Teadélután

"A baloldal hagyja abba a gyűlöletkampányt!", "Mesterházy ne folytasson gyűlöletkampányt Veszprémben!", "Magyarország nem kér a gyűlöletkampányból". Néhány cím a Fidesz legutóbbi sajtóközleményeiből, melyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a jelenlegi kormánypárt embereiben Ron Werber visszatérésével valami végleg eltörött. Nem véletlenül: az MSZP kampányfelelőse 2002-ben győzelemhez segítette a baloldali pártot, és sejthető módon jövőre is azon fog dolgozni, hogy tizenegy évvel ezelőtti teljesítményét megismételje. Ezért hát a Fidesz-KDNP, karöltve néhány jobboldali napilappal, bőszen werberezik már jó pár hete: az MSZP minden egyes megnyilvánulása werberi mocskoskodássá nyilváníttatik, míg Mesterházy napi szokásos kutyasétáltatása is gyűlöletmenetté avanzsálódik. Ez pedig nem másnak a következménye, mint a Fidesz "jóval nyitottabb és konszolidáltabb kommunikációjának": Kocsis Máté szerint ugyanis ennek megvalósítása jelenleg az ő feladata – és hát, lássuk be, az "MSZP a gyilkosok pártjára állt”-féle közleménnyel ezt a fajta politizálást kitűnően meg is alapozta.

És már meg is érkezett az MSZP gyűlöletkampányának legújabb gyöngyszeme, a Matolcsy György és Hoffmann Rózsa teljesítményét firtató plakátrengeteg, aminek az előállításához ugyanakkor elképesztő mértékű pénzkidobás volt Izraelből szakembert rendelni: azt a legutolsó szerencsétlen gyűlölethajléktalan is tudja ugyanis, hogy kik a Fidesz leggázabb arcai; a kísérő szövegeket pedig akármelyik kommunikáció szakos gyűlöletegyetemista ki tudta volna ötölni két piacképtelen előadása között.

Azért nem érdemes viszont azt sem elfelejteni, hogy a gyűlöletpárt kampányával közel azonos színvonalon folyt nem is olyan régen a gyűlöletmenet propagandistáinak politológusainak werber-i sugallatú hadjárata, melynek keretében az égből potyogó cigánygyerekeknek is igyekeztek jól a fejébe vésni, hogy Bajnai Gordon korábban Gyurcsány Ferenccel pajtáskodott; márpedig az őszödi politikus mellett még a saját macskája is hiteltelenné válik, nemhogy a fejlesztési minisztere, aki aztán válságmenedzserként is próbált baloldalinak feltüntetett konzervatív gazdaságpolitikát művelni.

És akkor említtessék már meg a Jobbik nevű harmadik erő halovány gyűlöletpróbálkozása is: mentségükre legyen mondva, nincs még nagy gyakorlatuk negatív kampányolásban, de arra azért már szerencsére ők is rájöttek, hogy nem érdemes önmagukat helyezni hirdetésük középpontjába. Nehogy még a végén számon lehessen kérni bármit is rajtuk. A megszorítást mindenki utálja, ennyi elég is, és a másik két oldal ilyetén összekapcsolásával a pólusképzés megideologizálása is le van tudva rögvest.

Ennyit tudnak, ennyire képesek ma a politikai élet főszereplői, avagy: így kommunikáltok ti. Ron Werber, gyűlölet, hazugság, ország tönkretevői, megszorítás; legyen csak minél egyszerűbb, értse meg az utolsó idióta is: ilyenekre van ugyanis szüksége a kétosztatúságba belemerevedett nevetséges figuráknak és az állítólag új lendületet képviselő fiatal fazonoknak egyaránt.

Ebből nemhogy egyszer, de már untig elég volt.

A 25 éves Barabás Richárd a HOPPart társulat tagja, mellesleg nemrég végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Legutóbbi szerepe szerint diákforradalmárként igyekszik hangot adni az egyetemisták követeléseinek, ami korából fakadóan testhez álló feladatnak tűnik számára. Ám Barabás sokszínű művész. Ha kell, a fegyvertartás mellett is épp olyan hatásosan tud érvelni, mint Hallgatói Hálózat-aktivistaként az egyetemi autonómia megőrzéséért: „ha kell, lövöldözni fogok a hallgatói szerződés eltörléséért, mert szerintem ez a helyes″. Hiteles mindegyik szerepében, hiszen rendkívül meggyőzően tudja indokolni különböző karaktereinek döntéseit. Az Élet és Irodalom legfrissebb számában például kifejtette, a mostani diáktüntetések és a HaHa-megmozdulások lényege, hogy a hatalom vegye észre: itt egy újabb generáció, amely nem szeretné, hogy kihagyják őt a döntésekből. Egy barátom utóbbit egyszerűbben is megfogalmazta: vannak, akik szeretik magukat forradalmárnak beállítani, de nem az üzenet a fontos számukra, hanem csak az attitűd, a külső máz.

A Hallgatói Hálózat ennek fényében jár el december vége óta, és valószínűleg a jövőben is ez fogja jellemezni demonstrációikat. És némileg sikeresen is végzik üdvös feladatukat: aki csak őket figyelte az utóbbi két hónapban, az valóban úgy gondolhatja, hogy a kormánypártok ugyanazt az elfogadhatatlan koncepciót próbálják még mindig lenyomni a diákok torkán, ráadásul továbbra is mindenféle érdemi egyeztetés nélkül.

Az első tekintetében az irányadó a „hatpontos követelés″, amely az első, az ELTE lágymányosi kampuszán tartott fórum előtti fél órában születhetett meg, hogy aztán lelkesen lehessen a kinyomtatott jegyzéket a megjelentek között osztogatni, a hangulatot beizzítani. Azt talán még a HaHa belvárosi sejtje sem sejtette, hogy az igen színvonalas és átgondolt, amúgy egymásnak ellentmondó hat pontot (átfogó reformokat! vs állítsák vissza a keretszámokat!) hetekkel később tudósok és filozófusok fogják elemezni nívós szaklapok hasábjain; és a teljes magyar sajtópaletta csak úgy fog rájuk hivatkozni, mint „a diákok követeléseire″.

Na jó, a HaHa azért titkon reménykedhetett ebben, hiszen magukat is az összhallgatóság nevében próbálják meghatározni. Eközben arra hivatkoznak, hogy a HÖOK egyrészt túl bürokratikus, másfelől nem is képes úgy mozgósítani, mint amennyire a Hallgatói Hálózat azt meg tudja tenni. Van is mire hivatkozni: a december tizedikei fórumot lényegében ők szervezték, és az utána következő városjárást, hídfoglalást is el tudták adni a saját ötletükként – amelyet az igencsak hatékony bázisdemokratikus döntési folyamat során meg is szavaztattak a fórum résztvevőivel.

Ugyanakkor ettől még a HaHa nem egyenlő a diáksággal, és érdemi legitimáció nélkül kevésbé alkalmas a hallgatók képviseletére, mint amennyire a HÖOK lehet. Erre nem az a legjobb válasz, hogy egyrészt tovább hangoztatjuk a kormány kompromisszumképtelenségét, másrészt nem vagyunk hajlandóak engedni a magunk nézeteiből.

A Hallgatói Hálózat szerint viszont ez a jó út, és egyre inkább úgy kezdenek viselkedni, mint egy középszerű Harcosok Klubja-paródia megtestesítői. Magasztos célok mellett állnak ki, és úgy tesznek, mintha tömegeket képviselnének. Időközben viszont egyre céltalanabbul szervezkednek, miközben ott hagyják a halacskás logójukat mindenhol, ahol csak tudják. Ez a HaHa: a szerveződő halak motívuma egy Kálvin téri oszlopon, illetőleg a „kormányzati bullshitről” ordibáló aktivista az Educatio szakkiállításon.

Igaz: a közoktatás átalakítása, az állami átvétel valóban nem sikertörténet, még ha a kormány erről igyekszik meggyőzni a hallgatóságot. A felsőoktatásban lezajlottak alapján viszont úgy tűnik, beindult a párbeszéd – már a jogi karra is be lehet kerülni állami finanszírozással. Ráadásul a HÖOK és a kormány megegyezett a hallgatói szerződések módosításában is, ami szintén remek hír lehet az egyetemisták számára – még ha sokan szívesebben is fogadták volna az intézmény teljes eltörlését.

Az viszont, hogy a HaHa tagjai ezek után tovább játsszák az önjelölt szabadságharcost, és két kormányzati bullshitezés között igényt tartanának arra is, hogy a kormány képviselői őket szintúgy bevonják a tárgyalásokba, már nehezen értelmezhető. Ahogy az is, hogy a senki által meg nem választott hahások az impotenciájukat most megpróbálják a HÖOK nyakába varrni. A hvg.hu vasárnap esti cikke már a címében is állította, a kormány a HÖOK segítségével igyekszik kizárni a tárgyalásokból a Hallgatói Hálózatot és más egyéb szervezeteket, ami azért mégis csak tűrhetetlen; vagy ahogy Kálmán C. György írta, „a HÖOK menjen a büdös francba″. Az már mellékes, hogy a hvg.hu egy, a birtokába került tervezetre hivatkozik, de semmi újat nem ír. Ráadásul azt írják: csütörtökön még szó sem volt részmegállapodásról. Ennek némileg ellentmond, hogy mi mégis beszámoltunk aznap a hétfőre tervezett részmegállapodásról – úgy tűnik, a hivatkozott MTI-hír helyett egy még titkosabb tervezet alapján.

De eszerint nem csak a „kormányzati bullshit” mondott csütörtököt, hanem a valóságérzékelés is – kész szerencse, hogy a HaHa február 11-éig haladékot adott a kormánynak követeléseik teljesítésére. Ez, lássuk be, szerintünk akkor sem fog megvalósulni, ha a hat pontot a kormány időközben beleírja az Alaptörvénybe is. Tüntizni jó – írta Stumpf András még decemberi publicisztikájában. Valóban. Forradalmárt játszani, virágágyásokat átugrani, Hoffmann Rózsának jól odakiabálni valóban menő dolog lett időközben: ezeket az élvezeteket a kormány pedig nem veheti el az „új generációtól”, akárhogy is próbáljon itt megegyezésre jutni a HÖOK képviselőivel

Miután az Alkotmánybíróság megsemmisítette a Rétvári Bence és más kereszténydemokrata politikusok által az egyik legnagyobb KDNP-s eredménynek tartott Családvédelmi törvény fontos elemeit, beindult a hadjárat mindkét oldalról: az ifjúkeresztények háborognak, amin pedig a HVG.hu bloggere rökönyödik meg. Mindannyian úgy értelmezve az Ab döntését, hogy ezzel az élettársi és a bejegyzett élettársi kapcsolatban élők alkotmányos védelmét hivatottak érvényre juttatni, lévén ki voltak rekesztve a Csvt. családra vonatkozó definíciójából, valamint az ezzel összefüggő jogi szabályozásokból.

Holott. Ahogy erre Szalai Ákos is rámutat a Kereszténység és Kapitalizmus blogon, a vonatkozó paragrafusok megsemmisítése a család fogalmába be nem vett, ám házasságra lépésre képes párok védelmében történt, illetve más egyéb, szoros kapcsolatban álló rokonokéban (például a nem egyenesági felmenőiket gondozó személyekében). Ugyanis, mint arra az Ab rámutatott, az azonos nemű és bejegyzett élettársi kapcsolatot létesített párok nem esnek alkotmányos védelem alá családjogi szempontból, hiszen az Alaptörvény L) cikkének (1) pontja a családról, mint a nemzet fennmaradásának alapjáról beszél. Márpedig azonos nemű párok nem képesek biológiai úton fenntartani nemzetüket, az örökbefogadás pedig még mindig nincs engedélyezve számukra, így a kérdés eldőlni látszik.

Érdemes egy kicsit elidőznünk fenti pontnál, és számba vennünk, a család definíciójából kimaradtak vajon miként eshetnének alkotmányos védelem alá, mint a "nemzet fennmaradásának alapjaiként" szolgáló kapcsolati összefonódások. A házasságra lépett, ám a nő meddősége, esetleg a férfi impotenciája okán gyereket vállalni nem tudó párok mennyiben minősülnek nemzetmegtartó intézménynek? Az idős rokonokról gondoskodó személyek hogy függenek össze a nemzet fennmaradásával? Hiszen új gyermek vállalása ez esetben sem jön be a képbe. Ahogy a beteg testvérüket gondozók esetében sem.

És mi következik abból, ha az azonos neműek kapcsolata jogilag nem fogadható el családként? Lévén eddig a család fogalma nem volt törvényi úton szabályozva, érdekes lehet a kérdés, de máris válaszra lelhetünk, ha a KDNP egy állhatatos követelésére vetjük tekintetünket. A kereszténydemokraták ugyanis a bejegyzett (tehát azonos neműekre vonatkozó) és sima élettársi kapcsolatok szabályozásának a Ptk.-ból való kikerülését szorgalmazzák, azzal a kommentárral ellátva, hogy ebben vélekedésük egybeesik a liberális állásponttal. Mert, mind mondják, akik csak élettársi kapcsolatra lépnek, azok viszonyának kereteit ne szabályozza az állam, szemben a házasodókéval – hozzátéve, hogy ha a felek törvényi szabályozást akarnak, akkor majd úgyis összeházasodnak.

Cinikus és képmutató álláspontról beszélünk tehát, és nem véletlen, hogy a KDNP-sek ezúttal direkt kerülik a bejegyzett élettársi kapcsolatra vonatkoztatást a magyarázat során. A homoszexuálisok ugyanis nem tudnak házasságra lépni, viszont a bejegyzett élettársi kapcsolat tekintetében az általános utaló szabály van érvényben, mely ugyanolyan jogköröket biztosít számukra mind kapcsolati, mind öröklési szempontból, mint a házas felekre. A KDNP tehát a maga kacifántos módján a bejegyzett élettársi kapcsolatot igyekszik eljelentékteleníteni, melyért egyáltalán nem nagy ár számukra, hogy a sima élettársak jogait is be kell egyúttal áldozni. Ha majd jogokat akarnak, ők úgyis össze tudnak majd házasodni.

És akkor megérkeztünk ismét az Alaptörvényhez: ha a család a gyermekvállalás lehetőségétől lesz család, akkor milyen jogon számítható annak egy meddő pár viszonya? A nem egyenesági idős rokonokról gondoskodó személyek miként járulnak hozzá a gyermekek számának gyarapodásához?

És ha a jogszociológiai megfontolásokon túllépünk, érdemes azon is eltöprengenünk, miért ne minősülhetne családnak egy bejegyzett élettársi kapcsolatban élő pár, ha egyszer a házasságban élő, gyermekvállalásra képtelen nő és férfi viszonya annak minősül? Miféle erkölcsi hozzáállás az, amely jogfosztást követel kölcsönös megegyezésen alapuló, törvényileg már elfogadott kapcsolatokra vonatkozólag, pusztán egyéni esztétikai elvárások alapján? Ki veszi magának a bátorságot, hogy a mai, összetett szociológiai családmeghatározások tükrében egy rendkívül primitív szabályozás megalkotásával deklarálja a család fogalmának mibenlétét? Megéri mindez a nehezen megszerzett jogokon keresztülgázoló küzdelem csak azért, hogy az azonos nemű párok kapcsolatait próbáljuk megfúrni? Miért fáj egyeseknek pusztán az, hogy két felnőtt ember a saját elhatározásából törvényi úton ismerteti el kapcsolatát, amellett, hogy gyermeket így sem fogadhatnak örökbe?

Egyébként az legitimálható álláspont, hogy az azonos neműek kapcsolata ne minősüljön házasságnak, már a történeti és kulturális hagyományokra hivatkozva. Nem is számít annak. Ám, ha elfogadjuk, hogy a különböző neműek egybekeléséből sem feltétlenül fog születni gyermek, úgy nincs okunk megvonni a család meghatározását azoktól sem, akik más biológiai okokból nem tudnak gyermeket vállalni. És akkor még azon transzneműekről nem is beszéltünk, akiknek a nemváltoztatását egy idő után ha a jog nem is, de a társadalom nem tudja nem elismerni (vagyis a kiindulópontról mit sem fog tudni), ám gyermeket természetesen nem tudnak kihordani. Az esetükben is illő ugyanis – a családhoz hasonlóan – saját önmeghatározásra hagyatkozni, és elismerni a születéskorival ellenkező nemű identitásukat.

Persze a gyermekek jogi helyzete így továbbra is megoldatlan marad, hiszen azonos nemű párok továbbra is nevelhetik egyikük korábbi házasságból született gyermekét, akikkel szemben a jog így kirekesztően bánik el – emiatt pedig szerintem egy, mindenre kiterjedő és nem kirekesztő szabályozásra is szükség lenne ezen a téren. De ez már megint egy másik történet.

Bűnös vagy áldozat? X-faktor győztes vagy borsodi késelő? Mélyszegénység alatt élő vagy beilleszkedésre képtelen? Melyik a cigányság valódi arca – van-e ilyen egyáltalán?

Cigánynak lenni ma Magyarországon nem több, mint eszközként állni valakinek a kezében. Egyesek remegve várják, hogy végre roma származású fiatal nyerjen tehetségkutatót, mások „én időben szóltam”-mentalitással lesik, aktuálissá lehet-e újra tenni Gyöngyöspata és Vásárosnamény nevét.

Előítéletek pedig mindig és mindenkivel szemben léteztek – a rockerek folyton isznak, az olaszok hangosak, a franciák nem szeretnek naponta zuhanyozni. Van igazságtartalmuk? Persze, mint minden prekoncepciónak. Igazak minden egyes esetben? Természetesen nem. Még sincs körülöttük ahhoz hasonló parttalan és egyre inkább eldurvuló vita, mint a cigányok, és a velük kapcsolatos sztereotípiák esetében.

Mert ebben az esetben a kulcsszó a félelem. Ez a mozgatórugója az egyre vadabb jellegű általánosításnak és a tapasztalatokon való egyszerű felülemelkedés lehetetlenségének. Aki fél, annak a türelme véges. Aki huzamosabb ideje él félelemben, és vagy azt a választ kapja, hogy még várjon egy kicsit, vagy pedig azt, hogy az általa naponta megélt probléma úgy nem is létezik, ahogy ő gondolja, az egyre nyitottabb lesz a szélsőséges megoldásokra.

Hogy a fiatalok hangosak, az frusztráló, de nem ébreszt az emberben félelmet. Létezik vajon egységes fiatalság? Nyilván nem, de ettől még a fiatalok számottevő része ugyanúgy az utcákat járja péntek-szombat este, már nem egészen józan állapotban. Szoktak idősebbek is kocsmáról kocsmára járni hétvégenként, utána fellármázva a fél lakótelepet? Biztos szoktak, de ettől még ugyanúgy igaz, hogy nagyrészt a fiatalokra jellemző ez a fajta duhajkodás.

Ha én azt felelem az éjszakánként aludni nem tudó Marika néni problémafelvetésére, hogy „de nem is csak a fiatalok csinálják”, akkor tényszerűen biztos igazam lesz, csak éppen Marika nénivel szemben voltam abszolút inkorrekt, az ő tapasztalatát söpörtem le egy laza kézmozdulattal az asztalról. Ő pedig nyilván törheti a fejét, és bevallhatja, hogy egyszer már volt, hogy negyven feletti férfi dorbézolása ugrasztotta ki az ágyból, ez azonban az ő alapvető gondján mit sem fog változtatni.

Marika néni persze elköltözhet, párnát szoríthat éjszakánként a fejére, vagy szimplán ordibálhat minden este az ablaka előtt elhaladókkal, ha erre van hajlama. Ad absurdum, nyugtathatja magát azzal is, hogy nem csak a fiatalok csinálják. A helyzeten ez nem fog változtatni – legalábbis ez biztosan nem. Ha a környékbeli fiatalok többsége megérti, hogy helytelenül cselekszik, az igen.

Ha a lakosok felháborodását látva az emberek kimennek tüntetni, mondván, attól még nem lesz senki részeges randalírozó, hogy nem töltötte be a huszonötöt, akkor a dolgok megértésére egy fikarcnyi esély sem lesz. És nyilván akkor sem, ha csak artikulálatlanul azt üvöltözzük, hogy „a suhancok nagy részéből kiveszett minden jóérzés″. De mi a megoldás?

Van, aki szerint a csendrendelet, mások inkább a nevelésre esküsznek. Ez utóbbival talán nem csak tünetileg kezelnénk a problémát, hanem alapjaiban igyekeznénk a kérdést megragadni.

Mint időközben sokan rájöhettek, a gond nyilván az emberek biztonságérzetének megromlása miatt súlyosabb, mintha fiatalok éjszakai hangoskodásáról lenne szó. Az erőszakkal szemben ugyanis valóban zéró toleranciát kell hirdetni. Ha a nyolc éves Petit minden nap megverik a hatodikosok, akkor nem „én is hatodikos vagyok” táblával a nyakunkban kell kivonulnunk a főtérre, bizonygatva, hogy igenis vannak hatodikosok, akik nagyon jó atléták, afféle ifjú reménységek. És persze nem is a teljes hatbét kell emiatt igazgatói figyelmeztetőben részesíteni. Mindazonáltal a tanárnő helyesen járna el, ha a teljes osztályfőnöki órát arra szánná, hogy mások tiszteletben tartásáról mondjon hegyi beszédet, és a szülői értekezleten is felhívja a szülők figyelmét a problémára.

Természetesen ez nem bőrszín kérdése. Ahogy tizenhét éves siheder sem azért iszik péntek esténként, mert korából fakadóan nem tehet mást. Azért teszi, mert a haverjai is ezt csinálják. És azok haverjai is. Mások meg csellóleckéket vesznek, de hát ők nem menők – legalábbis az ifjúság szemében. Majd később talán rájönnek valamire, mikor előbbiek világhírű csellistaként járják Európát, ők pedig még mindig az irodában küszködnek napi nyolc órában. Ha egyáltalán nyomok követik majd az egykori zeneiskolás osztálytárs életútját.

És ha a társadalom leszakadó rétegeit nem csak materiális, de morális értelemben is igyekszünk majd a felemelkedésben megsegíteni, akkor lesz is majd foganatja az egésznek. Persze, csak ha ők is partnerek lesznek ebben a folyamatban. Ha nem csak eszközként fognak létezni különböző csoportosulások kezében.

Kant történelemfilozófiai művei igen érdekes olvasmánynak tekinthetőek - és az a különösen szép bennük, hogy mint megannyi más történeti bölcselet, ezek is tanulságosak lehetnek a ma embere számára.

Ott van például a vezetők felvilágosításával kapcsolatos rész: Immanuel Kant szerint ugyan forradalommal le lehet váltani egy despotikus rendszert, de gondolkodásmódbéli autonómiát ezzel párhuzamosan még nem lehet adott helyen kivívni. Kell egy bizonyos idő hozzá, hogy a polgárok hozzá tudjanak szokni a megváltozott körülményekhez, az új rendszerhez, a gondolkodás szabadságához.

Ez csak azért jutott eszembe, mert Sabater azt írja HVG-s publicisztikájában, hogy aki ma a politikai korrektséggel próbál küzdeni, az a valósággal megy szembe, lévén a liberálisoknak parlamenti képviseletük sincs már két éve. Sabater, úgy tűnik, nem nagyon érti, miként változik, hogyan módosulhat egy korszellem, ami a kisebb hiba ahhoz képest, hogy még az aktuálpolitikai eseményeket erdejét sem képes észlelni a saját kis ideológiai fájának takarásában.

Mert ugyan mi lenne, ha nem a dühöngő polkorrektség, aminek köszönhetően már hetek óta egy nyomorult publicisztika tematizálja a közéletet, nem pedig a valódi, a Bayer-cikket inspiráló problémák? Miből fakadóan is kell megint ugyanazt az unalmas szöveget hallgatni, mint az elmúlt húsz évben, és gyönyörködni a díszes demokrata kompánia újabb és újabb elhatárolódásában és barna eső elleni ernyőnyitásában? És miért kell megint hallgatni valami nagyeszű EU-s szakember (most éppen Neelie Kroes) megmondását a témában, ha nem éppen azért, mert a mindenki száját kényszerrel befogni óhajtó politikai korrektség nem ismer határokat?

És mi köze lenne egy adott korszellemnek a parlamenti pártok minőségéhez? Könyörgöm, az LMP éppen azt szenvedi két éve, hogy a megüresedett liberális polcra akarja behelyezni őket az emberek nagy része, mert már olyannyira megszokták ezt a skatulyát! Ráadásul azt is írja Sabater, hogy a Jobbik megjelenésével veszett ki a magyar társadalomból a politikai korrektség, ami két kérdést is felvet: miért azonosítja ilyen szemérmetlenül a szolidaritást a polkorrektséggel a HVG publicistája; és miért gondolja, hogy egy 17 százalékos, a meg nem válaszolt problémák miatt létrejövő párt alapjaiban tudja megrengetni az ország menetét? Mi köze egyáltalán Vona Gábornak ahhoz, hogy Vadai Ágnes időnként úgy érzi, előre kell nyomakodnia, és fasiszta veszélyről óbégatnia a mikrofonba?

Ha igaza lenne a szerzőnek, az egyébként azt is kellene jelentse, hogy ő nem  tudja megjelentetni politikailag abszolút korrekt agymenését az egyik legbefolyásosabb, államfőbuktató orgánumban - és nem tudná elismételni azt a milliószor hallott, borzasztóan fals dumát, hogy "de a probléma a szegénységgel van". Ami egyébként igaz is, csak éppen szellemi, és nem materiális értelemben.

De ha már Neelie Kroes szóba került, érdemes kitérni Kant szabadságról való fejtegetéseire is: a német filozófus úgy vélte, szabadság és tolerancia kizárják egymást, és teljes szabadság nem létezhet amellett, hogy a tolerancia létét is relevánsnak gondoljuk. Tehát: nem mondhatjuk, hogy toleráljuk Bayer álláspontját, csak azt, hogy egyetértünk vele avagy sem. Ezt jelentené ugyanis a létező sajtószabadság fogalma.

A helyzet, jól tudjuk, nem ez, nálunk gyűlöletbeszédre és becsületsértésre épülő szabályozás van érvényben, ami azt jelenti, hogy az újságírónak/publicistának háromszor is végig kell gondolnia minden egyes szavát, ha nem akarja, hogy a sajtószabadság harcosai egy adott írás miatt nekirontsanak, és megpróbálkozzanak a karanténba helyezés csodafegyverével. "This i not what I call freedom of speech" - írja Neelie Kroes, és igazán kedves is tőle, hogy megpróbálja a "nekem tetsző szövegek elfogadása"-ként definiálni a szólásszabadságot, de azért egy kicsit fékezzünk már a lendületből! Habár...

Habár Sabater után most igazat kell adnom Neeliee Kroes-nak is. Az biztosan nem tekinthető a szólás- és véleményszabadság megnyilvánulásának, hogy egy magyar újságíró cikkét a véleményével egyet nem értők patikamérlegre teszik, megpróbálják kisakkozni, miként lehet azt szankcionálni, holland politikusok pedig elhatárolódnak tőle, mondván, ez nem fér bele a sajtószabadságba. Talán Neelie Kroes is jobban tenné ezután, ha jósnők helyett inkább filozófusoktól kérne tanácsot.

A Klebelsberg Iskolafenntartó Központ (KIK), azaz az iskolák fenntartásáért felelős új intézet ideiglenes jelleggel megtiltotta az iskolaigazgatóknak, hogy közvetlenül nyilatkozzanak a sajtónak. Mint a hírek szólnak, a feltett kérdésre adott választ be kell küldeni a központba, ahol majd érdemben foglalkoznak vele, nem túl kényelmetlen-e, amit az adott igazgató elmondott, és kell-e egyáltalán foglalkozni az esettel.

Ezzel párhuzamosan az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Debreceni Egyetem, a Pécsi és a Szegedi Tudományegyetem eltiltotta hallgatóit a Magyar Hírlapnál való gyakornokoskodástól. Az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének nevében György Péter által is aláírt állásfoglalás leszögezi, az emberi szabadságjogok melletti kiállás érdekében nem engedélyezik a hallgatóknak a napilapnál való gyakornokoskodást, ahogy nem engedik például ugyanezt a kuruc.info esetében sem.

Két hír, mely nagyon jól jelzi demokráciafelfogásunkat a rendszerváltás után 23 évvel. Megmutatják ezek egyúttal azt is, mennyire vagyunk képesek ma szétválasztani a szakmai és a politikai megnyilatkozásunkat, hogy ezzel aztán ne csak saját magunkról mutassunk fel egy negatív képet, de az általunk vezetett intézményről is. Mert ezek politikai állásfoglalások, az nyilvánvaló.

Ahogy az volt a Balatonalmádi két tannyelvű gimnáziumában lezajlott eset is, amikor az igazgató a tanulókat faggatta, mi a véleményük a diáktüntetésekről, valamint melyik tanáruk politizál az órán. Hogy most az igazgatók sem mondhatják majd el, amit gondolnak, megint csak hűen tükrözi, mit is gondolnak ma sokan a szabadságjogok gyakorlásának kérdéséről. A kádárista reflexek és korlátok tovább élnek, persze, miért is ne élnének: onnan hozták a mai negyvenesek és ötvenesek a szocializációs mintájukat, nem csoda hát, hogy nem sikerült alkalmazkodniuk a demokratikusnak tekinthető viszonyokhoz.

Persze, ehhez nem is kell túl lenni a negyvenen: Molnár Csaba, a Demokratikus Koalíció alelnöke például 1975-ben született, de, ha úgy adódik, nem rest egy párt betiltása mellett kampányolni, már pusztán demokratikus felbuzdulásból. Mert azt egy két százalékon lévő, baloldali párt fogja eldönteni, demokratikusnak tekinthető-e a 17 százalékos, demokratikus módon a Parlamentbe szavazott radikáljobbos mozgalom.

És úgy látszik, az ELTE média szakán pedig a nyilvánvalóan politikailag nem elfogult György Péter határozza meg, hogy hová mehet a hallgató gyakornoknak. A Magyar Hírlaphoz, úgy tűnik, nem, mert "szélsőséges". De megkérdezném azért szépen, szelíden, ha a Hírlap egyetlen publicisztikája alapján lehet nyilatkozni egy egész sajtótermékről, akkor egy kisebbségi közösség egyes csoportjai által ugyan miért ne lehetne az egész közösségről? Még ha ilyet senki nem is tett jelenleg, Bayer is csak a cigányok egy részéről beszélt, önmagát pedig középre pozicionálta, a két szélsőértéket Erdős Virág és a Jobbegyenes blog jelenítette meg.

Elit körökben dívik a Hírlap szélsőjobboldalinak nyilvánítása, ami persze már rögtön nem címkézés és erőszakos besorolási kísérlet, hanem a tények kimondása – ha a Magyar Narancs vagy György Péter mondja, akkor annak úgy is kell lennie, gondolják egyesek.

Azzal persze nyilván nem kell törődni, hogy Szajlai Csaba a Magyar Hírlapban rendszeresen megfogalmazza gazdaságpolitikai kritikáit a jelen kormány felé, nem éppen szélsőjobbról támadva a Matolcsy-kabinetet; hogy Zsebők Csaba mérsékelt jobbos kritikái is gyakran megjelennek; hogy azért Huth Gergely és Pindroch Tamás sem igazán mondható szélsőségesnek. Én pedig kikérem az ő nevükben is, hogy az ELTE és más egyetemek prominensei politikai szemszögből bírálják tevékenységüket, majd az általuk irányított, politikailag elvileg semleges egyetemek hallgatóit eltiltják a MH-nál való gyakornokoskodástól.

Sokan nem igazán értik még, miben is áll az a fajta szabadságeszmény, amit a rendszerváltás elvileg valósággá formált számunkra. Igyekeznek az előző rendszerből hozott mintáikkal korlátozni mások szabadságát, tevékenységét. Szomorú, hogy még mindig itt tartunk.

"Lapos köveket az ember fölfordít a pincében, és ilyen arcú lények másznak ki alóla" – jellemezte Bayer Zsolt Zagyva György Gyula jobbikos képviselőt, máskor meg efféle kérdésfeltevéssel izgatta a nagyérdeműt: "valaki mesélje már el végre, mi az a Juhász Péter?". Mert a Magyar Hírlap publicistájának ilyen a stílusa. Ha valaki nem tetszik neki, abból rögtön már valami lesz. Függetlenül attól, hogy jogos-e voltaképpen a kritikája, avagy sem. Jelen esetben éppenséggel az.

És most, hogy mind alaposan kibayerzsoltoztuk magunkat, vesztegessünk némi szót arra a kérdésre is, amit a politikai korrektség langymeleg oltalmában igyekszünk magunktól afféle szemtelen légyként elhessegetni, olyan jóval fontosabb problémákra terelve a szót, minthogy mit is ír egy publicista az ő körülbelül tizenötezres olvasótáborának.

Merthogy az ember fia, ha végig megy éjszaka egy kihalt utcán, azért mégsem Bayer Zsolttól fog rettegni. És nem is úgy ánblokk a részegektől, francba már a fantazmagóriákkal.
Bizony, ez előítélet – ami ugyanakkor nem egyenlő a rasszizmussal. Máskülönben ugyanúgy reszketnénk a minket megközelítő "raj babák" és cigány jósnők tekintetét. Persze sokszor róluk sem vagyunk a legjobb véleménnyel, ami az előítéletnek már egy jóval öncélúbb és szégyenletesebb fajtája, de most ezt hagyjuk is.

Beszéljünk inkább a nagyon is hasznos, sokszor életmentőnek bizonyuló előítéletről, mely leginkább oláh cigányok csoportos megjelenésekor fog el minket. Az erőszakosság, a gyávaság (késsel és megannyi testvérrel, ugyebár) és az érzéketlenség rájuk jellemző a leginkább, ugyanakkor sikeresen terjeszti ki a szégyent az egész kisebbségre is.

És mondhat Vona Gábor bármit is a földkérdésről, a vízkészletről és hasonló dolgokról: ha a nemcigányok jókora tömege nem félne elképesztő módon a cigányoktól, akkor ma a Jobbik egy két százalékos törpepárt lenne, nem több. Nem érezzük magunkat biztonságban, ez a helyzet. Ki a lakásába zárkózva, ki gárdamellényt öltve. Ki otthonában lapulva, ki bátorságot színlelve. Vagy éppen utóbbit valóban megélve – bajtársakkal körülvéve, erőfölényt kieszközölve, ahogy teszik azt egyesek, kiválóan lemásolva az ellenoldal taktikáját.

Lehet nem tudomást venni az egyértelműről, vagy légből kapott tanulmányokra hivatkozva letagadni az egészet és alakzatban masírozással riogatni, attól még a borsodi öregasszony ugyanúgy a borotvált fejű roma sráctól fog félni, nem pedig a markos árpádsávos legénytől. És elhatárolódni sem Gyöngyösi Mártontól fog, hanem jó vastag kerítéssel az éjszakai rémálmokat biztosító garázda személyektől.

Bizonyos értelemben már rég eljött, más tekintetben a nyakunkon Spiró György Feleségversenyének világa – egy kis cigány-magyar viszály után bátran szavazhatunk esemesben, ki is legyen Magyarország legnépszerűbb arca.
Közben Setét Jenő társadalomról, közösségről és felelősségről értekezik, úgyhogy úgy illenék, hogy ezeket a fogalmakat kérjük végre számon a roma kisebbség tagjain is. Hogy végre ne individualista érvekkel mentegetőzve tárja szét mindenki a karjait, hogy itt csak egy gyilkosról és egy támadóról van szó. Mert ha a Bayer Zsolttól való elhatárolódásra jogosan szólítjuk fel a Fidesz tagjait, akkor még hitelesebb alapállásból követeljük ezt meg a cigány kisebbség képviselőitől is. És ilyenkor, könyörgöm, ne jöjjünk olyannal, hogy "nincs egységes cigányság", mert persze, hogy nincs, ugyanakkor ha van képviselete, akkor csak egy közösséget igyekszik alkotni, nem igaz?!

A közösségi felelősségtudat természetesen nem azonos a kollektív bűnösséggel – nyilván nem is kell felelnie mások tettéért senkinek, tartozzanak bármilyen egyazon közösségbe is a bűn elkövetőjével. Ugyanakkor mindannyiunknak felelősséget kell vállalnunk a hozzánk hasonlókra ráégett cselekedetekért – és kötelességünk súlyos esetben hangot is adni mélységes felháborodásunknak. Ahogy megtette azt most Navracsics Tibor (bár úgy, hogy nem is olvasta a cikket), és ahogy megtette sokszor Forgács István és Rostás Árpád is. Csak így lehetséges ugyanis valamiféle tisztulás – ha nem is ismerjük be se közösségünk, se mások előtt, hogy mi a probléma, és mivel szemben nem jár semmiféle felmentés, akkor megette a fene az egészet.

Így most, jobboldaliként én is kijelentem, hogy nem vállalok közösséget Bayer Zsolt alpári és ízléstelen megnyilvánulásaival, és nem tartom elfogadhatónak, hogy valaki attól legyen konzervatív, hogy folyamatosan fröcsög és gyalázkodik.
De azt azért érdemes lenne mindenkinek végiggondolnia, melyik is a nagyobb probléma: az agresszivitás és a valóban állatias jellegű, ösztönből való gyilkolás, vagy egy bunkó publicisztika?
Ha ez megvolt, akkor pedig bátran fejezze be a Navracsics Tiborra való mutogatást, kedves Setét Jenő!

Bár ellenzéki politikusok és a Fidesz-KDNP iránt abszolút ellenszenvvel viseltető értelmiségiek az Alkotmánybíróság tegnapi, az előzetes regisztrációt feleslegesnek és Alaptörvény-ellenesnek nyilvánító döntése óta a jelenlegi kormánypárt bukását hirdetik, valójában éppen Orbán Viktornak és pártjának válhat majd javára dicséretes önmérséklete.

Taktikai visszavonulás vagy stratégiaváltás – teszi fel a fő kérdést Timár Gábor A Kard blogon, és valahol ezek találkozásánál keresendő a döntés mögött megbújó valódi szándék. Ahogy a keretszámok esetében történő meghátrálásnál, úgy most is azt láthatjuk, hogy a kormánypártok legfontosabbnak tekintett ügyeikben (önfenntartó felsőoktatás, előzetes feliratkozás) is készek visszavonulót fújni, ha a körülmények ezt szükségszerűvé teszik számukra – miközben az előttük tornyosuló akadályokat akár meg is kerülhetnék, vagy átverekedhetnék magukat rajtuk.

Ám úgy tűnik, megfogadni igyekeznek azt a machiavellista tanácsot, hogy a tisztességnek a látszatára minden esetben adjanak, még ha a mögöttes indokok valami egészen mást is mutatnak. Így teljesen lényegtelen az is, ha a népszerűségvesztéstől félve döntöttek a diákoknak való engedménytétel, illetve az Alkotmánybíróság szavának meghallása mellett: hajlandóak voltak lemondani általuk jónak tartott lépésekről, engedve bizonyos külső erőknek, bizonyítva ezzel is a demokratikus és alkotmányos elkötelezettséget.

"2014-ben biztosan nem lesz regisztráció" – szögezte le Rogán Antal, ami a következő választások lebonyolításának módján túl azt is sejteti, hogy 2018-ban még lehet, ha a következő ciklusban is ők kerülnek hatalomra, és lehetőségük lesz a feliratkozás időben történő bevezetésére (hiszen most akár 2013 végéig is elhúzódhatott volna a regisztráció létéért történő harc).
És erre (mármint a választási győzelemre) minden esélyük meg is van a jelenlegi statisztikákat nézve, valamint azt a tényt, hogy ezzel az ellenzéket egyik legfontosabb fegyverétől fosztották meg. De még az új alkotmány szükségszerűségébe vetett választói hitet is csökkenthették némiképp, főként, hogy a baloldalon is a feliratkozás alkotmányba kerülése esetén helyeztek kilátásba minden eddiginél nagyobb volumenű tüntetéseket.

Az értelmezések csatája pedig ugyan csak most indult be, ám abban mindenki megegyezhet, hogy 2014-ben valamivel nehezebb lesz a jogállamiság semmibe vételével, valamint az egyenlő választás elvének korlátozásával torpedózni az Alkotmánybíróság döntéséhez igazodó, önmérsékletet tanúsító Fidesz-KDNP-t.

"Nézem ezeket az "egyeztetéseket". Izgi, hogy szinte minden résztvevő az MSZP kennelből jön, sőt, néha egész "családias" a hangulat... ;)" – írta Szanyi Tibor a demokratikusnak nevezett ellenzék első, közjogi kérdésekről való tárgyalása után, ahol a felek megegyeztek abban, hogy talán új alkotmányra is szükség lesz 2014 után. Vagy csak néhány alkotmánymódosításra, attól függ. De ha lesz kétharmad, akkor is a Fidesszel egyeztetve fog történni minden. Világos, így tervezte a jelenlegi kormányszövetség is hatalomra kerülése után. "Én alkotmányozok, te rábólintasz". Máskülönben minek a kétharmad? Ami pedig lesz – mondta Juhász Péter Milla-aktivista (és egyszemélyes vezérkar), a szokásosnál talán valamivel kevésbé befeszült arccal. "Optimistább vagyok az átlagnál", mosolygott rá Kálmán Olgára, a nézőre is átragadó lelkesedést pedig talán Fodor Gábornak sem sikerült lelohasztania.

"Egy újabb téves mítosz – a konszenzusos alkotmány" – mondanám HaFr stílusában, ha én is a konzervatívok pesszimista emberképéből szeretnék kiindulni – és nagyon úgy fest a dolog, hogy mást nemigen tehetek, legalábbis a jelenlegi helyzetet tekintve. Nehezen tudom ugyanis elképzelni, hogy a választási vereség után a Fidesz-KDNP csak úgy belemenne saját Alaptörvényének újrafogalmazásába – ahogy túlzott konstruktivitást a jelenlegi ellenzék sem mutatott a két évvel ezelőtti alkotmányozás során. És ahogy az MSZP, de még az LMP sem tudta elfogadni, hogy ne az ő elképzelése kerüljön be az Alaptörvény szövegébe, úgy a szemben álló féllel való együttműködésre általában nem igazán vevő Fidesz sem menne bele, hogy forradalmi vívmányát épp azok írják át, akiknek történelmi felelősségét még a (nemrég az Ab által eltörölt) átmeneti rendelkezések közé is beírták.

Hogy némileg leegyszerűsítsem a dolgot: ha nincs kétharmad, nincs alkotmány, ha van kétharmad, nincs konszenzus. Persze, igazából lehet ezt bonyolítani is, például egy, a folyamatot legitimáló népszavazással – de azt is látni kell, hogy egy kis többséggel elfogadott alkotmány ugyanúgy nem lenne az egész magyarságé, ráadásul a parlamenti pártok között feszülő árkok sem szűnnének meg tőle.

A legkevésbé pedig épp arra van szükség, hogy a Fidesz-KDNP után az MSZP és csatolt szervei is megváltoztassák a játékszabályokat, hogy aztán újra azok értelmezésén rágódjunk négy évig, a pályán közben fikarcnyi előrelépést sem abszolválva. Persze, eközben ringathatják magukat abba a hitbe demokratáék, hogy ők széleskörű egyeztetéssel jutottak el a végeredményig: csak éppen attól még, hogy a szocialista pártból kivált DK, az MSZP volt miniszterelnökének nevével fémjelzett Együtt 2014 (akiket itt az MSZP volt igazságügy-minisztere, Bárándy Péter képviselt) és a Mesterházy-párt megbeszéli néhány noname szervezetecskével, hogy újra kéne fogalmazni az alkotmányt, attól még ebbe a társadalom nagy része ugyanúgy nem kerül bevonásra (és akkor itt még nem is csak a jobboldalról van szó).

Elsőre persze szépen is hangozhat, hogy eltörölt választási regisztráció, visszamenőleges törvénykezés tilalma (mondjuk visszamenőlegesen?), illetve korlátozott hatalmú Országos Bírósági Hivatal; ám a földi paradicsom egy csapásra történő bevezetése akkor is csak jól hangzó kampányszöveg marad, ha sokakat lehet megtéríteni a történelmi jelentőségű, valójában csak a 2010 előtti állapotokat visszahozó együttműködés lehetőségével.

Lehet ezen felbuzdulva egyetlen lehetséges utat magunk előtt látni, az összes szereplőt egy akolba terelni, lenyilatkozni, hogy "nincs 2018, csak 2014" – ám a valóságba előbb-utóbb mindenki kénytelen lesz beleütközni, legkésőbb akkor, amikor majd az MSZP helyett a Jobbik kerül be főbűnösként az alkotmányba.

Hacsak a demokratikusnak becézett alkotmány megalkotói nem fogják ezt is a lehető legdemokratikusabb megoldásként tálalni. Ahogy az előzetes regisztráció is hirtelen a nemzet érdekét szolgáló, megmásíthatatlan döntéssé lett a Fidesz-KDNP tolmácsolásában. Igény pedig nyilván van erre is, arra is.

Ugyan maga a szerepjátszás sem különösképp a szívem csücske, de az még inkább viszolygással tölt el, ha valaki a zord, mindig kőkeményen odamondogatós tanfelügyelő szerepét ölti magára – mindezt úgy, hogy egyébként a nyilvánosság előtt is folyamatosan leleplezi önmagát, tanúbizonyságot téve saját menthetetlen infantilizmusáról.

Ilyen figura az Országgyűlés elnöke, Kövér László is, aki alig pár éve még azzal borzolta a kedélyeket, hogy dacoskodva vette fel egy ápolatlan hobó küllemét, és fogadkozott akként, ahogy azt a nyolcvanas évek végén tehette egy szakadt hippi – most viszont új pozíciójában előszeretettel játssza a morcos igazságosztót, aki egy kis publicitás kedvéért akárkit hajlandó a komcsikhoz hasonlítani, avagy éretlenséggel vádolni.

Először is szögezzük le, hogy egy valóban nagy tekintélynek örvendő úriember nem igyekszik folyamatosan a hatalmáról győzködni másokat, illetve annak sem érzi szükségét, hogy felnőtt embereket okítson jó modorról, még akkor sem, ha történesen a fölöttesüknek is gondolhatja magát.

Egy valóban tiszteletparancsoló, méltósággal rendelkező férfiú azonban elsődlegesen is nem mondja cinikusan mindig azt, amitől az igazság rendíthetetlen bajnokának képzelheti saját lényét – valamint nem kizárólag az "ellenoldalra" terjed ki a megmondáskényszere. Nem próbál egyszerre agresszív és patetikus lenni; de távol áll tőle az is, hogy önnönmaga pozicionálásáért vívott küzdelme során egy valódi tekintélyt vádoljon érdekelvűséggel, gyermeteg hatalomfüggéssel.

Kövér Lászlóra abszolút igaz, hogy bár saját meglátása szerint mindig az igazat mondja, ellenben sosem beszél a valódiról, a dolgok mögöttes értelméről. Üzenetei pedig kifejezetten rombolóak tudnak lenni a társadalmi morált illetően, teszem azt, mikor az ügynökakták nyilvánosságának igényét nevezi értelmiségi gumicsontnak, vagy amikor egy demokratikusan az Országgyűlésbe juttatott párt parlamenti jelenlétét nyilvánítja szégyenteljes dolognak, "morális értelemben vett botránynak".

Módszerei hol a másik fél gyermekként kezelésének, hol saját maga szellemi kiskorúságát bizonyító gesztusainak okán lesznek nevetségesek: a jobbikos Gyöngyösi Mártont büntetésből eltiltja a külügyi bizottság római útjától, a kékcédulákkal tiltakozó LMP-s képviselő laptopját pedig dühében egy előbbiből gyúrt galacsinnal dobálja meg. Majd gyorsan a pulpitus felé iszkol, és dörgő hangon teremti le az egész neveletlen bagázst. Mármint kizárólag az ellenzéki térfélen ülőket, még ha a kormánypártiak szakasztott ugyanúgy is viselkednek.

Aztán egy valóban köztiszteletnek örvendő ember a teret valósággal betölti – ellenben nincs szüksége magánhadseregre, mely a biztonságát védi olyan igazán veszedelmes dolgoktól, mint amilyen a szamurájkardot bemutatási szándékkal sajtótájékoztatón előszedő Zagyva György Gyula, vagy éppen a populista és demagóg Izrael-ellenes felszólalást huszadjára megejtő jobbikos képviselő.

Ám Kövér Lászlót az Országgyűlés falai közt láthatóan nemigen tiszteli senki. A fideszesek jobbára harcostársként tekintenek rá, a többiek meg – igazodva a szerepjátékhoz – valamiféle szigorú, de igazságtalan tanár bácsiként, aki, ha olyanja van, kész akár feleltetés nélkül is egyeseket osztogatni a padsorokban ülőknek.

Ám mégis van, amiért néha a cinikus, hatáskörén éppen túlterjeszkedő úriember nyilatkozatát is érdemes olvasni: ez pedig az a vonatkoztatási szabadságunk, melynek köszönhetően magára a nagy oktatóra és környezetére nézvést tarthatjuk igaznak a dörgedelmeket.
Emígy nyilatkozott ugyanis legutóbb Kövér László Orbán Viktorról és a Fidesz-KDNP-ről  a romániai magyar politikusokról: „vannak olyan magyar politikai vezetők, akiknek az az egzisztenciális és politikai érdekük, hogy az általuk vezetett közösség kizárólag őket tartsa viszonyítási pontnak, vagyis hogy minél teljesebb legyen a befolyásuk, így ugyanis nagyobb a súlyuk a belpolitikai küzdelmeikben. Ez némely esetben olyan törekvésekre készteti őket, hogy a demokrácia keretei között a saját közösségük fölött meglehetősen erős diktatúrát, hegemóniát gyakoroljanak, ami szintén a nemzet szétfoszlásához, leépüléséhez vezet”
Mi sem mondhattuk volna pontosabban, házelnök úr!

Írta: Nyulassy B. Kázmér

Hiába, a Dörmögő Antiszemita is csak addig jó hazafi, amíg fel lehet mutatni a nemzetellenes lila köddel szemben, de amint a Bátor Beruházó kettesben marad vele a nagy büdösben, már utóbbinak sem fűlene a foga az egészhez. Mindhiába, hiszen az elhatározás már kikiáltatott még az Óperenciás-tengeren is túl, és már a költségvetésben nyír ő, a fáradhatatlan Kulturális Nemzetvezető, minden magyarok legmagyarabbika-borja, turulba született öntudata.

A jegyek ugyan nem fogynak, az előadások a kutyát nem érdeklik, kritikák nem véletlenül nem születnek. Nem szívesen matat hiszen jóérzésű emberfi a salakban, aggassanak bár rá szépséges nemzetiszín pántlikát, töltsék meg mélymagyar mondanivalóval a kokojzapálinkával már amúgy is megtelt méretes huszárgyomrokat.

Ami ugye van itt az uraknak mind. És pénz is akad dögivel – igaz-e, államtitkár uram, igaz-e, ex-kultúrminiszter uram? Valamivel a lázadozó bendőt is meg kell tömni, és ezüst terem itt bőséggel, no hiszen, várjuk meg, mi lesz belőle, mi lesz belőlünk, nem igaz?

Pedig egyszerű ez, mint a Wass Albert-összes: a fasiszta fasiszta marad, az áruló pedig áruló. Ennyi az egész, teccikérteni? Lehet itt játszani a színházasdit, meg bemutatni Márai- és Németh László-darabokat, a szarból akkor sem lesz nemhogy posztmodern világdráma, de még szalonképes színjátszás sem.

Persze, lehet itt sírni-ríni, zsidó világösszeesküvést okolni meg liberális hazaárulókat, a szemétre akkor sem lesz senki kíváncsi, én sem, sajnálom, vagyis mégsem, az antifasizmusért nem vagyok hajlandó bocsánatot kérni. Nácikért pénzt kiadni meg aztán semmiképp. Vagy most kiért, Gregor Bernadettért?

Értéktelen vacak volt ez az előadás(?) is.

Az Országgyűlés beírta az Alaptörvény átmeneti rendelkezései közé az előzetes választási feliratkozást, mire az Alkotmánybíróság jogalkotási felhatalmazáson való túllépés miatt megsemmisítette a szóban forgó rendelkezéseket. Erre a Fidesz frakcióvezetője közölte, hogy nincs baj, csak formai problémáról van szó, Szájer József pedig megnyugtatott mindenkit, hogy hamarosan beemelik az alkotmányba a kifogásolt elemeket.

Alkotmányellenes alkotmány pedig nyilván nem létezik – gondolják nemes egyszerűséggel a Fidesznél, amikor a pofátlanság határát feszegetve bizonyítják sokadszorra, hogy számukra a regisztráció létkérdés, abból egy fikarcnyit sem fognak engedni, történjék bármi. Mindenesetre egy jó kis inkoherencia így is felléphet, legalábbis ahogy így olvasgatom Magyarország Alaptörvényének Az állam című fejezetét, annak 2. cikke alatt ezt találom: "Az országgyűlési képviselőket a választópolgárok általános és egyenlő választójog alapján [...] választják", és hiába van utána ott az is, hogy "sarkalatos törvényben meghatározott módon", ha egyszer utóbbiban rögzített eljárás ellentétben áll az általános és egyenlő választójoggal.

Persze, olvastam én is az Állatfarmot, lesz ebből még általánosabb és egyenlőbb is, kifejezetten a példátlan jogalkotási felhatalmazásra hivatkozva; a döntésen pedig az Ab ha megfeszül, sem fog tudni változtatni – de hát annyira azért nyilván ők sem fogják törni magukat. A Fidesz majd megint kérvényezni fogja a felülvizsgálatot, Áder János államfő előzetes normakontrollt kér, az Ab megmondja, mit kell még beemelni az Alaptörvénybe, a gránitszilárdságú alkotmány pedig újabb csodás elemekkel gazdagodik majd. Mert kétségtelen: az alkotmányba bármit be lehet emelni, a kétharmad meg van hozzá, végső esetben pedig lehet némi célzást tenni a lakosság előtt arra, hogy az Ab tagjait nem a nép választotta, ellenben a kormányt igen, úgyhogy itt jogosan lesz az, amit a Fidesz-KDNP akar.

Ami egyébként sajnos nem is áll távol a valóságtól. És ez még csak nem is diktatúra: maga a totális demokrácia, a nép teljhatalma, amely az elmúlt húsz év bénázásai után inkább alkotmányozó többséggel ruházott fel egy politikai hatalmat, csak legyen már vége a teszetoszaságnak, az egész parlamentáris cirkusznak.
És mivel nem tudtunk magunknak időben korlátokat szabni, a kétharmad helyett pedig valami, az egészhez közelebb álló törtszámot illeszteni a legfontosabb törvényekhez, most főhetünk a saját levünkben. Mondanám, hogy akik ilyen szintű hatalomkoncentrációt akartak, azok eztán meg se szólaljanak; csak hát ott vannak a korábbi évek a maguk sutaságaival, amelyeknek a láttán nagyon is érthető, hogy az emberek valami mást akartak végre tapasztalni.

Szerencsére Kövér László házelnök azért figyel az Országgyűlés méltóságára is, így jövőre már nem lesznek "kékcédulás" rendbontások és hasonló gyermekes csínytevések; marad a törvényhozói szintre emelt játszadozás, alkotmányfarigcsálás és mindaz, amiért jó szívvel a jobboldal már többé nem vallhatja magáénak a Fidesz-KDNP politikáját.

Sajnálom elsősorban azért Mihancsik Zsófiát, mert életét annyira áthatja a közélet, hogy egy számára ismeretlen újságíró iránti heves érzelmeit érzi kötelességének megvallani karácsony előtt – bár tulajdonképpen ez az év többi napján is sajnálatra méltó dolognak minősül.

Sajnálom őt, mert a személyeskedésen túl nem képes értelmes válaszokat adni egy konkrét kérdésre, valamint a kettős mérce jegyében magának vindikálja a jogot arra, hogy a körülmények hatalmából kifolyólag saját és társa felelősségét kisebbítse, míg a másik emberét egy másik helyzetben ugyanakkor erősen kihangsúlyozza. Sajnálom őt, mert a kettős mérce jegyében magának fenntartja a jogot, hogy ne a fekete és fehér szembenállásában gondolkodjék múltjáról, míg a rendszerváltás után jöttektől ezt eltagadja akkor is, ha magára nézvést továbbra sem tartja kötelező érvényűnek.

Sajnálom őt, mert a valódi autokrácia kiszolgálóiként játszották Aczél Endrével és a többiekkel a szabadság merész tágítóit, miközben szemernyit sem tettek a fennálló állapotok megszűnéséért, hovatovább képesek voltak tökéletesen belesimulni az adott szisztéma kereteibe. Sajnálom azért is, mert évtizedek fáradságos munkájával el tudta magával hitetni, hogy kisebb bűn egy valódi diktatúra fennállásához asszisztálni, mint a demokratikus viszonyok közt adott esetben elköteleződni egy politikai szereplő mellett, hinni annak igazában.

Sajnálom Mihancsikot azért is, mert saját, Magyar Televízió- és Magyar Rádió-béli munkájától a rendszerváltás előtt nem tudták eltántorítani az akkori lehetetlen viszonyok sem; míg 2006 után is mindenféle szégyenérzet nélkül szerkesztette a Friderikusz Most című műsort, és adott médiafelületet Gyurcsány Ferencnek a kimosakodáshoz azok után, hogy a rendőreivel veretett meg ártatlan tüntetőket.

Sajnálom Mihancsik Zsófiát, mert nem képes disztingválni úgy felelősség kérdésében, mint a médiaviszonyok tekintetében: bátran mossa hát egybe a teljes mai jobboldali sajtópalettát a köztévével, a lehető legapróbb különbséget sem látva aközött, amit Stumpf András és Pozsonyi Ádám ír egy-egy publicisztikájában, tökéletesen eltörölve a határokat aztán Bencsik András és Ablonczy Bálint között éppúgy. Sajnálom Mihancsikot, mert azt sem tudja, miről beszél.

Sajnálom, hogy a lehetőségei egyre csak szűkültek a demokráciában, és hogy a két évtized alatt odáig jutott, hogy egy alig látogatott kádertemetőt szerkesztgethet, illetve másokat próbálhat kirekeszteni saját kis honlapocskájáról. Sajnálom, hogy a sajtószabadság letéteményeseként a maga oldalán tiltja a kommentelést, míg a hozzászólásokat engedőkön számon kéri a kommentelők stílusát, mintegy egybeolvasztva a bejegyzések íróit azok hozzászólóival. Sajnálom, hogy annyira nem képes beleolvasni csak a Mandiner blogbejegyzéseibe, hogy rájöjjön, kormánypropagandát itt nehezen kérhet számon – és sajnálom, hogy a pártosság hangoztatásán túl azért nem rest (ha csak idézet formájában is, de) beolvasni a kritikus bejegyzések ("megmondós stílus") miatt is.

Sajnálom, hogy olyanoknak rója fel a hírek torzítását, akik a legkiegyensúlyozottabban igyekeznek tájékoztatni az olvasóközönséget, és akik minden oldalról szemléznek véleményeket, odafigyelve még a Galamus-csoport tagjainak bejegyzéseire is. Azt is sajnálom, hogy kész akár hazudozni is, és a diáktüntetések bagatellizálásával vádolni egy olyan oldalt, akiknek szerkesztői közül többen is részt vettek a szóban forgó tüntetéseken, a legpontosabban tájékoztatva az olvasókat a történésekről (tudom, mert magam is ott voltam).

Egy szóval: sajnálom, hogy Mihancsik Zsófia a rendszerváltás után huszonkét évvel is csak tények ferdítésére és mások kirekesztésére áll készen, ahogy azt a dicső szocializmus médiaviszonyaiból olyan jól elleshette. Sajnálom, hogy a kilencvenes évek elején csalódni volt kénytelen az általa a "világosság politikusának" nevezett Orbán Viktorban, és eztán (igaz, jó érzékkel) felfedezte magának az árokásás nemtelen lehetőségét, valamint a kettős mérce mindenkori alkalmazhatóságát.

Sajnálom Mihancsikot, mert kiégett, mert csak csúsztatásra képes, és mert nagy múltjával csak egy begyepesedett gondolkodásmódról napról napra tanúbizonyságot tevő portál szerkesztéséig vitte. Ezt valószínűleg én is nehezen viselném. Kívánom mindenesetre, hogy karácsony idején Mihancsik Zsófia életébe is vigyen valamely szerette boldogságot, hogy kicsit ki tudjon lépni a fárasztó gyűlölködés mókuskerekéből, és kipihenje a mostani év megerőltető küzdelmeit is.

Áldott, békés karácsonyt, kedves Mihancsik Zsófia!

Ron Werber "két dolgot honosított meg 2002-ben, a negatív kampányt és a fanatizálást. [...] Lélegzetnyi időt sem hagyva, folyamatos pergőtüzet zúdított a kormányzati szervekre, magához ragadva a médiakezdeményezést. Elviselhetetlen feszültségben tartotta a közéletet, közvetve az egész társadalmat, még mélyebbre ásva az árkokat, teret engedve a színtiszta gyűlölködésnek" – írja Seszták Ágnes a hétfői Magyar Nemzetben, a lap pedig másutt is fokozott figyelmet mutat a történések iránt: a belföldi hírekre szánt két oldal közül az egyik teljes egészében Werbernek és az MSZP elmúlt tíz éves tevékenységének van szentelve, mintegy bemutatva, mi mindent követtek el a társadalom ellen a huszonhárom millió románozástól kezdve a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson át egészen a 2002-es választások megnyeréséig.

És valószínűleg a Nemzet vezércikkírójának igaza is van. Könnyen lehet, hogy Werber ismertette meg mindannyiunkkal a negatív kampány szépségeit (emlékezzünk csak a dicső köteles beszédre!), illetve ő bizonyította be, hogy egy mindenre és mindenkire kiterjedő adatbázissal akár a választás napján is meg lehet fordítani a nem éppen felénk lejtő eredményt.

Csakhogy 2012-t írunk, autónkkal két percenként egy "Együtt tették tönkre az országot" feliratú tábla mellett húzunk el, miközben a netes világot épp a Gery Greyhound által nyilvánosságra hozott "Kubatov-lista a gyakorlatban"-féle videó tartja lázban. Egymást érik a Bajnai-Gyurcsány tandem országrontó tevékenységéről beszámoló plakátok, LMP-s képviselők pedig Facebook-on borzonganak a 2009-es pécsi választás fideszes győzelmét elősegítő módszeren. Miközben például Eörsi Mátyás ennyit fűz hozzá a látottakhoz: "A Fidesz ellenfelei jobban tennék, ha a fintorgás helyett ugyanezt megcsinálnák, ha lehet, még jobban, még professzionálisabban, és persze törvényesen!"

És mit ad Isten, az MSZP arculat(vissza)váltó rendezvényén megtörténik Ron Werber csatasorba állítása, aki emígy nyilatkozik: "ha a fele igaz annak, amit mondunk, akkor meg fogjuk nyeri a választásokat, méghozzá simán". A Fidesz mellett elkötelezettek joggal aggódnak: tudják, a kampányszakember nem beszél mellé. Látták, mihez segítette hozzá a szocialistákat egy viszonylag nyugodt fideszes időszak után, és érzik, hogy a mostani botrányos kormányzás csak megkönnyíti az MSZP dolgát.

Nem is csoda, hogy időközi választások folyamatosan szocialista győzelmek hírét hozzák – legutóbb épp Szolnokról. Láthatóan az emberek bennük látják ismét a váltópárti szereplőt, ami ugyan országos szinten még nincs meg így, de a vidéki történések már jeleznek valamit. Így ír erről a Magyar Narancs Erősödő jelek című vezércikkében: "Aki a kizárólag a moralizáló politikai publicisztikákban és politikusi nyilatkozatokban létező virtuális valóságot nem téveszti össze a valósággal, az láthatja, hogy az MSZP-vel újra megtörténik az, ami megesett vele 1992-1994, 2000 és 2002 között, és ami megesett a Fidesszel és Orbán Viktorral is 2007 és 2010 között. Számított valamit is 1994-ben Horn Gyula múltja? Érdekelte a jobboldali közönséget 1998-ban Orbán múltja? Hát a baloldaliakat 2002-ben a Tocsik-ügy? És a hárommillió Fidesz-szavazót 2010-ben az Országimázs Központ, az Orbán-bányák, a Simicska-birodalom vagy Tokaj szőlővesszeje?"

A legutóbb nyilvánosságra került MSZP-kampánystratégia pedig ekként üdvözölte a választók feledékenységre való hajlandóságát: "az MSZP számára minél inkább kétosztatú a politikai verseny, annál jobb. A választók továbbra is képesek és hajlandók Fidesz-MSZP versenyben gondolkodni – de csak akkor, ha mintegy "mesterségesen" teremtjük meg ezt a helyzetet számukra".

Nem csoda hát, hogy legutóbb már a Heti Válaszban is azt olvashattuk: az ernyőszervezet gründolásának becsődölése után az Együtt 2014 egy liberális párttá szándékozik alakulni – betöltendő mintegy az SZDSZ után maradt űrt. Mint írják, a korábbi MSZP-SZDSZ koalíció mintájára épülő választási szövetség van kialakulóban, melybe a Mesterházy Attila által összefogásra meghívott egyéb szereplőket "anonim módon integrálnák". Ez utóbbi szerep várna tehát a 4K!-ra, a Schmuck-vezette szocdemekre, és természetesen az LMP-re is.

Az ökopárt etikai bizottsága által platformja vesztett Jávorék pedig állítólag készen is állnak erre a szerepkörre. Valószínűleg sokan közülük még mindig hisznek abban, hogy itt valami újfajta összefogás körvonalazódik, nem pedig a 2010 előtti állapotok rekonstruálása. Hallgassuk is meg hát gyorsan, mit mond minderről az imént igazodási pontként szolgáló Eörsi, az LMP lelkes híve: a platform felfüggesztését például "más lett a politika" kommentárral látta el, Schiffer azon nyilatkozatát pedig, hogy "senkinek nem lehet célja a platformok ellehetetlenítése", ezzel az ironikus szösszenettel: "Senkinek nem lehet célja! Áh! Dehogy!" Miközben Dorosz Dávid Népszabadság-béli interjúját lelkesen osztotta, kiemelve belőle alábbi sorokat: "Azoknak a házaspároknak, ahol az anya és az apa azért válnak el, mert csak így mehetnek mindketten közmunkára, nem mondhatjuk: tessék még várni ránk négy évet. Azoknak a fiataloknak, akik az orra előtt most vágják be az egyetemek és így a felemelkedés lehetőségének az ajtaját, nem lehet azt mondani: tessék még várni négy évet. De azoknak a szülőknek sem mondhatjuk ezt, akiknek a gyereke inkább elmegy Dublinba mosogatni, mert itthon semmi esélye egy tisztes megélhetésre."

Mielőtt azt hinnék, megőrültem, gyorsan leszögezném: nem a magam szórakoztatására mentem át Eörsi-szemlébe, egyáltalán nem. A liberális politikus viszont egy igen hangos réteget képvisel: az LMP szövetségi betagozódását pártolókét, akik szerint az lenne a legjobb, ha a következő választásokon a Fidesszel szemben lévő (Jobbikon kívüli) ellenzék egységesen indulna el. Vagy bárki is komolyan azt gondolja, hogy a Demokratikus Koalícióba idén belépett Eörsinek ennyire fontos lenne az LMP? Hogy a legutóbbi LMP-s kongresszusi döntést kárhoztatók azért lennének ilyen dühösek, mert elkötelezett LMP-sek lettek volna bármikor is, és aggódnának a párt jövőjéért?

Ha az LMP csatlakozik Bajnaiékhoz, Ron Werber most akkor is visszatért volna az MSZP-hez. A szolnoki időközit akkor is megnyerték volna a szocialisták. A közmunka miatt elváló házaspár akkor is az MSZP-re voksolna, ha Dorosz Dávid a lehetséges LMP-s szavazóbázisba belevenné mellettük a teljes gyöngyöspatai cigánysort és a mánfai kisnyugdíjast is. Ám felmerül a kérdés, már csak az Alternatíva bejegyzésének olvasása közben is: nem lehetséges, hogy egy új pártnak, amely a létező struktúrák megváltoztatása végett jött létre, nem egyből a politika iránt abszolút közönyös, a jövő havi fizetésnek élő tömegeket kellene integrálnia? Nem lehet, hogy mégis inkább az Alternatíva bloggerének kéne megfelelni, aki talán majd az LMP-re szavaz, nem pedig Eörsi Mátyásnak, akinek amúgy van egy saját pártja?

De ha már a belpesti liberálisok mellett a falusi fodrászlányok kellenek, nem lenne etikusabb, ha helyi szinten hallgatná meg őket a politikus, nem pedig nagypolitikai manőverekkel próbálná meg a képükbe tolni magamagát?

A Kubatov-lista után tehát ismét jöhet a Werber-lista. A Civil Összefogás Fórum után talán a Demokratikus Charta is újjáéled végre, hogy lelkesen nyithasson ernyőt a barna eső ellen egy-egy CÖF-óriásplakát árnyékában. Az MSZP-s aktivisták és a fideszes legények pedig párhuzamos utcákat keresztülszelve csöngethetnek majd be minden egyes házba, nyomatékosan feltéve a legfontosabb kérdést.
Talán éppen azt: "Ugye, tetszett már regisztrálni? Már csak két hónapja van rá, hölgyem!"

"Keretszámok? Azok nem lesznek!" – mondta komoly arccal Orbán Viktor a HVG.hu riporterének, magam pedig jót mosolyogtam azon, hogy a miniszterelnök úr azért még ilyen vészterhes időkben sem veszített humorérzékéből, és bármikor kész egy igazán cinikus mondatot odavetni a minden lében kanál balliberális média képviselőjének lába elé.

Ám kiderült, hogy Orbán ezúttal halál komolyan beszélt: a romkocsmás, fidelitasos fiatalokkal tartott megbeszélése után arra jutott, hogy a keretszám-rendszer rossz, azt el kell törölni. Eddig ugye a játszma kétesélyes: vagy mindenki ingyen tanul, vagy az összes hallgató fizetni kényszerül. A Fidesz-KDNP eddigi kormányzati tevékenysége alapján utóbbi tűnt lehetségesebbnek, ám videóüzenetében a miniszterelnök egyértelművé tette: senki nem fog tandíjat fizetni; akik tanulni akarnak, és itthon szándékoznak utána dolgozni, NO, azok számára ingyenesen hozzáférhetővé kell tenni a felsőoktatást.

Mit jelent mindez? A tiltakozó egyetemisták szerint semmit, az egész egy nagy blöff, és továbbra is követelni kell a két évvel ezelőtti állapotok visszaállítását, illetve emellett még átfogó reformot is. Noha láthatóan ez utóbbira vállalkozna a Fidesz-KDNP három nap alatt, a hallgatók szkeptikusak: a valóban ködösítő állásfoglalás nekik nem elég, ők keretszámokat akarnak, illetve a hallgatói szerződés eltörlését.

Láthatóan a miniszterelnök, illetve a kormány épp annyira tudja, mit kellene tenni, mint a HaHa aktivistái: míg a diákok egyszerre követelik a tandíj eltörlését, a reformot, a röghöz kötés megszüntetését és egyesek az igazságos módon bevezetett tandíjat, addig a Fidesz-KDNP prominensei hol az évtizedekig tanuló, értéktelen diplomát szerző hök-vezetőkkel jönnek, hol a felsőoktatás mindenki előtt való megnyitásával, hol az önfinanszírozás fokozatos bevezetésével, de most éppen a korlátlan ingyenesség hirdetésével.

És még mindig nem tudni, ki hova akarja kifuttatni ezt az egészet. Kell akkor Diákhitel2? Mit fizet(ünk vissza) az állam(nak)? Tényleg 240 pont felett mindenhova bejut mindenki, esetleg maradhatnak az egyetemenként és szakonként változó ponthatárok? A tömegesítés fogja okozni a felsőoktatás halálát, netán a kivéreztetés?

Miről fognak itt akkor szerdán dönteni? Kell tüntetni? És kiknek, a hallgatóknak vagy az eddig hülyére vett fideszes szavazóknak? Azoknak, akiket a fizetős felsőoktatás kizárólagosításával vettek palira, vagy azoknak, akiket a hétvégi bejelentéssel?

Fog valamiről is dönteni a jövőben Pokorni Zoltán? Lemond végre Hoffmann Rózsa, most, hogy mindkét fronton vereséget szenvedett? Vagy győzött? Akkor Giró-Szásznak van igaza, és Nagy Dávid szerezzen már PhD-fokozatot?

Ma tüntetés a Szalay utcában. Nem merek elmenni – még a végén Orbán ennek hatására kötelezővé teszi mindenki számára a felsőoktatást. Vagy teljesen megszünteti azt. Ki tudja?

Az összeütközés elkerülhetetlen - ezzel a hangzatos szlogennel, illetve a Csatt névvel hirdette magát az ATV új vitaműsora, melynek műsorvezetője, Rónai Egon még egy iszonyat cool reklámmal is fokozta az izgalmakat. Ebben az ATV Start műsorvezetője a találomra neki szegezett kifejezésekre vágta rá azok politikai megfelelőjét. Kormány - Orbán, csomag - Matolcsy, vita - Csatt: borzolta a kedélyeket Rónai, hogy aztán az első adás vendégei láttán a néző számára is elkerülhetetlen legyen – ha nem is az össze-, de a megütközés mindenképpen.

Merthogy kik is voltak az eddigi három adás szemben álló felei? Talán Fekete György és Gulyás Gábor? Ungváry Rudolf és Vona Gábor? Török Zsolt és Bayer Zsolt? Nos, nem - és nemcsak azért, mert a Hit Gyülekezete birtokában lévő ATV-be nem teheti be a lábát jobbikos politikus, hanem a csatorna azon furcsa prekoncepciójából fakadóan, hogy a műsorban többnyire politológusoktól és közgazdászoktól várták a gigászi küzdelmet. "Szakértő vendégek" - hirdetik ezzel kapcsolatban, ami igaz, végül is minden egyes meghívott a szakértője valaminek, ha másnak nem is, a saját területének mindenképpen. Na de hogy Bíró Nagy András és Szomszéd Orsolya összecsapása lenne az a beharangozott elkerülhetetlen ütközet? Esetleg Somogyi Zoltán és Fodor Csaba vitája?

Nem alábecsülni akarom fenti személyek vitakészségét – na de nem is tőlük várná az ember egy jófajta disputa lefolytatását péntek este, ha már a tévé előtt eszi a fene. Mert mivel is keresi a kenyerét egy átlagos politikai elemző? Az egyrészt-másrészt érvek ütköztetésével, az érdekek és szavazatmaximalizálási szempontok összevetésével, a pártok lehetőségeinek analizálásával. Most komolyan, hány embert érdekel Magyarországon, hogy miben látja a világot másként a Századvég és a Policity Solutions intézet? Hogy mely oldal felé húzva teszi fel manipulált közvélemény-kutatási kérdéseit a Nézőpont Intézet és a Századvég?

Ez mondjuk nem csak az ATV és nem is kizárólag a Csatt deficitje: manapság egyetlen valamirevaló politikai vitaműsor sem létezik Magyarországon. A HírTV-ben futó Civil kaszinóba jobbára ugyanazon jobboldali közéleti szereplők kerülnek meghívásra (Pesty László, Zárug Péter Farkas és Kiss Ulrich jezsuita szerzetes), míg az ATV Civil a pályán című műsora is többnyire ugyanazon személyeket hívja meg műsorába, általában a három baloldali kontra egy jobboldali felállást preferálva. Ez utóbbi műsor viszont legalább néha igyekszik a színesítésre: a heti válasz-os Stumpf András rendszeres felbukkanása mellett nemrég láthattuk Litkai Gergely humoristát is, aki némiképp talán tudta ellensúlyozni Magyar György és Váradi Júlia rendkívül depresszív jeremiádját antiszemitizmus-ügyben.

De izgalmas viták így nem fognak kibontakozni – ehhez ugyanis emblematikus figurák kellenének, valódi ellentétek és éles kontrasztok, nem pedig szürke elemzők, de nem is jobbára egy oldalról érkező figurák. Az MTV-n néhány éve futó A la Carte jó példa erre, ahol számtalan különböző területről jövő, a közélet iránt érdeklődő személyek vitázhattak: így például szembekerült Parti Nagy Lajos és Kumin Ferenc, Galla Miklós és Pásztory Dóra, de Lukács Laci és Glatz Ferenc is. A jófajta, valóban érdekes és hatásos beszélgetéshez, avagy vitához nem feltétlenül méricskélni kell, hogy legyen egy baloldali, de vele szemben legalább négy jobboldali (ha jobbos adóról van szó), vagy legyen egy konzervatív és három liberális (balos csatorna esetében): valóban ikonikus alakok kellenek, mértékadó személyek, akik adott esetben tényleg hitelesen tudnak képviselni egy-egy közéleti témát. De kell egy olyan tiszteletre méltó, kiegyensúlyozott műsorvezető is, mint amilyen egykor Szombathy Pál tudott lenni.

Közéletit mondtam, és itt is lenne a dolog nyitja: hiszen az ATV sem efféle vitaműsort kívánt létrehozni, hanem politikait: olyat, ahol az értékekkel szemben jóval inkább az érdekek kerülnek kihangsúlyozásra; a nézetek helyett csak az elfogultságok állnak egymással szemben. "Hívjunk két jobboldali elemzőt és két baloldali közgazdászt" - lehetett ez az alapelv, ami jól hangzik, csak rendkívül papírízű, távol a valóban érdekfeszítő vita lefolytatásának személyi feltételeitől. Olyan vitáétól, amely valódi kérdésekre adott legitim válaszok között zajlik, nem pedig ilyen-olyan unalmas előfeltevések és pártszempontok között, de nem is annak mentén, vajon akkor kinek is jó, hogy Rogán Antal és Mesterházy Attila egy színpadon állt.

Mert lássuk be, abból soha nem lesz semmi, ha a Policity Solutions és a Nézőpont Intézet elemzőinek vitáját kell hallgatni arról, hogy a kettő plusz egy tömegpárt melyik tagjának felelt meg jobban a közös elhatárolódás egy olyan dologtól, ami a kihangsúlyozott formában voltaképpen nem is létezik.

Most, hogy Victor Ponta és az USL (Szociálliberális Unió) megszerezte az alkotmányozáshoz szükséges parlamenti kétharmadot, mindezt ráadásul az előzetes hírekkel szemben az RMDSZ nélkül, mindenkinek lesz néhány éve elgondolkozni a történteken.

Amikor a független hatalmi ágakat teljes mértékben szétverő és kéthetente Alkotmányt módosító Victor Ponta sérti majd más és más rétegek érdekeit, hogy azok tehetetlenül nézhessék a rajtuk való keresztülgázolást, Orbán Viktor kínosan hallgathat, illetve leszokhat a "de nekünk kétharmadunk van..." kezdetű magyarázkodásokról. Nem lenne szerencsés azt sem felemlegetnie, hogy most a románok valami ellen szavaztak, nem valami mellett - hiszen a 2010-es történet sem nagyon szólt másról.
Amikor a balliberális, a mostani látszat ellenére erősen magyarellenes és nacionalista szövetség utasítja élesen vissza az Európai Unió vádjait, "ebbe ne szóljanak bele kívülről" felkiáltással, akkor Orbán kétszer is átgondolhatja majd, érdemes-e Pontát internacionalistának bélyegeznie. Esetleg valószerű lesz-e, ha az IMF és az EU diktátumait egykor oly lelkesen betartó, a véleménynyilvánítók többsége által elutasított Traian Basescu jelenlegi államfőt csak "jó hazafiként" emlegeti.

A magyar baloldal és a Brüsszelben fontoskodó európai szocialisták kínosan feszenghetnek majd, hogy amit a Fidesz számára diktatórikus lépésekként róttak fel, azt a saját pártcsaládjukba tartozó románoknál ugyan mire véljenek. Hogy amit a jobboldal eredendő populizmusának és nacionalizmusának tudtak be, az miként valósulhat meg egy balliberális kormányszövetség esetében. Hogy a plágiumbotrányból máig ki nem keveredett Ponta miért is ússza meg azt, amit Schmitt (egyébként teljesen jogosan) nem tudott, és amiért ma Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes lemondását is követelik.

És mindannyiunknak érdemes lenne elgondolkozni azon, mennyire üdvös dolog is kétharmadhoz juttatni populista, semmit nem képviselő tömegpártokat. És úgy egyáltalán akárkit.
Az idei nyári események fényében biztosra veszem, hogy nagyon tanulságos éveknek nézünk elébe.

Magyar Narancs: "Lesz felsőoktatási tandíj, ha kormányra kerül az MSZP? Hogy fogják hívni?"
Kunhalmi Ágnes: "Tandíjnak. Ezt már nyilvánosságra hoztuk a felsőoktatási vállalásaink között. Olyan rendszert fogunk megvalósítani, amely az első évet mindenkinek ingyenessé teszi, hogy a belépés ne ütközhessen anyagi akadályokba. Ez lenne a bizonyítás éve és az első évben nyújtott teljesítmény alapján kezdődne meg másodévtől a mainál jóval kisebb mértékű tandíjfizetés. Ezt egészítené ki egy széles körű ösztöndíjrendszer. Ez az elképzelés hasonlít arra, amit a 2008-as népszavazás eltörölt. Tandíjügyben semmi sem indokolhatja a köntörfalazást."

Úgy tűnik, kell egy alapos vereség ahhoz, hogy a politikusok is rádöbbenjenek arra: őszinteség, nyíltság nélkül semmi esélyük megtartani a hatalmat, bármennyire is vélik úgy mások, hogy csak szépen hangzó hazugságokkal (mint amilyen például a fejlesztési részhozzájárulás - fer - kifejezés is volt) lehet a választókat az akolban marasztalni. A Fidesz még nem jutott el idáig, főleg, mivel a 2008-as népszavazással jó időre ellehetetlenítette magának a témában való őszinte megszólalás lehetőségét - így nincs mit csodálkozni Giró-Szász András kormányszóvivő bejelentésén, miszerint a felsőoktatási keretszám-csökkentés elő fogja segíteni, hogy többen vehessenek részt egyetemi képzésben.

Ezt a jelenlegi kormány a felelősségvállalás fontosságának hangsúlyozásával magyarázza: fogadja el a gimnazista diák, hogy ha mondjuk jogász vagy politológus szeretne lenni, akkor maximális eredménnyel is csak havi tizenötezerért teheti ezt meg; viszont, a Fidesz jóvoltából erre ott van neki a Diákhitel 2, melyet nyugodt szívvel felvehet tandíjának finanszírozása végett. Később, ha állami szektorban helyezkedik el, kivásárolják belőle, ha pedig a privátban, akkor a cég dönthet adókedvezmény miatt a hitel kifizetése mellett. És ha a munkaadó mégsem dönt így? Hát, az pech.

Nagyon rosszul áll olyanok szájából a felelősségvállalás hangoztatása, akik saját korábbi szavaikért sem képesek kezeskedni; azokéból, akik a politikai győzelem kivívása végett köpték szembe a teljes diákságot; azokéból, akik állami szinten harcot hirdetnek az adóssággal szemben, de az egyetemistákat mégis arra buzdítják, hogy kezdjék életüket milliós tartozással - ami igazából nem is adósság, inkább csak amolyan lehetőség.

Mivel az ügyben nem érintettek szeretik hangoztatni a kormány jelenlegi érveit, és a büfében gondtalanul, az adófizetők pénzén mulató egyetemisták tömegét vizionálni, előzetesen szögezzük le: a keretszám-csökkentés az egész felsőoktatást érinti. Bár óva intenék attól mindenkit, hogy mondjuk a bölcsészképzést láblógatásnak tekintse, de ha így is tesz, gondolja inkább végig: ma az építészmérnöki, az orvosi és a fizikusi karokon is minimum félévenként százezret kell fizetni akkor is, ha az embert részösztöndíjas képzésre veszik fel. És nem pusztán amiatt kénytelen ennyi pénzt beleölni, mert nem volt elég pontja: nem fért bele a keretbe, úgyhogy automatikusan mehet a félig önköltséges képzésre. Ez a Semmelweis Egyetem általános orvosi szakán azt jelenti, hogy egy szemeszterre lebontva ötszázezer forintot kell kipengetni csak a tanulásért - amit még talán visszatéríthet az állam, de így is ott van a tudat, hogy bármiféle biztos elhelyezkedés nélkül a tanulmányok végére hárommilliós tartozása lesz a hallgatónak. Ehhez persze járulhat még nyilván a rendes diákhitel is, ha mondjuk a tanuló vidékről érkezik Budapestre, és saját pénzből kell eltartania magát, mert vagy nem akar már a szülőkön élősködni, vagy azok nem képesek finanszírozni az egyetemista gyerek megélhetését. És tegyük hozzá: emellett adott esetben dolgoznia is kell, hiszen a havi negyvenezres diákhitelből esetleg a kollégiumi díj és a havibérlet futja, de a napi megélhetés már nehezen. Ez volna az a híres lazaság, amely a hallgató éveit jellemzi a felsőoktatásban? És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy sokak vélekedésével ellentétben a vizsgák letétele nem abból áll, hogy a hallgató kinyög két-három szót - főként nem építőmérnöki vagy mondjuk közgazdasági karon.

Az szép és jó, hogy az ember fia eldühönghet a "lusta és az állam pénzén élő" egyetemistákon - illetve az is, hogy az anglisztikát végzett HR-es bőszen oktatja a szabad bölcsészetet tanult termékmenedzsert arról, milyen kevés Magyarországon a kőműves, csakhogy ettől még a világ nem fog változni, és az irodalomból és történelemből kitűnőre érettségizett diák sem fog elmenni informatikusnak. Ha nagyon-nagyon sokszor elmondjuk, hogy munkaerőpiac így, kevés jó szakember úgy, akkor sem. Miként az is egy tévhit, hogy az "elértéktelenedett papír" megszerzése miatt ma mindenki ügyvéd és közgazdász akar lenni: nem, egy szakközepes, vendéglátós diák csak elvétve fog később jogot tanulni, bármit is kívánjon meg tőle a korszellem. Ez már csak így megy.

De ha már kidühöngtük magunkat a nyolc órás irodai munkánk okozta frusztráció miatt az évekig lébecoló egyetemistákon, akik semmiféle felelősséget nem vállalnak, talán ne csodálkozzunk azon, hogy az érettségizettek kétharmada más országban képzeli el már a további tanulmányok elvégzését is. Ne lepődjünk meg, hogy Maruzsa Zoltán felsőoktatási helyettes államtitkárral szemben sokakban nincs meg a kellő cinizmus és rátermettség ahhoz, hogy még HÖK-ösként a diákokat tüzeljék a tandíj miatt, később pedig államtitkárként maguk döntsenek a bevezetéséről - ehhez, lássuk be, azért tényleg kell egyfajta tudatosság, a gátlástalanságról már nem is beszélve.

De egy nap talán tényleg eljutunk addig, hogy ne a százezres fizetést kapó tanároknak és az egyetemistáknak kelljen vállalniuk a felelősséget, hanem a korábban pedagógusi fizetésemelést és ingyenes felsőoktatást vizionáló döntéshozóknak. Vagy egyenesen odáig, hogy felelős döntésként végre tényleg belátják: bár hatalommegtartási szempontból hasznos dolog kitartani az emelkedő nyugdíjak mellett - de az ország jövője érdekében talán érdemesebb lenne a felsőoktatásba befektetni.

Mint Orbán Viktor miniszterelnök elmondta, elfogadja az Alkotmánybíróság határozatát, mely szerint sérti az emberi méltóság Alaptörvényben lefektetett elvét az utcán lakás kriminalizálása, de azt életszerűtlennek tartja. Éppen ezért konzultációt indít hamarosan a megyei jogú városokban, melynek a vége alkotmánymódosítás lehet: ha ez kell ahhoz, hogy a hajléktalanokat ki lehessen üldözni a közterekről és az aluljárókból, hát legyen, az "Ön szerint jó-e, hogy emberek az utcán laknak?" típusú kérdésekre meg úgyis megjósolható, hogy miféle válaszok fognak születni.

"Ha szerinted alkotmányos alapjog, hogy az ember megfagyjon az utcán, hát csak sajnálni tudlak" - hallom rögtön a választ aggályaimra, mintha csak direkt nem akarnák észrevenni, hogy már a megközelítésük is hibás. Akárcsak az abortuszt ellenzők a nőjogi aktivistákkal szemben: "felháborító dolog, hogy ti az abortuszt véditek, hogy szerintetek nincs semmi gond vele". Pedig ahogy az abortuszt sem tartja senki önmagában jónak, úgy az utcán élés sem a szíve csücske senkinek, A Város Mindenkié csoportnak épp úgy nem, mint a Társaság a Szabadságjogokért szervezetnek.

A cinikus világlátás cinikus válaszokat szül: bár nyilvánvalóan azért van szükség az egészre, hogy ne kelljen jól szituált embereknek hajléktalanokat kerülgetniük a metrófeljárónál, de ha úgy állítjuk be az utcán élés tilalmát, mint a fagyhaláltól sokakat megmentő intézményt, akkor még humánus színekben is tetszeleghetünk a végén. Pedig a padon alvó csöves megbírságolása egyáltalán nem egyenértékű azzal, hogy bekísérik egy melegedőbe - ahogy télen az sem biztos, hogy sikerül bejutnia a szinte teljesen megtelt menedékhelyek valamelyikébe.

De ha már itt tartunk, ajánlom mindenkinek, hogy egyszer nézzen szét egy ilyen szálláshelyen. Esetleg próbálja elképzelni magát akár csak két egymást követő éjszaka egy hasonló helyen, valamint azt, hogy több tucat másik emberrel összezsúfolva igyekszik lehunyni a szemét egy matracon úgy, hogy közben folyamatosan attól retteg: ha elalszik, azt a keveset is elszedik tőle, amit nap közben össze tudott tarhálni.

A hajléktalanok közvetlen segítése a társadalmi szerveződések, az erre szerveződött csoportok, valamint a magánemberek kötelessége; az állam pedig előbbi egyesülések segítése révén, illetve jó szociálpolitikával tud tenni az utcán élők számának minimalizálásáért. Nem vegzálással, nem is látszatmegoldásokkal és nem is közvetlen beavatkozással. Ha senki nem alszik az aluljárókban, nappal akkor is ott fogják osztogatni a Fedél Nélkül-t, várni a járókelők támogatását: a hajléktalanságot nem lehet eltüntetni az emberek vizslató pillantásai elől. És nem is kell.

Rendkívül károsnak tartom, hogy az állam ahelyett, hogy a rászorultakon segítő lakáspolitikával, hatékony felzárkóztatási programokkal igyekezné tenni a dolgát, inkább megerősíteni igyekszik az emberek ellenszenvét a társadalmon kívül rekedtekkel szemben: "mi nézzük azt, milyen undorító módon élnek, csak mert nem képesek bemenni egy szállóra, mi?!", a "ha ételt adok nekik, akkor fanyalognak: persze, ezeknek csak a pénz kell" mintájára. Mert jobban esik azt gondolni, hogy mind kizárólag saját hibájuk következményeként kerültek az utcára. Hogy nem törődtek környezetükkel, részegesek voltak mindig, ráadásul most is csak a pénzre mennek. "Nem lehet ezekkel mit kezdeni" - bosszankodhat az állampolgár - "és még én adjak nekik, mikor én megdolgozom érte, ők meg egész nap csak itt ücsörögnek?!".

Sokan nem tudják, min mennek keresztül egyesek addig, míg minden büszkeségüket feladva leülnek egy aluljáró lépcsőjére, és várják, hogy mások segítsége révén aznap is legyen mit enniük. Sokan azt hiszik, ez a legegyszerűbb út, miközben a hajléktalanok számára korábban nem létezett annál megalázóbb felvetés, mint hogy utcán ismeretlenektől kelljen pénzt koldulniuk. Ahogy ebben a helyzetben mi sem tudjuk elképzelni magunkat.
És ha már ott vannak, többen akkor is mentegetőznek. "Várjon, fiatalember, hadd mondjam végig" - tiltakoznak, miközben az ember már kutat a pénztárcájában egy kétszázas után: szükségesnek tartják a magyarázatot, szeretnék érthetővé tenni helyzetüket. "Nem olyan vagyok ám, korábban egy nyomdában dolgoztam" - mondja a nő, aki hónapokon keresztül minden egyes nap ott ül az Astoria aluljárójában, hogy aztán a férje váltsa őt, a korábban is használt "éhező magyar család" tábla mellett kuporogva.

Életvitelszerűnek számít-e, ha valaki éveken keresztül minden egyes délelőtt a Fedél Nélkül-t árulja az aluljáróban? Ha nem alszik utána ott, akkor már nincs semmi gond? És hol van az a hely, ahova este "haza mehet"? Nevezhető-e ez egyáltalán életvitelnek? Tudjuk vajon, milyen lehet a változás bármiféle reménye nélkül napról napra megélni ugyanazt?

És miért gondoljuk, hogy ha a problémákat eltüntetik a szemünk elől, azok már nem is fognak létezni?

A most hétfőn a Schiffer András által a Parlament elé terjesztett, Az állambiztonsági múlt átláthatóvá tételéről szóló törvényjavaslat tárgysorozatba sem vétele más érdekességekkel is szolgálhat számunkra azon túl, hogy az LMP sikeresen folytatta misszióját a jobboldali szavazók egy részének Fideszről való leszakításával úgy, hogy ahhoz semmi újat nem kellett mondania. Az év elején már benyújtott javaslatot most Schiffer némiképp kiegészítette: ezáltal büntetőjogi kategóriává tennék az aktanyilvánosság utáni törvénytelen iratkivételeket, meghamisításokat. Ezt a változást még a jobbikos Novák Előd is dicséretesnek tartotta, "mert az ellehetetlenült valóságos állapotból indul ki, reális számvetéssel".
A törvényjavaslat ráadásul magában foglalja, hogy az állambiztonság felett rendelkezők tevékenysége, kiléte is váljon nyilvánossá.

Ez utóbbival szokás ugyanis általában hárítani, ez az egész elsunnyogott rendszerváltás lényege: hagyjuk a kis halakat, nem ők voltak a főbűnösök, ne is kelljen a nyilvánosság előtt vállalni korábbi tevékenységüket. Márpedig úgy nem lehet tiszta lappal kezdeni, ha mi magunk sem vállaljuk fel korábbi életünket, történetünket: az erőszakkal beszervezetteknek pedig nincs félnivalójuk, ha valóban fenyegetés, zsarolás hatására jelentettek vagy éppen lettek beszervezve. Sőt: akkor már húsz éve sem volt, nyugodtan megvallhatták nyilvánosan is múltjukat, ezzel is hozzájárulva a későbbi tiszta, egyértelmű helyzet megteremtéséhez - sunnyogásra ugyanis nem lehet új rendszert építeni.

Tényleg gyerekként kezeljük a társadalmat, tényleg a mi feladatunk megóvni a jelentőket a jelentettek haragjától? Igen, nyilván fájna, nyilván sok régi sebet feltépne - de ezzel talán hozzájárulhatnánk végre, hogy a problémák ne csak elfedve, elfelejtve legyenek, hanem valóban kibeszélve, megértve és megértetve.

De, ahogy már említettem, itt ráadásul nem is csak az ügynökök kilétének felfedéséről van szó: Schiffer indítványa után különösen komikusnak hatott a fideszes Zsiga Marcell azon kommentárja, hogy "nem a piti besúgók az érdekesek, hanem a pártállami múlt teljes működési mechanizmusa". "Ennél sokkal többről kell, hogy szó legyen" - mondta, majd nyugodt szívvel szavazta le már csak a tárgysorozatba vételt is.

A nyolc hónapja leszavazott javaslat után a Fidesz ilyen-olyan sumákolással jött elő, nemzetbiztonsági kockázatot és egyéb baromságokat emlegetett, majd bejelentette: megszervezi a Nemzeti Emlékezet Bizottságát, mely majd mindent szépen meg fog oldani. Olyan szépen, hogy azóta nem is történt semmi az ügyben - az LMP felmelegítette hát a témát, a Fidesz pedig annak rendje és módja szerint le is szavazta.

A különösen érdekes az egészben, hogy az MSZP képviselői is igennel voksoltak a törvényjavaslatra - taktikából? Előre tudták, hogy a Fidesz úgysem fogja elfogadni? Azzal nehezen lehet érvelni, hogy "ők könnyen elfogadhatják, hiszen a rendszer működtetői voltak, nem róluk volna szó", hiszen a javaslat ugyanúgy magába foglalná az ő tevékenységük tisztázását is, mint az egyszerű ügynökökét.
Vagy tényleg ennyire sikeres volt az MSZP fiatalítása? Tény, hogy a megújulás náluk a Fideszénél látványosabbnak és gyakoribbnak mondható - na de olyanok is megszavazták most a javaslatot, mint Szanyi Tibor, Puch László és Steiner Pál. Miközben a Demokratikus Koalíció tagjai nem szavaztak - sikerült volna kiszervezni az MSZP-ből az átlátható múlt iránt nem igazán érdekelt képviselőket? Néhányukat talán, de kétlem, hogy az ott maradottak egy részének ne lenne még takargatnivalója - amelyet aztán vagy vállalna, vagy sem.

Újra és újra elmondják jobboldalon: nem érdekes az egész, gumicsont, hagyjuk már, foglalkozzunk inkább a valódi bűnösökkel, akik pedig a szocialisták soraiban keresendőek. Úgy azonban soha nem lesz tisztább a közélet, ha az egyik oldal semmiféle felelősséget nem kíván vállalni egy negyven éven keresztül az emberi életeket megnyomorító, mindannyiunk lelkében pusztító autokráciáért. A kádári paktum ugyanis az egész néppel köttetett, itt mindenki benne volt és ha csak azzal is, hogy nem szólt, amikor szólnia kellett volna, a szocializmus elvtelen kiszolgálójává vált. Ezért bizony vállalni kell a felelősséget a besúgott barátok előtt épp úgy, mint a gyermekek és az unokák szemében. Meg voltál félemlítve? Akkor miért nem mondtad ezt 1990-ben? Mi tartott vissza?

Lehet egy életet, egy rendszert, egy demokráciát az elhallgatásra, a titkolózásra, a mocsok elfedésére alapozni? Lehet azt tűrni, hogy a kommunizmus barátai egycsapásra átvedlenek a demokrácia pártolóivá, majd ők lesznek a diktatúra leghangosabb kiáltozói nekik nem tetsző kormány regnálása idején, ők fogják követelni pártok betiltását, mondván, azok fasiszták? Lehet ezt így tovább folytatni még tíz-húsz évig, hogy talán akkor végre tisztán lássunk, amikor az ügynökök dédunokái is örök nyugalomra hajtják fejüket? Lehet tovább sunnyogni, hogy "az nem is úgy volt", "nem ez a lényeg", "beszéljünk a fontosabb dolgokról", miközben ott szárad lelkünkön a múlt minden szennye?

Kétségkívül lehet. Csak minek?

Izgalmas hét ez az összeesküvés-elméletek kedvelői számára: hétfő óta a Jobbik igyekszik tematizálni a közéletet Izrael-fóbiájának hangoztatásával, szerdán pedig Debreczeni József új, A 2006-os ősz című könyvét mutatták be, melyben a szerző többek között kiderítette, hogy hat éve Révész Máriuszt igazából nem is verték meg a rendőrök, simán csak részeg volt.

Ha korábban azt is gondoltam, hogy a jobbikos Gyöngyösi Márton hülyeségét elég csak egy vállrándítással félresöpörni (ahogy Németh Zsolt is tette), úgy Novák Előd további cselekedeteivel már képes volt elérni az én ingerküszöbömet is, egyúttal valószínűleg átlépni a törvényesség határát is. 
Nagyon rosszul tette ugyanis Vona Gábor, amikor Facebookon harcot hirdetett visszavonulás helyett, Novák pedig azzal, hogy parancsba adta a többi képviselőnek, küldjék el neki e-mailben, mely államnak polgárai, valószínűleg az emberi méltóság elleni sérelem tilalmát követte el. Péterfalvi Attila, az adatvédelmi hatóság (NAIH) elnöke ugyanis a helyére tette a Jobbik-alelnök korábbi tévedését: az Országgyűlésben ülők állampolgárságának milyensége nem nyilvános adat, annak kiadására nem lehet őket kötelezni. A kettős állampolgárság ténye nyilvános, az a nemzetbiztonsági átvilágítás során ki is derül, ám az, aki nem rendelkezik ilyennel, egyáltalán nem köteles a Jobbik kérdésére bármit is válaszolni.

Hétfő után még fordíthatott volna a Jobbik - kizárhatta volna Gyöngyösit annak botránykeltése után, megkövetve ezzel minden sértettet, akiket a "zsidó származású emberek listába szedése" akkor joggal háboríthatott fel.
Kitehették volna a szűrét már csak a "pongyola fogalmazás" (az ő kifejezésük) miatt is: ha Gyöngyösi a kettős állampolgárokról beszélt először is, akkor feleslegesen keltett hisztériát hétfői felszólalásával, ergo méltatlan a képviselői pozícióra - aki ennyire nem tud disztingválni, nem képes megválogatnia a szavait, az ne legyen már országgyűlési képviselő - zsidózzon a kocsmában, ott nem fogja a csapos számon kérni rajta, hogy akkor most kiket is ért a "zsidók" alatt.

De nem csak Gyöngyösi felszólalása, hanem a Jobbik teljes önazonossága is a "pongyola gondolkodásból" eredeztethető: mániákusan rátapadnak egy problémára, ott kipécézik maguknak a bűnöst, ebből adódóan kijelölik az esetleges áldozatot, és a fekete-fehér világkép behatárolása után máris megkezdik a "bűnösök" megbüntetésének követelését.

Mert mi baja is van a Jobbiknak Izraellel? Valóban Simon Peresz korábbi, félreérthető nyilatkozata? Ha a tőke behozatala fáj nekik, akkor bizony illene meghúzniuk a határt radikáliséknak is: nem pacsizunk sem Azerbajdzsánnal, sem Törökországgal, de még Iránnal sem egy jó kis testvérvárosi lehetőségért, új munkahelyekért, semmiért.
Ha erkölcsi fenntartásaik vannak Izrael politikája miatt, akkor szintén illene más országok esetében is érvényre juttatni ezt: tehát nem nyilatkozzuk azt az azeri gyilkos kiadatása után, hogy Azerbajdzsán nekünk haverunk, kell a pénzük, ne szívózzunk velük; de szintén nem pajtáskodunk Iránnal, hiszen az ő rendszerük sem igazán az a tejjel-mézzel folyó Kánaán, ráadásul vezetőjük szájából hangzott már el olyan is, hogy meg kell semmisíteni egy teljes országot (hogy melyiket, az az erkölcsi ellenállót itt nem kell érdekelje).
Ha pedig a nemzetbiztonság vagy a pénz számít nekik, az etikai megfontolások pedig ilyenkor másodlagosak, akkor nem érdemes Izraelt tovább kritizálni, nagy erőkkel lehet viszont Tibet mintájára a palesztinokat is a szomszédos állam belügyének tekinteni: befektetni itt úgysem a kisebb nép képviselői, hanem az agresszorok fognak, felesleges tehát kiállni a megnyomorítottak oldalán.

De jól látható, hogy az elvi döntések meghozatala nem fontos a Jobbik számára: ők már eldöntötték, hogy Irán jó, Azerbajdzsán jó, Törökország jó, de Izrael rossz, Európai Unió rossz - és ennek mintájára nyilatkoznak úton-útfélen minden egyes történés kapcsán, legyen az akár a saját kárunkra is (mint a baltás gyilkos kitüntetése és ezzel átverésünk esetében).
Izrael állam agresszív politikát folytat? Lehetséges. Irán és Azerbajdzsán talán nem? Ők nem gyilkolják állami szinten a nép ellenségeinek kikiáltott polgárokat és a külföldi ellenfeleket? Az ő vezetőik nem tesznek vállalhatatlan kijelentéseket? Tőlük jó a piszkos pénz?

Ertsey Katalin LMP-s képviselőnő Novák kérdésére levelében taglalta, hogy ő izraeli-piréz kettős állampolgár, a magyart csak képviselővé választása előtt vásárolta, de igazából nincs több célja, minthogy előbbi kettőből fakadó magyargyűlöletét kiélhesse a Parlament falai közt is.
És erre mit lépett Novák Előd, ez az isteni humorérzékkel megáldott nemzeti radikális? Felszólította Ertseyt lemondásra, mivel "eddig eltiltkolta a nyilvánosság előtt kettős állampolgárságát".

Hiába próbált később mosakodni a Jobbik ifjú titánja, hogy érti ő a viccet, de blablabla, hiszen láthatóan nem így volt: Novák Előd a fenti abszurd fejtegetésből sem tudta kivenni, hogy itt nem egészen az igazság megvallása történik. De mondhatnám úgy is, hogy Novák teljesen komolyan nem érti, mit beszélnek hozzá. Nem képes egyszerűen dekódolni a mélyebb összefüggéseket, akár csak a HVG-sek által korábban behülyített Kerényi Imre - ez pedig még a szimpla antiszemitizmusnál is riasztóbb tünete a butaságnak.

De Novák csak nem állt le: közölte, hogy ezzel ne poénkodjunk, és hogy Ertsey a viccelődésével törvényt sértett, hiszen kötelessége lett volna neki számot adnia állampolgárságáról. Ezt viszont a második bekezdés alapján csúnyán benézte Novák, tehát ha Gyöngyösi esetében nem is, ellene már illenék elindulnia egy eljárásnak, pusztán a törvénysértő, nemzetbomlasztó tevékenység okán.

Azontúl nem is igazán világos, mi köze lehetne adott esetben Ertsey Katalin izraeli állampolgárságának ahhoz, hogy Izrael miféle politikát folytat Palesztinával szemben - de ennek megfejtése legyen már a jobbikosok és főleg Novák Előd problémája.

Novák egyébként azt is írta, hogy "sajnos életszerű, hogy az LMP képviselője izraeli állampolgár", amivel megint csak csúsztat, ez az ő esetükben lenne életszerű: már csak ha Szegedi Csanád kalandos életútjára vetünk egy pillantást, abból is le lehet szűrni, hogy a nemzeti radikalizmus adott esetben képes olyan mondatok kitermelésére is, minthogy "Izraelről csak a legmélyebb tisztelet hangján szabad beszélni".
Miután a Szegedit feljelentő Lenhardt Balázst kizárták, Nováknak is illene csöndben maradnia: előbb talán folytassák le a törvényi eljárást a "saját zsidójukkal" szemben, aztán érdeklődjenek a többieké felől.
De amúgy meg teljesen felesleges ez az egész hajcihő: a széljobberek számára az, hogy ki a zsidó és ki nem az, egyáltalán nem származás, de nem is állampolgárság kérdése. Az LMP-ből például mindenkit annak tekintenek: elég csak egy pillantást vetni a szócsövüknek tekinthető Barikád Egy LMP-s képzeletbeli naplója című rovatára, melyben az elbeszélő egy drogos, gondolkodásképtelen kamasz, szülei zsidó származásúak (vagy vallásúak?), nagyapja pedig vérnáci - az ő kalandjaik pedig másból sem állnak, mint az ún. liberálisokkal és a "zsidókkal" szembeni alpári, végtelenül leegyszerűsítő viccelődésből.
De jogos Szilágyi Péter kérdése is: minek hozakodjon ő itt elő bármiféle izraeli állampolgársággal - a Jobbik-közeli Metapédia már úgyis megírta róla, hogy zsidó; akárcsak a többi elempés képviselőről, illetve a teljes magyar közéletről, kivéve természetesen a Jobbik eszméit képviselőket.

*

Amit a Jobbik számára a zsidók, azt Debreczeni József és a demokraták világképében a Fidesz, illetve a jobboldali emberek jelentik. A Demokratikus Koalíció "konzervatívja" most nem habozott lerántani a leplet a valóságról: 2006 őszén tehát a Fidesz tolta rá megemlékezőit a zavargókra, ők bujtogatták a tüntetőket korábban is az MTV-székház ostromára, de még a mártírkodás is az ő számlájukra írható: Révész Máriuszt ugyanis nyilvánvalóan nem verték meg, talán csak részeg volt, ezért dülöngélt az utcán, a rendőrségi fotókon pedig amúgy is látszott, hogy kutya baja.
Debreczeni aztán Vágó István és a többi mélydemokrata lelkes tapsvihara közepette kijelentette: ott hibázott talán csak a Gyurcsány-kormány, hogy nem rendelkezett egy kemény kezű belügyminiszterrel; Kuncze Gábor SZDSZ-es képviselő pedig a bocsánatkérésével vétett nagyot: akinek ugyanis Máriusz a neve, és mártírként viselkedik, azt jogosan nevezik Mártíriusznak. Mondá ezt pedig a bölcs Vágó István szintúgy, tehát biztos úgy is van, ahogy.

Igazából történhet itt bármi, verhetik az MSZP rendőrei véresre a tüntetőket, az egészért akkor is egyértelműen és kizárólag Orbán Viktor lesz a felelős - legalábbis mértékadó demokrata körök véleménye szerint. Így lehetséges az is, hogy Kovács Zoltán kijelenti ÉS-beli vezércikkében: "biztos vagyok abban, hogy Orbán Viktor lesz az első magyar miniszterelnök, aki a nyílt utcán vereti meg ellenfelét". Így lehetséges akár a valóságot is kiradírozni, csakhogy megfeleljen a mi nézőpontunknak. Így formálható át a múlt, így tagadható le a nyilvánvaló igazság.

Talán tényleg ideje lenne olyan képviselőket és közéleti szereplőket kitermelnünk magunkból, akiket nem pusztán a paranoia irányít minden egyes lépésükben.

Mivel a magyar közéletben a különböző elvekre csak mint jól hangzó jelszavakra van szükség, ezért hát nem szabad csodálkoznunk azon, ha a szóban valamit képviselő politikusok, médiamunkások aztán teljesen másféle felfogás nevében igyekeznek eljárni. Ezt láthatjuk most is azon "demokratikus" pártok vonatkozásában, akik egyfelől a Jobbik ügyészség általi feloszlatását, másrészt a parlamenti karantén alá vonását kezdték el követelni.

Különösen vicces, hogy ez utóbbiakat az a Demokratikus Koalíció hirdette meg, amelyiknek még valódi parlamenti frakciója sincs, illetve akiket senki nem szavazott be így az Országgyűlésbe, ők mégis behackelték magukat koalícióilag: most pedig Gyöngyösi Márton nevetséges kijelentése kapcsán arra szólítottak fel, hogy a Parlamentben senki ne reagáljon a Jobbik javaslataira, vitába ne szálljanak velük, talán még a büfében se köszönjenek egymásnak.

Ezt az igazán jogállami megoldást aztán átvette a mélyen demokratikus Kálmán Olga is, és izgatott hangon kérte Mesterházy Attila MSZP-frakcióvezetőt: valljon színt, most akkor lesz karantén avagy nem lesz. Kicsit már a szocialista képviselő is kezdett kínosan feszengeni, látta, hogy Olga ezt egy kicsikét túlreagálja, de igyekezett megerősíteni: az MSZP eddig sem kezelt a Jobbikkal, ezután pedig még talán arcon is fogja köpni, ha úgy adódik.

Az nem vitás: Gyöngyösi frakcióvezető-helyettes javaslata valóban baromság volt. Eredetileg ráadásul nem is kettős állampolgárokról beszélt, hanem zsidó származásúakról, aminek értelme sincs, de az izraeli-magyarok listázásának sem: ez épp olyan felháborító lépés lenne, mintha a szlovák, esetleg a román Parlamentből kizárnák a magyar képviselőket. Hogy a Jobbik képviselői nem látják a párhuzamot, az nem meglepő: a radikáljobbos formációk sajátossága, hogy saját nemzetük szintjén mindenfajta megkülönböztetést reálisnak tartanak a (szerintük) más nációjúakkal szemben, de ugyanezt vica versa már botrányosnak találják.

De erre a normális reakció nem az kéne legyen, hogy a riporter az adott kijelentést tévő politikus háta mögött dühöng, hanem hogy igenis szembesíti őt azzal a kettős mércével és elképesztő igazságtalansággal, ami a felszólalásából áradt. Így tett például Szabó Anett is a HírTV-ben: számon kért, válaszokat várt és megmutatta a nézőnek, hogy Gyöngyösi tényleg nem képes ésszerű magyarázatot adni mondataira, azon kívül, hogy minden kérdésre azzal felel, hogy de Simon Peresz így meg úgy - miként minden második kocsmában teszik azt a frusztrált álpatrióták, jegyzem meg úgy mellékesen.

Ám a megoldás nem az elhallgattatás, amely mindig csak növeli egy párt vonzerejét ("igazuk van, próbálják is őket ellehetetleníteni"), jóval inkább a bemutatás, az érvek ütköztetése, a másik fél gondolkodásbéli rugalmasságainak kidomborítása. Ezt nevezik ugyanis demokratikus elköteleződésnek - hogy mindenkivel szóba állunk, mindenkivel vitába szállunk, senki legitimitását nem kérdőjelezzük meg véleménye alapján.

Persze, értem én, hogy ez egy parlamenti párt esetében más tészta, ám itt lenne végre az ideje, hogy eldöntsük: a jóval megengedőbb, talán veszélyesebb demokráciát választjuk, vagy inkább a kevesebb konfrontációval járó, gondolatok elnyomásán alapuló rendszert tartjuk kívánatosnak.

Az ATV persze már döntött előbbi mellett: nem hívnak jobbikos politikusokat, nem ülnek velük egy asztalhoz, és akkor is nácikként tekintenek rájuk, ha épp Gyöngyösi Márton nem mond semmi erre utaló dolgot.
Ez egyébként a másik dolog: ahogy Földi Bence is helyesen mutat rá blogjában, a permanens nácizásnak sincs sok értelme, lévén egy történelmi fogalmat próbálnak a jelenkorra ráerőltetni - mintegy azért a magasba emelve ezt, hogy az elhatárolódó fél humanista színekben tetszeleghessen, erkölcsi piedesztálra emelhesse önnönmagát.
Gyöngyösi nem náci, megnyilvánulásának köze sincs a harmincas évek politikai-történeti körülményeihez: ő egy a jelenben létező kérdést vet fel, és arra ad rendkívül rossz, kirekesztő választ. Az már csak a másik fél inkompetenciáját mutatja, ha erre nem azt mondja, mint Németh Zsolt külügyi államtitkár is válaszában ("a kettőnek semmi köze egymáshoz"), hanem elkezd náci bűzről és sárga csillagról hadoválni, mintha fel sem fogná, hogy ennek itt most semmi relevanciája nincsen.

És igen: a Jobbik gyakran mutat fel rossz megoldásokat létező problémákra, máskor már a kérdésfelvetése is hibás; ugyanakkor azt sem tagadhatjuk, hogy számos esetben velük is lehet azonos álláspontra helyezkedni. Törvény a melegek utcán való viselkedéséről? Ne viccelj, barátom, legyen már eszed! A magyar föld, mint kiemelt jelentőségű nemzeti kincs védelme? Akár igazad is lehet! Rovástáblák mindenhová? És azt ki tudja elolvasni, ember? Kilakoltatási- és hitelmoratórium a devizában eladósodottak számára? Megfontolandó javaslat!
 És így tovább, és így tovább.

Demokráciában ugyanúgy nem kezdünk el nácizni, nem jelentjük ki a másikról, hogy ő vele mi nem állunk szóba, ahogy nem is követeljük sem a kettős állampolgárságú, sem a zsidó származású politikusok listába szedését. Illene ezt megfontolnia a jobbikos politikusoknak épp úgy, mint az őket már régesrég karantén alá vont ATV-nek és balliberális sajtónak szintúgy.

Azt pedig, hogy egy parlamenti párt demokratikus-e vagy sem, nem éppen a senki által meg nem választott Demokratikus Koalíció fogja eldönteni. Tessék végre észhez térni!

"Az Orbán-kormány azt ígérte, hogy senkit nem hagynak az út szélén. Ennek ellenére egy ötgyermekes családapát és egy nyolc hónapos terhes kismamát is kilakoltattak. Ma egy kerekes székes hölgyet fognak kilakoltatni. Mit szól ehhez?" - kérdezi a Képviselő Vágta nevű, Jobbik-közeli videósorozatot vezető riporter a Parlamentben - majd hazamegy, feltölti a videót és örül, hogy ilyen jól meg tudta szorongatni a kormánypárti képviselőket. "Ezt jól megkapták, még hogy nem hagynak senkit az út szélén" - örül magában, majd várja a lájkokat az ő szociálisan érzékeny kis riportjára, melyben például Zagyva György Gyula is jól elmondta, hogy skandalum, a kormány nem segít, az öregasszonynak meg talán már nincs is hova hazamennie.
Az öregasszony pedig valahol a fagyos utcákon örül, hogy ilyen jól megmondták az ő érdekében annak az Illés államtitkárnak.

Ugyanez a riporter korábban palesztin csecsemők holttesteit mutogatta képviselőknek, azzal az ártatlan kérdéssel megtoldva a bulit, hogy "Ezek palesztin csecsemők holttestei; ha ön ránéz erre a képre, ön szerint kinek van igaza az izraeli-palesztin konfliktusban?"
Vona Gábor Jobbik-frakcióvezető közben szabad Palesztinát követel, a többi jobbikos politikus pedig kórusban üvölt utána, felszólítva az egész nyugati világot, hogy fejezzék már végre be az izraeli kormány elvtelen kiszolgálását.
A palesztin csecsemő pedig valahol a kies gázai síkságon örül, hogy ilyen jól megtámadták az ő nevében jobbikos politikusok Benjamin Netanjahu-t és az izraeli érdekeket.

Schmuck Andor tíz percen keresztül hitetlenkedik Kálmán Olga műsorában: "eddig és ne tovább". A szociáldemokrata ügyvezető alelnök szerint "itt a vége" - mert ami történt, az már túl van minden határon. A Parlamentben ugyanis szóba kerültek a Gázai övezetben történtek: Gyöngyösi Márton jobbikos politikus azon kíváncsiságának adott hangot, hogy a Külügyminisztérium "mikor áll végre ki a szenvedő palesztinokért IS (kiemelés tőlem - szerk.)". Németh Zsolt hárít, Gyöngyösi közli: "pont itt lenne az ideje egy ilyen konfliktus kapcsán annak, hogy felmérjük, hogy az itt élő, és különösen a Magyar Országgyűlésben és a magyar kormányban, hány olyan zsidó származású ember van, aki bizonyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent Magyarország számára." Ez a Jobbiknál annyit jelent: "itt mindenki idegenszívű rajtunk kívül". Gyöngyösi tehát jól megmondta, a palesztin csecsemők már kurjongatnak boldogságukban. "Háhh, kemény gyerek ez a Gyöngyösi, jól elküldte a Külügyminisztériumot az anyjába, de felszólalt a zsidó érdekek kapcsán is, háhh, nem hagyta annyiban". Kis félszeg mosoly a palesztin kisbabák orcáján.

A Magyar Narancs, a Demokratikus Koalíció és Schmuck Andor felháborodik. Hamarosan követi őket mindenki. Ami itt történt, kérem, az tűrhetetlen! Amit a Jobbik művel, az elfogadhatatlan! Ez az egész szörnyű, rettenetes és minősíthetetlenül barbár - mintha csak a középkorba bombáztak volna minket vissza megnyilvánulásaikkal.
A Jobbik ugyanis zsidózott. Egy magyarországi párt képviselője a magyar Parlamentben - iszonyú, elfogadhatatlan, rettenetes! Ennél szörnyűbb vonatkozása ennek a történetnek nem is lehetne.

Mert, kérem, ez itt már háború. És Európa hallgat. A Jobbik és Molnár Csaba egymásra kontráz szolidaritási versenyében. A palesztin csecsemő pedig csendben álomra hajtja a fejét.

Nincs új a nap alatt - az "egy a zászló egy a tábor" elv mentén gondolkodó politikai racionalitás még mindig uralkodónak mondható két évvel azután is, hogy a Parlamentbe bekerült kettő, a korábbi szisztémát tudatosan kritizáló párt: a Jobbik és az LMP.

Az LMP kongresszusi döntésének ellenére úgy tűnik, mégis csak a radikáljobbos szavazók számára lesz a továbbiakban is lehetővé téve, hogy kilépjenek ebből a végzetes közéleti struktúrából. A politikai szereplők nagy részének viszont ma is mindennél fontosabb, hogy ne sikerüljön meghaladni a rendszerváltás óta kialakult kétosztatú rendszert, és hogy a szavazók tudjanak és merjenek továbbra is két nagy gyűjtőpárt váltóga(rá)zdálkodásában gondolkodni.

Semmi nem változott: az éppen ellenzékben lévő szereplők - ahogy eddig mindig - szükségállapotot hirdetnek, és bejelentik, hogy a mindent felülíró érdek a választások során az, hogy új kormány kerüljön hatalomra. Most, hogy a Fidesz-KDNP kétharmaddal kormányoz, ráadásul nem is túl sikeresen, még könnyebben állíthatja a korábban alulmaradt oldal, hogy a "rezsimváltás" szükségességéről nemzeti konszenzus alakult ki.

Pedig dehogy alakult. Ahogy a teljes lakosságot nem tudja képviselni a Fidesz, úgy nem tudná a jövőben az Együtt 2014 sem. Az éppen regnáló kormánynak persze kötelessége (lenne), hogy minden egyes magyar állampolgárnak az érdekét szem előtt igyekezzen tartani, még akkor is, ha valójában egy meghatározott program megvalósítására, azaz egy jól körülírható közösség szempontjainak érvényesítésére kapnak is felhatalmazást.

Az egyetlen változás a korábbiakhoz képest a kétharmad terén van: az lényegében tényleg fontos lenne, hogy 2014-ben a Fidesz ne szerezzen alkotmányozó többséget. Ám nem kétséges: mindenféleképpen elkerülendő, hogy a balliberális oldal kezében ugyanilyen mértékű hatalom koncentrálódjon a választások után.

Csodát ugyanis felesleges várni. Nem fognak a dolgok egy csapásra helyreállni, bármennyit is álmodozzon róla Karácsony Gergely technikai koalíció megálmodásával, vagy más politikusok egy a korábbi állapotok visszaállítását lehetővé tevő választás lezajlásával.

Hogy az elgondolás ugyanaz, mint korábban a Fidesznél, az ott is tetten érhető, hogy Bajnai Gordonék szintén a kétharmadra pályáznak: úgy gondolván, hogy ezzel felhatalmazást kapnának ők, a "demokratikus oldal" is a jelentős léptékű változások megtételéhez. Pedig nyilvánvalóan a Fidesz sem ezért nyerhette túl magát: sokkal inkább a baloldal nyolc éves bénázásának, a protestszavazók minden korábbinál nagyobb mértékű koncentrálódásának köszönhetően. Számtalan ismerősöm vallotta be nekem is két évvel ezelőtt, hogy bár túlságosan nem köti le a politika, nincs annyira otthon benne, de a Fideszre szavazott, hogy végre ne ugyanaz folytatódjon, ami az elmúlt években zajlott.

Ám volt egy még ennél is érdekesebb álláspont: más barátom ugyanis direkt azért szavazott a Fideszre, hogy kétharmadot szerezzen, és így "ne tudják majd az ellenzékre fogni, ha elszúrják az egészet".
A kormányváltás utáni hónapokban találkozhattunk ezzel az érveléssel többek között Navracsics Tibornál is, ám mára látható, hogy a demokratikus keretek okozta visszásságok ugyanúgy létrejöhetnek egy abszolút hatalommal rendelkező kormány esetében is - csak éppen az ellenzék helyett más, külsődleges tényezőket okolva a beálló sikertelenség miatt.

Most pedig azt láthatjuk, hogy a bal-liberális oldal megint ugyanazzal a retorikával él, mint korábban a Fidesz: a "több, mint kormányváltás; kevesebb, mint rendszerváltás" programja azonban láthatóan egyre tolódik utóbbi felé, ám jellegén mit sem változtatva: a negyedik köztársaság meghirdetése mögött semmilyen tartalmi újítás nem rejlik, a bizonytalanság hatalmas, és csak a kormányváltás elemi szükségszerűségét igyekeznek megtámasztani a radikális eszmeiség hirdetésével. Ám az alaphelyzet épp úgy nem változna, ahogy nem változott meg a Fidesz-KDNP hatalomba kerülésével sem: a harmadik köztársaság nem ért véget, a demokrácia nem szűnt meg, pusztán csak az arányok tolódtak el, a hangsúlyok tevődtek át más perspektívákba.

Az ellenzék pedig továbbra sem saját elképzelései mentén kíván új irányt szabni: ők az éppen hatalmon lévő miniszterelnököt kívánják "elkergetni", egyúttal helyrebillenteni a szerintük elviselhetetlenségig megromlott viszonyokat. "Reményt" kívánnak adni, mintha boldogságunknak már csak a lehetősége is attól függene, hogy történik-e kormányváltás a következő választáson avagy sem.

"Helyzet van" - harsogják bölcs megmondóemberek; "nem lehet a jogállami viszonyokban gondolkozva készülni a váltásra" - mondják, mintegy ezzel indokolva, miért nem szabad megengedni most, hogy a demokratikus játékszabályoknak megfelelően különböző alternatívák mérettessenek meg a választások során.
Pedig nincs nemzeti konszenzus, dehogy: ahogy most a tulajdonképpeni jobboldal nem áll a hisztérikusan kormányváltást követelők oldalán, úgy korábban a baloldal sem köteleződött el a Fidesz pártján, pusztán csak minden addigi megmérettetéshez képest még inkább elbizonytalanodtak abban, helyes irányba indultak-e el a hatalomgyakorlás éveiben.

Helyzet viszont nincs, változás pedig mindaddig nem is lesz, amíg ez a kártékony logika vissza nem szorul az új szereplők javára: előrelépés hiszen csak fokozatosan mehet majd végbe, nem pedig egyik napról a másikra. Nincs azonnali gyógyír minden bajunkra - ezt kellene már mindenkinek belátnia egyszer és mindenkorra.

Egyelőre nem sokat lehet tudni, csak annyi tűnik biztosnak: a Lehet Más a Politika nem lép be az Együtt 2014-be, legalábbis a kongresszus döntésének értelmében - Jávor Benedek pedig lemondott a párt frakcióvezetői posztjáról. Schiffer András a HVG-nek cáfolta, hogy ő szeretné magának ezt a pozíciót megszerezni.  

Gyorsan leszögezném: az LMP szerintem a lehető legjobb döntést hozta meg ezzel. Ám Schiffernek most kell résen lennie, és az eddigi lendületet megduplázva nekikeserednie a párt felfuttatásának: meg kell értetnie a magyar szavazókkal, hogy amikor 2014-ben a szavazófülkékben esetleg megint négy névvel találkoznak, akkor ők lesznek azok, akikre való voksolással az emberek az eddigi kétosztatúság ellen, egy másfajta politizálás mellett tehetik majd le a garast (és nem mondjuk a jelenlegi tendenciákat fenntartó Bajnaiékkal, de nem is a radikalizmusával konszolidációt és nyugalmat biztosan nem hozó Jobbikkal).

Ehhez pedig szükséges, hogy az a Schiffer András legyen ismét az LMP frakcióvezetője, aki már a 2010-es befutásnál is ott állt az elsők között, és aki ma is magasan a legelfogadottabb LMP-s politikus az alapvetően jobboldali, illetve az egykori MSZP-kormányok iránt nagyfokú ellenszenvvel viseltető emberek számára.

Most a legjobb az lenne, ha a teljes frakció felsorakozna a különutasság mellett (még ha elvi esetben támogatásukat is fejezik ki az E14-gyel szemben), és szívükkel-lelkükkel tudná támogatni a meghozott döntést: abban ugyanis korábban a legtöbben konszenzusra tudtak jutni, hogy a legnagyobb probléma a bizonytalansággal van, és a zöldpárt a kongresszus után már tényleg jól tenné, ha egységet mutatna - mármint a tagok között, nem pedig a Bajnai- és E14-hívekkel szemben.
A létező legrosszabb opció pedig tényleg a szakadás, illetve a felmorzsolódás lehet - szükséges hát, hogy a párt tagjai erősek tudjanak maradni a nehezebb pillanatokban is, és belássák: úgy nem lehet politikát csinálni, hogy az ember a saját árnyékától is megijed, és közvélemény-kutatások eredményeinek láttán már rohanna is bele egy olyan szövetségbe, amely a lehető legkárosabb lenne a számára.

Nem kétséges, hogy az utóbbi hetek-hónapok legnagyobb lózungja az volt, hogy az LMP mostani döntésével az ország sorsáról dönt, és ha nem adják fel korábbi eszmeiségüket, akkor ők fognak hozzájárulni az Orbán-kormány újabb választási győzelméhez.
Az LMP-nek semmiféle morális kötelessége nincs arra nézvést, hogy akár a legrosszabb döntést is meghozza csak azért, hogy megakadályozzon valami későbbi, nem általa okozott, és ráadásul nem is mindenki által rossznak ítélt történést, a Fidesz újbóli hatalomra kerülését.

Az LMP-nek viszont kötelessége, hogy alternatívát képezzen, hogy elinduljon a választásokon, hogy megmutassa: létezik más út is a berögzült kétosztatúsággal szemben. Észre kell venni, hogy az nem mehet megint, hogy hatalmukat átmentő, leszereplő káderekkel "váltsunk rendszert", horváthcsabákkal alapítsunk mindenféle negyedik köztársaságokat, korrupt és cinikus hatalomtechnikusokkal játsszunk itt ismét műforradalmat, világmagyarság konszenzusát, anyámkínját. 

A felelősség egy demokráciában a választókat terheli aziránt, hogy leváltsák a nekik nem tetsző kormányzatot. Erre ne mondjuk már mi, választók, hogy "de együttműködés nélkül nincs változás" - mert ezzel csak azt ismerjük el, hogy valójában nem is akar a többség semmiféle váltást, tehát főként nincs jogunk bármiféle választási szövetség barkácsolását követelnünk saját hóbortunk (ti. hogy ha lesz a választáson alternatíva, az a demokrácia halálát jelenti) megerősítésének érdekében. 
Persze, nagyon nagy lendülettel tudja Szilágyi Ákos "politikaelemző" (nem vicc: ezt a titulust írták a neve mellé a 168 órában) magyarázni, hogy "most helyzet van", és nem paprikajancsinak kell lenni, hanem biodíszletnek Bajnai és Gyurcsány mellett, na de azért hadd ne ossza már mindenki azt a véleményt, hogy ha a berögzült struktúrák ellen fellépő, ámde nem radikális párt neve önállóan szerepelni fog a szavazócédulákon, azzal a szükségállapot továbbra is fennmarad, és talán 2018-ra már Magyarország sem fog létezni.

A legnagyobb tévedés ugyanis az, hogy a jelenlegi kormánypárttal szemben a hatalomban való léte a probléma: jóval inkább az a kétharmados, minden kompromisszumot és érdemi egyetértést az asztalról lesöprő működési mechanizmus, mely megannyi elfogadhatatlan lépés keresztülvitelére sarkallja a Fideszt - ugyanúgy, ahogy a jelek szerint Bajnai "kétharmadot szeretnék" Gordon leendő döntéseit is jellemezné valószínűleg. 
Vagy nekünk tényleg egy újabb gyűjtőpárt kell, fideszes úthenger után balliberális úthenger, újabb és újabb jellegtelen, populista, semmiféle elvi alapállást figyelembe nem vevő tömegpártok egymást váltó hadakozása?

Nem kell alábecsülni a szavazókat - ahogy a jövőt sem illik lefutott meccsként kezelni. Ha az LMP egy kicsit odateszi magát, ha még több, a Közgép-láncolásra és a parlamenti cédulaszórásra jellemző látványos performansszal hívja fel magára a figyelmet, és tényleg hiteles tud maradni minden szemszögből, akkor simán megszerezheti két év múlva a bejutáshoz szükséges öt százalékot, illetve adott esetben a tíz képviselői helyet.

Mert abban biztosak lehetünk, hogy lesz azért kellő számú szavazópolgár 2014-ben, aki sem a jelenlegi irány folytatására, sem a levitézlett baloldali káderek rehabilitálására nem fog szavazni - a radikáljobb viszont nem lesz továbbra sem megnyerő számukra. És ha ők felsorakoznak az LMP mellett, karöltve a pártot alapvetően is támogatni tudókkal, akkor a bejutás nem kérdéses. 
A választók döntenek majd - az LMP-nek most kell majd igazán bizonyítania.