Sajnálom elsősorban azért Mihancsik Zsófiát, mert életét annyira áthatja a közélet, hogy egy számára ismeretlen újságíró iránti heves érzelmeit érzi kötelességének megvallani karácsony előtt – bár tulajdonképpen ez az év többi napján is sajnálatra méltó dolognak minősül.
Sajnálom őt, mert a személyeskedésen túl nem képes értelmes válaszokat adni egy konkrét kérdésre, valamint a kettős mérce jegyében magának vindikálja a jogot arra, hogy a körülmények hatalmából kifolyólag saját és társa felelősségét kisebbítse, míg a másik emberét egy másik helyzetben ugyanakkor erősen kihangsúlyozza. Sajnálom őt, mert a kettős mérce jegyében magának fenntartja a jogot, hogy ne a fekete és fehér szembenállásában gondolkodjék múltjáról, míg a rendszerváltás után jöttektől ezt eltagadja akkor is, ha magára nézvést továbbra sem tartja kötelező érvényűnek.
Sajnálom őt, mert a valódi autokrácia kiszolgálóiként játszották Aczél Endrével és a többiekkel a szabadság merész tágítóit, miközben szemernyit sem tettek a fennálló állapotok megszűnéséért, hovatovább képesek voltak tökéletesen belesimulni az adott szisztéma kereteibe. Sajnálom azért is, mert évtizedek fáradságos munkájával el tudta magával hitetni, hogy kisebb bűn egy valódi diktatúra fennállásához asszisztálni, mint a demokratikus viszonyok közt adott esetben elköteleződni egy politikai szereplő mellett, hinni annak igazában.
Sajnálom Mihancsikot azért is, mert saját, Magyar Televízió- és Magyar Rádió-béli munkájától a rendszerváltás előtt nem tudták eltántorítani az akkori lehetetlen viszonyok sem; míg 2006 után is mindenféle szégyenérzet nélkül szerkesztette a Friderikusz Most című műsort, és adott médiafelületet Gyurcsány Ferencnek a kimosakodáshoz azok után, hogy a rendőreivel veretett meg ártatlan tüntetőket.
Sajnálom Mihancsik Zsófiát, mert nem képes disztingválni úgy felelősség kérdésében, mint a médiaviszonyok tekintetében: bátran mossa hát egybe a teljes mai jobboldali sajtópalettát a köztévével, a lehető legapróbb különbséget sem látva aközött, amit Stumpf András és Pozsonyi Ádám ír egy-egy publicisztikájában, tökéletesen eltörölve a határokat aztán Bencsik András és Ablonczy Bálint között éppúgy. Sajnálom Mihancsikot, mert azt sem tudja, miről beszél.
Sajnálom, hogy a lehetőségei egyre csak szűkültek a demokráciában, és hogy a két évtized alatt odáig jutott, hogy egy alig látogatott kádertemetőt szerkesztgethet, illetve másokat próbálhat kirekeszteni saját kis honlapocskájáról. Sajnálom, hogy a sajtószabadság letéteményeseként a maga oldalán tiltja a kommentelést, míg a hozzászólásokat engedőkön számon kéri a kommentelők stílusát, mintegy egybeolvasztva a bejegyzések íróit azok hozzászólóival. Sajnálom, hogy annyira nem képes beleolvasni csak a Mandiner blogbejegyzéseibe, hogy rájöjjön, kormánypropagandát itt nehezen kérhet számon – és sajnálom, hogy a pártosság hangoztatásán túl azért nem rest (ha csak idézet formájában is, de) beolvasni a kritikus bejegyzések ("megmondós stílus") miatt is.
Sajnálom, hogy olyanoknak rója fel a hírek torzítását, akik a legkiegyensúlyozottabban igyekeznek tájékoztatni az olvasóközönséget, és akik minden oldalról szemléznek véleményeket, odafigyelve még a Galamus-csoport tagjainak bejegyzéseire is. Azt is sajnálom, hogy kész akár hazudozni is, és a diáktüntetések bagatellizálásával vádolni egy olyan oldalt, akiknek szerkesztői közül többen is részt vettek a szóban forgó tüntetéseken, a legpontosabban tájékoztatva az olvasókat a történésekről (tudom, mert magam is ott voltam).
Egy szóval: sajnálom, hogy Mihancsik Zsófia a rendszerváltás után huszonkét évvel is csak tények ferdítésére és mások kirekesztésére áll készen, ahogy azt a dicső szocializmus médiaviszonyaiból olyan jól elleshette. Sajnálom, hogy a kilencvenes évek elején csalódni volt kénytelen az általa a "világosság politikusának" nevezett Orbán Viktorban, és eztán (igaz, jó érzékkel) felfedezte magának az árokásás nemtelen lehetőségét, valamint a kettős mérce mindenkori alkalmazhatóságát.
Sajnálom Mihancsikot, mert kiégett, mert csak csúsztatásra képes, és mert nagy múltjával csak egy begyepesedett gondolkodásmódról napról napra tanúbizonyságot tevő portál szerkesztéséig vitte. Ezt valószínűleg én is nehezen viselném. Kívánom mindenesetre, hogy karácsony idején Mihancsik Zsófia életébe is vigyen valamely szerette boldogságot, hogy kicsit ki tudjon lépni a fárasztó gyűlölködés mókuskerekéből, és kipihenje a mostani év megerőltető küzdelmeit is.
Áldott, békés karácsonyt, kedves Mihancsik Zsófia!
