Bűnös vagy áldozat? X-faktor győztes vagy borsodi késelő? Mélyszegénység alatt élő vagy beilleszkedésre képtelen? Melyik a cigányság valódi arca – van-e ilyen egyáltalán?

Cigánynak lenni ma Magyarországon nem több, mint eszközként állni valakinek a kezében. Egyesek remegve várják, hogy végre roma származású fiatal nyerjen tehetségkutatót, mások „én időben szóltam”-mentalitással lesik, aktuálissá lehet-e újra tenni Gyöngyöspata és Vásárosnamény nevét.

Előítéletek pedig mindig és mindenkivel szemben léteztek – a rockerek folyton isznak, az olaszok hangosak, a franciák nem szeretnek naponta zuhanyozni. Van igazságtartalmuk? Persze, mint minden prekoncepciónak. Igazak minden egyes esetben? Természetesen nem. Még sincs körülöttük ahhoz hasonló parttalan és egyre inkább eldurvuló vita, mint a cigányok, és a velük kapcsolatos sztereotípiák esetében.

Mert ebben az esetben a kulcsszó a félelem. Ez a mozgatórugója az egyre vadabb jellegű általánosításnak és a tapasztalatokon való egyszerű felülemelkedés lehetetlenségének. Aki fél, annak a türelme véges. Aki huzamosabb ideje él félelemben, és vagy azt a választ kapja, hogy még várjon egy kicsit, vagy pedig azt, hogy az általa naponta megélt probléma úgy nem is létezik, ahogy ő gondolja, az egyre nyitottabb lesz a szélsőséges megoldásokra.

Hogy a fiatalok hangosak, az frusztráló, de nem ébreszt az emberben félelmet. Létezik vajon egységes fiatalság? Nyilván nem, de ettől még a fiatalok számottevő része ugyanúgy az utcákat járja péntek-szombat este, már nem egészen józan állapotban. Szoktak idősebbek is kocsmáról kocsmára járni hétvégenként, utána fellármázva a fél lakótelepet? Biztos szoktak, de ettől még ugyanúgy igaz, hogy nagyrészt a fiatalokra jellemző ez a fajta duhajkodás.

Ha én azt felelem az éjszakánként aludni nem tudó Marika néni problémafelvetésére, hogy „de nem is csak a fiatalok csinálják”, akkor tényszerűen biztos igazam lesz, csak éppen Marika nénivel szemben voltam abszolút inkorrekt, az ő tapasztalatát söpörtem le egy laza kézmozdulattal az asztalról. Ő pedig nyilván törheti a fejét, és bevallhatja, hogy egyszer már volt, hogy negyven feletti férfi dorbézolása ugrasztotta ki az ágyból, ez azonban az ő alapvető gondján mit sem fog változtatni.

Marika néni persze elköltözhet, párnát szoríthat éjszakánként a fejére, vagy szimplán ordibálhat minden este az ablaka előtt elhaladókkal, ha erre van hajlama. Ad absurdum, nyugtathatja magát azzal is, hogy nem csak a fiatalok csinálják. A helyzeten ez nem fog változtatni – legalábbis ez biztosan nem. Ha a környékbeli fiatalok többsége megérti, hogy helytelenül cselekszik, az igen.

Ha a lakosok felháborodását látva az emberek kimennek tüntetni, mondván, attól még nem lesz senki részeges randalírozó, hogy nem töltötte be a huszonötöt, akkor a dolgok megértésére egy fikarcnyi esély sem lesz. És nyilván akkor sem, ha csak artikulálatlanul azt üvöltözzük, hogy „a suhancok nagy részéből kiveszett minden jóérzés″. De mi a megoldás?

Van, aki szerint a csendrendelet, mások inkább a nevelésre esküsznek. Ez utóbbival talán nem csak tünetileg kezelnénk a problémát, hanem alapjaiban igyekeznénk a kérdést megragadni.

Mint időközben sokan rájöhettek, a gond nyilván az emberek biztonságérzetének megromlása miatt súlyosabb, mintha fiatalok éjszakai hangoskodásáról lenne szó. Az erőszakkal szemben ugyanis valóban zéró toleranciát kell hirdetni. Ha a nyolc éves Petit minden nap megverik a hatodikosok, akkor nem „én is hatodikos vagyok” táblával a nyakunkban kell kivonulnunk a főtérre, bizonygatva, hogy igenis vannak hatodikosok, akik nagyon jó atléták, afféle ifjú reménységek. És persze nem is a teljes hatbét kell emiatt igazgatói figyelmeztetőben részesíteni. Mindazonáltal a tanárnő helyesen járna el, ha a teljes osztályfőnöki órát arra szánná, hogy mások tiszteletben tartásáról mondjon hegyi beszédet, és a szülői értekezleten is felhívja a szülők figyelmét a problémára.

Természetesen ez nem bőrszín kérdése. Ahogy tizenhét éves siheder sem azért iszik péntek esténként, mert korából fakadóan nem tehet mást. Azért teszi, mert a haverjai is ezt csinálják. És azok haverjai is. Mások meg csellóleckéket vesznek, de hát ők nem menők – legalábbis az ifjúság szemében. Majd később talán rájönnek valamire, mikor előbbiek világhírű csellistaként járják Európát, ők pedig még mindig az irodában küszködnek napi nyolc órában. Ha egyáltalán nyomok követik majd az egykori zeneiskolás osztálytárs életútját.

És ha a társadalom leszakadó rétegeit nem csak materiális, de morális értelemben is igyekszünk majd a felemelkedésben megsegíteni, akkor lesz is majd foganatja az egésznek. Persze, csak ha ők is partnerek lesznek ebben a folyamatban. Ha nem csak eszközként fognak létezni különböző csoportosulások kezében.