A bejegyzés fő kérdésére egyelőre még nem kaptunk választ: fenntartható-e továbbra is a nemzetállamok Európája, vagy föderatív szerveződés szükséges, így létrehozva az Európai Egyesült Államokat, ezzel is megmentve az Európai Uniót a jövőnek.
Amellett fogok érvelni, hogy az EU jövője jelentős mértékben attól függ, sikerül-e ez irányba lépéseket tenni, vagy megmaradunk a jelenlegi rendszerben, ezzel is erőteljesen valószínűsítve, hogy az EU szétesik. Tehát a fő kérdés véleményem szerint az, hogy szeretnénk-e, ha az Európai Unió fennmaradna a jövőben is, ami pedig ahhoz a kérdéshez vezet el, hogy miféle előnyünk származna a különálló államokra tagolódó Európában mind nekünk, önálló nemzetállamnak, mind a kontinensnek.
Elsőként azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy létezik-e az a bizonyos egységes Európa. Nem tudunk ilyesmiről – válaszolnánk gyorsan, gondolva itt a kulturális eltérésekre, melyek csakugyan fennállnak az eltérő történelemből és hagyományrendszerből fakadóan például Görögország, Magyarország, Finnország és Franciaország között. Nem állíthatjuk, hogy jelentős egyezést mutatna egy spanyol, egy dán, egy lengyel és egy szlovák ember identitástudata: eltérő a napi rutinjuk, hitük, szokásaik különböznek, másként tekintenek Európa elmúlt ezer évére. Hivatalosan nincs közös nyelvük, bár tudjuk persze, hogy ma már egyre ritkább, hogy egy európai állampolgár ne beszélne legalább angolul, és a német és a francia is egyre elterjedtebbé válik a kontinensen. De ettől még mások vagyunk: az angolok higgadtak és szarkasztikusak, az olaszok bőbeszédűek és temperamentumosak, a magyarokról pedig az a sztereotípia alakult ki, hogy pesszimistábbak a többieknél, hajlamosabbak a depresszióra. De vajon létezik ezek mellett egy közös európai identitástudat is? És ha igen, miben áll ez?
Tény, hogy az Egyesült Államokkal ellentétben itt mindig eltérő jellegek és érdekek keresztezték egymást, és sosem jött létre az Európai Unió ellenére sem az a fajta egységesség, ami az USA-ra jellemző.
Ellenben megalakult egy olyan szervezet, mely elsődlegesen a békés együttélés megalapozását tűzte ki célul, másrészt a közös fellépéssel igyekezett érvényesíteni érdekét a világgazdaságban. És éppen ez az, ami miatt ma szükségessé vált egy szorosabb európai kötelék kialakítása: a politikai hatalommal párhuzamosan kialakult egy másfajta hatalom is: a hitelezés és a hitelminősítés hatalma, az a rendszer, mely nemzetek felett áll, és akár képes egy egész államot is a csődbe vezetni, pusztán önös érdekei által vezérelten. Ma képes három hitelminősítő cég leértékelni egy állam hitelezését, aminek hatására a befektetők elfordulnak attól az országtól, és emiatt még inkább leértékelődnek az állam részvényei: ördögi kör, melynek végén az államcsőd áll, aminek súlyos következményeit már a bőrükön érzik meg a polgárok: befagyasztott számlák, infláció, tömeges elbocsájtások, de egy esetleges polgárháborút is maga után vonhat ez, ha valóban bekövetkezik.
Adott egy nemzetek és az Európai Unió felett álló réteg, mely úgy érvényesítheti törekvéseit az államokkal szemben, ahogy ő akarja: miniszterelnök-váltást hozhat létre uniós tagországokban (Olaszország, Görögország), kényszerítheti az egyes államokat gazdaságpolitikájuk megváltoztatására, és a befektetői réteg elpártolásával való fenyegetés segítségével okozhat rendkívüli financiális válságokat egyes államokban.
Mit lehet tenni ebben az esetben? Nem vitás, hogy egységes EU-fellépés lenne szükséges ahhoz, hogy az egyes tagállamok védve legyenek az efféle kényszerlépésektől: a nemzetközi tranzakciós adó (Tobin-adó) bevezetése akkor lenne lehetséges, ha azt az egész Európai Unió elfogadná, emellett szorosabbra kellene venni az együttműködést is gazdasági téren. Vagyis a nemzeti szuverenitás e téren gyakorlatilag megszűnne. Más kérdés, hogy ez miként képzelhető el jelenleg, amikor az euró még nem is került használatba az egész unióban, de az említett réteggel szembeni védelem csak úgy lenne lehetséges, ha a nemzetállamok mindegyike feladná szabadságát, és átruházná egy központi hatalom számára azt. Ismerős történet, nem igaz?
Valóban egész hasonló dologról van szó, mint mikor az adott ország állampolgárai mondanak le bizonyos jogaikról az állam számára, és kötik meg a társadalmi szerződést annak érdekében, hogy az egyes személyek védve legyenek a külsődleges támadásokkal szemben. Az Európai Unió országainak is ezt kellene tennie ahhoz, hogy sikeresen megvédjék az egyes tagállamokat: kérdés, hogy maga az Unió meg akarja-e védeni őket, és hogy felismeri-e minden egyes tagja, hogy e nélkül a támadásokkal szemben védekezésképtelennek fog mutatkozni mindenki.
De vizsgáljuk meg inkább azt: fennáll-e jelenleg az a fajta tagállami szuverenitás, amelynek lebontásától óva intjük magunkat, elutasítva ez által a gondolatát is az Európai Egyesült Államoknak. Azt láthatjuk, hogy Görögországba uniós biztost szándékoznak küldeni, aki felügyel az előírt megszorítások következetes betartására; azt látjuk, hogy Olaszországban Mario Monti képében kineveznek egy olyan miniszterelnököt, aki a pénzpiacok érdekeit nagyon is a szeme előtt tartja; azt látjuk, hogy Magyarországon bizonyos előírások betartásához kötik azt, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) egyáltalán a tárgyalóasztalhoz üljön velünk, és készenléti hitelt vehessünk fel tőlük.
Ma Európában gyakorlatilag nem létezik az a nemzetállamok szintjén élő szuverenitás, amely az egyéni financiális politika gyakorlatához szükséges lenne, vagy alkalmas arra, hogy a külső érdekekkel ellentétes döntéseket hosszú távon alkalmazni tudjuk a gyakorlatban is.
Ma nemzeti szuverenitás az Európai Unión belül eleve nem teljes mértékben áll fenn: hiszen a szuverenitás azt takarja, hogy mindenki saját belátása szerint alakíthatja államának (gazdasági) politikáját, és az semmiképpen nem vezethet ahhoz, hogy külső erők emiatt büntethessenek minket (hitelezés megtagadásával, hitelképesség leminősítésével, stb.).
Ezért is merült fel egy európai hitelminősítő cég beindításának gondolata, illetve az egységes gazdaságpolitika kialakításának ideája, mely szükségszerűen maga után vonná azt, hogy a megmaradt szuverenitásunk e téren egyszerűen elpárologjon. Megérné ez mindenkinek, sok változást hozna a mostani helyzethez képest?
A nemzetállamok húzódoznak. Korábban is temették már őket, ma pedig épp úgy virulnak, mint századokkal korábban: a legkisebb jelét sem mutatják annak, hogy az egységesülést pozitív történésként könyvelnék el. Ráadásul felemelkedőben van Európában egy radikális jobboldali pártcsalád, mely EU-szkepticizmusával és a nemzetállamiság szerepének hangsúlyozásával véteti észre magát, és kap egyre nagyobb képviseletet az európai demokráciák parlamentjeiben. Azaz: az európai emberek is egyre nagyobb számban utasítják el a jelenleg fennálló közös rendszert is, és még inkább a széthúzás, az egyéni érdekek érvényesítése felé húznak.
Görögországban a mostani, 2012-es májusi választásokon minden korábbinál több szavazatot kapott a radikális baloldali és a radikális jobboldali párt, amelyek mindegyike elutasítja az Európai Unió diktátumainak betartását. Franciaországban minden korábbinál többen szavaztak a Nemzeti Frontra, mely ugyan némileg visszavett radikalizmusából az utóbbi évtizedben, de Marine Le Pen képében szert tettek egy újabb karizmatikus vezetőre, aki elutasítja az Európai Unió rendszerének hosszú távú fennmaradását.
Sokan nemhogy a még nagyobb egységesülésre nem vevők, de a mostani rendszert is elutasítják, és visszatérnének a tisztán nemzetállami keretek közé. Volna erre lehetőség? Azt egyelőre senki nem tudja megjósolni. Annyi biztos, hogy a nemzetközi pénzhatalom nem lenne túl barátságos egy Európai Unióból kilépő tagállammal: gyakorlatilag biztosra vehetjük az államcsőd beütését, amelynek következményei szintén felmérhetetlenek.
A kulturális sokszínűség megszűnése, az uniformizált Európa viszont minden bizonnyal csupán rémkép: a schengeni övezet egyre növekvő méretével, a szabadon beutazható és könnyebb külföldi munkavállalást biztosító Európa sem hozta magával a rettegett önfeladást és kulturális egységesülést – szerintem ettől a jövőben sem kell tartanunk.
Mégis komoly lemondást jelentene minden tagállam részéről, ha fiskális politikájáról lemondva egy közös EU-s gazdaságpolitika mellett foglalna állást, és arra a következtetésre jutna, hogy máskülönben nem védhetőek meg a tagállamok az összeomlástól.
Persze az összeomlás nem evidens abban az esetben, ha a jelenlegi rendszerben folyik tovább az Európai Unió és tagállamainak sorsa – csupán védtelen marad mindenki a külsődleges tényezőkkel szemben – a jelenlegi bizonytalan helyzetben pedig nem biztos, hogy a békés konszolidáció lenne a legmegfelelőbb válasz.
Az Európai Unió létrejöttének egyik oka volt, hogy megegyező érdekek mentén vegyen részt a világpolitika folyásában, és hogy minden külső problémával szemben hatékony közvetítő közeg legyen a tagállamok számára. Betölti-e ma is az EU ezen funkcióját? Megvan-e a kellő szolidaritás az egyes állampolgárokban ahhoz, hogy a másik állam érdekében áldozatot vállaljanak? Ha megnézzük a görögök és németek példáját, azt látjuk, hogy nem igen tartható már fenn sokáig a mostani rendszer: a görögök dühösen utasítják vissza a németek által szorgalmazott megszorító politikát, a németek igazságtalannak tartják, hogy nekik kelljen megfizetniük a görögök adósságát úgy, hogy utóbbiak nem igen hajlandóak további erőfeszítéseket tenni a fellendülés érdekében.
Henry Kissinger azt kérdezte egykor, kit is kellene vajon felhívnia, ha Európával szeretne beszélni. Ma többen is állítják, hogy a jelek szerint a németeket: ez viszont a 2012. májusi német tartományi (vesztfáliai) választásokat nézve nem sokáig maradhat fenn, ráadásul Franciaországban is leváltották a németek politikájával egyetértő Nicolas Sarkozy-t, helyére egy, a növekedést a megszorítások elé helyező baloldali politikust (Francois Hollande) megválasztva.
Hogy magának az Európai Uniónak mennyi ideje van hátra, azt sejteni sem lehet. Hónapjai, évtizedei? Jelenleg bármi lehetséges. Az egyes parlamentek az állampolgárok választása révén azt mutatják, hogy a nemzetállamok korát, akárcsak a ’80-as évek végén, most sem érdemes temetnünk.
