oktatni, az a tantárgy valós értékeinek negligálásával egyenlő - azt állították ugyanis ezzel, hogy a történelem megismerésénél nem fontos, azt milyen nyelven tesszük, sőt, ha nem a sajátunkon fogunk bele, akkor még teljesebb élményben is lehet részünk. Pedig ez nem igaz. Ami a reáltantárgyak tekintetében releváns álláspont lehet, az a történelemhez hasonló humán tudományok terén egyszerűen nem működik - legfőképp a nyelvi behatároltság okán, tehát azért, mert más nyelven nem vagyunk képesek rendkívül fontos részletek, összefüggések, érzetek és képzetek megértésére.

Az eddig elmondottakból pedig következik, hogy valóban nem részesülhetünk ugyanabban a "magyarságélményben" az idegen nyelven való tanulás során - csak éppen nem a szó pejoratív, hanem sokkal általánosabb értelmében. Mert hiába találunk angol megfelelőt a honfoglalásra, netán franciát a fehérterrorra, ettől még nem fogjuk ugyanazt a tudást elsajátítani, amit a magyar nyelven tanulók igen.

Általános iskola után pedig nem véletlenül kezdődik elölről a legtöbb tárgy, így a történelem oktatása sem - így nem indulhatunk ki abból, hogy a nyolcadikos gyerek már mindent tud Árpád-háztól Kádár-rendszerig, és vígan lehet erre építeni a különböző szakszavak sulykolásával. Sem arra, hogy ha alapszinten elmagyarázzuk az események egymásra következését, akkor már pontos képünk is lesz arról, miben is áll az emberiség több ezer éves története.

Tehát, akárhogy is, az csak támogatandó, ha a tarthatatlanul működő két tannyelvű oktatás átszervezésével lehetővé teszik, hogy az olyan, valós ismeretszerzést más nyelven is lehetővé tevő tárgyak mellett, mint amilyen a matematika vagy a földrajz (illetve nagyon fontos szubjektumként még a célnyelvi civilizáció), a történelmet mindenki tanulhatja eztán a saját anyanyelvén.

Balavány György augusztus huszadikai posztjáról az ismert morbid vicc jut az eszembe, amelyben a karácsonyi ajándékát önfeledten bontogató kisfiúra anyja ráripakodik, hogy ne örüljön, hiszen rákos - csak itt még hozzáteszi azt is, hogy az ünnep valójában egy hazugság, és mivel súlyos költségekbe kellett verniük magukat, ezért január végéig se csoki, se süti.

Merthogy fanyaloghat a hitére büszke keresztény, jöhetnek a spanyolviaszt feltaláló bloggerek István/Vajk kegyetlenségével és ránk erőszakolt nyugatosságával, a valóság így is az, hogy ezen a napon az emberek többsége nem a szentté avatást ünnepli, hanem a magyar államiság megszületését.


Hogy esetleg nem is augusztus huszadikán történt ez, az most lényegtelen. A fontos, hogy van egy napunk, amikor mind együtt, büszkék lehetünk magyarságunkra, arra, hogy még mindig itt vagyunk, hogy Európának megváltoztathatatlanul integráns részét képezzük (mert a legtöbben ennek tényleg örülnek), és hogy a történelem egyik legrégibb államaként nagy és nemes tradíciókra tekinthetünk vissza, ha múltunkba nézünk. Ihletett poéták, lángész tudósok és széles látókörű művészek éltek és alkottak itt az évszázadok során, és mindahányan hozzátettek valamit ahhoz, amit ma Magyarországnak nevezünk.

Augusztus huszadikán őket, önmagunkat ünnepeljük: azt, hogy - hangozzék ez bármilyen közhelyesen is -, "együtt az ország". Persze, ilyenkor a legkönnyebb felemlegetni éhező gyermekeket, ide-oda csordogáló közpénzeket, akármit - de ez már megint a fenti viccben nevezett ünneprontó színvonal. Mert ha a saját létünk, biztos identitásunk felett érzett öröm megünneplését sem tartjuk fontosnak, akkor aztán igazán felesleges minden erőfeszítés. De mi tudjuk, kik vagyunk - és ha múltunk, jelenünk, jövőnk velünk, ki ellenünk?

Egyre hangosabban hirdetik egyesek Európa alkonyát, a kelet felé való nyitás szükségességét, az Oroszország
gazdasági előnyeinek kihasználásából fakadó szebb jövő rémlátomását dicső képét.

Nos, amíg néhány fél-ázsiai származék jobbnak tartja hirdetni, hogy hamarosan mindahányan lehúzhatjuk a rolót, és a jövő megegyezik a keleti (agy)féltekével, addig orosz földön éppen hét évre igyekeznek börtönbe csukni egy Pussy Riot nevű feminista punk bandát, mert egy templom oltáránál imádkoztak Putyin bukásáért, megvalósítva ezáltal a garázdaság minősített esetét. Az orosz CPg tehát hamarosan, ha minden a kormányfő-államfő tisztségeket váltogató Putyin tervei szerint alakul, mehet Hodorkovszkij után a cella mélyére, ezáltal is hozzájárulva az Orosz Demokrácia nagyobb dicsőségéhez.

Amíg tehát még jobbszélen is sokan hisznek az oroszokhoz való húzás jövőbeni dicsőségében, a Blind Myself elkészítette zseniális számát-klipjét arról, mi 2012-ben a magyar. Attila népe, esetleg hátrafelé nyilazó, rettegett harcos? Neem, ezt a számot, megismétlem, nem a Hungarica készítette, így egy életszerűbb látleletet kaphatunk arról, hol tartunk ma, és mennyire szép is tud lenni az, ha így fogadjuk el, így szeretjük önmagunkat.