Teadélután

Vidnyánszky Attila egy műparaszt, aki előtt két út áll: vagy betiltja Alföldi utolsó Nemzeti Színház-béli rendezését, a Mephisto-t, vagy hagyja élni, de ez utóbbi eset sem fog többet jelenteni, mint hogy „valamicskét elmozdultunk a közép-késő Kádár-korszak kultúrpolitikai gyakorlatától″. De teljesen mindegy is, hiszen Vidnyánszky egy a legutóbbi sajtótájékoztatón fura ruhába öltözött színidirektor, aki bár teátrumában Shakespeare és Gombrowicz darabjait fogja bemutatni, de biztos csak véletlenül, hiszen valójában Nyirő művei állhatnak közel a szívéhez. Aki pedig eladja magát, az ne csodálkozzon semmin – ezt tanulságként leszűrhettük Stohl András parádés játékának láttán is.

Előbbiek nem egy a jól bejáratott sablonokon túllépni nem képes, jelentéktelen blogbejegyzésből való szemelvények, hanem egy hetilap vezércikkeinek toposzai: a Magyar Narancs két legutóbbi számából vett izgalmas publicisztikai fordulatok. Mint a május 9-ei szám Nemzeti Naftalin című szerkesztőségi írásából kiderült, bár Vidnyánszky rangos szerzők műveit igyekszik majd színre vinni (a már említett Gombrowicz mellett Gorkij, Weöres, stb.), de mindhiába: a Fidesz kinevezettje ugyanis „jelmezt″ öltött a sajtótájékoztatón, amivel azt kívánta üzenni a közönségnek, hogy ő ti. egy „műparaszt″. Bár a Magyar Narancs siet leszögezni, hogy mindenki úgy öltözködik, ahogy akar, mégis: azért csak össze lehetett hozni annak kapcsán egy vezércikket, hogy Vidnyánszky eleddig akként mutatkozott, mint bárki más, de most, most aztán magára ölti árvalányhajas maskaráját, ami árulkodó lehet későbbi darabjaira nézvést is. 

És akkor elgondolkozhatunk mindannyian azon, vajon Stohl éppen miként reflektál művészetére akkor, amikor bedrogozva és részegen közlekedési balesetet okoz; esetleg olyankor, amikor élőben tudósít Györgyusz és Ágika vérre menő küzdelmeiről. Utóbbi történet már csak azért is érdekes, mert a művész önfeladása és a kultúra árulása is hangsúlyos szerepet kap benne: ahogy például tehetségkutató műsorba zsűrinek szegődni, kereskedelmi tévében bohóckodni, Heti Hetes-ben az ottani játékszabályokat elfogadni sem mindig egy előremutató, nagy intellektuális feladat. Hatalom ez is, persze – csak manapság valamiért nem szokás az ilyesmit egy lapon emlegetni a másfajta szolgálatba szegődéssel, napról napra megkötött magánalkuval és egyebekkel.

De felesleges ilyesmiket előrángatni akkor, amikor Stohl színpadi művészetét kívánjuk értékelni. Semmi értelme, mert előbb említettek nem igazán játszanak közre abban, a színész mennyire sikeresen ölti magára egy adott figura szerepét. Teljesen mindegy, Stohl hiteles közszereplő-e avagy sem és hogy mit is jelenít meg a médiában –  ha egyszer a feladatát nemhogy tökéletesen abszolválja, de még túl is teljesíti és heath ledger-i tökéletességgel egyesül Joker-maszkos karakterével, azt bizony el kell ismerni.

Nem vitás, hogy Vidnyánszky maga is részese lett a hatalmi játszmának, amikor megpályázta a direktori széket: ám ettől még egy kicsivel sem fognak tovatűnni munkásságának kvalitásai, még ha azok egyesek ízlését nem is elégítik ki maradéktalanul. Van ez így, ettől még nem érdemes kétségbe vonni senki művészetét: miként Alföldi hozzáértését is minimum dilettáns dolog megkérdőjelezni a művészeti szabadság kihasználása és az egyébként nem haszontalan, jó értelemben vett provokáció megjelenése miatt. Magam a folyamatosan árvalányhajazó, Gombrowicz sötét zsenialitásának giccsbe fordításán aggódók mellett ugyanolyan jókat tudok kacarászni azokon is, akik „mefisztói értékrendről” okoskodnak, majd közlik, hogy ők a tiszta levegő és a székelyek miatt minden egyes alkalommal meg fogják tekinteni a Vidnyánszky-éra bemutatkozó darabját.

Vidnyánszkyt pedig előre afféle dilemmák elé állítani (a május 16-ai MaNcs vezércikkében, Az igazgató árnyéká-ban), hogy vagy politikai indokból betilt egy darabot, vagy eladja esetleg a Vígszínháznak (netán megtartja), de utóbbi esetben sem fog ő maga többet érni: nos, ez a fajta mentalitás az, ami legalább annyira unalmas és kiábrándító már, miként a szolgalelkűség is tud lenni. A művészeti teljesítmény jó előre való leírása, a kiváló darabok keltette remény ellenére való további, kisstílű kötözködés, az Alföldi ellen való nemtelen támadásoknak a másik féllel szembeni újrajátszása: mindez csak a fárasztó kultúrharc felesleges és kártékony továbbgyűrűzését eredményezheti, a születő produkciókra való pontos reflektálást semmiképp.

Mindenesetre azt én is remélem, hogy Vidnyánszky a forgalmazási jogokat át fogja adni a Vígszínháznak, ha maga nem tart igényt rájuk. Nem azért, mintha annyira érdekelne az Orbán-rendszerre való folyamatos utalgatás, magának a NER-nek a jövője és a megmaradása: egyszerűen kíváncsi vagyok a darabra, a hátralévő előadásokra viszont már sajnos nem tudok ellátogatni. Ha a Vígszínház átveszi, magam is megtekintem majd a darabot: nem a nácik miatt, nem is a székelyek hiányától fellelkesülve (vagy annak ellenére érdeklődve) – de még csak „esztétikai hovatartozásomat″ sem kívánom majd megvallani. Csupán a nagyszerű mű újabb feldolgozására, annak maradandóságának avagy felejthetőségének kérdésére leszek kíváncsi.

Az a helyzet, hogy igaza van Krakkó Ákosnak a Heti Válasznak adott interjújában: a politikusok mellett valóban az újságíróké az egyik legönérzetesebb mesterség – elég egy-két írás, és a publicista könnyedén önmagába szerelmesedhet. Ilyen a zsurnaliszták szakmája: bár gyakran elégedetlenek magukkal, úgy érzik, valamit jobban is megírhattak volna, de azért imádják, ha azokra minél nagyobb figyelem terelődik: sőt, valójában minden egyes publikációval az a céljuk, hogy a lehető legszélesebb érdeklődést a késztermékre irányítsák. Ilyesformán egyrészt nem érdemes senkinek hinnie Szaniszló Ferencnek, amikor arról beszél, hogy nem érti, miért foglalkozik vele az izraeli és az amerikai nagykövet. Valójában ezek a támadások épp annyira hízeleghetnek neki, mint mondjuk Bayer Zsoltnak Neelie Kroes elhatárolódása: a probléma leginkább csak az önérzet súlyos megsértésével, a mérhetetlen megaláztatást jelentő díjvisszakéréssel van. Erről már írtam korábban is: ilyet nemhogy újságíróval, de egy emberrel sem lehet tenni, és a felelősséget viselje az, aki a botrányos helyzetet előidézte.

Merthogy azzal valóban gond van, ha a Világ-Panorámát vezető Szaniszló Ferenc részesül kitüntetésben abban az országban, ahol rangos irodalomtörténészeket, Margócsy Istvánt és Tverdota Györgyöt éppen elbocsátani készülnek a legnívósabb egyetemről – mindez árulkodik nemcsak kormányunkról, de sajnos az egész ország állapotáról is. Meg persze az újságírás egészéről is – miféle testület az (MÚK a neve egyébként), amely az illető elmondása szerint direkt azért terjeszti fel kizárólag Szaniszlót egy elismerésre, hogy a „szoclib vezetés” kénytelen legyen őt kitüntetni? Mit látnak tulajdonképpen egyesek Szaniszlóban? Merthogy az utóbbi időkben világosan kiderült, hogy egyesek még az ő munkásságát is készek azon nyomban védelmükbe venni. De vajon miért?

Költői a kérdés, a válasz egyszerű: mert sokan még mindig leragadtak a barát-ellenség, a magunkfajta-magukfajta felosztásnál: ez bizony nemcsak a jobbikosokra jellemző (bár mostanság náluk érhető tetten a leginkább), hanem vezető publicistákra és az utca emberére egyaránt. És ennek a fajta mi - ők felosztásnak köszönhető, hogy egyesek akkor is hajlandóak felsorakozni Szaniszló mellett, ha az a legképtelenebb sületlenségeket hordja is össze ufókról, szkítákról és a mag népéről. Persze, bőven vannak olyanok is, akik osztják ezt a fajta összeesküvés-elméletekben tobzódó világképet: sajnos még egyetemet végzett emberek is hajlamosak a fantazmagóriák világába menekülni, ahogy azt például bizonyos jobbikos fiatalok is teszik.

Mert Bencsik Jánosnak igaza van, csak azt nem veszi észre, hogy feddését magához is intézhetné: a jobboldalon elég sokan hajlamosak ma is az önsorsrontó mártírszerepet magukra öltve játszani a csatába induló kőkemény harcost. Ami az újságírónak valóban feladata is lenne: napról napra megvívnia csatáját a függetlenségért, egyúttal kendőzetlenül kifejtenie a véleményét mindenről, ami tetszik és ami nem tetszik neki a világban. Ellenben a jobboldalon többen is nem magukért küzdenének, hanem mások, „az ellenség” ellen. Persze, a legtöbben ezt nem olyan látványosan teszik, de vannak, akik gyermeki naivitásukban valóban elhiszik, hogy ezt kell csinálni, és azt utána úton-útfélen hangoztatják is: ilyenek például a Jobbikba sodródottak vagy éppen Szaniszló Ferenc is. És az ellen ugyanúgy lehet náluk szakmabeli épp úgy, mint a másfajta világnézetet képviselő politikus is. Aztán vannak a magunkfajták is: érted haragszom, nem ellened – üzeni Szaniszló jobboldali politikusoknak, mintha csak éppen az lenne a normális, hogy egy újságíró a politikusokat ne ellenőrizze, hanem támogassa. De sajnos ma éppen ez a helyzet – mert ma a függetlenséget nemhogy nem tekintik sokan értéknek, de még egyenesen meg is kérdőjelezik annak létjogosultságát, lehetőségét.

Itt téved hát nagyon nagyot Bencsik János: azt hiszi, hogy valóban küzdeni kell „a mi oldalunkon állók” mellett, máskülönben árulónak vagyunk tekinthetőek. Csakhogy épeszű újságíró nem a bal- vagy jobboldalért küzd, hanem az igazságért és a függetlenségért. Nem újságírók ellen, hanem a tisztességért, a becsületért, a szakmaiságért. Mert baloldali és liberális újságíró ugyanúgy végezhet elismerésre méltó munkát, ahogy jobboldali is: Krúg Emíliát, Rényi Pál Dánielt, Kósa Andrást és Aczél Endrét pedig ugyanúgy megilleti az elismerés újságírói tevékenységéért, mint mondjuk Szajlai Csabát, Sitkei Leventét, Szőnyi Szilárdot vagy Lukács Csabát. Nem azért, mert ilyen vagy olyan világnézetűek, hanem szakmaiságukért, áldozatos munkájukért.

Szaniszló Ferenc pedig ott tévedett nagyot, hogy elhitte: neki jár az az átkozott Táncsics-díj. Nem most, hanem még évtizedekkel ezelőtt – ahogy ebben az országban újságírók tömkelege szintén elhitte, hogy neki elkél egy állami elismerés újságírói teljesítményéért. Mintha csak politikusok feladata az volna, hogy az újságírókat tüntetgessenek ki – azokat, akiknek valójában éppen őket kellene lelepleznie. Épp ideje lenne már az újságírókat kiszabadítani a Táncsics-díj börtönéből: abból, hogy azt képzeljék, ők csak egy plakett révén, csak egy efféle elismeréstől lehetnek igazán nagy zsurnaliszták, nem pedig mondjuk a közönség elismerésétől, a többszöri pozitív visszajelzésektől. Megjegyzem: újságírói elismerésekből még van egy jó pár, mint mondjuk a Minőségi Újságírásért-Díj, melyet legutóbb éppen Stumpf András és Brückner Gergely kapott meg: megérdemelten, teszem hozzá.

De azért azt érdemes hozzátenni, hogy mások sem nagyon képesek túllépni a berögzült sémákon: jelen esetben annak hangoztatásán, hogy kitől kellene mindenkinek elhatárolódnia, illetve kiknek a visszaszorításáért kellene mindent megtenni. Ez abban az országban, ahol az ún. „gyűlöletbeszédet” alkotmányos szinten próbálják korlátozni, szintén nem meglepő. Így a Magyar Narancs vezércikkének hangneme sem, mely írásban azt róják fel, hogy a jobboldalon is csak Szaniszló díját és kattantságát sérelmezik, míg mondjuk a fárasztóan egysíkú gondolkodásmódot („háttérhatalom, zsidók, cigányok”, stb.) már kevésbé. A Narancs pedig kijelenti, hogy már korábban követelni kellett volna Szaniszló köreinkből való kizárását, merthogy az vállalhatatlan, amit ez az ember mond. Csakhogy jobboldali újságíróknak nincsenek Szaniszlóval alkotott köreik, nekem pedig eszem ágában sincs sem Szaniszló, sem Bayer elhallgattatását indítványozni: mindenki azt mond ugyanis, amit akar, a szólás szabadsága ugyanis ezt jelenti. Persze, ha az Echo TV-nél dolgoznék, az biztos kellemetlen lenne, másrészt viszont nyilván nem dolgoznék az Echo TV-nél, mivel ott igen nehéz lenne függetlennek maradni – harcoljon politikusokért az, akinek erre van gusztusa. De ettől még nem kívánom Szaniszló elnémulását, akármilyen előítéletes ostobaságokat is beszéljen: minden vélemény fontos ugyanis, pont, ahogy említett úriember ezúttal rendkívül pontosan megfogalmazta. A véleményszabadságnak pedig ugyanúgy része a zsidózás, ahogy a nácizás is: tetszik, nem tetszik, ezt akkor sem fogom másként gondolni, ha a törvények mást is próbálnak sulykolni.

Ki kell hát szabadítani az újságírókat: egyrészt a Táncsics-díjak börtönéből, másrészt önnön korlátaiknak és másra béklyókat pakolni igyekvő szándékaiknak fogságából. A korlátoltságot pedig nem túl ízléses díjazni, de tiltani sem szükséges. Ennek ellenére magunkra nézvést érdemes újra és újra megküzdeni ellene: nehogy egy nap arra ébredjünk, hogy nem vagyunk hajlandóak valakinek a véleményét már megfontolásra érdemesnek sem tartani – pusztán azért, mert úgy érezzük, ő valamiféle „másik oldalról” érkezik.

"Az Orbán-kormány azt ígérte, hogy senkit nem hagynak az út szélén. Ennek ellenére egy ötgyermekes családapát és egy nyolc hónapos terhes kismamát is kilakoltattak. Ma egy kerekes székes hölgyet fognak kilakoltatni. Mit szól ehhez?" - kérdezi a Képviselő Vágta nevű, Jobbik-közeli videósorozatot vezető riporter a Parlamentben - majd hazamegy, feltölti a videót és örül, hogy ilyen jól meg tudta szorongatni a kormánypárti képviselőket. "Ezt jól megkapták, még hogy nem hagynak senkit az út szélén" - örül magában, majd várja a lájkokat az ő szociálisan érzékeny kis riportjára, melyben például Zagyva György Gyula is jól elmondta, hogy skandalum, a kormány nem segít, az öregasszonynak meg talán már nincs is hova hazamennie.
Az öregasszony pedig valahol a fagyos utcákon örül, hogy ilyen jól megmondták az ő érdekében annak az Illés államtitkárnak.

Ugyanez a riporter korábban palesztin csecsemők holttesteit mutogatta képviselőknek, azzal az ártatlan kérdéssel megtoldva a bulit, hogy "Ezek palesztin csecsemők holttestei; ha ön ránéz erre a képre, ön szerint kinek van igaza az izraeli-palesztin konfliktusban?"
Vona Gábor Jobbik-frakcióvezető közben szabad Palesztinát követel, a többi jobbikos politikus pedig kórusban üvölt utána, felszólítva az egész nyugati világot, hogy fejezzék már végre be az izraeli kormány elvtelen kiszolgálását.
A palesztin csecsemő pedig valahol a kies gázai síkságon örül, hogy ilyen jól megtámadták az ő nevében jobbikos politikusok Benjamin Netanjahu-t és az izraeli érdekeket.

Schmuck Andor tíz percen keresztül hitetlenkedik Kálmán Olga műsorában: "eddig és ne tovább". A szociáldemokrata ügyvezető alelnök szerint "itt a vége" - mert ami történt, az már túl van minden határon. A Parlamentben ugyanis szóba kerültek a Gázai övezetben történtek: Gyöngyösi Márton jobbikos politikus azon kíváncsiságának adott hangot, hogy a Külügyminisztérium "mikor áll végre ki a szenvedő palesztinokért IS (kiemelés tőlem - szerk.)". Németh Zsolt hárít, Gyöngyösi közli: "pont itt lenne az ideje egy ilyen konfliktus kapcsán annak, hogy felmérjük, hogy az itt élő, és különösen a Magyar Országgyűlésben és a magyar kormányban, hány olyan zsidó származású ember van, aki bizonyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent Magyarország számára." Ez a Jobbiknál annyit jelent: "itt mindenki idegenszívű rajtunk kívül". Gyöngyösi tehát jól megmondta, a palesztin csecsemők már kurjongatnak boldogságukban. "Háhh, kemény gyerek ez a Gyöngyösi, jól elküldte a Külügyminisztériumot az anyjába, de felszólalt a zsidó érdekek kapcsán is, háhh, nem hagyta annyiban". Kis félszeg mosoly a palesztin kisbabák orcáján.

A Magyar Narancs, a Demokratikus Koalíció és Schmuck Andor felháborodik. Hamarosan követi őket mindenki. Ami itt történt, kérem, az tűrhetetlen! Amit a Jobbik művel, az elfogadhatatlan! Ez az egész szörnyű, rettenetes és minősíthetetlenül barbár - mintha csak a középkorba bombáztak volna minket vissza megnyilvánulásaikkal.
A Jobbik ugyanis zsidózott. Egy magyarországi párt képviselője a magyar Parlamentben - iszonyú, elfogadhatatlan, rettenetes! Ennél szörnyűbb vonatkozása ennek a történetnek nem is lehetne.

Mert, kérem, ez itt már háború. És Európa hallgat. A Jobbik és Molnár Csaba egymásra kontráz szolidaritási versenyében. A palesztin csecsemő pedig csendben álomra hajtja a fejét.

"Szétverem a boltodat, kiirtom a családodat!"

Fenti mondat egy roma származású fiatal szájából hangzott el, miután kínos vitába keveredett eladó kollégámmal egy budai áruház előterében. Igen csak zokon vette, hogy nem sikerült biztonságban kicsempészni a boltból a 0,7-es Finlandiát (bár zsebéből furcsa mód' egy tízezres kandikált ki), az meg végképp nem tetszett neki, hogy a dologról jegyzőkönyv is születik. Mint mondta, vele jobb nem "baszakodnunk", mert ha a családja majd idejön, az szét fogja verni az egész boltot, ráadásul kiirtja a gaz pénztáros családját is, aztán megnézhetjük magunkat.

Ezt nem azért mesélem, mert arra akarnék következtetni, hogy minden cigány az áruházból igyekszik alkoholt eltulajdonítani, aztán agresszíven fenyegetőzik a tetten érése után. Nem azért mondom, mert azt gondolnám, a cigányok erőszakosak, mindegyikük bármikor ránk támadhat és miután kiraboltak bennünket, még az életünket is elvehetik, ha úgy tartja kedvük. Nem, tegye le a tollat, kérem, kedves ÉS-publicista, nem arról van szó, hogy egy önmagát konzervatív-liberálisként aposztrofáló blogger éppen "a nácikat igyekszik legitimálni", nem.

Csak arra kérem önöket, ha mondjuk holnapután visszajönne valóban a család, és kivégeznének mindannyiunkat, ne szervezzenek tüntetést "nem minden cigány bűnöző" felkiáltással. Ne írjanak hangzatos vezércikkeket arról, hogy ez csak egy család volt, és a többi ott sem volt, nem fogta a kezében a kést, nem felel egy percig sem közössége elfajzott tagjaiért.

De szépen kérem, kedves Jobbik-szurkolótábor, ne is vonuljanak a képemmel egy táblán, mint a cigánybűnözés legújabb áldozata. Ne üvöltsék a gyászmenetemen, hogy "dolgozzatok!", és ne tegyék hozzá röhögcsélve, hogy "egy munkatáborban". Ne kiabálják utána az ablakból kiordító cigány lakosnak, hogy "a kurva anyád, gyere le, tetves cigány" - nem lesz meg attól még halálom igazsága, ne aggódjanak.

De ez a vonulás is csak egy film. Állóképbe merevített lehetséges világmagyarázás. Hát az Amerikai História X volna a valóság precíz dokumentálása? A Romper Stomper? Esetleg a Cigányok ideje? Amelyiket akarom, az lesz az igazság? Dokumentálom a társadalmat, amilyennek én azt elgondolom - ha elképzelésemtől különbözőt tapasztalok, kényelmetlenül érzem magam, gyorsan bepasszírozom a kevés kivétel közé. Attól még nekem van igazam, tendenciák nem léteznek, tendenciák igenis léteznek.

Egy nép nő bele az erőszakba, a frusztrált emberképbe, az agresszív retorikába. Gimnazista koromban volt egy haverom, a megszokottnál sötétebb bőrrel, radikálisabb világképpel. Divízió 88, "takarodjatok a hazámból, bűnözők", fehér fűző. "Nácigány" - kiáltották neki fajtisztább társai, aztán jól el is verték egyazon lendülettel. "Mi van, miért nem bazmegezel, ahogy egy cigány szokta?" - ütés, vér, könnyek.
Aztán persze ez is elült, a Divízió 88 pedig szólt tovább mindegyiküknél - ez nem az Amerikai História X, ez még mindig a valóság.

Az, amelyikben az Újpesten szembejövő cigány fiatalok pénzt kunyerálnak tőlem? "Ne szívózz már, tesó, látod, hogy nem bántunk, se semmi", mire én hálából egy ezrest a kezükbe nyomok, bár nekik még több kéne. "Gyógyszerre lesz, tesó, esküszöm, megadom két órán belül, ha itt leszel, na, ne gecizzél már, tényleg megadom", de hiába, nálam csak ennyi volt, és szerencsére bennük sem több alkohol, így szabadon távozhattam.

"Balavány nagyon tisztességesen néz szembe rasszista múltjával" - hirdeti a Magyar Narancs, miközben Lupo tovább rappeli, hogy "én vagyok a cigó, aki simán mellbe szúr". Vona Gábor a cigány mercik korszakának végéről beszél tömegének, amelyik helyeslőleg bólogat, "erőszakos hordákról" üvöltözik, majd mennek és a cigányok kiirtásáról elmélkednek egymás között. "Megérdemelnék, tetves férgek" - dühöngenek, aztán meg tovább tetszelegnek az áldozati szerepkörben. "A Kuruc végre megírja az igazat!" - mondják, háborognak, aztán a többség visszatér egyszerű életébe, és soha életében nem bánt senkit, mert ő arra amúgy sem lenne képes.

Ahogy a pénztárnál most következő cigány pár sem - rám mosolyognak, "szép napot", mondják, majd kart karba öltve távoznak. Minden cigány művészember, minden magyar bátor hazafi - szeretek én minden embert. Reviczky Gyula szavaival, "a világ csak hangulat".

A társadalom szintúgy az. Neki kell megmentenie saját magát - az önvizsgálat és a felelősségvállalás alól pedig senki nem bújhat ki. Senki.