Nincs új a nap alatt - az "egy a zászló egy a tábor" elv mentén gondolkodó politikai racionalitás még mindig uralkodónak mondható két évvel azután is, hogy a Parlamentbe bekerült kettő, a korábbi szisztémát tudatosan kritizáló párt: a Jobbik és az LMP.

Az LMP kongresszusi döntésének ellenére úgy tűnik, mégis csak a radikáljobbos szavazók számára lesz a továbbiakban is lehetővé téve, hogy kilépjenek ebből a végzetes közéleti struktúrából. A politikai szereplők nagy részének viszont ma is mindennél fontosabb, hogy ne sikerüljön meghaladni a rendszerváltás óta kialakult kétosztatú rendszert, és hogy a szavazók tudjanak és merjenek továbbra is két nagy gyűjtőpárt váltóga(rá)zdálkodásában gondolkodni.

Semmi nem változott: az éppen ellenzékben lévő szereplők - ahogy eddig mindig - szükségállapotot hirdetnek, és bejelentik, hogy a mindent felülíró érdek a választások során az, hogy új kormány kerüljön hatalomra. Most, hogy a Fidesz-KDNP kétharmaddal kormányoz, ráadásul nem is túl sikeresen, még könnyebben állíthatja a korábban alulmaradt oldal, hogy a "rezsimváltás" szükségességéről nemzeti konszenzus alakult ki.

Pedig dehogy alakult. Ahogy a teljes lakosságot nem tudja képviselni a Fidesz, úgy nem tudná a jövőben az Együtt 2014 sem. Az éppen regnáló kormánynak persze kötelessége (lenne), hogy minden egyes magyar állampolgárnak az érdekét szem előtt igyekezzen tartani, még akkor is, ha valójában egy meghatározott program megvalósítására, azaz egy jól körülírható közösség szempontjainak érvényesítésére kapnak is felhatalmazást.

Az egyetlen változás a korábbiakhoz képest a kétharmad terén van: az lényegében tényleg fontos lenne, hogy 2014-ben a Fidesz ne szerezzen alkotmányozó többséget. Ám nem kétséges: mindenféleképpen elkerülendő, hogy a balliberális oldal kezében ugyanilyen mértékű hatalom koncentrálódjon a választások után.

Csodát ugyanis felesleges várni. Nem fognak a dolgok egy csapásra helyreállni, bármennyit is álmodozzon róla Karácsony Gergely technikai koalíció megálmodásával, vagy más politikusok egy a korábbi állapotok visszaállítását lehetővé tevő választás lezajlásával.

Hogy az elgondolás ugyanaz, mint korábban a Fidesznél, az ott is tetten érhető, hogy Bajnai Gordonék szintén a kétharmadra pályáznak: úgy gondolván, hogy ezzel felhatalmazást kapnának ők, a "demokratikus oldal" is a jelentős léptékű változások megtételéhez. Pedig nyilvánvalóan a Fidesz sem ezért nyerhette túl magát: sokkal inkább a baloldal nyolc éves bénázásának, a protestszavazók minden korábbinál nagyobb mértékű koncentrálódásának köszönhetően. Számtalan ismerősöm vallotta be nekem is két évvel ezelőtt, hogy bár túlságosan nem köti le a politika, nincs annyira otthon benne, de a Fideszre szavazott, hogy végre ne ugyanaz folytatódjon, ami az elmúlt években zajlott.

Ám volt egy még ennél is érdekesebb álláspont: más barátom ugyanis direkt azért szavazott a Fideszre, hogy kétharmadot szerezzen, és így "ne tudják majd az ellenzékre fogni, ha elszúrják az egészet".
A kormányváltás utáni hónapokban találkozhattunk ezzel az érveléssel többek között Navracsics Tibornál is, ám mára látható, hogy a demokratikus keretek okozta visszásságok ugyanúgy létrejöhetnek egy abszolút hatalommal rendelkező kormány esetében is - csak éppen az ellenzék helyett más, külsődleges tényezőket okolva a beálló sikertelenség miatt.

Most pedig azt láthatjuk, hogy a bal-liberális oldal megint ugyanazzal a retorikával él, mint korábban a Fidesz: a "több, mint kormányváltás; kevesebb, mint rendszerváltás" programja azonban láthatóan egyre tolódik utóbbi felé, ám jellegén mit sem változtatva: a negyedik köztársaság meghirdetése mögött semmilyen tartalmi újítás nem rejlik, a bizonytalanság hatalmas, és csak a kormányváltás elemi szükségszerűségét igyekeznek megtámasztani a radikális eszmeiség hirdetésével. Ám az alaphelyzet épp úgy nem változna, ahogy nem változott meg a Fidesz-KDNP hatalomba kerülésével sem: a harmadik köztársaság nem ért véget, a demokrácia nem szűnt meg, pusztán csak az arányok tolódtak el, a hangsúlyok tevődtek át más perspektívákba.

Az ellenzék pedig továbbra sem saját elképzelései mentén kíván új irányt szabni: ők az éppen hatalmon lévő miniszterelnököt kívánják "elkergetni", egyúttal helyrebillenteni a szerintük elviselhetetlenségig megromlott viszonyokat. "Reményt" kívánnak adni, mintha boldogságunknak már csak a lehetősége is attól függene, hogy történik-e kormányváltás a következő választáson avagy sem.

"Helyzet van" - harsogják bölcs megmondóemberek; "nem lehet a jogállami viszonyokban gondolkozva készülni a váltásra" - mondják, mintegy ezzel indokolva, miért nem szabad megengedni most, hogy a demokratikus játékszabályoknak megfelelően különböző alternatívák mérettessenek meg a választások során.
Pedig nincs nemzeti konszenzus, dehogy: ahogy most a tulajdonképpeni jobboldal nem áll a hisztérikusan kormányváltást követelők oldalán, úgy korábban a baloldal sem köteleződött el a Fidesz pártján, pusztán csak minden addigi megmérettetéshez képest még inkább elbizonytalanodtak abban, helyes irányba indultak-e el a hatalomgyakorlás éveiben.

Helyzet viszont nincs, változás pedig mindaddig nem is lesz, amíg ez a kártékony logika vissza nem szorul az új szereplők javára: előrelépés hiszen csak fokozatosan mehet majd végbe, nem pedig egyik napról a másikra. Nincs azonnali gyógyír minden bajunkra - ezt kellene már mindenkinek belátnia egyszer és mindenkorra.