Teadélután

Van egy helyzet. Az a helyzet, hogy a jelenlegi kormányzat a jobboldali szavazókat már elég régóta nem tudja képviselni. A Fidesz-KDNP koalíció állítása szerint válságban próbálja a kikötő felé kormányozni az országot - és ehhez képest, mint mondják, gazdaságilag jól is teljesítünk -, és ezért nem lehet rajtuk számon kérni az olyan megszorító intézkedéseket, melyeket Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter csomagjai fémjeleznek. A pedagógusok ne rendeljenek bruttó százötvenezrük mellé konyakot, a közmunkát vállalók örüljenek, hogy egyáltalán kapnak valamicske pénzt.
Rendben van, ez a fajta külső, gazdasági lejtmenet, melyből mi egyszer kimaradunk ("Magyarország szerencsére nem elszenvedője az EU válságának"), máskor ugyanúgy részét képezzük, ez legitim magyarázata lehet az újabb és újabb adóknak, fizetéscsökkenésnek és a többinek. Az is egyértelmű persze, hogy 2014-es megválasztása esetén a jelenlegi hatalom folytatná a válságos idők hullámainak meglovaglását, a nehéz idők rettenthetetlen harcosának szerepében tetszelegve: ez a fajta kormányzásmagyarázat mindig is kedvence volt az éppen regnáló hatalomnak.

Na de itt már sajnos rég nem csak ennyiről van szó: a 2012 második felére konszolidációt ígért kormánypárt ugyanis immár hétről hétre, napról napra hoz magyarázhatatlan döntéseket, kelt felesleges feszültséget és fogad el értelmetlen törvényeket. A legtűrhetetlenebb mégis az: a Fidesz-KDNP feláldozta a moráletikai megfontolásokat úgy a hatalomban maradás, mint a gazdasági előnyszerzés kétes oltárán és elképesztőbbnél elképesztőbb húzásokkal bizonyította: van az a pénz, amiért bármeddig képesek elmenni, akármilyen ordító erkölcstelenséghez képesek felszegett fejjel asszisztálni.

Az idei nyár kijózanító lehetett mindazok számára, akik még bármilyen változásban reménykedtek, illetve akik a Fidesz-KDNP becsületesebb tagjaiban bíztak: az igazságügyi miniszter, Navracsics Tibor feje felett átnyúlva átadtak Azerbajdzsánnak egy börtönbéli gyilkost, mindezt csupán azért, hogy a keleti ország Magyarországon fektessen be, idehozza tőkéjét. Abban reménykedtek, hogy nem fog túl nagy port felkavarni döntésük, de az újdonsült ázsiai partner mégis hozzásegítette őket a nyilvánosság erejéhez: rögvest államfői amnesztiában részesítették Ramil Szafarovot, akit aztán hazájában hősként is ünnepeltek, visszamenőlegesen megkapta apanázsát, királyi jutalom lett osztályrésze. Az örménygyilkos azerivel való ilyetén bánásmód mégsem okozott túl nagy feszültséget a kormány számára: rövid látszatfelháborodás után bejelentették, hogy sokat ígérő üzletet kötnek Azerbajdzsánnal; miként most kínai üzletembereket is hozzá kívánják segíteni a letelepedési engedély és az állampolgárság megszerzéséhez, mindezért hetvenmillió forintot kérve államkötvény-vásárlás formájában.
A botrány után senki nem mondott le, Navracsics Tibor ugyanúgy a helyén maradt, mint a külügyminiszter Martonyi János. A megszerzett pozíciók itt már mindenkinek fontosabbak, mint a becsület visszaszerzése. Változást már felesleges tőlük várnunk.

A teljesen indokolatlan választási regisztráció bevezetésének híre újabb kedélyeket korbácsolt fel: a kormány itt is igyekezett a vízbe veszést elkerülve kormányozni a már rég léket kapott hajót, hiába: nem sikerült egy épkézláb magyarázatot sem találniuk, mi szükség van a választói jog ilyen durva korlátozására. A nemzeti konzultációkkal az állampolgárokat félévente zaklató kormányzat még azt is indokként találta hozni, hogy így az emberek megóvhatóak a pártok kínos zaklatásától választás idején, de odáig sem voltak restek elmenni, hogy egyenesen a lakcímnyilvántartás megsemmisítését vizionálják, csak hogy végre valahogyan kikecmeregjenek az általuk megásott méteres szakadékból. A nyilvántartás eltörlése és az ország kaotikus állapotba sodrása sem lett volna nagy ár azért, hogy a döntő pillanatban némi előnyhöz juttassák magukat a korábban bizonytalan szavazók választásból való kizárásával.

A játékgépeket gyakorlatilag egyik napról a másikra betiltották, mindenféle hamis humánetikai indokokra és semmitmondó nemzetbiztonsági szükségszerűségre hivatkozva: közben szinte egy perc alatt tettek munkanélkülivé minden addig ebből élő magyar állampolgárt. Akik két hónappal ezelőttig biztos munkahellyel rendelkeztek egy-egy játékteremben, mára új állás után kellett nézzenek.
A trafiktörvény elfogadásával a Fidesz-KDNP ismét bizonyította, hogy a gazdasági élet átrendezésének során a társadalom gyermekként való kezelése sem olyan elfogadhatatlan: lehetővé teszik hát jövő júliustól a dohányosok számára, hogy ha cigarettához akarnak jutni, adott esetben fél-egy órát kelljen gyalogolniuk, és oda ráadásul be se vihessék az éppen velük lévő, kiskorú, mondjuk kétéves gyermeküket.

A Fidesz-KDNP napról napra bizonyítja, hogy pillanatnyi érdekeiktől vezérelten már nem tartanak fontosnak semmiféle elvi-eszmei alapot, és hogy semmi sem túl drága számukra, ha egy számukra kedvező lépést igyekszenek keresztülverni a társadalmon. A Fidesz-KDNP már rég nem képviseli a jobboldali szavazókat - jóval inkább azt a nyugdíjas réteget, melynek kék plakátkampányban is üzenget, és akinek ugyanúgy igyekszik a kegyeibe férkőzni, miként egykor azt az MSZP-SZDSZ is tette kormányzása során.

De nem képviseli a "kiábrándult jobboldali szavazókat" Bajnai Gordon sem. Nem vevő a valóban konzervatív(-liberális) réteg az álcivil, egykori MSZP-s vezérkart, volt munkásőröket és leszerepelt szocialista politikusokat átmentő "elitváltásra"; ahogy a millás bohóckodással sem fognak megnyerni maguknak egyetlen valódi jobbos szavazót sem.
Bajnai valójában nem képvisel semmit és senkit, csak mindig jókor van jó helyen: az ország felvirágoztatása viszont eddig sem szerepelt elsődleges céljai között, miként a magyar valóság is csak akkor kezdi el érdekelni, amikor a legnagyobb az esélye a hatalomba való bekerülésre. Valóban nem politikus, hiszen a legkisebb látszatát sem igyekszik kelteni annak, hogy fogékony lenne a köz alakulására, annak formálására: amint bizonyossá válik, hogy ellenzékben lehet csak, visszavonul a pénzvilágba, és csak akkor tér vissza, mikor az ellenzék legnagyobb reménységeként tekint már rá Kuncze Gábor, Gyurcsány Ferenc és Kónya Péter egyaránt.

A jobboldali szavazóknak nagyon régóta nincs pártja Magyarországon. Mire várunk még?! Tényleg azt gondoljuk, hogy bennünket Bajnai Gordonnak, Juhász Péternek vagy bármilyen baloldali szereplőnek kellene megszólítania? Komolyan hagyjuk őket abban a hitben élni, hogy ha lenne pártunk, az szerepet vállalna az ő nevetséges játszmáikban? És tényleg asszisztálunk ahhoz, hogy a rég leszerepelt MSZP-SZDSZ kör térjen vissza, és vegyen rá bizonytalan embereket a melléjük való felsorakozásra: olyanokat, akik igazából egy jobboldali alternatívához vonzódnának?

Elmondhatjuk még százszor, ezerszer kissé cinikus felhanggal, hogy "igen, kell egy jobboldali párt", aztán várhatjuk a csodát, hiába. Jobboldali pártot ugyanis nekünk kellene elsősorban szerveznünk, nem pedig valami jótevő idegennek, sem a baloldali megmondóembereknek.
Vajon csak pillanatnyi érdekeink, biztos megélhetésünk fog minket vezetni a következő hónapokban, években? Hagyjuk elszállni a történelmi pillanatot, hagyjuk, hogy Bajnai és csapata biztonságban kezdjen bele a bizonytalan szavazók és a csalódottak felszipkázásába, vagy élünk a lehetőséggel, és bizonyítjuk, hogy a jobboldali választóknak is lesz hova szavazniuk 2014-ben?

Mi lesz már?!