Teadélután

Szerdán Áder János bejelentette, hogy aláírja az Alaptörvény negyedik módosítását, és hogy alkotmányos kötelezettsége ezt tenni, ha tetszik neki, ha nem. Mint mondta, kötelessége minden állampolgárnak betartani a hatályos törvényeket, így neki is eszerint kell eljárnia, akár találkozik a végeredmény valakinek az ízlésével, akár nem.

Mint azt már számtalanszor leírták, pusztán előbbiekből következőleg ezek után bármit bele lehet írni az alkotmányba, a választási regisztrációt éppúgy, mint mondjuk a hétévenkénti választás bevezetését. Immár nem állhat a Fidesz bármely vágya és az alkotmány közé senki, esetleg talán csak egy rendkívül nagy arányú századvéges közvélemény-kutatós elutasítottság. Áder mindenesetre semmiképp.

Ami már csak azért is érdekes, mert sokan elhitték az elmúlt egy évben, hogy belőle valódi, tiszteletreméltó köztársasági elnök válhat. Baloldaliak és liberálisok egyaránt bíztak abban, hogy elfogulatlanság nélkül beteljesíti majd a beiktatásakor tett vállalását: ha száz jó törvényt kap, mindet aláírja, ha száz rosszat, mindet visszaküldi. Schmitt Pál kétéves államfősége ellenére sem járatódott le végleg az intézmény hitelessége, sőt, az állampolgárok nagy része még azt is kész volt elhinni, hogy Áder valóban félre tudja majd tenni politikai múltját. Ami lehet naivitás, de jóhiszeműség is – egy biztos, az ebben reménykedőknek most hatalmas pofont jelenthetett Áder lépése. Már csak azért is, mert jó páran még annak reményét is megkockáztatták, hogy Áder majd nem írja alá az alkotmánymódosítást – a mémgyár beindulását kiváltó szándék legalábbis nagyon efelé mutatott.

Annak ellenére, hogy sokan a baloldalról is bíztak benne, egyes jobboldali közszereplők nem sok jóval kecsegtettek: Gulyás Gergely fideszes politikus például kijelentette, hogy Ádernek alá kell írnia a módosítást, ifjabb Lomnici Zoltán pedig a Magyar Nemzetnek írott publicisztikájában fejtegette, hogy az államfő dilemmája tulajdonképpen nem is létezhet, és provokatív, egyben megtévesztő már annak a felvetése is, hogy az államfő mérlegelési helyzetben van. Alapvetően borzasztóan méltatlannak éreztem, hogy egy köztársasági elnöknek efféle rangon aluli személyek kvázi parancsba adjanak valamit, illetve kijelentsék, hogy a legfontosabb köztisztséget betöltő személy csak egyféleképpen dönthet: és mégis, Áder, úgy tűnik, rám cáfolt, és valóban megérdemli, hogy efféle személyek bánjanak vele úgy, mintha a beosztottjukról lenne szó.

Áder ugyanis egyrészt fontosabbnak jelölte meg az alkotmány azon rendelkezését, hogy neki öt napon belül el kell fogadnia a módosítást, mint az alkotmány számos más, az új pontokkal összeegyeztethetetlen kikötését, hovatovább: mint az alkotmány egészét, annak méltóságát és biztonságot nyújtó jellegét. Az Alaptörvény ma nem nyújt biztonságot a nemzet egésze számára, és ezt ironikus módon épp a magát nemzetinek nevező, áljobboldali kormány érte el. Másrészt a demokráciának sem tesz éppen jót, hogy kormányprogramot betonoznak az alkotmányba, szinte leválthatatlanná téve azt (még ha például a hallgatói szerződés kapcsán is csak azt írták, hogy „törvény lehetővé teheti”, ami egyelőre szerencsére csupán lehetőséget, és nem kötelezettséget jelent – ugyanakkor más helyeken egész konkrétan fogalmaznak, sajnos).

Áder, ahogy korábban Gulyás is kijelentette: értelmezte hivatalát, hivatását: minekutána pedig arra jutott, hogy egyrészt nem fontos, hogy ő államfőként mit gondol egy alkotmánymódosításról; másrészt a korábban említettekre, tehát hogy bizonyos alkotmányos pontoknak neki kiemeltebb jelentőséget kell tulajdonítania a többinél. Áder szerdai tévényilatkozata maga volt a megtestesült értékrelativizmus: kijelentette, hogy teljesen mindegy, kinek az ízlésével találkozik az alkotmánymódosítás, legyen az akár ő maga – neki tennie kell, ami formálisan ilyenkor következik, tartalmilag álljon bármi is az említett alkotmánymódosításban. Áder ugyanúgy járt el, ahogy a jobboldal most nagyokat hallgató része is: inkább nem is véleményezte a kormány programpontjainak alkotmányba írását, mert valószínűleg érezte, hogy abból nem jönne ki a legjobban. Egyébként ez volt a kormány taktikája is: nagy hangon kijelentették, hogy a kritikák csak általánosak, hogy a korábbiakhoz hasonlóan túlzóak, és ha pontról pontra végigmegyünk, mindenki rájön, hogy valójában nekik van igazuk. Ha valaki mégis elment odáig, hogy megkérte őket utóbbira, akkor pedig épp úgy kizárólag formális okokra hivatkoztak, mint most az államfő. És való igaz, hogy a forma is fontos, na de legalább ugyanannyira, mint a tartalom: és kicsit álságos, hogy épp ez a kormány próbál nagy hangon az előbbire ráfeküdni, miközben a legtöbb döntése finoman szólva elegánsnak nem túlzottan mondható.

Áder értelmezett, és valószínűleg arra jutott, hogy azért azt mégsem felejtheti el, honnan is jött ő. Ahogy Deutsch Tamás is írta Twitteren, rendkívül provokatív és pofátlan módon: „Te is tudod Janó, hogy ERRŐL álmodtunk. Riszpekt Elnök Úr!!” Hogy mi volt ez az álom, a minél centralizáltabb és totálisabb hatalomgyakorlás, vagy csak a nyomorult alkotmánymódosítás aláírása, az ebből a szempontból már szinte mindegy is. A kettő ma egyet jelent. Áder pedig valóban tudott a fideszes álomról, ezzel is végre egyértelművé téve: nem egy ország államfője ő, csak fideszes pártkatona, a kormány szándékainak soha nem keresztbe tevő, mindig csak maximum formai okokra hivatkozó egyszerű pártember. Áder nem tudott felnőni feladatához, ami amúgy egyáltalán nem meglepő: korábban sem volt éppen egy kiugró, hatalmas tiszteletnek örvendő figura, és ha valamivel, hát maximum szürkeségével tűnt ki a többiek közül.

Egyébként nem tudom, ki látta a Heti Válasz legújabb címlapját, de a Trill Zsolttól idézett „Diktatúra? Nevetséges!” nagyon is ötletes, még ha nem először, de nem is másodszor sütik el ezt arrafelé. Mert diktatúra, az tényleg nincs. Deutsch is kiválóan tudott érvelni ezzel, el lehet majd még sütni pár fideszes lépés esetén. Ha nincs diktatúra, ha nem lövetnek, akkor egyesek szerint már szinte teljesen mindegy, mit tesz a hatalom. Akkor legitimálható. Szomorú, hogy egyeseknek csak ennyi jut, de azért ne legyünk mohók: köszönjük meg Orbán Viktornak és pártjának, hogy még mindig nem vezettek be diktatúrát, még ha meg is tehették volna, akkor sem. Reméljük, a jövőben sem fog fennállni ennek veszélye – persze, ez valószínűleg már szintén nem Áderen fog múlni. Neki kötelessége lesz aláírnia az aláírnivalót.

Pósán László kormánypárti képviselő szerint fair lépés a hallgatói szerződések bevezetése, az Emberi Erőforrások Minisztériuma pedig a Magyarország érdekeit biztosító garancialevélnek nyilvánította a hallgatók egy része által sérelmezett dokumentumot. Az elkötelezettségből és erre válaszul kapott elutasításból fakadó önérzetes válasz pedig most nem kevesebbnek bizonyult, minthogy Alaptörvényben is rögzíteni kívánják az ingyenes felsőoktatás követelményeként a későbbi magyarországi munkavállalást. Hasonló sértett felhorgadás eredménye lehet a hajléktalanság kriminalizálásának, illetve a család végtelenül leegyszerűsítő meghatározásának alkotmányos szintre emelése, mint ahogy a véleményszabadság korlátozása is a gyűlöletbeszéd elfogadhatatlanságára való tekintettel.

Csakhogy a Fidesz-KDNP téved: a hallgatói szerződések ugyanis a Fidesz szerint bizonyulnak garancialevélnek, nem pedig a teljes politikai közösség véleménye alapján, a hajléktalanság büntetése is csak szerintük elfogadható lépés, ahogy a család primitív módon történő definiálása is inkább a KDNP nevű fantompárt projektje, mintsem a teljes magyar társadalomé. A jelenlegi kormánypártok viszont a 2013 eleji szűk egy hónapos konszolidáció után most gőzerővel rákapcsoltak: már-már őrjöngve illesztenének be mindent az Alaptörvénybe, amit korábban az Alkotmánybíróság visszadobott, mondván, hogy a szabályozások nem állják ki az alkotmányosság próbáját.

Az alkotmányellenes alkotmány fogalma lehet, hogy elsőre hihetetlenül hangzik, de nem elképzelhetetlen: ha a Fidesz-KDNP alaptörvényi szintre kíván olyan dolgokat emelni, melyek összeegyeztethetetlenek mondjuk az emberi méltóság védelmével, akkor csak súlyos inkoherenciát fog teremteni, nem pedig a problémát küszöböli ki. Beleírni egy ország alkotmányába a kétharmad okán ezt megtehető (vagy legalábbis a lehetőség tényét önmagával elhitető) pártszövetség sajátos politikai elképzeléseit, az nem szimplán pofátlanságnak mondható, hanem a jogállamiság abszolút semmibe vételét is jelenti, egyúttal az utánuk következők lehetőségeinek elképesztő mértékű beszűkítését.

Lehet azt mondani, hogy a hallgatói szerződés igenis jogos az adófizetők elvárásai és a magyar gazdaság fenntarthatósága okán; lehet magyarázni, hogy a hajléktalanok látványa elképesztő módon sérti szegény arra járó állampolgárok jogait; és azt is lehet mondani, hogy a családi kapcsolat alapja a házasság és a szülő-gyermek kapcsolat, a homoszexuálisok pedig nem alkothatnak családot, mert csak. A politikai ellenoldal erre felsorakoztathatja ellenérveit, ahogy az újságírók és bloggerek is megfogalmazhatják vélekedésüket: szerintem például a hallgatói szerződés nem oldja meg a problémát, csak tüneti kezelésként szolgálhat, ráadásul rejtély, miként tudják lekövetni ma egy európai állampolgár mozgását évtizedeken keresztül; aztán a hajléktalan állapot büntethetőségét is elfogadhatatlannak tartom, mert ezt a problémát sokkal inkább jó szociálpolitikával lehetne kezelni, valamint az utcára kerültek emberi méltóságának tiszteletben tartásával; a családfogalom ezen leegyszerűsítése pedig nemcsak a homoszexuális párokat rekeszti ki, hanem például a nem egyenesági felmenőt és az őt gondozó férfit/nőt is, illetve egyéb, az alapsémába nem beillő, ám nagyon is szoros kapcsolatokat szintúgy.

Ám az Ab elutasítása után azt mondani, hogy akkor beleírják az Alaptörvénybe a nemzet jó része által amúgy el nem fogadhatónak tartott rendelkezéseket, az egész egyszerűen abszurdnak mondható: az eljárást jelzőkkel nehezen lehet illetni, olyan szinten minősíthetetlen. Ezzel a Fidesz-KDNP nem csak házhoz megy az újabb pofonokért, hanem a gránitszilárdságúnak tartott alkotmánya elfogadottságát redukálja le egy még szűkebb körre, melybe az elvakult rajongókon kívül mások már nemigen fognak beleférni.

Így pedig, ha az Alkotmánybíróság nem lép közbe, a lehető legsürgősebben szükség lesz egy Fidesz-ellenes alkotmánykorrekciós folyamatra, melynek során a most beillesztésre kínált pártos elképzeléseket kivágják a szemétbe a magyar nemzet alkotmányából.

És ezek után merem remélni, hogy soha többet nem fog egy adott tömörülés kétharmadot szerezni az országgyűlési választásokon.

Miután az Alkotmánybíróság megsemmisítette a Rétvári Bence és más kereszténydemokrata politikusok által az egyik legnagyobb KDNP-s eredménynek tartott Családvédelmi törvény fontos elemeit, beindult a hadjárat mindkét oldalról: az ifjúkeresztények háborognak, amin pedig a HVG.hu bloggere rökönyödik meg. Mindannyian úgy értelmezve az Ab döntését, hogy ezzel az élettársi és a bejegyzett élettársi kapcsolatban élők alkotmányos védelmét hivatottak érvényre juttatni, lévén ki voltak rekesztve a Csvt. családra vonatkozó definíciójából, valamint az ezzel összefüggő jogi szabályozásokból.

Holott. Ahogy erre Szalai Ákos is rámutat a Kereszténység és Kapitalizmus blogon, a vonatkozó paragrafusok megsemmisítése a család fogalmába be nem vett, ám házasságra lépésre képes párok védelmében történt, illetve más egyéb, szoros kapcsolatban álló rokonokéban (például a nem egyenesági felmenőiket gondozó személyekében). Ugyanis, mint arra az Ab rámutatott, az azonos nemű és bejegyzett élettársi kapcsolatot létesített párok nem esnek alkotmányos védelem alá családjogi szempontból, hiszen az Alaptörvény L) cikkének (1) pontja a családról, mint a nemzet fennmaradásának alapjáról beszél. Márpedig azonos nemű párok nem képesek biológiai úton fenntartani nemzetüket, az örökbefogadás pedig még mindig nincs engedélyezve számukra, így a kérdés eldőlni látszik.

Érdemes egy kicsit elidőznünk fenti pontnál, és számba vennünk, a család definíciójából kimaradtak vajon miként eshetnének alkotmányos védelem alá, mint a "nemzet fennmaradásának alapjaiként" szolgáló kapcsolati összefonódások. A házasságra lépett, ám a nő meddősége, esetleg a férfi impotenciája okán gyereket vállalni nem tudó párok mennyiben minősülnek nemzetmegtartó intézménynek? Az idős rokonokról gondoskodó személyek hogy függenek össze a nemzet fennmaradásával? Hiszen új gyermek vállalása ez esetben sem jön be a képbe. Ahogy a beteg testvérüket gondozók esetében sem.

És mi következik abból, ha az azonos neműek kapcsolata jogilag nem fogadható el családként? Lévén eddig a család fogalma nem volt törvényi úton szabályozva, érdekes lehet a kérdés, de máris válaszra lelhetünk, ha a KDNP egy állhatatos követelésére vetjük tekintetünket. A kereszténydemokraták ugyanis a bejegyzett (tehát azonos neműekre vonatkozó) és sima élettársi kapcsolatok szabályozásának a Ptk.-ból való kikerülését szorgalmazzák, azzal a kommentárral ellátva, hogy ebben vélekedésük egybeesik a liberális állásponttal. Mert, mind mondják, akik csak élettársi kapcsolatra lépnek, azok viszonyának kereteit ne szabályozza az állam, szemben a házasodókéval – hozzátéve, hogy ha a felek törvényi szabályozást akarnak, akkor majd úgyis összeházasodnak.

Cinikus és képmutató álláspontról beszélünk tehát, és nem véletlen, hogy a KDNP-sek ezúttal direkt kerülik a bejegyzett élettársi kapcsolatra vonatkoztatást a magyarázat során. A homoszexuálisok ugyanis nem tudnak házasságra lépni, viszont a bejegyzett élettársi kapcsolat tekintetében az általános utaló szabály van érvényben, mely ugyanolyan jogköröket biztosít számukra mind kapcsolati, mind öröklési szempontból, mint a házas felekre. A KDNP tehát a maga kacifántos módján a bejegyzett élettársi kapcsolatot igyekszik eljelentékteleníteni, melyért egyáltalán nem nagy ár számukra, hogy a sima élettársak jogait is be kell egyúttal áldozni. Ha majd jogokat akarnak, ők úgyis össze tudnak majd házasodni.

És akkor megérkeztünk ismét az Alaptörvényhez: ha a család a gyermekvállalás lehetőségétől lesz család, akkor milyen jogon számítható annak egy meddő pár viszonya? A nem egyenesági idős rokonokról gondoskodó személyek miként járulnak hozzá a gyermekek számának gyarapodásához?

És ha a jogszociológiai megfontolásokon túllépünk, érdemes azon is eltöprengenünk, miért ne minősülhetne családnak egy bejegyzett élettársi kapcsolatban élő pár, ha egyszer a házasságban élő, gyermekvállalásra képtelen nő és férfi viszonya annak minősül? Miféle erkölcsi hozzáállás az, amely jogfosztást követel kölcsönös megegyezésen alapuló, törvényileg már elfogadott kapcsolatokra vonatkozólag, pusztán egyéni esztétikai elvárások alapján? Ki veszi magának a bátorságot, hogy a mai, összetett szociológiai családmeghatározások tükrében egy rendkívül primitív szabályozás megalkotásával deklarálja a család fogalmának mibenlétét? Megéri mindez a nehezen megszerzett jogokon keresztülgázoló küzdelem csak azért, hogy az azonos nemű párok kapcsolatait próbáljuk megfúrni? Miért fáj egyeseknek pusztán az, hogy két felnőtt ember a saját elhatározásából törvényi úton ismerteti el kapcsolatát, amellett, hogy gyermeket így sem fogadhatnak örökbe?

Egyébként az legitimálható álláspont, hogy az azonos neműek kapcsolata ne minősüljön házasságnak, már a történeti és kulturális hagyományokra hivatkozva. Nem is számít annak. Ám, ha elfogadjuk, hogy a különböző neműek egybekeléséből sem feltétlenül fog születni gyermek, úgy nincs okunk megvonni a család meghatározását azoktól sem, akik más biológiai okokból nem tudnak gyermeket vállalni. És akkor még azon transzneműekről nem is beszéltünk, akiknek a nemváltoztatását egy idő után ha a jog nem is, de a társadalom nem tudja nem elismerni (vagyis a kiindulópontról mit sem fog tudni), ám gyermeket természetesen nem tudnak kihordani. Az esetükben is illő ugyanis – a családhoz hasonlóan – saját önmeghatározásra hagyatkozni, és elismerni a születéskorival ellenkező nemű identitásukat.

Persze a gyermekek jogi helyzete így továbbra is megoldatlan marad, hiszen azonos nemű párok továbbra is nevelhetik egyikük korábbi házasságból született gyermekét, akikkel szemben a jog így kirekesztően bánik el – emiatt pedig szerintem egy, mindenre kiterjedő és nem kirekesztő szabályozásra is szükség lenne ezen a téren. De ez már megint egy másik történet.

"Nézem ezeket az "egyeztetéseket". Izgi, hogy szinte minden résztvevő az MSZP kennelből jön, sőt, néha egész "családias" a hangulat... ;)" – írta Szanyi Tibor a demokratikusnak nevezett ellenzék első, közjogi kérdésekről való tárgyalása után, ahol a felek megegyeztek abban, hogy talán új alkotmányra is szükség lesz 2014 után. Vagy csak néhány alkotmánymódosításra, attól függ. De ha lesz kétharmad, akkor is a Fidesszel egyeztetve fog történni minden. Világos, így tervezte a jelenlegi kormányszövetség is hatalomra kerülése után. "Én alkotmányozok, te rábólintasz". Máskülönben minek a kétharmad? Ami pedig lesz – mondta Juhász Péter Milla-aktivista (és egyszemélyes vezérkar), a szokásosnál talán valamivel kevésbé befeszült arccal. "Optimistább vagyok az átlagnál", mosolygott rá Kálmán Olgára, a nézőre is átragadó lelkesedést pedig talán Fodor Gábornak sem sikerült lelohasztania.

"Egy újabb téves mítosz – a konszenzusos alkotmány" – mondanám HaFr stílusában, ha én is a konzervatívok pesszimista emberképéből szeretnék kiindulni – és nagyon úgy fest a dolog, hogy mást nemigen tehetek, legalábbis a jelenlegi helyzetet tekintve. Nehezen tudom ugyanis elképzelni, hogy a választási vereség után a Fidesz-KDNP csak úgy belemenne saját Alaptörvényének újrafogalmazásába – ahogy túlzott konstruktivitást a jelenlegi ellenzék sem mutatott a két évvel ezelőtti alkotmányozás során. És ahogy az MSZP, de még az LMP sem tudta elfogadni, hogy ne az ő elképzelése kerüljön be az Alaptörvény szövegébe, úgy a szemben álló féllel való együttműködésre általában nem igazán vevő Fidesz sem menne bele, hogy forradalmi vívmányát épp azok írják át, akiknek történelmi felelősségét még a (nemrég az Ab által eltörölt) átmeneti rendelkezések közé is beírták.

Hogy némileg leegyszerűsítsem a dolgot: ha nincs kétharmad, nincs alkotmány, ha van kétharmad, nincs konszenzus. Persze, igazából lehet ezt bonyolítani is, például egy, a folyamatot legitimáló népszavazással – de azt is látni kell, hogy egy kis többséggel elfogadott alkotmány ugyanúgy nem lenne az egész magyarságé, ráadásul a parlamenti pártok között feszülő árkok sem szűnnének meg tőle.

A legkevésbé pedig épp arra van szükség, hogy a Fidesz-KDNP után az MSZP és csatolt szervei is megváltoztassák a játékszabályokat, hogy aztán újra azok értelmezésén rágódjunk négy évig, a pályán közben fikarcnyi előrelépést sem abszolválva. Persze, eközben ringathatják magukat abba a hitbe demokratáék, hogy ők széleskörű egyeztetéssel jutottak el a végeredményig: csak éppen attól még, hogy a szocialista pártból kivált DK, az MSZP volt miniszterelnökének nevével fémjelzett Együtt 2014 (akiket itt az MSZP volt igazságügy-minisztere, Bárándy Péter képviselt) és a Mesterházy-párt megbeszéli néhány noname szervezetecskével, hogy újra kéne fogalmazni az alkotmányt, attól még ebbe a társadalom nagy része ugyanúgy nem kerül bevonásra (és akkor itt még nem is csak a jobboldalról van szó).

Elsőre persze szépen is hangozhat, hogy eltörölt választási regisztráció, visszamenőleges törvénykezés tilalma (mondjuk visszamenőlegesen?), illetve korlátozott hatalmú Országos Bírósági Hivatal; ám a földi paradicsom egy csapásra történő bevezetése akkor is csak jól hangzó kampányszöveg marad, ha sokakat lehet megtéríteni a történelmi jelentőségű, valójában csak a 2010 előtti állapotokat visszahozó együttműködés lehetőségével.

Lehet ezen felbuzdulva egyetlen lehetséges utat magunk előtt látni, az összes szereplőt egy akolba terelni, lenyilatkozni, hogy "nincs 2018, csak 2014" – ám a valóságba előbb-utóbb mindenki kénytelen lesz beleütközni, legkésőbb akkor, amikor majd az MSZP helyett a Jobbik kerül be főbűnösként az alkotmányba.

Hacsak a demokratikusnak becézett alkotmány megalkotói nem fogják ezt is a lehető legdemokratikusabb megoldásként tálalni. Ahogy az előzetes regisztráció is hirtelen a nemzet érdekét szolgáló, megmásíthatatlan döntéssé lett a Fidesz-KDNP tolmácsolásában. Igény pedig nyilván van erre is, arra is.

Az Országgyűlés beírta az Alaptörvény átmeneti rendelkezései közé az előzetes választási feliratkozást, mire az Alkotmánybíróság jogalkotási felhatalmazáson való túllépés miatt megsemmisítette a szóban forgó rendelkezéseket. Erre a Fidesz frakcióvezetője közölte, hogy nincs baj, csak formai problémáról van szó, Szájer József pedig megnyugtatott mindenkit, hogy hamarosan beemelik az alkotmányba a kifogásolt elemeket.

Alkotmányellenes alkotmány pedig nyilván nem létezik – gondolják nemes egyszerűséggel a Fidesznél, amikor a pofátlanság határát feszegetve bizonyítják sokadszorra, hogy számukra a regisztráció létkérdés, abból egy fikarcnyit sem fognak engedni, történjék bármi. Mindenesetre egy jó kis inkoherencia így is felléphet, legalábbis ahogy így olvasgatom Magyarország Alaptörvényének Az állam című fejezetét, annak 2. cikke alatt ezt találom: "Az országgyűlési képviselőket a választópolgárok általános és egyenlő választójog alapján [...] választják", és hiába van utána ott az is, hogy "sarkalatos törvényben meghatározott módon", ha egyszer utóbbiban rögzített eljárás ellentétben áll az általános és egyenlő választójoggal.

Persze, olvastam én is az Állatfarmot, lesz ebből még általánosabb és egyenlőbb is, kifejezetten a példátlan jogalkotási felhatalmazásra hivatkozva; a döntésen pedig az Ab ha megfeszül, sem fog tudni változtatni – de hát annyira azért nyilván ők sem fogják törni magukat. A Fidesz majd megint kérvényezni fogja a felülvizsgálatot, Áder János államfő előzetes normakontrollt kér, az Ab megmondja, mit kell még beemelni az Alaptörvénybe, a gránitszilárdságú alkotmány pedig újabb csodás elemekkel gazdagodik majd. Mert kétségtelen: az alkotmányba bármit be lehet emelni, a kétharmad meg van hozzá, végső esetben pedig lehet némi célzást tenni a lakosság előtt arra, hogy az Ab tagjait nem a nép választotta, ellenben a kormányt igen, úgyhogy itt jogosan lesz az, amit a Fidesz-KDNP akar.

Ami egyébként sajnos nem is áll távol a valóságtól. És ez még csak nem is diktatúra: maga a totális demokrácia, a nép teljhatalma, amely az elmúlt húsz év bénázásai után inkább alkotmányozó többséggel ruházott fel egy politikai hatalmat, csak legyen már vége a teszetoszaságnak, az egész parlamentáris cirkusznak.
És mivel nem tudtunk magunknak időben korlátokat szabni, a kétharmad helyett pedig valami, az egészhez közelebb álló törtszámot illeszteni a legfontosabb törvényekhez, most főhetünk a saját levünkben. Mondanám, hogy akik ilyen szintű hatalomkoncentrációt akartak, azok eztán meg se szólaljanak; csak hát ott vannak a korábbi évek a maguk sutaságaival, amelyeknek a láttán nagyon is érthető, hogy az emberek valami mást akartak végre tapasztalni.

Szerencsére Kövér László házelnök azért figyel az Országgyűlés méltóságára is, így jövőre már nem lesznek "kékcédulás" rendbontások és hasonló gyermekes csínytevések; marad a törvényhozói szintre emelt játszadozás, alkotmányfarigcsálás és mindaz, amiért jó szívvel a jobboldal már többé nem vallhatja magáénak a Fidesz-KDNP politikáját.