Mint Orbán Viktor miniszterelnök elmondta, elfogadja az Alkotmánybíróság határozatát, mely szerint sérti az emberi méltóság Alaptörvényben lefektetett elvét az utcán lakás kriminalizálása, de azt életszerűtlennek tartja. Éppen ezért konzultációt indít hamarosan a megyei jogú városokban, melynek a vége alkotmánymódosítás lehet: ha ez kell ahhoz, hogy a hajléktalanokat ki lehessen üldözni a közterekről és az aluljárókból, hát legyen, az "Ön szerint jó-e, hogy emberek az utcán laknak?" típusú kérdésekre meg úgyis megjósolható, hogy miféle válaszok fognak születni.
"Ha szerinted alkotmányos alapjog, hogy az ember megfagyjon az utcán, hát csak sajnálni tudlak" - hallom rögtön a választ aggályaimra, mintha csak direkt nem akarnák észrevenni, hogy már a megközelítésük is hibás. Akárcsak az abortuszt ellenzők a nőjogi aktivistákkal szemben: "felháborító dolog, hogy ti az abortuszt véditek, hogy szerintetek nincs semmi gond vele". Pedig ahogy az abortuszt sem tartja senki önmagában jónak, úgy az utcán élés sem a szíve csücske senkinek, A Város Mindenkié csoportnak épp úgy nem, mint a Társaság a Szabadságjogokért szervezetnek.
A cinikus világlátás cinikus válaszokat szül: bár nyilvánvalóan azért van szükség az egészre, hogy ne kelljen jól szituált embereknek hajléktalanokat kerülgetniük a metrófeljárónál, de ha úgy állítjuk be az utcán élés tilalmát, mint a fagyhaláltól sokakat megmentő intézményt, akkor még humánus színekben is tetszeleghetünk a végén. Pedig a padon alvó csöves megbírságolása egyáltalán nem egyenértékű azzal, hogy bekísérik egy melegedőbe - ahogy télen az sem biztos, hogy sikerül bejutnia a szinte teljesen megtelt menedékhelyek valamelyikébe.
De ha már itt tartunk, ajánlom mindenkinek, hogy egyszer nézzen szét egy ilyen szálláshelyen. Esetleg próbálja elképzelni magát akár csak két egymást követő éjszaka egy hasonló helyen, valamint azt, hogy több tucat másik emberrel összezsúfolva igyekszik lehunyni a szemét egy matracon úgy, hogy közben folyamatosan attól retteg: ha elalszik, azt a keveset is elszedik tőle, amit nap közben össze tudott tarhálni.
A hajléktalanok közvetlen segítése a társadalmi szerveződések, az erre szerveződött csoportok, valamint a magánemberek kötelessége; az állam pedig előbbi egyesülések segítése révén, illetve jó szociálpolitikával tud tenni az utcán élők számának minimalizálásáért. Nem vegzálással, nem is látszatmegoldásokkal és nem is közvetlen beavatkozással. Ha senki nem alszik az aluljárókban, nappal akkor is ott fogják osztogatni a Fedél Nélkül-t, várni a járókelők támogatását: a hajléktalanságot nem lehet eltüntetni az emberek vizslató pillantásai elől. És nem is kell.
Rendkívül károsnak tartom, hogy az állam ahelyett, hogy a rászorultakon segítő lakáspolitikával, hatékony felzárkóztatási programokkal igyekezné tenni a dolgát, inkább megerősíteni igyekszik az emberek ellenszenvét a társadalmon kívül rekedtekkel szemben: "mi nézzük azt, milyen undorító módon élnek, csak mert nem képesek bemenni egy szállóra, mi?!", a "ha ételt adok nekik, akkor fanyalognak: persze, ezeknek csak a pénz kell" mintájára. Mert jobban esik azt gondolni, hogy mind kizárólag saját hibájuk következményeként kerültek az utcára. Hogy nem törődtek környezetükkel, részegesek voltak mindig, ráadásul most is csak a pénzre mennek. "Nem lehet ezekkel mit kezdeni" - bosszankodhat az állampolgár - "és még én adjak nekik, mikor én megdolgozom érte, ők meg egész nap csak itt ücsörögnek?!".
Sokan nem tudják, min mennek keresztül egyesek addig, míg minden büszkeségüket feladva leülnek egy aluljáró lépcsőjére, és várják, hogy mások segítsége révén aznap is legyen mit enniük. Sokan azt hiszik, ez a legegyszerűbb út, miközben a hajléktalanok számára korábban nem létezett annál megalázóbb felvetés, mint hogy utcán ismeretlenektől kelljen pénzt koldulniuk. Ahogy ebben a helyzetben mi sem tudjuk elképzelni magunkat.
És ha már ott vannak, többen akkor is mentegetőznek. "Várjon, fiatalember, hadd mondjam végig" - tiltakoznak, miközben az ember már kutat a pénztárcájában egy kétszázas után: szükségesnek tartják a magyarázatot, szeretnék érthetővé tenni helyzetüket. "Nem olyan vagyok ám, korábban egy nyomdában dolgoztam" - mondja a nő, aki hónapokon keresztül minden egyes nap ott ül az Astoria aluljárójában, hogy aztán a férje váltsa őt, a korábban is használt "éhező magyar család" tábla mellett kuporogva.
Életvitelszerűnek számít-e, ha valaki éveken keresztül minden egyes délelőtt a Fedél Nélkül-t árulja az aluljáróban? Ha nem alszik utána ott, akkor már nincs semmi gond? És hol van az a hely, ahova este "haza mehet"? Nevezhető-e ez egyáltalán életvitelnek? Tudjuk vajon, milyen lehet a változás bármiféle reménye nélkül napról napra megélni ugyanazt?
És miért gondoljuk, hogy ha a problémákat eltüntetik a szemünk elől, azok már nem is fognak létezni?
