Nem beszélhetünk általánosítva A Drogosokról, és a tudatmódosítók azért vannak csak betiltva, mert a politikusok nem akarják, hogy több perspektívából is rá tudjunk tekinteni a dolgokra - többek között ezt tudhatta meg Puzsér Róberttől az, aki az elmúlt két szerda estét a Mika Tivadar Mulatóban töltötte, ahol a kritikus, illetve egy barátja, Farkas Attila Márton heti rendszerességgel tartanak beszélgetéseket / vitákat mindenféle témában. A mostani, a tudatmódosító szerekről való csevej viszont igen hamar átment langymeleg hangvételű mesélésbe a különböző szerek hatásairól, ami hamar világossá tette, előadóink hogyan is viszonyulnak az egész kérdéskörhöz.

Először is tegyük világossá, hogy a drogok tiltásának ezen magyarázata gyakorlatilag azonos színvonalon mozog az "a magyar kormányt azért támadják, mert keresztény-konzervatív irányvonalat képvisel"-féle megmondással, mely duplán is baromság: nevezett fél nem képvisel ilyesmit, de még ha képviselne is, az sem generálna rögvest ilyen válaszreakciókat.

Az természetesen igaz, hogy nem lehet általánosítva "drogosokat emlegetni", hiszen ez felszínes világlátásra vall. Ahogy nem lehet általánosítani nyugdíjasok, metálosok, popsztárok és kortárs magyar irodalom kapcsán sem. Nem lehetne - de valamiért mégis tudunk, nyilván azért, mert vannak általánosan fellelhető sajátosságok. A tudatmódosító szereket fogyasztóknál épp úgy, mint a nyugdíjasoknál.

Az, hogy a tudatmódosító szerek más nézőpontból engedik láttatni az életet, egy olyanból, ami más módon nem tapasztalható meg, egyszerűen nem igaz. A drogozás nem a posteriori ismeret. Ha valóban az lenne, miként az evés, az ivás, a szex, az alvás valóban azok, akkor nem lehetne a drogok hatását visszavezetni tudati folyamatokra, természetes érzetekre. A tudatmódosító szerek természetellenes módon, ezt előidéző anyagok segítségével keltenek fel bennünk olyan érzeteket, melyek valójában nélkülük is megtapasztalhatóak, csak épp más módon. A Puzsér által bemutatott mescalin (egy pszichedelikumról van szó) például épp olyan hatással van a fogyasztóra, mint az álmodás, ráadásul hajszálra pontosan ugyanazzal a teremtő erővel ruház fel, amivel az álmok is sokszor ellátnak bennünket. Kérdés, vajon mi szükség van akkor egy olyan szerre, amely ezt az érzést mesterséges módon is előidézi bennünk.

Puzsér nem késlekedett a válasszal: ezek az eszközök arra vannak, hogy fájdalmat generáljanak bennünk, mert ugyanis a tudás ára nem más, mint a fájdalom. Ha begombázunk, befüvezünk, beszedünk némi hallucinogént, akkor kinyílik a szemünk, más perspektívából tudunk életünkre tekinteni, és utána gyökeresen más irányt igyekszünk szabni napjainknak. Ha beszedünk ilyen szereket, akkor fájdalmasa eszmélünk saját magunkra, és utána egy kicsivel mi is többek leszünk.
Ez az az elképzelés, ami végtelenül leegyszerűsített, buta, valamint gyenge hozzáállásra vall. Az, hogy nekem szükségem van bármiféle tudatmódosító szerre ahhoz, hogy tisztába jöjjek élethazugságaimmal. A beszélgetés közben felvetettem, hogy ez sokkal egyszerűbb és alantasabb módja a tapasztalásnak és az élethazugságokkal való szembesülésnek, mint mondjuk Kierkegaard folyamatos tanulmányozása. A válasz az volt, hogy a) almát hasonlítok a körtéhez, b) majd ha kipróbáltam ezeket, utána pofázzak róluk.
Vagyis, ad absurdum, akkor ítélhetem el a tudatmódosító szerek élvezőit, ha már magam is azzá váltam előtte.

Nevetséges válasz, ami abból fakad megint csak, hogy a posteriori élményként tekintenek egyesek a drogozásra. Azt hiszik, hogy meg is kell tapasztalni őket, hogy tisztában legyünk velük. Azt hiszik, hogy a drogozás egyazon síkon mozog a szexszel. Pedig a drogozás sokkal inkább a pornóval hozható párhuzamba: mindkettő egy mesterséges világot von körénk, mely látszatra pontosan ugyanazzal az élménnyel tesz minket gazdagabbá, mint az eredeti cselekvés.
Aki azt gondolja tehát, hogy az élethazugságainkkal más úton nem tudunk tisztába jönni, mint egy ilyen szer beszedésével, az tulajdonképpen olyasmit állít, hogy a kéj betetőzését máshogy nem ismerhetjük meg, csak ha megnézünk egy pornófilmet.

Márpedig utóbbi megtekintése is sok olyan dologgal gazdagít bennünket, amiben valószínűleg sosem lesz részünk. Sejthetőleg sosem fogunk kislánytestű törpével közösülni, ahogy arra is megvan minden esély, hogy liftben sem fogunk soha japán tinilányokat nőként megerőszakolni. Pedig mennyiben más perspektívából láttatják ezek is az életet! Ahogy minden egyes tapasztalás más nézőpontot kínál. A kérdés tehát az, szükségesek-e ezek a látószögek ahhoz, hogy valami fontosat megtudjunk magunkról.

A válasz egyértelműen: nem. Nem kell begombáznunk ahhoz, hogy a dolgokat rétegzetten, a maguk jelentőségében lássuk meg. Elég "csak" helyette egy életen át művelődni, művelődni, művelődni.
Na persze, ez nem olyan egyszerű módja a megismerésnek, mint az, ha magunkba nyomunk mindenféle szert, és két nap múlva meg is világosodunk. Azt fogjuk képzelni, hogy revelatív erejű élmények birtokába jutottunk, pedig ennek a látszatkatarzisnak semmi köze ahhoz, ami például az embert Kant kategorikus imperatívuszának megismerésekor átél. Egy ember sosem fogja a mescalin hatására úgy gondolni, hogy neki háborúban kötelessége menteni a többi embert, ha teheti - vagy csak egész ritkán van egy ilyen szernek efféle hatása.

Felvetettem azt is, hogy a tudatmódosítóknak sokkal nagyobb marketingje van, mint az ellenük folytatott küzdelemnek. A válasz megint felszínes gondolkodásra vallott ("miért, hol reklámoznak itt ilyeneket? jó, mondjuk a reggae iparágán kívül), pedig az ember azt gondolná, hogy adott számú gombázás után az emberfia már a felszín mögé képes nézni. Akkor pedig igenis látnia kell, hogy a láthatatlan marketing sokkal erősebb, mint bármiféle tudatos reklám. Az, hogy gimnazista osztálykiránduláson melletted mindenki füvezik, valószínűleg téged is ahhoz a gondolathoz fog eljuttatni, hogy neked is így kell tenned.
De a drogprevenciós előadások is gyakorlatilag csak arra jók, hogy egyel több alkalom legyen ezekről beszélni. Hetedikes koromban bejött az osztályunkba egy volt drogos, aki így kezdte beszámolóját: "Tény, hogy egy drogos trip jobb, mint egy magömlés, de...".
A "de" után jöhetett már bármi. Az összes diákban az a fordulat maradt meg, hogy "jobb, mint egy magömlés". Na és általános iskola végén melyik srác tud elképzelni jobbat?

Amikor mindezt felvetettem, rögtön be is soroltak a jelenlegi kormányzat képviselői közé, mondván, én "haszontalan, romkocsmában merengő drogosokról" beszélek, és ezért tiltanám is az egészet, márpedig előbb ismerjem meg, és utána alkossak csak véleményt (olyan érvelés ez, mint amit a kritikusnak szoktak felhozni: "csinálj jobb zenét, és utána beszélj"). Pedig én egyáltalán nem tartom szükségesnek a szerek tiltását: mindenki olyan élethazugságba menekül felőlem, amilyenbe csak akar. Mindenki azt csinál a saját testével, amit csak akar. Felőlem azt is lehet képzelni, hogy kizárólag egyes szerek juttathatnak el egy adott tudatállapotba, és ilyenformán új perspektívát kínálnak az élethez. Nyugodtan lehet a revelációt ilyen törzsi módszerekkel kicsikarni, csak magát fogja vele átverni az a háromgyerekes anya, aki bőszen támadt rám a beszélgetés közben, mondván, "bocsi, próbáltad te ezeket már?". Persze törvényileg érthető, miért vannak tiltva, mint ahogy az is világos, hogy
csak ezen illegalitás miatt gondolják a legtöbben izgalmasnak ezen szereket.

A tudatmódosító szerek tehát nem valós kreativitással ruházzák fel használójukat. Az ilyesmivel élő író/költők - bármilyen fájó is -, nem ezek hatására voltak képesek megírni korszakos jelentőségű műveiket, hanem eleve rendelkeztek az ehhez szükséges teremtő képzelettel. A tudatmódosító szer viszont nem ezt a fajta kreatív szellemet adja át neked, hanem annak hatalmába kerít, úgy, hogy a legritkább esetben fogod te irányítani a vízióidat.
Egyébként abban abszolút igaza van Puzsérnak, hogy kultúrák különbözőségéről van szó. A nyugati kultúrának nem része a hasonló drogok elfogadottsága, szemben mondjuk a kávéval vagy az alkohollal. Már csak azt kell eldönteni, hogy mi melyik kultúrkörhöz kívánunk tartozni. Primitív törzsekéhez, akik mindenféle szerek hatására képesek bizonyosféle reveláció elérésére, vagy a huszonegyedik századi, nyugati kultúrához, melynek drogja egyértelműen a művészetek terén keresendő. Ezt a legjobban éppen egy kritikusnak kellene tudnia.

És bármilyen nagyívű konyhafilozófiát vont is Puzsér a tudatmódosítók köré, a végére teljesen világos lett, hogy a legritkábban érez bárki is ezekre késztetést akkor, amikor begombázik, vagy amikor elteker néhány g-t. A beszámolók alapján sokkal inkább az jött ki, hogy a delikvensek a vonatkozásnélküliség helyett ilyenkor kezükben a fejükkel sétáló embereket akarnak látni, illetve bársonynak képzelve a betont, azt a barinőkkel hosszasan viháncolva szeretnék simogatni. Mert ez olyan szórakoztató.