Teadélután

Az MTI Zrt. tízmillió forintra perli Balavány György publicistát két blogbejegyzése miatt. Említettek - az Elegem van a közszolgálatból!, illetve a Tisztogat és hazudik az MTVA: dokumentumokkal - a szerző saját blogjában, nem pedig a HVG véleményrovatában jelentek meg, tehát azokért valószínűleg pénzt sem kapott, saját szabad idejét áldozta gondolatainak megosztására.

Ami azért is fontos, mert úgy látszik, eljött annak az ideje, hogy a hatalom nagy csinnadrattával kíván nekimenni az egyszerű bloggernek, a kritikus hangvételű átlagmagyarnak: már túl jutottunk azon, hogy politikusok perelnek különféle ellenoldali médiumokat nemlétező jó hírnevük megsértéséért, eztán már a magánembernek kell meglakolnia állításaiért.

Félreértés ne essék, nem kell egyetérteni Balavány szövegeivel. A hétköznapi médiafogyasztó dühönghet, hogy már megint mekkora baromságokat beszél az "ex-nemzetes libsi" (hozzáteszem: jelen esetben nem mondott nagy hülyeségeket), a megtámadott intézmény meg akár közleményt is adhat ki adott esetben, ha éppen ágyúval kíván verébre lőni. Na, de hogy tízmillióra perelje szóban forgó személyt, ráadásul épp a jó hírnevének megsértéséért?

Ahogy a vicc is mondja: miközben erre szakosodott lejárató blogból is kreálhattak volna hírt.

Az ügyről dr. Helmeczy László ügyvéd Borókai Gáborral való esete jut eszembe, melynek során előbbi szintén bíróság elé citálta (volna) a Heti Válasz főszerkesztőjét, mégpedig egy, a HírTV Péntek8 című műsorában elhangzott kijelentésért. Eszerint Borókai azt állította Helmeczyről, hogy "mindent lehet rá használni jelzőként, még hókarón a nyuszikát is, de azt, hogy köztiszteletben álló Helmeczy, azt nem". Persze, Borókai eredetileg "hókarú Nauszikaát" mondott, ahogy Helmeczynek is annyira volt még meg az állítólagos jó híre, mint mondjuk az idei szakdolgozat-ügy miatt pereskedő Gyurcsány Ferencnek, vagy a most támadásba lendült Távirati Irodának.

Annak az MTI-nek, mely a Google-ban még ki sem listázott, dehonesztáló célzattal létrejött blogokból szerkeszt cikket, annak a közmédiának, mely kiretusálja híradójából a neki nem tetsző személyt, és az ellene tüntetőket fülsiketítő zenével próbálja eltántorítani céljuktól - nos, illene legalábbis csendben meghúzódni akkor, amikor finoman szólva is kétes ügyeiket felróják nekik.

Engem nemrég egy (amúgy általam tisztelt) újságíró keresett meg, ugyanekkora összegű perrel fenyegetve, ha nem fedem fel előtte kilétemet. Neki sem igazán tetszett, hogy negatív kritikát fogalmaztam meg egy írásáról - aztán szerencsére nem fordultak komolyabbra az események, mint mondta, már átgondolta a dolgot, és csak első felindulásából írta, amit. De felmerült bennem is a kérdés: mégis, honnan teremtenék én elő nemhogy tíz-, de akár csak félmillió forintot? Bevallom, némiképp nyomasztott is az elképzelés, hogy egy bejegyzés miatt járjak a bíróságra, és próbáljak meg magánszemélyként védekezni egy személyiségi jogi perben.

Balavány Györgynek ez esetben (talán) nagyobb szerencséje van: övé a köznyilvánosság, mögötte egy országos médium, a perben ráadásul az LMP ex-frakcióvezetője, Schiffer András fogja védeni. Valószínűleg nem is fog vesztesen kijönni az ügyből, nem is ez a lényeg sokak szerint, hanem az oly jól ismert megfélemlítési kísérlet. Hogy vigyázzon az ember, mit is ír le.

Mert igaz, Balavány stílusa nekem sem igazán tetszik: műlaza szövegelése, fárasztó jópofizása, erőltetett tótavésedése rendkívül idegesítő tud lenni - ám mégsem gondolnám, hogy első dühből odavetett szóhasználata miatt bíróságon kellene védekeznie véleményéért. Mert azt, hogy hazudik-e az MTVA, lehet sokféleképpen magyarázni innen is, onnan is, ahogy Tomcat is állíthatja a Mandiner elleni perében, hogy ő a szmájli ellenére "nem tartotta viccesnek a róla szóló írást". Ezek nem bizonyulnak ugyanannak az esetnek, mint hogy mondjuk híradóban jelentjük be, hogy Gyurcsány Ferenc plagizált. Mert bár a volt kormányfőnek sem hiszi az ország nagy része, amit mond, mégis vigyázni kell az olyan, az egyéni, konkrét cselekedetekre vonatkozó állításokkal, melyek vagy hamisak, vagy nincs rájuk bizonyíték. De az, hogy a közmédia úgy általánosságban egyoldalúan tájékoztat, nehezen cáfolható avagy bizonyítható: épp úgy, ahogy annak kijelentése is, hogy Gyurcsány Ferenc egy tisztességtelen politikus. Mégsem hinném, hogy ezen mondatokért vonatkozó személyek pert nyerhetnének jogaik megsértéséért.

De mégis felmerül a kérdés, mi van azokkal, akiket nem ment a széles köznyilvánosság, aki mögé nem áll oda egy parlamenti párt politikusa, akik mezei bloggerekként kell védekezzenek egyes mondataikért - melyeket munkájuk mellett, szabadidejüket áldozva tártak bármiféle ellenszolgáltatás nélkül a nagyközönség elé. És az olyan médiumokkal, melyek csak igen nehezen tudnának előteremteni ennyi pénzt? Mi van Rózsa Misivel vagy éppen Bede Mártonnal és Szily Lászlóval? Csak azért, mert Polgár Tamás- és Vásárhelyi Mária-féle frusztrált közszereplők úgy ítélték meg, hogy a szabad szólásra válaszul perre kell menniük.

Mert legyen az az MTI, Tomcat vagy Vásárhelyi Mária: aki egyéni sérelmei okán akarja a publicistát perrel sújtani, az egyben a szólásszabadság ellen is látványos kirohanást intéz. És zusammen a demokratikus viszonyok ellen.

Földes András "kulturális újságíró" méltán érdemelné ki a cikke alatt kommentelők által is odaítélt, Bartus László nevével fémjelzett publicista díjat: a Szépművészetiben látható Hagyomány és megújulás – kínai művészet az ezredfordulón a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum válogatásában kiállítás kapcsán vetemedett kritikára az Indexen, melyre Salát Gergely Kína-kutató válaszolt a Mandiner hasábjain. Utóbbi ebben ízekre szedte Földes írását, rávilágítva annak egysíkú gondolatmenetére, prekoncepciózus jellegére, üvöltő tájékozatlanságára. Míg Földes írása a "Kína diktatúra, ez a kiállítás pedig kommunista propagandakiállítás" egybites gondolatára épült, addig Salát válaszában részletesen leírta minden egyes képről keletkezésének körülményeit, szereplőinek vélhető motivációit.

Míg Földes írásában "arató nőként" jellemzett egy szomját csillapító figurát, és a termeléskultusz megnyilvánulásaként könyvelte el a kép jelenlétét, addig Salát rávilágított, hogy éppen egy internált személy látható a Liu Kongxi által festett képen, és ő többekkel együtt az úgynevezett "elveszett generáció" tagja, amelynek emlékezete máig fájó sebeket okoz a kínaiaknak, és ez a kép is annak lenyomata.

Földes válaszából azonban kitűnik, hogy ő az efféle apróságokra nem igazán fogékony: Kína kommunista diktatúra, és kész, ahogy az volt a rendszerváltás előtt is Magyarország - Salát Gergely pedig ez iránt való szimpátiából írja azt, amit. Ügyesen lebbenti fel ezáltal is a fátylat Földes arról, hogy ő tényleg nagyon nem érti, mi folyik ott Keleten - ami -figyelem! -, nem azt jelenti, hogy ne lenne kritizálható a kínai rendszer, hanem épp azt a Salát által is hangoztatott tézist, hogy amíg az ember alapjaiban nem képes felfogni valamit, addig jobb, ha csendben marad.

Jól mutatja ezt a második Földes-írás: Deng Xiaoping-et Kádárral összevetni, a mai kínai rendszert a magyar szocializmushoz hasonlítani, nos, az leginkább egy negyedikes gimnazista gondolatmenetével rokonítható: már olvasta a tankönyvben, hogy Kínában még mindig kommunizmus uralkodik, ezért hát úgy képzeli el, hogy egészen hasonló lehet az ottani rendszer, amilyen a magyarországi volt a Kádár-érában (bár néha azért leleményesen vegyíti ezt a Rákosi-rendszer durvulataival is).

A második írásán látszik a leginkább Földesnek, hogy őt igazából nem a képek érdeklik itt: bement, röhögött egyet, hogy "némmá, mecsoda kommunista propaganda", majd kiballagott, rittyentett ebből egy cikket, és izgatottan várta az elismerő szavakat tudatlan hőbörgéséért.
De sajnos nem egészen ezt kapta: Salát Gergely elegáns, a tényekre koncentráló írásában zúzta porrá a szerző minden egyes jópofának szánt megjegyzését, egyben rámutatott arra, hogy nem lehet egy kínai művészek festményeiből összeállított galériát elintézni azzal, hogy "a tusrajz nem kortárs, a munkaeszközt ábrázoló kép pedig a termelési verseny kultuszáról szól". Nem, mert ez így nagyon leegyszerűsítő, sematikus gondolkodás tükre, ráadásul még művészetileg is elég igénytelen: nem attól lesz egy alkotás ugyanis jó, hogy ilyen vagy olyan módon készült, hanem hogy valami fontosra igyekszik rávilágítani, egyben hatással van a befogadóra.
A kiállított képek közül pedig ez többről is elmondható, még ha Földes szerint az uralkodó kánonnak nem is képezhetik részét.

Az egybites gondolkozás legmókásabb megnyilatkozása az az elképesztő magasságokig emelkedő értetlenség és tahóság, amely Földes ezek utáni reakcióira jellemző lesz: az érdemi kritikára nem válaszol, ehelyett továbbra is kommunistázik, illetve belevisz egy kis aktuálpolitikai színezetet is, majd lezárja az egészet egy jó kis személyeskedéssel: Salát igazából jobboldali, ezért milyen vicces, hogy Kínáról összetetten képes gondolkozni, hahaha, majd jól összezavarodik a sok buta mandineres kommentelő!

Csakhogy a leginkább mégis Földes András van most összezavarodva: hiszen ő a "jó oldalon áll", elítélte a kommunistákat, a diktatúrát, egy "propagandakiállítást" is megköpködött, ahogy kell - erre idejön valami Salát, és próbálja beléverni a vörös gyilkosok szeretetét, az antikommer kommentelők meg erre bőszen helyeselnek.
Hát milyen világ ez? - kérdezi sértetten Földes. Hiszen még a Radnóti Sándor is megmondta, sok-sok névvel, ha csak ez kell!
És valóban: milyen világ az, ahol az ilyen tudatlan, frusztrált, személyeskedő, értő gondolkodásra képtelen valakik lesznek kulturális újságírók? Leginkább olyan, ahol a Bartus Lászlókból közéleti publicisták.

Rendkívül érzékletes példájával szembesülhetett a magyar újságolvasó annak, miként is terjed Magyarországon az antiszemitizmus, ha a két héttel ezelőtti (augusztus 24-ei) Élet és Irodalom Páratlan Oldalának Még Páratlanabb Glosszáin átrágta magát.

Az oldalról eleve árulkodó, hogy Parti Nagy Lajos Magyar Meséi határozzák meg a jelenlegi irányvonalát, de leginkább humorérzékét: cinikusnak, ironikusnak látszani akaró megmondások sorjáznak itt hétről hétre, melyekre a szellemi üdeség, a maró gúnnyal operáló éleslátás a legkevésbé sem jellemző, az erőltetett ideológiai küzdelem, az izzadságszagú és egyben gőgös "kritikai attitűd" fenntartása annál inkább.

Így lehetséges, hogy mostanság a Podmaniczky Szilárd által szállított A XX. század története című glosszasorozaton kívül gyakorlatilag az összes itt helyet kapó írásnak az ún. "demokratikus ellenzéki" szellemiség szolgál táptalajul; annak morális kizárólagosságtudata határozza meg a szerzők kilencven százalékának beszédmódját.

Miről írjon 2012 nyarán egy inkább liberális publicista, ha krokiban/glosszában gondolkozik, és az írását mindenképpen alá kell rendelnie bizonyos odamondogatós formának? Rengeteg témajavaslat adódik mostanság: a diktatúra kiépülése, a szélsőjobboldal és a jobboldal nászi (vagy náci?) tánca, a fasiszta írók rehabilitálása, az újabb és újabb kuruckodás - ezek így mind ott vannak a talonban, az előbbi megfogalmazásoknál nem igazán összetettebb problémaértési és -kezelési mechanizmusokat feltárva a szerzők/szerkesztők oldaláról.

De az abszolút nyerő témát még nem is említettem, azt, amellyel mindig lehet könnyű népszerűséget szerezni, erkölcsi magaslatokat ácsolni a baloldalon; azt, ami - mint Gerő András e nyári tevékenységéből következtethetünk - 2012-ben sem évült el egyáltalán, sőt, éppen a jelenség állítólagos aktualizálhatósága okozza a legmélyebb gyönyörérzetet antifasiszta barátainknak. Ez pedig nem más, mint az antiszemitizmus rohamos terjedése Magyarországon, ezzel párhuzamosan egyszerre a harmincas, a negyvenes és az ötvenes évek világának ismételt kiépülése, a zsidóellenes hangulat egyre aggasztóbb legitimálása úgy a hatalom részéről, mint a jobboldali közszereplők írásai által.

A rövidecske glossza Nyári fesztivál! címmel jelent meg ba tollából, és bár valóban nem túl terjedelmes műről van szó, mégis szeretnék egy kicsit elidőzni rajta, mint egy látszólag mérhetetlen jelenség sikeres tárgyiasításának módszereit alig leplező tevékenységről a legtöbbet eláruló mint egy roppant tanulságos íráson. Íme a szöveg:

Nyári fesztivál!

"... kiabálja egy érces hang a Ferenciek tere aluljárójában, a férfi brossúrát lebegtet a kezében. Mivel nem nagyon vonzanak a fesztiválok mint olyanok - idén valóságos dömpingjüket éljük -, nem kértem a felajánlott ismertető füzetből. Otthon azért megnéztem a port.hu-n, vajon milyen nyári fesztiválok várhatóak a fővárosban. Kiderült, hogy csak a Zsidó Nyári Fesztivál van programozva a hónap végére, ám úgy tűnik, a zsidó jelző nem eladható az aluljáróban."

Ekként terjed hát a zsidóellenes közhangulat ma Magyarországon: az aluljáróban hallott kiáltozással - vagyis hát éppen hogy a nem hallottal. Ha Romsics Ignác azért minősül "funkcionális antiszemitának" Gerő András, Bojtár Endre és Tatár György szerint, mert bizonyos mondatokat nem mond, akkor evidens, hogy a társadalom is azáltal lesz zsidógyűlölő, hogy nem kiabál valamit a mozgólépcsőn, vagy hogy ha kiabál is, azt a megfelelő kontextus nélkül teszi. Hisz lehet, hogy attól még a Ferenciek terén 0-24-ben süvöltő férfi a magánéletében nem antiszemita, még akár zsidó felmenői, barátai is akadhatnak: de amikor dolgozik, akkor feltör benne az a bizonyos leküzdhetetlen rasszizmus, és úgy ítéli meg, hogy még ha Zsidó Nyári Fesztivált rendezhetnek is a fővárosban, hát akkor sem kell annyira reklámozni annak az eseménynek a milyenségét.

Az nem számít, hogy önmagában a Zsidó Nyári Fesztivál plakátjával tele volt a főváros idén ugyanúgy, ahogy tavaly is: a Stadionok metrómegállójánál épp úgy találkozhatott vele a járókelő, ahogy a Móricz Zsigmond téren vagy egyéb frekventált helyeken - csak az nem tudott a Zsidó Nyári Fesztivál hó végi megrendezéséről fővárosiként, aki egész nap nem mozdult ki lakásából. És nincs ezzel semmi baj. Nevezett esemény minden évben egy kulturálisan sokszínű, izgalmas produkciókat kínáló eseménysor, hirdetése sokkal szimpatikusabb az egyszeri kultúrember számára, mint mondjuk Budapest metróinak megszokott kitapétázása az Ulpius kiadó férckiadványaival.

De itt még csak nem is erről van szó. Az antiszemitizmus ugyanis nem csak simán úgy terjed, hogy valaki fennhangon nem mond valamit: sokkal inkább akként, hogy ez a nem mondás kiegészül a befogadó elváráshorizontjába illeszkedő, nem túl bonyolult gondolati konstrukciókkal. Ezek a sémák viszont magukban hordozzák az alapesemény megértésére tett legcsekélyebb erőfeszítés hiányát is: azaz, ha egy főrabbinak való állítólagos utcai beolvasás egy brutális antiszemita támadásként fog manifesztálódni, akkor a Ferenciek terének nyomorult rikkancsa is lehet élő példázata a rasszizmus lelkünkbe való beköltözésének. Ilyenkor nem számít, hogy nevezett férfiú nem "Nyári fesztivál!"-t kiabál, hanem "Nyári fesztiválműsor!"-t, az utolsó szótagot gyakorlatilag érthetetlenül elnyújtva - ki tudja, miféle marketingmegfontolásból.

Ilyenkor az sem lesz fontos, hogy ha már internetes utánanézés, akkor könnyűszerrel fellelhető a szeptember kilencedikéig tartott Budapest Nyári Fesztivál, melynek előtagja nem valószínű, hogy azért nem lett szintén kikiabálva, mert a budapestieknek már saját fővárosukból is elegük van, és ha csak meghallják az aluljáróban a nevét, rögvest kedvük támad az azzal kérkedő szórólapost félholtra verni.

És az sem lesz lényeges, hogy az említett érces hang gazdája szeptemberben is ugyanakkora elánnal kínálja portékáját  a Ferenciek terén, csak éppen "Őszi fesztiválműsor!" felkiáltással.

Így terjed ma Magyarországon az antiszemitizmus: valaki mond valamit, amiből következtethetünk arra, hogy egy fontos dolgot elhallgat, amely már maga után vonhatja talán egy egész társadalom empátiaérzetének leépülését is. És akkor, ahogy Erdős Virág írja versében, már nincs messze, hogy bár a haza ma még bölcső, de holnapra "már vagon".

Vigyázzunk hát, mit nem kiabálunk a mozgólépcsőn!

Bár az új köznevelési törvény több érdekes részt is tartalmaz, mégsem ezekre térnék most ki, és még csak nem is Hoffmann Rózsa államtitkár azon, nevetségességükön túl a magyar nyelv szabályainak is ellentmondó mondataira, mint például amilyen az „innentől fogva a pedagógus olyan köztiszteletben örvendő [sic!) ember, akit bántani, szidalmazni nem szabad”. Még csak nem is azon elmélkednék most, hogy az iskola voltaképpen tényleg templom-e, és ha igen, miért is kötelező a gyermekeknek minden nap eljárniuk oda a 21. században - nem, most egészen másról lesz szó.

Hoffmann Rózsa ugyanis bejelentette, hogy ő támogatná az iskolai egyenköpeny újbóli bevezetését - márpedig jól tudjuk, hogy a jelenlegi oktatási államtitkár azon személyek egyike, akik hogy ha támogatásukról biztosítanak valamit, akkor az be is lesz vezetve, történjen akármi - a Rózsa volt, a Rózsa marad.

Mint Hoffmann elmondta, az iskolai köpeny nagyon is jó dolog, mert "eltünteti a meglévő egzisztenciális különbségeket", azontúl a szülőknek is könnyebbséget jelentene, hiszen nem kell túl sok pénzt ráfordítani.

Nem tudom, Hoffmann Rózsa hol nőtt fel, de ahol én iskolába jártam, ott egyáltalán nem jelentett alapvető nehézséget iskolakezdéskor a szülők számára a ruházkodás - járt továbbra is abban a gyerek, mint nyáron, mint korábban mindig. Bár Hoffmann szerint számára nagy segítség volt, hogy a köpeny eltakarta "nyolc éve nyűtt blúzát", vele szemben a legtöbb iskolakezdőnek bizony nincs nyolc éve hordott felsője, tekintve, hogy az első osztályt jobbára hat-hét évesen kezdik el a gyerekek. Ilyenkor a legritkább esetben fordul elő, hogy valaki olyan felsőt hordjon, ami  már születésekor is jó volt rá - de ha megengedőbbek vagyunk, és arra gondolunk, hogy Hoffmann Rózsára négy éves korában adtak fel egy blúzt, akkor is ki kell jelentenünk, hogy az bizony már nem lehetett jó rá tizenkét éves korában.

De ne is szaladjunk ennyire előre, hiszen az nyilvánvaló, hogy egy tizenkét éves gyerekre nem lehet ráadni semmiféle köpenyt, ennek még az elgondolása is abszurdba hajlik - minden bizonnyal az alsó tagozatosokra vonatkozna a ruha kötelező viselete - és most felrémlik bennem is pályafutásom az elsőbében, amikor is egy éven át kellett ilyen inget viselni iskolaidőben - bizony, teljesen felesleges módon, pusztán az osztályfőnök szeszélyes hóbortjának okán. Nem takart az el az égegyadta világon semmit, ahogy nem is maradt rajtunk tanórák után - merthogy alsó tagozatban bizony van délutáni szünet is, van játszótéri fogócska-bújócska, jelenés az ebédlőben, satöbbi, satöbbi. Eközben végig az a fránya köpeny nem maradhat ott a gyerkőcön, annál az egyszerű oknál fogva, hogy köpenyben nem lehet csúszdázni, illetve libikókázni.

Hogy a köpeny eltörölné az egzisztenciális különbségeket, az önmagában is egy ordas nagy tévedés - még ha azt mondanánk, "eltakarja", valamivel közelebb állnánk a valósághoz, de még így sem látjuk rendszerszinten a problémát: az, hogy a gyermek milyen családi háttérből érkezik, nem csak a felső milyenségén látszik, hanem annál sokkal egyszerűbb, az első osztályos gyermekeknek is könnyedén szemet szúró dolgokon: azon, ki vásárol gyakran a büfében, kinek egy háromcipzáros monstrum a tolltartója és kinek egy kopottas vászondarab, ki jár délutánonként zeneiskolába és kiért megy azért délután a nagyobbik testvére, mert a szülők nem tudnak elszakadni az egész napos munkából.

Egy nyomorult köpeny nem fogja elhozni a nagy egyenlőség korát - már csak azért sem, mert az emberek soha nem lesznek olyan értelemben egyenlőek, hogy gazdagok-szegények, atomtudósok-hajléktalanok megegyező társadalmi szerepet foglalhassanak el. Egyenlőség létezik (és léteznie kell) a törvény előtt, a szabadságjogok terén - de szociális értelemben sosem lesz egyenlőség, bármennyire is próbálják ezt zászlajukra tűzni különféle utópiáktól megzavart, ideológiai tévutakon járó idealisták.

Hogy viszont jelenleg nem az előző bekezdésben taglalt érveléssel fog előhozakodni Pozsonyi Ádám (aki máskor nagyon is szívesen fejteget hasonlókat), annak oka, hogy a jelenlegi jobboldali-keresztény kurzus állt elő efféle, semmilyen valódi észérvvel meg nem támogatott javaslattal. De ez megint egy másik téma.

A köpeny ráadásul hiába mondható olyan értelemben olcsónak, hogy mondjuk nem harmincezer forinttól számítjuk a bolti árát (szemben Hoffmann Rózsa jelenlegi ruhatárával), hanem 2800-3600 Ft-ért be is szerezhetünk egyet - ha ez az árfekvés még egy jobb módú családnak is jelentős érvágás lehet tanévkezdés idején. Mert, mint korábban említettem, új felsőt a legritkább esetben vesznek augusztus végén a nebulónak - tankönyveket, tolltartót, ceruzákat, füzeteket, tornacipőt, kék nadrágot, hurkapálcikát, színes papírlapokat, filctollat, temperát, félfamentes anyámkínját annál inkább. Bizony, ezek még a gazdagabb családoknak sem bizonyulnak egy könnyű menetnek, és hát ingyen azért mégsem dobálják őket az ember után - manapság már az új tankönyvet sem, ezért kell a szerencsétlen gyereknek könyvtári példányt kiutalni ingyenes tankönyv címén, melynek birtoklása szintén nem minősül túlzottan menőnek az osztályelitben.

Könnyedén kiszámítható, hogy jó tíz-húszezer forintot rááldoz a szülő iskolás gyermekére tanévkezdéskor, mely összeg csak megsokszorozódik több tanuló ifjonc esetén - ezek mellett azt mondani, hogy "sokat megtakarít a szülő az egyenköpennyel", legalábbis cinikus pofátlanság.

De ha ingyen a kölykök után is dobnák a ruhát (ugyan már), akkor sem lenne semmi értelme bevezetésének. Nem takar el semmit; nem mentesít semmi alól; nem következik belőle, hogy minden gyermek egyenlő rangú tagja lesz az osztályközösségnek.
Mert bizony, a pufók csemetéket, a szemüveges-fogszabályzós kislánykákat, az osztályelsőket eztán is ki fogják közösíteni. Megnyugodhat Hoffmann Rózsa, a másik szüleinek anyagi helyzete továbbra sem fog sokakat érdekelni - leszámítva a viccben szereplő, nem túl valószerű óvodásokat. De hát csak nem efféle tréfákból nyeri valóságismeretét a jelenlegi oktatási államtitkár!

Törökország, Oroszország, Azerbajdzsán. A három keleti ország mindegyike otthagyta sáros lábnyomát a magyar történelemben - az első kettőtől a legfőbb jótétemény akkor ért minket, amikor több évtized (illetve másfél évszázad) után végre elhagyták hazánkat, míg utóbbi "csak" csúnyán átvert minket, amikor azt állította (valószínűleg olyasfajta cinikus röhögéssel bajsza alatt, mint amilyet a kínai miniszterelnök is hallatott A diktátorban, miközben Kínát demokráciának nevezte), "Ramil Sahib Safarov a legsúlyosabb büntetést kapja hazájában", amennyiben Magyarország kiadja neki a 2004-ben örmény társát lemészárló baltás gyilkost. Az eset ugyanis a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában történt.

Ezzel újabb fordulatot vett a kiadatások tragikomikus sora - eddig többnyire azért nyújtottak be hasonló kérvényt több oldalról, hogy 1) vagy elítélhessék az idegen országban bűncselekményt elkövetett személyt, akit hazájában nem büntettek emiatt (Francis Ciarán Tobin ír gázoló esete), 2) hazájában ítéljék el a személyt, aki idegen országba menekült az igazságszolgáltatás elől (lásd: az Ausztráliába szökött Charles Zentai ügye).
Olyanról viszont eddig nem nagyon hallottunk, hogy egy adott országban elkövetett gyilkossága miatt ülő személyt (aki a börtönben még rá is támadt az egyik őrre) kiadjanak hazájának, ráadásul pusztán gazdasági ígéretekre válaszolva mindezzel. Azt rebesgetik ugyanis, hogy Azerbajdzsán kilátásba helyezte: nagy mennyiségben fognak magyar államkötvényeket vásárolni, amennyiben Safarovot kiadják Azerbajdzsánnak. Mint mondták, nem kell félnünk, odaát is példás büntetésben fogják részesíteni az örmény társára támadó azerit - a KIM meg úgy látszik, el is hitte (vagy csak el akarta hinni), hogy tényleg azért olyan fontos Azerbajdzsánnak az egész, hogy ottani börtönben raboskodhasson hazájuk fia - nem pedig azért, hogy kegyelemben részesíthessék szóban forgó személyt, majd rögvest őrnaggyá léptessék elő.

Örményország és Azerbajdzsán között hosszú időre visszanyúló hidegháború zajlik, melyben a már említett Törökország utóbbit támogatja - hogyisne, volt már ott is örmény népirtás, kellőképpen bizonyították, mennyire elkötelezettek a témában.

Magyarországon ellenben évszázadok óta jelentős örmény kisebbség él - az asszimilálódott örménység mind kulturálisan, mind katonailag sokat tett hazánkért, magyar közkatonaként részt vettek ütközeteinkben, még két örmény származású magyar szabadságharcos vértanúnk is van 1848/49-ből: Kiss Ernő és Lázár Vilmos. Trianont szintúgy különösen megsínylette a magyarországi örmény kisebbség, ahogy a '45 után fokozatosan kiépülő szovjet diktatúrát szintén. Mégis megmaradtak, és a rendszerváltás után kissé meg is tudtak erősödni, bár számuk (nekik is) jelentősen megcsappant az évtizedek során.

A kormány mostani döntésével, gazdaságpolitikai megfontolások alapján, előbbiek méltóságát, anyaországuk tisztességét sértette meg, míg a számára tulajdonképpen soha semmi konkrétat nem tett Azerbajdzsán felé gesztust gyakorolt - hogy ők rögtön első lépéseikkel hülyét csináljanak belőlünk. Ellenben az örmény miniszterelnök máris bejelentette, hogy minden diplomáciai kapcsolatot megszakítanak velünk, Örményországban pedig dühükben magyar zászlót tapostak ottani fiatalok. Ez utóbbiért egyébként örmény állampolgárok sem győztek bocsánatot kérni Facebookon, ahol magyarok szintén sajnálatukat fejezik ki a történtek miatt. A két ország állampolgárai tehát ismét bizonyították, hogy mikroszinten képesek eztán is kifejezi azt, amelyre hosszú-hosszú (közös) történelmük megtanította őket.

Érdemes kicsit belegondolni abba is, kik azok, akik mindeddig hangoztatták a keleti nyitás politikáját, és racionálisan, történelmünk felől megítélve miféle haszonnal kecsegtethet mindez. Bizony, a Jobbik kardoskodik évek óta az azeriek-törökök-oroszok (újbóli) érdekszférájába való kerülés mellett, melynek kapcsán, ha ők komolyan gondolják, hogy egyenrangú felek lehetünk valaha is, hát a legszelídebben is csak annyit mondhatunk, hogy nemzeti radikáliséknak a maradék eszük is elment.
De minimum érdekes az is, hogy csupán a pénz miatt hajlandóak megfeledkezi évezredes múltunkról a dicső hazafiak, és képesek lennének ilyen erkölcstelen, autoriter hatalmakkal mosolyogva üzekedni - miközben tragédiák sorát "köszönhetjük" nekik. A Jobbik ezúttal is kimutatta foga fehérjét, amikor a hazánkért korábban mér tényleg tett örményekkel szemben Azerbajdzsán mellett foglalt állást - elvtelen, gazdasági okok miatt, melyek amennyire légből kapottak, annyira valószerűtlenek. Persze, tőlük mit várna az ember, minthogy az alaposan átmosott, vértől csatakos pénzből építenék fel saját kis fellegvárukat, melyet néha azonosítanak a nemzettel, rejtély, miért. De az is rendkívül kacagtató, mennyire cinikus módon képesek adott esethez igazítani saját értékrendjüket: ha a vörös csillagot viselőt mentik fel nemzetközileg, akkor rögvest elhatárolódnak Brüsszeltől-Nyugattól-globalizmustól, de ha éppen ők hivatkozhatnak nemzetközi egyezményekre, hát nem restek azonmód így is cselekedni. A Fidesz butácska szóvivőjével karöltve.

Hogy a Fidesz valóban elhitte, hogy ez a politika valóban vihet minket valahova, az azt mutatja, hogy az elmúlt ezer éves történelmünkből - a hangzatos, nemzeti ünnepek alkalmából előadott szólamok ellenére - semmit sem tanultak. Azt, hogy nekünk - hatalmi megfontolások így vagy úgy - mindenképpen a Nyugat oldalán a helyünk, mára elég könnyű belátni - de ha valakinek ez nem ennyire egyszerű, hát elég csak a legalapvetőbb morális elvárásokra gondolnia - és nem kiadnia egy baltás gyilkost hazájának, ahol aztán hősként ünnepelhetik.

Nem, nem kérünk Azerbajdzsán pénzéből, nem kérünk Azerbajdzsán segítségéből, nem kérünk Azerbajdzsán jópofizásából. Az örmények már bizonyítottak, nekik viszont minden egyes nap köszönettel tartozunk hazánkért tett erőfeszítéseikért.
A keleti fordulat politikája most bizonyította végképp, hogy nem lehet pusztán gazdasági jellegű - bizony nekünk is rendesen be kell mocskolnunk magunkat, hogy az ottani, fényesen csillogó aranyrögökhöz férhessünk. Erre viszont nem bólinthatunk rá!

Az elejétől tudni lehetett, hogy ez így nem fog menni. Hogy bár a színházi világot is jórészt a politika mozgatja, de ennyire arcátlanul nem lehet a kettőt keverni, mert akkor a szerencsétlen színész szívja meg, járhat gyomorideggel a munkába a kellékes, az intézményre meg a lassú elszigetelés/elszigetelődés vár, főként, ha még maga is alááll a reá hulló kritikáknak.

Az nagyon is érthető, ha egy társulat egy olyan előadás bemutatására készül, mely "feltehetően vitákat fog kiváltani", egyúttal rengeteg érdeklődőt csalogathat be a műsorra. Nemhogy negatívumnak nem minősül ilyenkor, ha a darab politikailag inkorrekt módon mutat rá valami fontos dologra - ez egyenesen kívánatos olykor.
De az Újszínháztól most kizárólag az minősülne ésszerű taktikának, ha meghúznák magukat, ha Jókai Mór és Németh László legkiválóbb darabjai mellett Csurka Istvántól is csak a zsidózásmentes abszurdokat mutatnák be - hogy bizonyítsák a kételkedőknek, mennyire igaztalanul vádaskodtak, egyúttal némiképp mentsék is az elővigyázatlan főpolgármestert, aki a kinevezéskor talán komolyan hitt benne, hogy Magyarországon a magyar dráma nem talál otthonra - miközben mind az Újpest Színház, mind a Turay Ida Színház, mind a Budaörsi Játékszín folyamatosan készül a népiesnek mondott szerzők műveivel, és más egyéb helyeken is felbukkannak időnként hasonló előadások - elég csak a nemrég a Karinthy Frigyes által bemutatott Csurka-darabra gondolnunk, vagy a vidéki színházak között körülnéznünk.

Hogy Csurka István egykori darabjait senki nem akarta évekig játszani, pusztán a szerző politikai szerepvállalása miatt, ez persze rendkívül igazságtalan - döntsön a darabok érvényessége, esztétikai minősége, de semmi esetre sem az alkotó világnézete, mely az adott drámákban nem is jelenik meg.

Ez azonban A hatodik koporsóról nem mondható el. Nem jönnék most azzal, hogy felülről, alulról és átlósan nézve is antiszemita műről van szó - mert ez a fogalom erősen devalválódott az utóbbi évek során, és használata is csak arra jó, hogy besoroljunk az MSZP-Népszava-Magyar Narancs tengelybe, "Csurka feljön a pokolból"- és "újnáci színház = trágyadomb"-féle ízléstelen, gyűlölködő rigmusokat kántáljunk. 

A hatodik koporsóval nem az a baj, hogy a jelenleg elfogadott beszédmódra nemet mondva hirdet egy olyan "igazságot", a "történelemhamisítók bukását", melynek elfogadása kényelmetlen lenne számunkra. A hatodik koporsó sokkal inkább egy elfogult, egyoldalú, sablonos vicc, mely a századszor is felmelegített "zsidók összeülnek, hogy csak a saját érdekeiktől vezérelten felszabdalják a Nagy Magyar Birodalmat" - összeesküvés-elméletre épül, ráadásul azt is a legkomolytalanabb módon tárja elénk, efféle párbeszédekkel megtűzdelve:

A darab lényege a következő: Baruch, Rothschild és Schiff, a kor "pénzemberei" összeülnek, és a Clemenceau-Wilson páros háta mögött eldöntik, hogy az egyébként jelentéktelen Benesre hivatkozva szétszabdalják az országot, Erdélyt a románoknak adják, mindezt pedig csupán a saját meggazdagodásukat szem előtt tartva. A mű fő tanulsága pedig ez: a bolsevizmus jellegét tekintve zsidó dolog volt. Nem "a végével van a baj", ahogy Tarlós István az ATV-ben állította, hanem az egésszel - ha már a zsidó összeesküvésről való, 2012-ben történő fantáziálást "neccesnek" nevezzük. Ami nemcsak igazságtalan, de rendkívül posványszagú, egyben fárasztó is - aki a huszonegyedik században még mindig ebben hisz, arra a rendkívül beszűkült gondolkodásmód a jellemző. Ebből fakadóan nem a "világot irányító zsidó összeesküvés" dühödt reakcióját kellene várnia Dörneréknek, hanem a gondolkodó emberek szánakozó tekintetét, valamint a jobboldali polgárok dühös elutasítását, mondván, őket ne azonosítsák be az efféle szellemi színvonaltalansággal (ahogy egyébként a Magyar Nemzetben Pethő Tibor tavaly fel is szólalt Dörner kinevezése ellen).

A mű magjából persze még mindig nem következik, hogy minden zsidó bolsevista lenne, és Csurka nyugodt szívvel nyilatkozhatja a Heti Válasznak egyik utolsó interjújában, hogy nem antiszemita, és ha valakit "üt, azt csak annak cselekedetei miatt teszi". Ez még logikus is lehet - azonban a jelenlegi közhangulatban, az Újszínház helyzetében Dörner György a leghelyesebben akkor járna el, ha meghúzná magát, és jó hosszú ideig elfelejtené a zsidózás beizzítását színházában. Főként, hogy rendkívül szakmaiatlan alapon jutott hozzá a közintézményhez, és hogy az "azért írom, hogy Új Színház, mert a liberális erkölcsrendészek így nevezték el"-féle pályázatát Márta István beadványa kenterbe verte.

Ha Dörner Györgynek jelen helyzetben fontosabb lenne a provokációnál hazája, nemzete, illetve az a fajta irányvonal, melynek hátországaként kíván működni, akkor bizony nem tenné meg "az évad meghatározó előadásának" A hatodik koporsót - még Csurka István politikai életműve iránti tiszteletből sem.
Nem, mert nem várja el a saját oldalától, hogy megértően nézze végig újra és újra a "Magyar Fruzsina artikulálatlan módon hörög a tüntetésen"- és "a tömeg kifütyüli a toleranciát hirdető Fábry Sándor"-féle színjátékot. Mert nem kívánja hazájának, hogy megint fél Európa miatta legyen hangos, hogy nyugati körökben sajnálkozva nézzenek össze, hogy "ezek a magyarok még mindig itt tartanak".
Mert nem kérdéses, ebben utóbbiaknak igazuk lenne - ha egy államilag támogatott színház 2012-ben itt tart, az csak sajnálatosnak mondható.

Balavány György augusztus huszadikai posztjáról az ismert morbid vicc jut az eszembe, amelyben a karácsonyi ajándékát önfeledten bontogató kisfiúra anyja ráripakodik, hogy ne örüljön, hiszen rákos - csak itt még hozzáteszi azt is, hogy az ünnep valójában egy hazugság, és mivel súlyos költségekbe kellett verniük magukat, ezért január végéig se csoki, se süti.

Merthogy fanyaloghat a hitére büszke keresztény, jöhetnek a spanyolviaszt feltaláló bloggerek István/Vajk kegyetlenségével és ránk erőszakolt nyugatosságával, a valóság így is az, hogy ezen a napon az emberek többsége nem a szentté avatást ünnepli, hanem a magyar államiság megszületését.


Hogy esetleg nem is augusztus huszadikán történt ez, az most lényegtelen. A fontos, hogy van egy napunk, amikor mind együtt, büszkék lehetünk magyarságunkra, arra, hogy még mindig itt vagyunk, hogy Európának megváltoztathatatlanul integráns részét képezzük (mert a legtöbben ennek tényleg örülnek), és hogy a történelem egyik legrégibb államaként nagy és nemes tradíciókra tekinthetünk vissza, ha múltunkba nézünk. Ihletett poéták, lángész tudósok és széles látókörű művészek éltek és alkottak itt az évszázadok során, és mindahányan hozzátettek valamit ahhoz, amit ma Magyarországnak nevezünk.

Augusztus huszadikán őket, önmagunkat ünnepeljük: azt, hogy - hangozzék ez bármilyen közhelyesen is -, "együtt az ország". Persze, ilyenkor a legkönnyebb felemlegetni éhező gyermekeket, ide-oda csordogáló közpénzeket, akármit - de ez már megint a fenti viccben nevezett ünneprontó színvonal. Mert ha a saját létünk, biztos identitásunk felett érzett öröm megünneplését sem tartjuk fontosnak, akkor aztán igazán felesleges minden erőfeszítés. De mi tudjuk, kik vagyunk - és ha múltunk, jelenünk, jövőnk velünk, ki ellenünk?

Párbeszéd Amerikában, 1956 ősze

- Te, mit szólsz, hallottad, amit ezek a magyarok vagy kik műveltek ott az országukban most októberben?

- Ja, nem tudják ezek, mi az a rend. Ahelyett, hogy ülnének a seggükön, és örülnének annak, amijük van. Nem szent ezeknek a köz nyugodalma sem. Megérdemlik, hogy a ruszkik alaposan a helyükre tegyék őket, és néhányakat fel is akasszanak.

*

Na, körülbelül ezen a színvonalon fejtik ki egyes kommentelők a véleményüket Pussy Riot-ügyben, ráadásul főleg a jobboldal tájékáról. Gratulálok, szabadságharcosok népe, megint mindenki következetesen képviselte azt, amit a világról, szabadságról és emberségességről gondol.

Találós kérdés jön: mi a közös Lezsák Sándorban, Tőkéczki Lászlóban, Lánczi Andrásban és Czakó Gáborban? Azon túl, hogy mindannyian jobboldaliak, és egyiküknek sincs semmi köze az irodalomtörténet-íráshoz. Bizony, ők így négyen tárgyalták a Tokaji Írótáborban A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban címmel az "elmúlt hatvan év" irodalmi kánonjainak tarthatatlanságát, egyben azok kirekesztő voltát. Kiegészültek továbbá a Nyirő József életművét kiadó Medvigy Endrével, illetve az okleveles könyvtáros-szakinformátor Sipos Anna Magdolnával.
Na, melyikük munkásságának van is bármiféle köze az irodalmi kánonokhoz, az irodalomtörténethez, a magyar irodalom széleskörű kulturális beágyazottságához, mibenlétéhez? Nem talált, az egyetlen irodalomértelmezési módszerrel, egyetlen perspektívával rendelkező Medvigy Endrének sincsen.

Az idén augusztus 15. és 17-e között megrendezett Tokaji Írótábornak már a felhívása is csodálatos dilettantizmusról árulkodott, amire az Élet és Irodalom június elsejei számában Schein Gábor irodalomtörténész válaszolt egy egész oldalas cikkben (Egy felhívásra), rámutatva a szervezők egysíkú irodalmi gondolkodásmódjára, névösszeállításuk zavarosságára, hadakozásuk értelmetlenségére. Nézzünk egy rövid részletet a felhívásukból:
"Mi magyarázza a >>szocialista<< kultúrpolitika megalkotta, de a posztmodern teoretikusok által is sok esetben elfogadott és igazolt értékrend azonosságait? Miként jött létre szövetségük az irodalomtörténet és -tudomány legfelső szintjein, a kitiltott és elfeledett irodalmi alkotók és munkáik ignorálására? A rendszerváltozás utáni könyv- és folyóirat kiadás, valamint az autonóm szellemi műhelyeket segítő irodalomtámogatási rendszer kikezdte ezt a nemzetközi hátországgal is bíró, szilárd és magabiztos, de végtelenül egyoldalú értékrendet. Megpróbálta a valós irodalmi értékekkel kiegészíteni az elmúlt hatvan év ideológiai alapokon beszűkített és megcsontosodott kánonját. Sikerrel jártak-e erőfeszítéseik?"
Kissé zavarban van az ember ezt a megfogalmazást olvasva. József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Márai Sándor, Esterházy Péter ennek a "végtelenül egyoldalú" értékrendnek a képviselői? És ehhez jönnek a valós irodalmi értékek, azaz Wass Albert, Nyirő József és Tormay Cécile munkássága? Az ELTE BTK Irodalom- és Kultúratudományi Intézete végzi munkáját "ideológiailag beszűkült alapon", míg Czakó Gábor maga a megtestesült hozzáértés? Az a Czakó Gábor, aki ponyvairodalmán, illetve a Sánta Kutya díjak nagyon merész megszövegezésén túl nem igazán vétette magát mással észre "az elmúlt hatvan évben"?

Schein Gábor írta válaszában: "Hogyan lehet bármilyen értelmes diszkurzus alapja egy olyan szöveg, amely ideológiailag egységesnek kívánja láttatni az elmúlt hatvan év irodalmi kánonjait, miközben ennek az időszaknak az elemi tényeivel sincsenek tisztában? A múltat monolitikus egységbe olvasztó retorika agresszíven fellépő hatalmi ideológiák sajátja szokott lenni. Az ilyen hatalmi aspirációk a kultúra területén nem kiegészíteni szokták a fennálló kulturális kánonokat, hanem erőszakosan leváltani."

A Tokaji Írótábor szervezőinek említett névjegyzéke alábbi szerzőket tartalmazza (a teljesség igénye nélkül): Márai Sándor, Tormay Cécile, Wass Albert, Nyirő József, Kodolányi János, Hamvas Béla, Kós Károly, Dsida Jenő, Bánffy Miklós, Reményik Sándor, stb., stb. Schein válaszában részletezi, mely szerzők azok, akik a szocializmus évtizedeiben is jelen voltak a könyvesboltok polcain, melyek azok, akik ma is részét képzik az irodalom gimnáziumi és egyetemi oktatásának. Valóban, a lista felettébb keszekusza: tehát a jelenleg is egyetemlegesen ignoráltak részét képezné Márai Sándor és Hamvas Béla például, akiknek művei sok helyen gimnáziumi tananyagok, egyetemi kurzusok témái? Valóban az elhallgattatottak sorába tartozna Dsida Jenő, akinek 1958-ban már megjelenhetett verseskötete, és onnantól kezdve folyamatosan jelentek meg művei? És hogy jönnek egyáltalán ezek a szerzők egymáshoz? Van bármi közös is bennük azon túl, hogy inkább jobboldali érzelműek voltak, és a jobboldali közönség szívéhez közel áll munkásságuk?

A Tokaji Írótábor szervezői, illetve a Magyar Írószövetség pontosan azzal a módszerrel él, amellyel a másik oldalt vádolja: egyoldalú kánonját magasztalja az egekbe, a meglévőeket "lukácsista maradványnak" bélyegzi, és napjaink jeles irodalomtörténészeit a "kommunista irodalomtörténet-írás utóvédharcosaiként" festi meg. Miközben a Heti Válasznak nyilatkozva (augusztus 16., legújabb szám) Gintli Tibor is elmondta, hogy az "irodalomtudományban jó tíz évvel korábban kezdődött a rendszerváltás, mint a politikában, és ma is tart". Az ELTE BTK docense egyébként egyetemi tanárom volt, "baloldali elfogultsággal" a legkevésbé sem vádolható, és előadásain gyakorta kitért az írói munkásság felett hozott politikai ítéletek elfogadhatatlanságára, hogy mást ne mondjak, Szabó Lőrinc költészetének esetében. Gintli továbbá több irodalomtörténeti tankönyv szerzője, a nemrég megjelent Magyar irodalom szerkesztője, mely kötet szintén a legkevésbé sem vádolható "politikai részrehajlással".

Mi végre is e nagy sértődöttség, elképesztő agresszivitás és frusztrált hozzá nem értés? Egyértelmű, a jobboldalhoz közel álló személyek, legyen tulajdonképpen bármi is a szakmájuk, hivatásuknak érzik, hogy a jobboldalhoz közel álló szerzők munkásságát beemeljék az irodalmi kánonok közé. Legyenek azok művei esztétikailag bármilyenek. Teljesen mindegy, hogy egy Wass Albertről vagy Márai Sándorról van szó, az a lényeg, hogy aki jobboldali, az legyen sokkal hangsúlyosabban jelen, mert ők a "valós irodalmi értékek képviselői", szemben a "baloldali írókkal", akik egy letűnt kor letéteményesei.

Hogy ez mennyire így van, arról tanúskodik Csontos János tegnapi (augusztus 18.), Magyar Nemzetben megjelent publicisztikája (Eltiltva és elfelejtve címmel) is. Ebben a szerző ezt írja: "A modernség [...] szakítást jelentett több évezred szellemi gyakorlatával, minden újnak az abszolút jó rangjára emelésével. Szakítást jelentett ez több évezred szellemi gyakorlatával, miután a tudomány nevében a művészetet és az erkölcsöt kiiktatták a megismerésből. [...] Az állandó progresszivitás nevében mindenkit ostobának minősítenek, aki e végtelen relativizmusnak ellenáll. A liberális értelmiség ilyen tekintetben továbbra is Lukács György óvodájában libikókázik [...]. A demokratikus cenzúra eszköze a pallos helyett a kirekesztés, a külső helyett a belső száműzetés, a testi helyett a lelki megtörés - de csupán azért, mert >>nincs forradalmi helyzet<<, amikor a lukácsisták gondolkodás nélkül tizedelni is képesek. Marad a szellemi tizedelés. Ennek a kirekesztésnek az egyik megnyilvánulása annak hangoztatása is, miszerint >>minden jó író baloldali<<".
Ez utóbbira egyébként egyetlen példát hoz Csontos: Kollarits Krisztina konzulensét a doktori iskolában, aki azt mondta Kollaritsnak, hogy ne tanulmányozza Tormay-t, mert nem baloldali. És íme, a végeredmény "az elhallgattatás éveiben".

Felettébb érdekelne, Csontos János tudja-e, mennyire súlyos az, amit ebben az írásában megfogalmazott. Még súlyosabb is talán, mint az Írószövetség kiáltványa, mert embertelenséggel vádolja a jelen irodalomtörténészeit, egybemosva ráadásul őket valamiféle "liberális értelmiséggel", illetve az "önmagát túlélő irodalmi kánon" védelmezőivel.
Itt is, miként az Írótábor felhívásánál, nagyon fájó az a szintű aljasság, amellyel próbálnak egy korszakot lefesteni úgy, hogy egyetlen egy embert sem neveznek meg képviselői közül. Mélyen tisztelt Csontos János, tessék, itt a lehetőség, mondjon csak egy, egyetlen egy nevet a jelen irodalomtörténészei közül, aki, ha úgy adódna, "akár tizedelne is". Mondjon egyetlen példát erre a rendkívül aljas kijelentésre. Schein Gábor? Mert a cikk bevezetőjében nyilván rá utalt, mint a felhíváson felbolydult utóvédharcosra, aki a "népköztársaságtól örökölt értékrend" védelmezője.
Vagy Szegedy-Maszák Mihály? Kulcsár Szabó Ernő? Szávai János? Radnóti Sándor? Margócsy István? Ki az, aki ma önt megölné, ha tehetné, kedves Csontos János? Melyikük az, aki ha tehetné, tizedelne Czakó Gábor, Pomogáts Béla, Szentmártoni János és az ön soraiban, halljuk! Ha már ennyire kemény állítást fogalmaz meg, tessék azt is nyilvánvalóvá tenni, kire vonatkozik, hadd szörnyülködhessünk, hadd vethessük ki társadalmunkból a gyilkos indulattól vezérelt illetőt! Vagy esetleg a Népszabadság szerkesztőségére gondol? Tóta W Árpádra? Babarczy Eszterre? Ungváry Krisztiánra? Igaz, ez utóbbiaknak semmi közük az irodalom világához, de hát annyi biztosan van, mint az ön által emlegetett "liberális értelmiségnek", a szocialista kánonok védelmezőinek.

Csontos János és társai úgy képzelik, hogy az ELTE BTK irodalomtudósai egy átlagos napon összegyűlnek az egyetem falai között, és nagy kuncogások közepette megbeszélik, kinek az osztályrésze legyen elhallgattatás a következő évtizedekben, ki legyen az, aki nem eléggé baloldali ahhoz, hogy munkásságával érdemben lehessen foglalkozni - ennek jegyében pedig Csontos Jánosék összegyűlnek a Tokaji Írótáborban, és csúnyákat mondanak az asztalra valamit is letett irodalomtörténészekre, kijelentik, hogy a modernség és a Nyugat hanyatlóban van, "a magyar jövő pedig nem épülhet másra, csak Karácsony Sándorra, illetve Kodolányi Jánosra." Hogy miért? Mert jobboldaliak ők képviselik a valódi színvonalat.

Tessék már látni, Csontos János, kikről beszél ön: a magyar irodalom értő tudósairól, akik mindennapjaikat töltik azzal, hogy a jelen tehetségeit az őket megillető elfogadtatásban részesítsék, illetve a valóban értékes, eredeti irodalmi alkotások méltó elbírálásban részesüljenek. Értve ezalatt mindenkit: Csurka Istvánt, Márai Sándort, Hamvas Bélát, akárkit. Ne tessék már utóbbi kettő közé besorolni csak úgy Wass Albertet és Nyirő Józsefet, mert Kosztolányit sem emlegetjük egy napon Rejtő Jenővel, Tandori Dezsőt sem Fejős Évával - nem egy színvonalon mozognak.

Ma ne lehetne kiadni bárkit is? Nevetséges. Wass Albert utolsó nádszálhajlítása is az újságosok kiemelt polcain kap helyet, a Libri gondoskodik a Nyirő József-összes folyamatos készleten tartásáról, az Alexandrában az ember előbb fogja megkapni Tormay Cécile-től a Bujdosókönyvet, mint Krasznahorkai Lászlótól a Sátántangót. Az meg, hogy ki kerül be az irodalmi kánonok közé, nem világnézet kérdése, hanem esztétikáé: tetszik érteni? Nem fog Wass Albert az istennek sem bekerülni a magas irodalomba, pusztán azért, mert nem volt baloldali - hiába is véli úgy Csontos János, hogy ez lenne az egyedül igazságos elbírálás.

A Tokaji Írótábor fő üzenete mégis a következő: kulturális értelemben nem élünk demokráciában. Ezt Lánczi András mondta el, akitől ez az okfejtés nem is ismeretlen: tizenkét évvel ezelőtt már megírta A XX. század politikai filozófiája című művében. Hogy ez hogyan vonatkoztatható az irodalmi kánonokra? Leginkább sehogy.
Ugyanis az irodalmi kánonok felől nézve a demokrácia fogalma értelmezhetetlen, nonszensz. A magas irodalomba nem demokratikus úton történik a bekerülés, hanem leginkább esztétikai szempontok alapján: ez nem úgy megy, hogy bedobunk egy bal- és egy jobboldali szerzőt, meg a biztonság kedvéért egy keresztény királyságpártit is, és akkor megkapjuk a tökéletes irodalomtörténetet. Hogy Lánczi András ezt nem így gondolja? Valószínűleg irreleváns, lévén semmi köze az irodalomtörténet-íráshoz, ahogy a történész Tőkéczki Lászlónak és a politikus Lezsák Sándornak sem (ahol egyébként Lezsák felbukkan, ott garantált a szakmai dilettantizmus, lásd még: Kurultaj). Hogy miért ők magyaráznak irodalmi kánonokról egy írótáborban? Mert ők mind jobboldaliak, ahogy a szervezők is, és mindannyian nagyon hatásosan tudnak arról beszélni, hogy "az irodalomban nincs demokrácia", és "a modernségnek befellegzett". Ez így csuda klassz, de ahogy a "nemzeti konzervatív" még mindig nem egy irodalomesztétikai kategória, úgy a fentebb elmondottaknak sincs semmi köze az irodalomtörténethez, és az egyedüli, ami belőlük leszűrhető, az a megfogalmazóik végtelen sértettsége.

A magas irodalom nem úgy működik, mint a Parlament, hogy az kerül be, akit az emberek beszavaznak: ahogy nem része ennek Fejős Éva vagy Vavyan Fable, úgy nincs benne helye Wass Albertnek és Nyirő Józsefnek sem. Mert maximum a Metropol-olvasó járókelőnek szólnak, aki szabadidejében szeretne kikapcsolódni egy jó könyv társaságában. Körülbelül az ezen művek funkciója, mint ami a Barátok közté, illetve a Blikké.

A Tokaji Írótábor keretében idén megegyeztek, hogy végül el kell jutni a művekig, illetve Nyirő József politikai szerepvállalásának megítélése kérdéses - Medvigy Endre szerint például a jó szándék vezérelte benne. És ki tudja, lehet, igaza van! De kit érdekel mindez? Engem ugyan az sem izgatna, ha Nyirő Józsefet maga a megtestesült gyűlölet irányította volna képviselősége során, ha egyetlen valamirevaló művet is letett volna az asztalra. Valami örökérvényűt. Nem, nem a Kopjafákat, nem is az Uz Bencét, hanem egy olyat, amiben több is van furfangos székelyeknél és borzasztó izgalmas kalandoknál. Akkor azt lehetne mondani: Nyirő József írói munkássága elismerést érdemel - ahogy ugyanez kijár Louis-Férdinand Céline, Ezra Pound és Martin Heidegger munkásságának, függetlenül attól, hogy magánéletükben miféle ideológiát is képviseltek ezen személyek.

Ennek megértése azonban nem várható el a Tokaji Írótábor szervezőitől és résztvevőitől (tisztelet a kivételnek: Kabdebó Lóránt, Pomogáts Béla és még néhányak életművének), akik a leginkább ideológiai szempontok szerint látják jónak irodalmi köztudatunkat újraszervezni. Lelkük rajta.

Úgy látszik, a nyári hőség a Terror Házával kapcsolatba hozható valamennyi személy agyára ment: előbb Gerő András "intézett kirohanást" szakmainak mondott érvekkel összefűzött írásában Romsics Ignáccal szemben, most pedig Schmidt Mária érezte úgy, hogy Matolcsy György után neki is közleményben kell reagálnia egy szakmabélivel készített Heti Válasz-interjúra - rögvest kétszer.

Mind az internetes nyilatkozatra, mind a nevezett lapban közölt levélre jellemző, hogy Schmidt Mária súlyos szereptévesztésben van: úgy gondolja, hogy neki beleszólása van abba, a Heti Válasz kivel készít interjút, illetve hogy az azt lebonyolító újságírónak (jelen esetben Stumpf Andrásnak) mire kell rákérdeznie.

"A Heti Választ számos rendezvényünkön médiapartnerünk is volt. Abszurd, hogy az interjú készítője nem reagált az erkölcsiséget érintő megjegyzésre, majd az interjú így megjelenhetett. A Heti Válasz munkatársai nem ismerték fel, hogy így önmagukat is besorolták az erkölcstelenséggel cimboráló kategóriába, hiszen egy erkölcstelen intézmény partnerei volt éveken keresztül.' - írja Schmidt közleményében, mi meg csak kapkodjuk a fejünket, hogy hát mit nem merészelt tenni ez a fránya újság, és annak munkatársa: nem kérdezett vissza egy olyan választ hallva, amely nem tetszett Schmidt Máriának és a Terror Házának, mintha csak a lap felé elvárás lenne a mélyen tisztelt főigazgató asszonynak való megfelelés, az ő szája ízének tetsző lapszerkesztés. Mert a HV felelős szerkesztője még esetleg számon kérhetné Stumpfon, hogy mire kérdezett rá, és mire nem, de a tőle független Terror Háza Múzeum főigazgatója, még ha többször együtt is működtek, akkor sem.

Ez még hagyján egyébként, ha igaz lenne, de az, aki veszi a fáradságot az interjú elolvasására, egész mást kell tapasztaljon: a kérdező tereli a szót a Terror Házára a "S önről mit feltételezzünk, amikor a Terror Házáról a vita hevében olyan ízléstelenséget ír le, hogy az épület a <<legtöbb áldozatát 2002 után szedte>>?" kérdéssel, melyre válaszul Ungváry kifejti, hogy csak humoros próbált lenni, de elnézést kér mindazoktól, akiket megbántott - viszont a múzeummal kapcsolatos szakmai kritikáját fenntartja. Erre Stumpf rákérdez, hogy miben is áll ez a kritika, aztán arra, hogy miért baj, ha a bűnösök a szégyenfalon vannak, majd a Holokauszt Emlékközpont TH melletti szerepvállalására, végül egy átvezetéssel arra, hogy az nem szégyen-e, hogy Biszkuval és Mátsikkal szemben meg sem indul az eljárás. Vagyis konkrétan négy kérdés vonatkozik a Terror Házára, és közben Stumpf mindannyiszor következetesen rákérdez arra, miért illeti Ungváry kritikával a Terror Házát.
Ezek után Schmidt azon panasza, hogy a kérdező nem erőltette még tovább és tovább a témát, elég nevetséges, az meg, hogy Stumpf újságírói kvalitásait kérdőjelezi meg, illetve azt akár csak feltételezi is, hogy Stumpf
igyekszik átsiklani valami kifejtésre váró részleten, kínos kérdésen, egyenesen vérlázító.

Ahogy az a gyakorlat is, hogy a Terror Háza képviseletében Schmidt magánszemélyre, egy történészre torpedózik, és azt meri neki felróni, hogy ők sosem kritizálták az egyén tevékenységét, akkor meg az hogy merészeli ezt tenni a múzeummal szemben. Nos, elárulnék egy apró titkot Schmidt Máriának: mivel ő egy közintézmény igazgatója, így köteles tűrni mindenféle történészi kritikát a múzeumával szemben, ahogy ő pedig nem indíthat támadást magánszemély ellen, kihasználva az intézet adta széleskörű kereteket. Hogy Ungváry Krisztián miként próbálná magát nemzeti intézménnyé avatni, az kérdéses, főleg, hogy éppen Schmidt Mária teszi ugyanezt - illetve az sem világos, miként értelmezi kirohanásnak Schmidt azt, hogy Ungváry válaszol egy újságírói kérdésre. Még ha egy publicisztikában menne neki a Terror Házának, legalább állna a vád, de könyörgöm, Ungváry csak válaszolt egy kérdésre, ráadásul következetesen eddigi véleményéhez, mindezt pedig csupán tárgyilagosan kifejtve. Erre jött Schmidt - a szó szoros értelmében vett - kirohanása, ráadásul valami elképesztően provinciális érvelésmóddal megtámogatva.

De a legmulatságosabb talán a Heti Válasznak írott levele: ebben azon túl, hogy szintén felrója Stumpfnak, mit is kérdez ő interjúalanyától, egyenesen azzal az abszurd nyitánnyal borzolja az olvasó kedélyét, hogy Ungváryt megpróbálja megfosztani a demokratikus társalgásba való bevonhatóság lehetőségétől (amivel egyébként éppen ő vádolta Ungváryt internetes közleményében, mondván, Ungvárynak fáj az ellenvélemény megléte).
"Stumpf András a Gerő - Romsics-vita farvizén, a Csatáry László versus Mátsik György-ügy kapcsán szólította meg a hazai történészszakma "keretlegényeként" működő Ungváry Krisztiánt. Nem tudom, miért tette. A hazugság, a gyűlölködés, a morális gátlástalanság elleni küzdelem legjobb fegyvere, ha nem adunk neki teret. "Ne beszélj róla!" - mondja Morgan Freeman amerikai színész a rasszizmus kapcsán faggatózó újságírónak. Ugyanezt mondom a Heti Válasznak kis pontosítással: "Ne beszélj vele!""

Hogy micsoda????!!!!

Vagyis Schmidt Mária azon felül, hogy megszabná egy újságírónak, kivel is készíthet interjút, itt jókora csapást mér saját elmúlt tízéves munkásságára is: mert ha a gyűlölködéssel és morális gátlástalansággal szembeni legjobb fegyver a hallgatás, akkor bizony a Terror Háza megnyitásának sem volt semmi értelme.
Meg mi az, hogy Schmidt Mária megszabná egy újságírónak, kivel készíthet interjút, kivel beszélhet, kitől mit kérdezhet?

Ennyire arcátlan, etikátlan és gátlástalan talán még Gerő András sem volt, pedig bolsevik mentalitással az ő írása is rendesen meg volt verve. Szégyen.

"Maradt ugyan az emberekben némi hit az igazságtevés sorsszerűségében, hogy a helytelen cselekedet önmagában hordja büntetését, ám a modernség alkalmazkodási kényszerei hamar megváltoztatják a szituációkat, így "a sorsszerű" igazságszolgáltatásnak, ha van ilyen egyáltalán, nem marad ideje a büntetésre, vagy ha be is következik valami ilyesmi, a változások elhomályosítják a bűn elkövetése és az esetleges bűnhődés közötti összefüggést. Politika és erkölcs között azért látszik megszakadni a kapcsolat, mert többszörösen közvetítetté váltak az összefüggések a politikai tettek és az erkölcsi normák között. Ez odáig mehet, hogy a jó fog rossznak, a rossz pedig jónak látszani."

Olvasom, hogy Csatáry Lászlót nem találták bűnösnek az 1941-es kamenyec-podolszkiji deportálások ügyében, és még akár a hamis tanúzás vádja is felmerülhet Efraim Zuroff esetében; és rögtön Lánczi András A XX. századi politikai filozófia című művében írott sorai ugranak be. Hogy hova jutott a modernség, a poszt-totalitariánus gondolkodásmód, az erkölcs és morál kettéválásának és a jogtól való eltávolodásuknak végzetes folyamata.

Ne legyenek kétségeink, attól még, hogy az 1941-es deportálásokat éppen nem Csatáry vezényelte le, rendőri segédfogalmazóként akkor is felhatalmazása volt a kegyetlenkedésre, a marhavagonokba való bepasszírozásra, a verésekre, a testüregi motozásokra. Érdemes elolvasni a téma szakértőjével, Gellért Ádámmal készített interjút az augusztus 2-ai Magyar Narancsban.
Most mégis úgy ünnepelnek egyesek, mintha legalábbis az bizonyosodott volna be Csatáryról, hogy soha ott sem volt, hogy valójában ártatlan helyi írnokként működött, aki egyszer-kétszer még el is nézte a zsidók bujkálását, pedig főbe is lőhette volna őket.

A XX. század elhozta magával a modernség gondolkodási sémáinak virágzását és egyben kitörölhetetlen kibontakozását. Tény és érték kettéválása után a jog is annyiszor módosult a hatalomgyakorló szája íze szerint, hogy a folytonosságába, egyben erkölcsi kötelékébe vetett bizalom végleg meggyengült, és az individualista társadalom külön kategóriát hozott létre számára, melybe nem szükségszerűen tartozik bele az ő értékrendje is.

A huszadik század után nem tudjuk már ugyanúgy szemlélni sem a jogot, sem az egyéni érdekekhez besoroló erkölcsi megítélést - nem tudjuk eldönteni, mi a bűn, minek kell maga után vonnia jogos bűnhődést, és hol is a helye mindezek megítélésének saját normarendszerünkben.

Mert a kanti kategorikus imperativusz ereje meggyengült - ahány ember, annyi módosulata jött létre, de a módosulás formája egészen hasonlónak mondható: az egyéni felelősség megkérdőjeleződött, és az ember a saját sikerességének elérését tűzte ki célul, melyben nem gátolhatja meg a gondolat, hogy neki bármi köze is lenne a körülötte való történésekhez, legyen az akár a saját közvetlen környezete.

Igaz ez ugyanúgy Biszku Bélára és Mátsik Györgyre is - a hatalom önmagáért való és az erkölcstől különváló léte sikeresen erodálta az emberségességbe vetett hitet, egyben a kategorikus imperativusz normativitását végképp devalválta. Nincs már olyan azonos erkölcsi mérce, mely alapján meg tudnánk ítélni az események sodrában saját felelősségét tagadó egyének cselekvését, nem tudjuk egyszerűen, miért is következzen az a bűnhődés, mely az erkölcs mércéje alapján be kellene következzen, de a jog rendje szerint nem magától értetődő.

És akkor a XXI. századi bűnözés virtuális voltáról, Portik Tamások és Szilvásy Györgyök tevékenységének megítélhetőségéről nem is esett szó. Mert nem is tudjuk, milyen szavakat kellene használni hozzá.

Riasztó véleménycikk jelent meg a Magyar Hírlapban Sinkovics Ferenc tollából. Ijesztő, mert az ember még a Magyar Hírlap publicistájától sem várna ilyen fokú ordas dilettantizmust, mindent egybemosó demagógiát, több száz éve meghaladott közhelypufogtatást.

"Mai kutatóktól is tudhatjuk, hogy több elmélet is létezett akkoriban a magyarok múltját illetően, például a türk eredetelmélet is, de az akadémia a finnugor mellett döntött. A finnugor elmélet mellett, amelyet a nyelvtudomány, pontosabban korabeli nyelvészek alkottak meg, s amely kitű­nően alkalmas volt egyébként arra, hogy egyrészt nyugati rokonsághoz, történetesen a finnekhez kapcsolja a magyarokat, másfelől pedig leterelje őket igaz múltjuk megismeréséről" - írja Sinkovics, és mintha csak egy, a Magyar Szigeten "előadást" tartó, Warrior-pólós hagyományőrzőt hallanánk, nem egy jobboldali lap állítólag iskolázott újságíróját. Nézzük akkor a tényeket.

A finnugor nyelvrokonság, ahogy nevében is benne van, a nyelvünk múltjáról kíván tájékoztatást adni, nem pedig népünk genealógiájáról. A magyar nyelv finnugor eredetének semmi köze ahhoz, hogy genetilailag bizonyítható-e a török néppel való keveredésünk, lévén előbbi hatezer éves múltra tekint vissza, és már négyezer évvel ezelőtt elváltunk a finnugor nyelvcsalád finn-permi ágától. De már az obi-ugoroknak is búcsút intettünk 2500 éve - az pedig, hogy a honfoglalás környékén a magyarság sem népszokásaiban, sem testfelépítésében nem hasonlított korábbi társaira, természetes dolog, hiszen elégséges idő telt el közben az életmód megváltoztatásához.

Azonban a nyelv olyan dolog, ami őrzi korábbi sajátosságait évezredek után is: teszi ezt nem azonos hangzású szavak révén (akkor a magyar rokon nyelv lehetne az angollal és a némettel is, mondjuk a ház - house - haus szavak kapcsán), hanem megegyező hangtani változásokon keresztül: a rokon nyelvekben az ugyanazt a fogalmat jelölő szavak vizsgálatán keresztül eljuthatunk arra a megállapításra, hogy adott hangok a másik nyelvben ugyanolyan hangtani változáson mentek keresztül (például a finnugor nyelvekben megtalálható p a magyarban f lett).
Számos nyelvtipológiai módszer létezik még a nyelvek rokonításának kivitelezéséhez (például a toldalékolási rendszer azonossága), ám ezek egyikének sincs semmi köze biológiai tényezőkhöz. Annyi ezer év után az lenne szokatlan, ha a különböző népek még mindig ugyanúgy néznének ki, ugyanazokkal a szokásokkal bírnának: ezzel szemben a finnek szőkék lettek és kékszeműek; a hantik és a manysik viszont ferdevágású szemmel rendelkeznek mára. A nyelvrokonság egyáltalán nem egyezik a népek rokonságával.

Sinkovics állításával szemben kizárólag az alternatív nyelvészkedésen lovagolt mindig is a politika, ahogy teszi azt ma is a Jobbik nevű parlamenti párt képében.
Amit az MTA "választásának" nevez a szerző, az hosszú évszázadok fáradalmas kutatómunkájának eredménye, melynek első komoly sikere nem a 19. század végére tehető, hanem 1770-re, Sajnovics János Demonstratio - Idioma ungarorum et lapponum idem esse című munkájának megjelenésére. Ez ugyan még sok téves szórokonítást tartalmazott, de a finnugor nyelvészetet sikeresen megalapozta - és, hogy precízek legyünk, a politika támogatását csak olyannyira élvezte, hogy az első magyar fordítás is 1994-ben (!!!) jelent meg belőle.

Ezek után Reguly Antal foglalkozott a kérdéssel, aki nyelvészeti és néprajzi gyűjtőútjai során térképezte fel az obi-ugor népeket, hogy aztán munkája betegsége miatt befejezetlen maradjon. A 19. század végére akadtak neves követői: Budenz József és Hunfalvy Pál, akiket itt Sinkovics nemes egyszerűséggel a névtelenség homályában hagy, csak amolyan "korabeli nyelvészekként" emlegetve őket. Különösen vicces ez annak fényében, hogy néhány sorral lejjebb velük szemben lesz igaza két mai hagyományőrző kutatónak, egy antropológusnak és egy humánbiológusnak, akik nyelvészeti kérdésekben épp akkora kompetenciával rendelkeznek, mint a kedves publicista.

Tehát a politika volt, ami már a 19. század végén is rátelepedett a kérdésre, ami érzelmi ügyet akart csinálni egy tudományos vitából, és ami az ésszerű, logikus magyarázatok helyett mindig is a magyarság öntudatosságára apellált. Ennek "köszönhető", hogy Budenzet és Hunfalvyt hazafiatlansággal igyekeztek vádolni, és velük szemben a ringbe küldték az amúgy kiváló orientalista Vámbéry Ármint, aki kezdeti elkötelezettsége ellenére később sértettségből is a finnugor nyelvrokonság ellen szólalt fel - körülbelül azon a színvonalon, melyen nemrég Gerő András igyekezett Romsics Ignácot antiszemitának nevezni. Nem is volt csoda, hogy az "ugor-török háború" során Budenzék fölényes győzelmet arattak, még ha a velük szemben álló Vámbéry valóban tudományosabb magyarázatokkal próbálkozott (legalábbis a mai eredetkutatásokhoz képest tudományosnak nevezhetőkkel).

És bár már Szinnyei József is elmondta a 20. század hajnalán, hogy a nyelvrokonság nem egyenlő a népek rokonságával, és a török népekkel való genetikai rokonság akár lehetséges is, az alternatív nyelvészeket ez máig nem nyugtatta meg. Azóta ugyanúgy kísérleteznek megannyi nyelvvel rokonságba keverni minket: mindegy is, hogy melyikkel (sumér, etruszk, dravida, szkíta, stb.), a lényeg, hogy ne a finnugor legyen az. Hiába, hogy mindmáig a finnugor nyelvrokonság az egyedül bizonyított tudományos módszerekkel, ők csak kutakodnának, hátha még rádöbbenhetnek elképesztő őssejtkutatások segítségével a japán-magyar rokonságra, hátha tudják bizonyítani olyan szintű nyelvészeti módszerek segítségéével a sumér múltat, amilyennek a segítségével Arisztotelész is kihozható magyar származásúnak, Harisnyás Tót Illés néven.

És amikor a finnugor nyelvészek veszik a fáradságot, hogy egyenként cáfolják a dilettánsok összes mondvacsinált, idétlen, összefüggéstelen érvét, akkor utóbbiak sértetten húzódnak vissza: "de hát mi csak a teóriákat igyekeztük feltérképezni". Aha.

Az alternatív nyelvészkedők azóta is politikai indokokkal igyekeznek számunkra "jobb" nyelvrokonokat találni, azóta is egy máig bizonyítatlan Trefort Ágoston-idézeten rugózva vélik megdőltnek az egész bizonyított nyelvrokonságot, és azóta is próbálják elméletnek beállítani azt, ami logikusan meg van magyarázva. Márpedig tudományos kérdésekben nincs demokrácia, ez nem bekiabálásos alapon működik, akármilyen szomorú is ez egyesek számára: ahogy a relativitáselméletről, úgy a nyelvrokonságról sem sms-ben beérkezett szavazatok fognak dönteni. Jó lenne, ha ezt végre felfognák a Sinkovics-félék is, és nem ócska demagógiával, szánalmas hangulatkeltéssel mosnának egybe IMF-delegációt, lovasíjászokat, izotópos kormeghatározást és nyelvrokonságot.

Szóval jelenleg ott tartunk, hogy Derék Szegedi Csanád ki lett ebrudalva korábbi galerijéből, miután zsidóskodáson (jobbikos szleng, értsd: vérvonal + korrupció) kapták, de nem is akárhogy: a korábbi csicskás, Novák Előd baszogatásával megtoldva a szégyent. Mint elmondták, teljes tévedés, hogy Szegedi azért lett kidobva, merthogy zsidó: jóval inkább annak okán, hogy ööö, izéé, szóval ja. Negyedzsidó, vagy mi, na, félázsiai nép esetében amúgy is érthető az efféle faji kategorizáció (ha már amúgy is hasonló büntető törvénykönyvi felosztásban gondolkodnak radikálisék).

Tehát Csanád ki lett zárva, majd azután, hogy öccsének, Mártonnak elmesélte viszontagságait, utóbbi is a távozás mellett döntött - tette ezt olyan fordulatos módon, hogy bár a Jobbik-tagságáról lemondott, de a Jobbik-frakció tagja maradt. Hát mi mutatja jobban a furmányos zsi magyar gondolkodásmód meglétét, ha nem ez?
Márton belátta hát, hogy testvérét megvezették, ezért szolidaritásból lépett is, nem is - a lényeg, hogy mindenki jól járjon.

Ahogy Csanád döntése is hasonló elgondolásról árulkodik: bár a Jobbikot otthagyta, de az EP-mandátumot azért nem adta vissza. Még mit nem! Ki képviselné akkor oly nagy elánnal Brüsszelben a magyarok érdekeit? Majd Volner János, mi? Ugyan!

De ez még nem minden: Csanád fel is kereste a helyi zsidó közösség vezetőjét, Bölcs Slomót, akit ez az eset olyannyira megviselt, hogy a legtitokzatosabb, legbölcsebb rabbi, egykori mentora, Oberlander Báruh segítségét kérte. Ő majd tudni fogja, mi a teendő a kiugrott jobbikosokkal, miként kell viselkednie ezek után a megtért kurucnak, és hogyan oldhatja meg két év múlva, hogy hátország nélkül visszajuthasson biztonságosan Brüsszelbe.

Bölcs Slomó pedig nyilván feltette a mindent eldöntő kérdést: „Mit adott néked a gyűlölség? Jutottál-é véle előbbre, több lettél-é általa?" És Csanád már kezdte volna mondani, hogy másfél milla így, pluszjuttatások úgy, de aztán rájött, hogy ez nem az a perc és nem az a hely, így csak annyit rebegett: elnézést kér eddigi jobbikos tevékenységéért, mely alatt ugyan végig állította, hogy antiszemitizmusról szó sincs, most mégis rá kellett jönnie korábbi tévedésére, tékozló életmódjára.

Eddig a történet, de nyilván lesz itt még izgalmakban bővelkedő folytatás: a fészerben félájultra vert Jobbik-vezér („És én hittem a hazugságaidban, te rohadék!"), Márton által az utolsó előtti pillanatban felheccelt cigánygyerek, és még ki tudja, mi: egy a lényeg, menjen a show, és hogy történjék bárhogy, Csanád ne mondjon le arról az átkozott EP-képviselőségről.

A Szegedi-ügy titkosszolgálati akció, mely a Jobbik oligarchabizottság felállítására vonatkozó kezdeményezésére vonatkozó reakció - mondta el Vona Gábor, a Jobbik elnöke azt követően, hogy Szegedi Csanád EU-képviselőt lemondásra szólította fel, mindezt a kiszivárgott, Ambrus Zoltán megvesztegetési kísérletéről szóló felvétellel igazolva.
Adott a kérdés, hogy ha a támadások olyannyira feldühítik Simicskáékat, miért nem inkább az LMP leszalámizásával próbálkoztak meg, akik még arra sem voltak restek, hogy a Közgép telephelyén tüntessenek - de az is érdekes felvetés lenne, hogy mit kellett volna akkor tennie Szegedi Csanádnak, hogy őszinteségét megtartva a pártban maradhasson.

A HírTV által nyilvánosságra hozott, Novák Elődtől a Jobbik-elnökségnek küldött levél szerint ugyanis "bármennyire is nem szép dolog, ha korábban bevallja a származását, akkor sem EP-képviselőnek, sem a párt alelnökének nem jelölték volna". Nem szép dolog így beszélni egy olyan képviselőről, aki egy évvel korábban, az elsők között jutott képviselői helyhez, és akinek oroszlánrésze van a Jobbikhoz kötődő sajtótermékek kiadásában - valószínűleg érzik ezt a Jobbiknál is, ezért mondhatta most Szegedi, hogy őszig vár a döntés meghozatalával, hiszen jelenleg a nyári szünet miatt amúgy sem tudná visszaadni mandátumát.
"Nagy valószínűséggel EP-képviselő maradok" - mondta, majd bejelentette, hogy a Jobbikból viszont kilép, amíg nem tisztázzák helyzetét: nem lennék meglepve, ha néhány hét múlva a párt belátná, hogy jobb nekik Szegedivel, Barikáddal és EU-s képviselő hellyel, mint ezek nélkül - legyen akármennyire is az a szavazóközösség elvárása, hogy a zsidókat ne engedjék még a "nemzeti oldalra" is beszivárogni.

Az összeesküvések gyártása viszont nem meddő próbálkozás: ideje elgondolkoznia a Jobbiknak, hogy mennyire volt szerencsés döntés kizárni Endrésik Zsoltot, illetve Szegedi miatt kirobbantani az egész borsodi viszályt. Ha beleolvasunk ugyanis, hogy miket írogat Endrésik Facebook-oldalán, könnyen arra juthatunk, hogy bizony egy jól megtervezett bosszúról van szó, melyet a szélsőjobb szélsőjobb szárnya kísérel meg a Jobbikon végrehajtani, a kijelentések szerint legközelebb Szabó Gábor pártigazgató, és Vona Gábor pártelnök személyét elővéve.

Közben az is nyilvánvalóvá vált, mit jelent a Jobbik-képviselők nagy részének önnön magyarsága: egyrészt az Endrésikhez hasonló frusztrált, Szálasi-idézgetéssel bölcselkedő agressziót, másrészt a Vona Gábor Fb-posztjaira jellemző nacionalista giccset, melybe a haza képviselete legalábbis csak addig fér bele, amíg az nem keresztezi a személyes érdekeket. Így csomagolják be gondosan egyéni sérelmeiket, anyagi és társadalmi gondjukat-bajukat, melyet egy piros-fehér szalaggal átkötve igyekeznek aztán a nemzet bajává kiterjeszteni, és homályos zsidó-cigány-liberális összeesküvéseket gyártva elmélkedni szkíta múltról, szebb jövőről, kevésbé megalázó mindennapokról. Nem is csoda, ha az olyan, valóban radikális gondolatokkal bíró személyek, mint mondjuk Techet Péter, hamar ott hagyják ezt az identitászavaros, túlkompenzáló közeget, és valóban értelmes emberek társaságát igyekszenek keresni.

A Jobbiknak meg marad a Nemzeti Radikális Zrt., melyben az lesz a zsidó, akikről ők azt mondják, és az bizonyul kellőképp hazafinak, aki a Jobbik érdekeit képviseli. A képviselőik meg sorra buknak ki, de a mandátumot azért nem adják vissza: a nemzet, a párt képviselete náluk is csak addig tart, amíg az nem veszélyezteti egyéni jólétüket.

Aztán lehet menni Szálasi Ferenc-idézeteket lájkolni a Jövőnk.info-ra, vagy zászlóégetésen "hazaáruló férgezni" a Turul-bizniszt már csak magánszemélyként űző Hógolyó-Trockijt: azon ezek már nem fognak változtatni, hogy a Jobbik szavazói (is) csúnyán át lettek verve, és hogy hiába minden nyavalygás, a bajaikat csak akkor tudnák megoldani, ha végre kibékülnének saját életükkel.

"Aki az országot érintő legfontosabb döntésben részt kíván venni, az igazán megteheti, hogy előzetesen jelzi ezt a szándékot" - indokolta Orbán Viktor miniszterelnök, miért van szükség a választás előtti előzetes regisztráció intézményére. Vagyis hát indokolta volna, de inkább tartotta magát a Fidelitas-szal való egyeztetésén elmondottakhoz (kormányzati kommunikáció sikertelensége), és ezúttal sem törte magát, hogy legalább ő elmagyarázza épkézláb módon, miért dönt éppen úgy a Fidesz-KDNP, ahogy.

Ez nem igazán Orbán időszaka - először jön a hír, hogy sorra egyeztet minden Fidesz-szövetségessel, majd a megbeszélésekről egyre szivárognak ki valóban vállalhatatlan szavai, a jobboldal számára is kínos mondatai. Először az A38-on Szabó Máté ombudsman ellenforradalmárnak nevezése (pusztán azért, mert nem értett egyet a keretszámokkal), most meg a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége előtt, hogy a magyar nép fél-ázsiai származék, és igényli az erős vezetést, hiszen az úgy nem megy, hogy mindenki mondja a maga okosságát, és nem jutunk sehova. 
Jellemző ezekre a kijelentésekre, hogy ha ésszerűen végig lettek volna gondolva, és jól megválogatott szavakkal ecsetelte volna őket a miniszterelnök, akkor még talán el is gondolkodtak volna sokan a hallottak igazságán, helyesnek ítélve Orbán mondandóját. De ehelyett jöttek a durva túlzások és a képtelen hasonlatok, melyekre józan fejjel nem igazán lehetett mást mondani, mint hogy ez botrányos.

És most itt a "választójogi reform", mely szerint az egyfordulós menet előtt szükség lenne egy előzetes regisztrációra is, melyet ráadásul a választás előtt két hónappal meg kell már tenni - különben nincs szavazat, sajnálják; aki lemarad, kimarad. Különösen pikáns az egész a VOSZ-szal való megbeszélés (valójában előadás) után, melyen Orbán ígéretet tett a bürokrácia csökkentésére: ebből maradt most az, hogy aki nem fárasztja magát az előregisztrációval, az egyszerűen nem voksolhat senkire a választás során.

Na de mi is a célja ezzel a Fidesznek? Rendesen kilóg a lóláb, szinte csak dühödten oda nem vágják (igaztalanul), hogy a szocialisták mocskos módszerei miatt szükséges, hiszen azok a gazok sörért-virsliért megveszik az egyszerű népet ("vadbarmokat" - mondta állítólag egy kormánypárti képviselő), Tibi meg szervezett átjelentkezésre biztat - na nem, ezt azért nem lehet tovább. Mégsem tűrhet el az a szerencsétlen polgári párt azt, ami 2002 után történt - azt a sokkot, hogy a szabad választások után nem az jött ki eredményként, amit a jobboldaliak szerettek volna.

Félreértés ne essék, lefizetés, megvesztegetés bőven akad a választások előtt. Csinálják az MSZP-sek, csinálják a Fideszesek is, ahogy valószínűleg a többiek éppígy - erre fogni aztán, hogy valaki nem jut kormányra, hogy "nem a megfelelő döntés születik", nos, ez igazán nevetséges. Azon túl megszégyenítése a jobboldali szavazóknak is, akik tisztességes módszerekkel szeretnék leadni voksukat, és többnyire nem gondolják úgy, hogy ha máshogy nem, hát egyesek kiszűrésével kell érvényesíteni a demokráciát.

Az előregisztráció körülbelül azon a színvonalon mozog, mint a Jobbik azon felvetése, kössék iskolázottsághoz a választójogot. Vicces egyébként ezt pont tőlük hallani, akiknek szavazótábora nagy részét teszik ki a diploma (és gyakran érettségi) nélküli, vallástalan, munkanélküli húszas-harmincas férfiak - de hát nem véletlenül akarják ők is csupán általános iskolához kötni, azon egyszerű elgondolásuk alapján, hogy így majd "nem jönnek be az írástudatlan cigányok, de bejönnek az általánost elvégzett, amúgy kőegyszerű Jobbik-hívők".

Igazából talán nem is okoz majd ez sem több fáradságot, mint az eddigi, kétfordulós rendszer. Előregisztrálni, aztán szavazni, ez sem tarthat majd sokkal tovább, mint kétszer az urnák elé járulni. 
Csak hát ott az a rendkívül keserű szájíz, hogy már megint elvtelenül trükköznek, és próbálnak egyeseket megfosztani alapvető joguktól. Hogy aki nem regisztrál előre, az utána nem is mehet el szavazni. Hogy Magyarországon, ahol amúgy is mindig nagyon alacsony a választási részvétel, még inkább el akarják kedvetleníteni az embereket, ahelyett, hogy az utolsó pillanatig buzdítanának az a felelős döntés meghozatalára.

Hónapokkal a választás előtt elég sokan még nem tisztázták le magukban, akarnak-e szavazni, vagy nem, és ha igen, akkor kire. Nem véletlenül olyan magas minden egyes felmérésben a bizonytalanok tábora. Őket nem lehet úgy döntésre kényszeríteni, hogy azt mondjuk nekik: "vagy elmész, és regisztrálsz, vagy aztán nem is gondolhatod meg magad egy különösen ízléstelen kormányzati döntés okán, és mehetsz el a jelenlegiek ellen szavazni". Vagy épp a nagyon feljövő ellenzéki párt programja tölti el az embert undorral, ezért menne és szavazna a Fideszre.
Vagy mert korábban úgy látta, ezek egyikére sem érdemes, de aztán a választás előtt pár héttel mégis úgy dönt, hogy szükséges neki is beleszólnia a politika alakulásába. Ahogy én is voltam a 2010-es választások előtt.

Az előzetes regisztráció után is meg lehet venni bárki szavazatát. Utána is lehet csalni, hazug ígéretekkel elcsábítani, megvenni egy kiló kenyérért. 

És arról még nem is esett szó, hogy a vita tárgya a Fideszen belül sokkal inkább az, hogy az előzetesen regisztráltak számára kötelezővé tegyék-e a szavazást. Príma. Egyszerre benne van minden rossz ötlet a Fidesztől és az MSZP-től, akikből már annyian kiábrándultak az elmúlt húsz évben, és akik, úgy látszik, nagyon is szeretnék, ha továbbra is kettejükön múlna az egész. Vitatkoznak, acsarkodnak, de azért más már lehetőleg ne nagyon jusson a pályára. Mert így kerek a demokrácia.

Tisztelt Köztársasági Elnök Úr, Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Nehéz időket élünk - a nemzetközi, de különösen a magyar helyzet egyre fokozódik. Ebben a kis országban, ahol én egykor felnőttem, bizony egyre inkább kiépülőben van egy felülről vezérelt, a hatalom által támogatott Horthy-kultusz. Szobrokat állítanak a zsidók elszállítását nem csak tétlenül szemlélő, de azzal egyetértő diktátornak, teret neveznének el a zsidók megölésével egyetértő Prohászka Ottokárról, eltemetnék a vállaltan gonosz jobbikos írót, Nyírő Józsefet. Ilyen történések közepette nem csoda, ha az utcán megverik Schweitzer Józsefet, hogy bakancsos neonácik bántalmazzák az Ifjú Demokratákat, hogy gay motorosok verik ki egy bátor demokrata fogát. Ez így nem mehet tovább!

Tudják, én szerettem ezt az országot. Itt éltem öt éves koromig, amíg aztán a családom ki nem települt ide, Németországba. Szerencsére, mert nem vagyok benne biztos, hogy a jelenlegi Magyarországon engem befogadna a társadalom. Majdnem zsidó lettem, ugyanis.

Annyira majdnem, hogy akár zsidónak is lehet engem nevezni. Ha a dédnagyapám, az egykori taljándörögdi rendőrségi segédfogalmazó az első, zsidó barátnőjéhez megy hozzá az én dédnagymamám helyett, akkor ma engem is brutálisan megvernének Budapest utcáin. Akkor engem is a Dunába akarna lőni a Fidesszel koalícióban lévő Jobbik elnöke, Vona Gábor. Akkor az én lakcímemet is közzétenné a Kuruc.info, miután matricát ragasztok a háborús bűnös Csatáry László bejárati ajtajára. Akkor engem is megpróbálnának az uszodában vízbe fojtani, ahogy tették azt Kertész Ákossal is. És akkor a házelnök rólam is azt mondaná, hogy győzelemre ítéltetett az a nép, mely engem legyőz.

Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Könyörgök, fékezze meg az indulatokat! Az nagyon jó, hogy ellátogat Izraelbe, és ott beszédet mond a holokausztról, illetve Raoul Wallenbergről. De ez nem elég. Tegyen még többet! Schweitzer meglátogatása dicséretes. De miért nem látogatta meg Dániel Pétert is az antiszemita támadás után? Miért nem látogatta meg Elie Wiesel-t is, amikor ő azon gyötrődött, hogy mi folyik ott Magyarországon?

Tisztelt Miniszterelnök Úr! Önön van most a világ szeme. Kérem, ne legyen antiszemita! Nem éri meg. Horthy Miklós nem jó példa. Kérem, tegyen meg mindent, hogy a magyarok szintén ne tekintsék annak!
Miniszterelnök Úr! Ön azt állította a Focusban, hogy zéró tolerancia kell vonatkozzon az antiszemita megnyilvánulásokra. De tudom, hogy valójában önnek ezek a megnyilvánulások tetszenek! Tudom, hogy valójában nincs velük baja. Hiszen maga mondta, hogy ne a kezét figyeljük, hanem a lábát. Mert ön futballista. És legszívesebben zsidók lehullott fejeit rúgná a pályán. Csak ön ezt nem mondhatja ki. De ezt gondolja.

Könyörgöm, tegyenek meg mindent. Nem tudom, hogy mit. De akármit! És Kövér Lászlótól határolódjanak el! Alávaló ember. Önök ne legyenek azok! Legyenek önök is demokraták! Máskülönben nem demokratikus módszereket is elképzelhetőnek tartok az önök elmozdítására, és a demokrácia, az antifasizmus helyreállítására.

Az Önök Barátja,

Dr. Zsi-Vágó Borisz

Tényleg érdekes kérdés, miként jutottunk el a népegészségügyi termékadótól a Coca-Cola gyártósor Orbán Viktor miniszterelnök általi felavatásáig - főleg annak tükrében, hogy előbbi keretében már lassan egy éve megy a macska-egér játék a kormányzat és az energiaitalok gyártói között.

Azért is érdekes ez, mert míg az energiaitalok egy része ráadásul magyar termék is (Bomba, Adrenalin, stb.), addig ez a Coca-Coláról nemigen mondható el - mégis, tehetnek a gyártók akármit taurin helyett az italokba, akkor is úgy fogják alakítani a jogszabályokat, hogy ezek a termékek a "csipszadó" hatálya alá essenek - ahogy Ceglédi Zoltán írta, "ha a Hell vagy a Bomba ősmagyar kumiszt, vagy etelközi forrásvizet palackozna, akkor a kormány akkor is megadóztatná, mert kell a pénz és kész".

Mindez rendben is van, de akkor mégis, mi szükség az egészséges életmódra való nevelésről szóló fárasztó lózungokra? Minek kell Font Sándornak elmondania, hogy 'az élelmiszergazdaság szereplőit egészséges termékek előállítására kell ösztönözni"? Meg hogy "aki egészségtelen, nem alapvető termékeket kíván vásárolni, az ezentúl fizessen érte többet"? Minek ez az ócska népnevelősdi, amikor nyilvánvaló, hogy csak a pénz beszedéséről van szó, és a hamburgeradó is csak azért vált csipszadóvá, mert a McDonald's-ot és a Burger Kinget nem volt képes két vállra fektetni a kormányzat?

De a Coca Cola, az aztán sokkal egészségesebb. Őket most támogatni kell. Szorgosan fizetnek, meg hát azért dolgoztatnak itt sok-sok embert is. Meg lehet rá jókat nosztalgiázni is, "tiltott ital" így, "nyugati mámor" úgy.

Közben meg állandósult az energiaitalok folyamatos froclizása - most állítólag azon ügyködnek, hogy a boltban a dohánytermékekhez hasonlóan elkülönített helyre kerüljenek, de legalábbis 18 éven aluliaknak ne lehessen árusítani. Hogy miért? Mert hát "olyan egészségtelen", meg ha két litert megiszik belőle az ember, az nem igazán fog jót tenni neki. Mert ha mondjuk ugyanennyi kávét iszik, attól csak még inkább ki fog csattanni.

De nagy adagban fogyasztva a Coca-Cola sem éppen a legüdvözítőbb hatású. Legjobb lesz, ha el is távolítják az automatákat az oktatási intézményekből! Alkoholt sem adunk el a tizenéveseknek az iskolai büfében, végül is.

A Központi Nyomozó Főügyészség bizonyítottság hiányában megszüntette a nyomozást Gyurcsány Ferenccel szemben a sukorói telekcsere ügyében - kitűnő alkalom exminiszterelnökünknek az újbóli sajtóhadjáratra, vádaskodásra, a baráti sajtó beizzítására. Bizonyítottság hiánya - olvassuk, mégsem lepődünk meg azon, hogy a DK-titán és első számú udvari költője, Gréczy Zsolt bukott vádról regél, ahogy azt tették a szakdolgozat-ügy esetében is. Mert hát tény, abból sem került elő a perdöntő dokumentum, amely igazságot tehetett volna bűnösség és ártatlanság kérdésében - ez viszont a legkevésbé sem jelenti, hogy a felhozott vádak megdőltek volna, Gyurcsány pedig győztesen került volna ki a küzdelemből.

Demokratáék mégis így gondolják, így aztán néhány hete is örömmel jelentették be, hogy pert nyertek a Pécsi Újsággal, valamint a Magyar Nemzettel szemben - míg három másik cikk esetében Gyurcsányék maradtak alul, de hát ezt már nem verték úgy nagydobra DK-ék. Inkább mentek a nagy halakra, a Nemzetre és a HírTV-re, mert hát azért ezekkel a médiumokkal szemben szép számukra a győzelem. Bocsánatkérésre is szólították fel az első számú jobboldali napilapot, mondván, valótlanul kiáltottak plágiumot.

Azért van bőr a képükön ezeknek, nem igaz?

Merthogy valótlanul állította volna bárki is azt, hogy Gyurcsány egykori sógoráról másolta szőlészettel foglalkozó szakdolgozatát, nos, ezt így nem igazán lehet kijelenteni. Pusztán senki nem tudta bizonyítani a nagyon is valószínű vádakat, lévén máig nem került elő Gyurcsány munkája. Ettől még azért senki nem revideálta nézeteit a témában: a jobboldal és a liberálisok egy része valószínűleg ezután is fenntartja, hogy Gyurcsány plagizált, a galamúmiák meg ugyanúgy tartják azon vélekedésüket, hogy csúnya koncepciós eljárás áldozata volt Feri, ahogy már az elején is így gondolták. Így aztán különösen nagy nehézséget nem okozhatott nekik, hogy hosszú-hosszú cikkekben elemezzék "utólag", miért is volt már az elejétől megalapozatlan a feltevés - Szabó Zoltán DK-vitéz még egy képzeletbeli HírTV-Gyurcsány mérkőzést is szíveskedett nekünk felvázolni, melyben önkényes, saját nézeteinek megfelelő végeredményt hozott ki, a részrehajlás vádját persze a legmesszebbmenőkig visszautasítva.

Valahogy ez a helyzet most is: a több tízezer oldalas dokumentum alapján sem tudtak rábizonyítani semmit Gyurcsányra, szemben három másik személlyel (Tátrai Miklós, Császy Zsolt, Markó Andrea) - ami ismét egyértelműsíti, hogy az állam bizony a megjelölt milliárdos károkozást elszenvedte, csak éppen az ügyet nem voltak képesek Gyurcsányig visszavezetni. Ez van, ezzel nincs mit tenni - lehet, hogy aztán tényleg nem volt vétkes Gyurcsány az ügyben, lehet, hogy mégis, ezt lehetetlen megmondani.

Mégis, Gyurcsánynak a legkevésbé azt kéne ilyenkor tennie, amit szokott: fölényeskedve kioktatni, önérzetesen saját méltóságáról papolni, és mindenkit megvádolni az ellenoldalról, akit csak éppen tud. Így járt most Polt Péter főügyész is - Gyurcsány ügyesen élt a lehetőséggel, hogy politikai támadást indíthat egy olyan egyénnel szemben, aki ebbe a küzdelembe nem mehet bele - és máris lemondásra szólította fel Poltot, mondván, "nem merte vállalni a kockázatot", hogy Gyurcsány legyen a "vádlója" neki, és "tartójának", Orbán Viktornak. De ez nem elég: Gyurcsány beveti a balliberális oldal kedvelt fegyverét, és emberileg igyekszik ítélkezni a főügyész felett: "alávaló ember", mondja, aki ezek után ki tudja, hogy tud majd gyermekei, unokái szemébe nézni. A baloldal kedvelt képe ugyanis, hogy az Orbán-kormány tagjai, illetve a jelenleg hatalmat gyakorlók igazából elvtelenül, cinikusan kiszolgálnak egy mocskos rezsimet, de otthon azért el-el önti őket a pír, hogy micsoda gaztetteket kell elkövetniük. De aztán majd jönnek az érdeklődő magzatok, és az emberfiának mégis le kell sütnie a szemét, mert valaha is pozitív kontextusban ki merte ejteni a száján a Fidesz nevét.

Gyurcsány tehát ismét úgy viselkedik, mint elefánt a porcelánboltban - összevissza csapkod maga körül, egyszerre vádolja egy olyan ügy kapcsán a jelenlegi főügyészt, melyben a feljelentés megtételekor még nem is volt mostani hivatalában Polt Péter, illetve a feljelentő Schiffer András LMP-s képviselőt, aki szerinte egyre csak "lapogatja Gaudi-Nagy hátát", de ezzel természetesen csak "kompenzálni" akar - nyilván a szocializmus kiépítésében szerepet vállaló felmenők okán.

Gyurcsány már kihallgatásakor is azzal nyűgözte le közönségét, hogy az ügyészségen mindenkit megvádolt, akit csak látott, hogy egy elvtelen klientúra kiépítésében vesznek részt - politikai támadást intézett azokkal szemben, akik előtt csupán szakmailag kellett volna bizonyítania ártatlanságát - szemmel láthatólag ezen kedvenc fegyvernemének, a nemtelen vádaskodásnak az ízét máig nem felejtette. És kondítja a vészharangot, ahányszor csak teheti. Mert hiszi, hogy ő itt még tényleg tényező lehet egyszer.

Egyelőre ott a kérdőjel a címben, mely jól mutatja, hogy még nem is igazán tudtam tényként elfogadni az Odeon-Lloyd, az egyik legkellemesebb hangulatú, ráadásul legolcsóbb budapesti artmozi bezárását. Nem, főleg mert épp szombatra terveztünk barátnőmmel ellátogatni a Hollán Ernő utcába, hogy megtekintsük a Pride című, szerb-horvát-szlovén-macedón filmdrámát (vagy vígjáték? valahol a kettő határán.)

Nem hibáztathatok senkit, ha még a címét sem hallotta soha ennek a filmnek. Ahogy megannyi más, általam az Odeonban megtekintett alkotásét (Mr Nobody, Call Girl, Nader és Simin, Mary és Max, Michael) sem, és most is inkább készül párjával/barátaival megnézni A Csodálatos Pókembert a WestEnd-ben, vagy a Jégkorszak 4-et a Mammutban. Érteni vélem őket, társadalmi többségük okát - ők nem annyira művészeti alkotásként, mint könnyed szórakozásként tekintenek a filmre, és eszük ágában sincs még szabad idejüket is arra pazarolni, hogy megerőltető szellemi tevékenységet kelljen végezniük. Inkább csak bámulni akarnak maguk elé - "asztaaaa, ez kééész!", de tőlük többet ne akarjon egy mozifilm. Mondom, értem őket, viszont abszolút nem értek velük egyet - szerencsére. Egy filmtől, ahogy egy irodalmi alkotástól is, sokkal többet várok annál, hogy másfél órára kikapcsoljon: vessen fel fontos kérdéseket, nyűgözzön le sokszínű gondolatvilágával, vizuális-metaforizációs megoldásainak segítségével világítson rá valami fontos összefüggésre, addig végig nem gondolt folyamatra. És hasson, hasson, hasson.

Hogy az embereknek erre nincs igényük, azt csak sajnálni tudom. Hogy ők a szlovén diákprosti helyzete helyett inkább az életre kelő és Mark Wahlberg-gel együtt csajozó plüssmacira kíváncsiak, nos, ez önmagáért beszél. Mert bár tény, hogy az állami támogatás idén csappant meg jelentősen, de hát erre érvényes válasz lehet mindegyre, hogy "márpedig ne az én pénzemen kongjanak a művészmozik". És válaszolhatnak Tarr Béláék minderre politikai színezetű akciókkal, fapados Filmszemlével és bűnrossz, a valósággal hadilábon álló Magyarország 2011 című filmmel, a tények akkor is csak tények maradnak. És hiába nagyon hangulatos hely az Odeon, hiába található meg kínálatukban hétről hétre a legújabb filmcsodák színe-java, ha a tömegeket ez egyszerűen nem érdekli.

Nekik a beszélő állatkák és a frusztrált szuperhősök kellenek. Na meg a csajozós plüssmaci.

Vona Gábor ismét elnyomta a megszokott szövegét, amit a szombati Pride elleni tüntetésen Zagyva György Gyula is előadott: a szexuális élet magánügy, nincs helye az utcákon. "A heteroszexuálisok sem csinálnak belőle politikát."

1. A homoszexualitásnak, illetve a Meleg Büszkeség Menetének nem az egyneműek közötti szex a lényege, a fő mozgatórugója - ahogy jobb esetben egy heteroszexuális kapcsolat sem a szexről szól elsősorban. Aki ezt nem érti, igen sekélyes és egyben primitív elképzelésekkel rendelkezhet a párkapcsolatok mibenlétének lényegéről.

2. A heteroszexuálisok nincsenek hátrányos helyzetben, semmiféle negatív diszkrimináció nem éri őket a társadalom részéről, ergo felvonulniuk sincs miért. Ezzel szemben a homoszexuális párok kapcsolata folyamatos támadásoknak van kitéve, ahogy a fenti példa is mutatja. Summa summarum: minden korábbinál nagyobb létjogosultsága van a demonstrációjuknak.

3. Egy párkapcsolat sosem a négy falról szól. Egy heteroszexuális pár sincs, aki képes lenne kizárólag a hálószobában maradva tökéletesen megélni a párkapcsolat örömét. A homoszexuális párok ugyanígy vannak vele. Csakhogy ők a nyílt utcán sosem foghatják meg egymás kezét, nem ölelhetik át egymást, nem élhetik meg boldogságukat. Aki azt állítja, hogy a heteroszexuálisok esetében sem szívesen látja az ilyet, az pedig vagy hazudik, vagy ha nem, elhúzhat egy mély erdőbe, és magányosan leélheti életét.

Dear Hugh Grant,

We're a huge fan of you and we would like to have an autographed photo from you. Would you please send us one? And we would also like to let you know that Hungary isn't a dictatorship. The situation of the hungarian media is very special, but it doesn't mean that the state controls the press - a positive proof that Nepszava couldn't call Mr Orbán "Kedves Vezető" if Fidesz (the state) were ruled the media. It's evidence. For more evidence, we'll send you a leaflet about the very speacial situation in Hungary (2/3, Bekemenet, last eight years, etc.) - the viewers of Only the Wind in the Berlinale were also happy to get to know the justice of the hungarian government. And Istvan Palffy (hungarian parliamentarian, KDNP) also want to send you the word that you think you're still the british prime minister (as you were in Love Actually). But you aren't. You are just an actor! I hope you understand that we say.
Thanks in advance!
Bye,
Ferenc Kumin (international communication, Hungary)


Ha ez megvan, jöhetnek a belföldi levelek is:


Kedves Parti Nagy Lajos,

Értesültem róla, hogy az Élet és Irodalomban hetente megjelenő Magyar Mesékben ön miniszterelnökünket folyamatosan kerálnak, illetve I. Fülkefornak nevezi. Nyilván ön is tudja, hogy igazából sem királynak, sem Fülkefor néven ismert uralkodónak nem mondható Orbán Viktor. Valójában ő csak a jobbközép miniszterelnöke ennek az országnak, melynek államformája továbbra is köztársaság, amint azt az Alkotmányban is olvashatta.
Bár ön viccesnek találhatja, de szeretném azt is leszögezni, hogy "Matolcsy uramra" nem jött rá a 'feritélhetnék". Messzemenőkig visszautasítom az ön vádaskodását, miszerint "ki mint él, úgy feritél". Ez nem igaz, Magyarországon két éve kemény munka folyik, Feri meséjét szerencsére már csak egy igen szűk rétege hiszi el a társadalomnak.
Tisztelt Parti Nagy úr! Bizonyára ön is tudja, hogy két év megfeszített munkájának eredményeként jöhetett létre a végtörlesztés, az Erzsébet-utalvány és a tíz pontos akcióterv. Kérem, gondoljon ezekre is, ne csak "Matolcsy uram" jobb agyféltekéjére, illetve a "fasisztákra". Higgye el, ön is jobban fogja magát érezni.
Üdvözlettel:
Selmeczi Gabriella, a Fidesz szóvivője

Javában dúl az antiszemitizmus. Titkos támaszpontjukról a demokratikus ellenzék képviselői először hajtottak végre sikeres támadást a gonosz Fideszbirodalom ellen. Az ütközések során Hírszerzőék megkaparintották a Simicska-birodalom csodafegyverének titkos tervét. A Jobbik nevű náci söpredék egy egész bolygó elpusztítására képes. Vadai Ágnes, nyomában a Fidesz kopóival, hazafelé száguld Audijával. Nála vannak a tervek, melyek megmenthetik népét a Horthy-fasizmustól, és így újra felvirradhat Magyarországon a demokrácia.

Ha én lennék Gyurcsány Ferenc árnyéka, Gréczy Zsolt féltékeny lenne rám. Jó, persze, az LMP is fontos, kellenek ők is a Nagy Demokratikus Összefogáshoz. Ki más hozná be nekünk a belvárosi hipszterek tömegét a szavazófülkékbe? Majd újra kell csinálni egy kampányvideó-sorozatot. Beszélhet benne a Müller Péter Sziámi, a Bródy, a Heller, a Soma, meg a fiatalok kedvéért mondjuk a Lovasi.

De az MSZP nélkül nem megy. Jó, persze, azt a bamba Mesterházyt el kell végre távolítani az útból. A Szanyi majd viszi helyette a pártügyeket, ő sokkal lelkesebb az egész szervezetépítésben.

Persze, miniszterelnök-jelölt nem ő lesz. Arra valami új arc kell, aki kellően sármos ahhoz, hogy a nyugdíjas Marika néni és a kisvárosi fodrászlány is megnyerőnek találja. Én a Hugh Grant-re szavazok. Végre adhat személyesen is tanácsokat a Ferinek, hogyan legyen tényleg laza, ne ilyen görcsösen erőltetett.

Orbán Viktor a pokol tüzén fog égni. Ha a Léphaft Pali velünk lenne, megrajzolhatná nekünk.

Cenzus és cenzúra: ezekről később döntünk.

A forradalmi hevületű lánglelkek további muníciót nyerhetnek itt és itt a végső harc megvívásához.

A bejegyzés fő kérdésére egyelőre még nem kaptunk választ: fenntartható-e továbbra is a nemzetállamok Európája, vagy föderatív szerveződés szükséges, így létrehozva az Európai Egyesült Államokat, ezzel is megmentve az Európai Uniót a jövőnek.
Amellett fogok érvelni, hogy az EU jövője jelentős mértékben attól függ, sikerül-e ez irányba lépéseket tenni, vagy megmaradunk a jelenlegi rendszerben, ezzel is erőteljesen valószínűsítve, hogy az EU szétesik. Tehát a fő kérdés véleményem szerint az, hogy szeretnénk-e, ha az Európai Unió fennmaradna a jövőben is, ami pedig ahhoz a kérdéshez vezet el, hogy miféle előnyünk származna a különálló államokra tagolódó Európában mind nekünk, önálló nemzetállamnak, mind a kontinensnek.

Elsőként azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy létezik-e az a bizonyos egységes Európa. Nem tudunk ilyesmiről – válaszolnánk gyorsan, gondolva itt a kulturális eltérésekre, melyek csakugyan fennállnak az eltérő történelemből és hagyományrendszerből fakadóan például Görögország, Magyarország, Finnország és Franciaország között. Nem állíthatjuk, hogy jelentős egyezést mutatna egy spanyol, egy dán, egy lengyel és egy szlovák ember identitástudata: eltérő a napi rutinjuk, hitük, szokásaik különböznek, másként tekintenek Európa elmúlt ezer évére. Hivatalosan nincs közös nyelvük, bár tudjuk persze, hogy ma már egyre ritkább, hogy egy európai állampolgár ne beszélne legalább angolul, és a német és a francia is egyre elterjedtebbé válik a kontinensen. De ettől még mások vagyunk: az angolok higgadtak és szarkasztikusak, az olaszok bőbeszédűek és temperamentumosak, a magyarokról pedig az a sztereotípia alakult ki, hogy pesszimistábbak a többieknél, hajlamosabbak a depresszióra. De vajon létezik ezek mellett egy közös európai identitástudat is? És ha igen, miben áll ez?

Tény, hogy az Egyesült Államokkal ellentétben itt mindig eltérő jellegek és érdekek keresztezték egymást, és sosem jött létre az Európai Unió ellenére sem az a fajta egységesség, ami az USA-ra jellemző.
Ellenben megalakult egy olyan szervezet, mely elsődlegesen a békés együttélés megalapozását tűzte ki célul, másrészt a közös fellépéssel igyekezett érvényesíteni érdekét a világgazdaságban. És éppen ez az, ami miatt ma szükségessé vált egy szorosabb európai kötelék kialakítása: a politikai hatalommal párhuzamosan kialakult egy másfajta hatalom is: a hitelezés és a hitelminősítés hatalma, az a rendszer, mely nemzetek felett áll, és akár képes egy egész államot is a csődbe vezetni, pusztán önös érdekei által vezérelten. Ma képes három hitelminősítő cég leértékelni egy állam hitelezését, aminek hatására a befektetők elfordulnak attól az országtól, és emiatt még inkább leértékelődnek az állam részvényei: ördögi kör, melynek végén az államcsőd áll, aminek súlyos következményeit már a bőrükön érzik meg a polgárok: befagyasztott számlák, infláció, tömeges elbocsájtások, de egy esetleges polgárháborút is maga után vonhat ez, ha valóban bekövetkezik.

Adott egy nemzetek és az Európai Unió felett álló réteg, mely úgy érvényesítheti törekvéseit az államokkal szemben, ahogy ő akarja: miniszterelnök-váltást hozhat létre uniós tagországokban (Olaszország, Görögország), kényszerítheti az egyes államokat gazdaságpolitikájuk megváltoztatására, és a befektetői réteg elpártolásával való fenyegetés segítségével okozhat rendkívüli financiális válságokat egyes államokban.

Mit lehet tenni ebben az esetben? Nem vitás, hogy egységes EU-fellépés lenne szükséges ahhoz, hogy az egyes tagállamok védve legyenek az efféle kényszerlépésektől: a nemzetközi tranzakciós adó (Tobin-adó) bevezetése akkor lenne lehetséges, ha azt az egész Európai Unió elfogadná, emellett szorosabbra kellene venni az együttműködést is gazdasági téren. Vagyis a nemzeti szuverenitás e téren gyakorlatilag megszűnne. Más kérdés, hogy ez miként képzelhető el jelenleg, amikor az euró még nem is került használatba az egész unióban, de az említett réteggel szembeni védelem csak úgy lenne lehetséges, ha a nemzetállamok mindegyike feladná szabadságát, és átruházná egy központi hatalom számára azt. Ismerős történet, nem igaz?

Valóban egész hasonló dologról van szó, mint mikor az adott ország állampolgárai mondanak le bizonyos jogaikról az állam számára, és kötik meg a társadalmi szerződést annak érdekében, hogy az egyes személyek védve legyenek a külsődleges támadásokkal szemben. Az Európai Unió országainak is ezt kellene tennie ahhoz, hogy sikeresen megvédjék az egyes tagállamokat: kérdés, hogy maga az Unió meg akarja-e védeni őket, és hogy felismeri-e minden egyes tagja, hogy e nélkül a támadásokkal szemben védekezésképtelennek fog mutatkozni mindenki.

De vizsgáljuk meg inkább azt: fennáll-e jelenleg az a fajta tagállami szuverenitás, amelynek lebontásától óva intjük magunkat, elutasítva ez által a gondolatát is az Európai Egyesült Államoknak. Azt láthatjuk, hogy Görögországba uniós biztost szándékoznak küldeni, aki felügyel az előírt megszorítások következetes betartására; azt látjuk, hogy Olaszországban Mario Monti képében kineveznek egy olyan miniszterelnököt, aki a pénzpiacok érdekeit nagyon is a szeme előtt tartja; azt látjuk, hogy Magyarországon bizonyos előírások betartásához kötik azt, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) egyáltalán a tárgyalóasztalhoz üljön velünk, és készenléti hitelt vehessünk fel tőlük.
Ma Európában gyakorlatilag nem létezik az a nemzetállamok szintjén élő szuverenitás, amely az egyéni financiális politika gyakorlatához szükséges lenne, vagy alkalmas arra, hogy a külső érdekekkel ellentétes döntéseket hosszú távon alkalmazni tudjuk a gyakorlatban is.

Ma nemzeti szuverenitás az Európai Unión belül eleve nem teljes mértékben áll fenn: hiszen a szuverenitás azt takarja, hogy mindenki saját belátása szerint alakíthatja államának (gazdasági) politikáját, és az semmiképpen nem vezethet ahhoz, hogy külső erők emiatt büntethessenek minket (hitelezés megtagadásával, hitelképesség leminősítésével, stb.).

Ezért is merült fel egy európai hitelminősítő cég beindításának gondolata, illetve az egységes gazdaságpolitika kialakításának ideája, mely szükségszerűen maga után vonná azt, hogy a megmaradt szuverenitásunk e téren egyszerűen elpárologjon. Megérné ez mindenkinek, sok változást hozna a mostani helyzethez képest?

A nemzetállamok húzódoznak. Korábban is temették már őket, ma pedig épp úgy virulnak, mint századokkal korábban: a legkisebb jelét sem mutatják annak, hogy az egységesülést pozitív történésként könyvelnék el. Ráadásul felemelkedőben van Európában egy radikális jobboldali pártcsalád, mely EU-szkepticizmusával és a nemzetállamiság szerepének hangsúlyozásával véteti észre magát, és kap egyre nagyobb képviseletet az európai demokráciák parlamentjeiben. Azaz: az európai emberek is egyre nagyobb számban utasítják el a jelenleg fennálló közös rendszert is, és még inkább a széthúzás, az egyéni érdekek érvényesítése felé húznak.

Görögországban a mostani, 2012-es májusi választásokon minden korábbinál több szavazatot kapott a radikális baloldali és a radikális jobboldali párt, amelyek mindegyike elutasítja az Európai Unió diktátumainak betartását. Franciaországban minden korábbinál többen szavaztak a Nemzeti Frontra, mely ugyan némileg visszavett radikalizmusából az utóbbi évtizedben, de Marine Le Pen képében szert tettek egy újabb karizmatikus vezetőre, aki elutasítja az Európai Unió rendszerének hosszú távú fennmaradását.

Sokan nemhogy a még nagyobb egységesülésre nem vevők, de a mostani rendszert is elutasítják, és visszatérnének a tisztán nemzetállami keretek közé. Volna erre lehetőség? Azt egyelőre senki nem tudja megjósolni. Annyi biztos, hogy a nemzetközi pénzhatalom nem lenne túl barátságos egy Európai Unióból kilépő tagállammal: gyakorlatilag biztosra vehetjük az államcsőd beütését, amelynek következményei szintén felmérhetetlenek.

A kulturális sokszínűség megszűnése, az uniformizált Európa viszont minden bizonnyal csupán rémkép: a schengeni övezet egyre növekvő méretével, a szabadon beutazható és könnyebb külföldi munkavállalást biztosító Európa sem hozta magával a rettegett önfeladást és kulturális egységesülést – szerintem ettől a jövőben sem kell tartanunk.
Mégis komoly lemondást jelentene minden tagállam részéről, ha fiskális politikájáról lemondva egy közös EU-s gazdaságpolitika mellett foglalna állást, és arra a következtetésre jutna, hogy máskülönben nem védhetőek meg a tagállamok az összeomlástól.

Persze az összeomlás nem evidens abban az esetben, ha a jelenlegi rendszerben folyik tovább az Európai Unió és tagállamainak sorsa – csupán védtelen marad mindenki a külsődleges tényezőkkel szemben – a jelenlegi bizonytalan helyzetben pedig nem biztos, hogy a békés konszolidáció lenne a legmegfelelőbb válasz.

Az Európai Unió létrejöttének egyik oka volt, hogy megegyező érdekek mentén vegyen részt a világpolitika folyásában, és hogy minden külső problémával szemben hatékony közvetítő közeg legyen a tagállamok számára. Betölti-e ma is az EU ezen funkcióját? Megvan-e a kellő szolidaritás az egyes állampolgárokban ahhoz, hogy a másik állam érdekében áldozatot vállaljanak? Ha megnézzük a görögök és németek példáját, azt látjuk, hogy nem igen tartható már fenn sokáig a mostani rendszer: a görögök dühösen utasítják vissza a németek által szorgalmazott megszorító politikát, a németek igazságtalannak tartják, hogy nekik kelljen megfizetniük a görögök adósságát úgy, hogy utóbbiak nem igen hajlandóak további erőfeszítéseket tenni a fellendülés érdekében.

Henry Kissinger azt kérdezte egykor, kit is kellene vajon felhívnia, ha Európával szeretne beszélni. Ma többen is állítják, hogy a jelek szerint a németeket: ez viszont a 2012. májusi német tartományi (vesztfáliai) választásokat nézve nem sokáig maradhat fenn, ráadásul Franciaországban is leváltották a németek politikájával egyetértő Nicolas Sarkozy-t, helyére egy, a növekedést a megszorítások elé helyező baloldali politikust (Francois Hollande) megválasztva.

Hogy magának az Európai Uniónak mennyi ideje van hátra, azt sejteni sem lehet. Hónapjai, évtizedei? Jelenleg bármi lehetséges. Az egyes parlamentek az állampolgárok választása révén azt mutatják, hogy a nemzetállamok korát, akárcsak a ’80-as évek végén, most sem érdemes temetnünk.

Az RMDSZ nevű romániai magyar párt egyik ügyvezető elnöke felvetette, hogy magyarországi pártot jegyeztethetnének be a határon túli szavazók számára. A Political Capital elemzőintézet számítása szerint akár az öt százalékot is megugorhatja egy ilyen párt, de komolyabb sikert is elérhet, ha eredményesen, hatékony érdekképviselet ígéretével szólítja meg az országhatárokon kívül élő nemzettársainkat.

Eljött végre a Fidesz színvallásának ideje: valóban méltók az antall-i örökségre, és a nemzet egységét tényleg komolyan gondolják, vagy pusztán szavazatszerző taktika volt mindezidáig a határon túliak melletti állhatatos kiállás. Bizonyíthatják ezúttal, hogy nem gondolták egy percig sem, hogy csak mert ők tették lehetővé a kettős állampolgárság felvételét, és ők fejlesztették tökélyre a régóta szükséges egységes nemzetpolitikát, már rögtön övék a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és a többi határon túli magyar szavazat is.

Mert hatékony nemzetpolitikára igenis szükség volt, és abszolút a Fidesz érdeme ennek lehetővé tétele. De ettől még ugyanúgy jár a választás lehetősége a határon túli magyaroknak is, és ha az ő érdekeiket egy direkte ezért alakult párt tudja a legnagyobb hatékonysággal képviselni, akkor bizony ehhez igenis lehetővé kell tenni a szükséges feltételeket.

Ugyanakkor naivitás mindenki részéről azt gondolni, hogy a Fidesztől jelentős távolságot tartó RMDSZ újonnan bejegyzett itthoni pártja könnyedén fogja becsatornázni a csak elméletileg meglévő ötmillió határon túli magyart. A sikeres megalakulás után nyilván számíthatunk arra is, hogy megint mások úgy fogják vélni, ők még népszerűbb magyarországi pártot tudnak létrehozni a határon túliak érdekében. És kezdődhet a nagy versengés ezen a téren is, ahogy az egy demokráciában el is várható.

Először is, szögezzük le, hogy egyáltalán nem szimpatizálok Budaházy Györggyel, véleményével és főleg módszereivel nem igazán értek egyet, szabadságharcosnak sosem tartottam. Csakhogy az a szomorú valóság, hogy szabadságharcost nem a Magyarok Nyilai, nem a Hunnia Mozgalom és nem is a Jobbik csinált belőle: azok avatták honvédő, hazafias katonává, akik terrorcselekmények megtervezésére vonatkozó homályos magyarázatokkal indokolva két éven keresztül előzetes letartóztatásban tartották, és már azóta is lassan egy éve húzzák az ügyét, mint a rétestészta.

Miközben 2006-ban rendőri segítséggel végigvertek a tüntető tömegeken, és jó pár ártatlan járókelőt bántalmaztak brutálisan, addig az ezt levezénylő Gergényi Péter rendőrtábornokot akkor kitüntették, míg az állam ellen állítólag szervezkedő Budaházyt két évre rabosították, és széles tömegek előtt egyenlőségjelet vontak közte és a terror fogalma között.

Lehet, hogy Budaházyék tényleg terveztek robbantásos akciókat kormányirodákban és politikusok otthonában. Lehet, hogy tényleg ők dobtak Molotov-koktélt Kóka János nyaralójába. Lehet, de amíg semmit nem bizonyítanak, nem éppen jogállami dolog valakit ítélet nélkül, évekig előzetes letartóztatásban tartani, majd hirtelen, mindenféle újabb fejlemény nélkül hirtelen áthelyezni házi őrizetbe. Ami megint több kérdést vet fel.

Ha Budaházyék terrorcselekedeteikkel az alkotmányos rend és a béke megbontására törtek, minek köszönhette, hogy két év után végre kiszabadult a börtönből?

Mert ha végre-valahára pont kerül az ügy végére, és bebizonyosodik Budaházyék ártatlansága, akkor bizony jelentős kártérítés illeti meg őt a jogtalan fogva tartásért is. Nem lehet egy embert mondvacsinált okokkal szabadságában korlátozni, nem lehet őt a közvélemény előtt köztörvényes bűnözőként beállítani; de az utca emberének sincs joga ahhoz, hogy azért drukkoljon egy közszereplő elítéléséért, mert nem szimpatikusak neki a nézetei.

A Kúria most felmentette Budaházyt annak vádja alól, hogy 2006 és 2007 között született írásaival elő igyekezett készíteni az alkotmányos rend erőszakos megbontását - bár az ítélet szerint a szólásszabadság határait súrolta, de ennek ellenére nem követett el törvénysértést. Marad a terrorcselekmények előkészítésének vádja, ami jelenleg addig jutott, hogy ki kell fizetnie Budaházynak 200 ezer forintot a Szabadság téri szovjet emlékmű 2006-os megrongálásáért, a vörös csillag lefeszegetéséért. Elképesztő.

Ha egyszer végre lezárul az ügy, és a terrorcselekedetek előkészítését sem tudják hitelt érdemlően bizonyítani, Budaházy számára jelentős kártérítési összeget kell eszközölni. A közzel szemben pedig minden érintett szégyellheti magát, amiért szabadságharcost gyártottak ebből a súlytalan, nagy igazságokat soha nem mondó emberből, és elősegítették ennek kapcsán is a Jobbik sikeres társadalmi megerősödését. Merthogy bár nem volt ez olyan nyomós ok a radikalizálódásra, de a 2006-os rendőrterror, az őszödi beszéd és a kormányzati szinte emelt korrupció mellett az ilyen abszurd és ködös jogi hercehurcák is sokat tettek a szélsőségek megerősödésének érdekében.