Teadélután

Képíró Sándor - Biszku Béla. Horthy Miklós - Kádár János. Csatáry László - Mátsik György. Ahogy Grecsó Krisztián  írja a mai Élet és Irodalomban, "Libikókaországban így szokás", ki kell egyenlíteni a mérleg minden felét. Ha a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi kirendeltsége náci háborús bűnöst talál Budapesten, akkor a HírTV nem sokkal később felmutatja a Mansfeld Péterre halált kérő ügyész nevét, és onnantól kezdve utóbbit picit jobban igyekszik is előtérbe tolni.

De a baloldali média sem kapkod, hogy Mátsik Györgyöt, mint a minden oldalon fellelhető embertelenség élő bizonyítékát mutassa be - míg Csatáryról éles hangú publicisztikákat jegyeznek, az egykorvolt kommunista élharcos, Marosán György fia ismét felveszi a jól bejáratott antifasiszta kesztyűt, és a Népszava sem siet Mátsik Györgyöt, mint kíméletlen gyilkost bemutatni. Ha beírjuk a Népszava és a Népszabadság internetes keresőjébe előbb Csatáry nevét, akkor több oldalon keresztül olvashatunk cikkeket a témában, ellenben ha Mátsik nevét pötyögjük, akkor mindkét weboldalon egy-egy találat érkezik: a Népszabadság oldalán a Jobbik közleményéről való híradás, míg a Népszaván egy tavalyi cikket kapunk egy másik Mátsikról.
Persze, nem állítom, hogy a nyomtatott verzióban nem számoltak be utóbbi esetről is - ezt nem tudom ellenőrizni, lévén nem olvasom ezeket a lapokat. De tény, hogy ha be is számolnak róluk, a publicisztikák közt akkor is csak szemérmesen hallgatnak, és igyekeznek a szót Csatáryra terelni.

Ahogy a Magyar Nemzetben sem született egy árva jegyzet sem Csatáry Lászlóról Efraim Zuroff és a The Sun bejelentése óta. Pilhál Tamás korrekten számol be az újabb és újabb fejleményekről, nem hallgatva el a kutyakorbácsos, a nők vagináját átvizsgáltatós, a kegyetlenkedős megemlékezéseket sem - de ezeken nem háborodnak fel úgy a véleménycikkekben, ahogy az utóbbi egy héten Mátsik kapcsán azt teszik. Pilhál György már a sokadik gúnyjegyzetét teszi közzé, hol a Gyerekekért Alapítvány, hol Fónay Jenő egykori halálraítélt engesztelhetetlen véleménye kapcsán - és a kegyetlen ügyész hétfőn még egy vezércikket is kapott, Ugró Miklós tollából. Ebben a szerző ugyan említést tesz Csatáryról, de csak annak kapcsán, hogy a két ügy egyáltalán nem mérhető egy lapon - ami egyébként így is van.

Ha a baloldal felmutat egy Csatáryt, akkor a jobboldal magasba emeli Mátsikot - mindketten ugyanazon érvek mentén (elévülhetetlen bűnök, embertelenség, fiatalkorúakkal szembeni elképesztő kíméletlenség), amelyeket ugyanakkor nem igazán hangsúlyoznak a másik ügy kapcsán. Két történelmi bűnt tesznek aktuálpolitikai kérdéssé, a jelenben is küzdelmek tárgyát képező témává. A huszadik század, sajnos, még mindig nem ért véget. Az évtizedekkel ezelőtti bűnökkel kapcsolatban nem választhatunk önkényesen, nem mondhatjuk, hogy egyik brutálisabb tett lenne a másiknál. Valóban, nem is lehet összevetni sem őket - de, ha igazak, mindkettőnek azonos erkölcsi megítélés alá kell esnie.

És akkor nem esnénk abba, hogy interjúban mosdatjuk Csatáryt, ahogy tette azt a Magyar Hírlap is, míg Mátsik esetében már nem vagyunk ilyen megengedőek. Akkor nem mennénk ki tüntetni Csatáry háza elé, mintha az ilyesminek lenne bármi értelme is, és nem is raknánk ki a tüntetők nevét a szennylapunkra, adatostól-zsidózástól. Nem gúnyolódnánk egyik kapcsán, hogy "persze, csak egy joviális öreg úr", és szenvelegnénk a másik kapcsán, mondván, "megkezdték az idős bácsi halálba üldözését". És végül, nem folytatnánk még mindig ugyanazt a fárasztó, áporodott szagú ideológiai küzdelmet, amely már néhány évtizede meghaladott kellene, hogy legyen.