Farkasházy Tivadar láthatóan nem tud különbséget tenni magán- és közélet között. A szárszói találkozót szervező álhumorista sajtóellenes megnyilvánulásairól már írtam, nem is akartam tovább ragozni ezt a témát, de a Heti Hetes-celeb HVG.hu-nak írott levele mellett nem lehet elmenni szó nélkül. A Tóta W. Árpádnak címzett írásban ugyanis egészen elképesztő morális mélységekbe süllyed a szerző, aminek ténye főleg azok után érdekes, hogy ő oktatott más újságírókat erkölcsre és jó modorra.
A levélből, Farkasházy tegnapelőtti ATV-s jelenéséből és szárszói megnyilvánulásaiból az válik világossá, hogy ez az ember nem tudja, mi a különbség valakinek a magánélete és közéleti megnyilvánulásai között. Illetve nem is feltétlenül ez: arról van szó inkább, hogy cinikus módon mindig akként választja szét a kettőt, ahogy az éppen neki jól esik, ahogy ő abból jól tud kijönni. Ha kell, kiírja Hócipő című lapjára, hogy Farkasházy Tivadarné a főszerkesztő, ha kell, azt állítja, hogy „Mimi” nem közszereplő. Ha a közeg ezt kívánja, a legnagyobb kereskedelmi csatornán anekdotázgat feleségével való rendkívül érdekfeszítő kalandjairól; de ha kell, akkor nejének nevét már megemlíteni sem lehet a sajtóban. A humorista szervez egy négyszáz fős közéleti teazsúrt a kertjébe, meghívja oda az MTI-t és a sajtó színe-javát, de a neki nem tetsző orgánumok simán kiutasíthatóak, lévén az ő magánterületéről van szó.
A legelképesztőbb mégis az, ahogy a vicces ember saját édesanyja emlékét gyalázza meg. Farkasházy képes érvként felhozni a nyaraló wc-jének lefényképezése kapcsán, hogy azt a néhány hete elhunyt édesanyja is használta. Már az döbbenet, hogy a nyaraló wc-jéről a saját édesanyjára asszociál; de ez még elmegy a saját lelki szegénységének bizonyítványaként. A közre nem tartozna, ha nem ő maga turnézna ezzel a sajtóban: de a Cink.hu elmondása alapján már a szárszói találkozón is ezt vágta Panyi Szabolcs képébe. Ezen a ponton jegyezzük meg azért, hogy a fényképet nem Panyi, hanem Német Tamás készítette – Farkasházy mégis Panyitól vette el az ebédjét és kérte számon rajta az esetet. Miután egyáltalán felvilágosították, kik az indexesek – mert ugye meghívni meghívta őket, de arról fogalma sem volt, kikről van szó. Így megy ez, ugye, az ember magánterületén általában.
És ha már itt tartunk, azt is tisztázzuk, hogy Farkasházynak nem csak azzal a nyomorult képpel volt baja. Több helyütt is írták, hogy korábban kiállt a színpadra, és felolvasást tartott az indexes írásból, „a stílus maga az ember” kommentárral. Farkasházynak az volt a baja, hogy ő hite szerint csak a „baráti sajtót” hívta meg, amelynek képviselőit étellel-itallal is próbálta lekenyerezni, azok meg ennek ellenére sem viszonyultak hozzá úgy, ahogy ő azt elvárta volna. „Kit nem küldtek még el a sunyiba?” – tette fel évekkel ezelőtt Farkasházy az ultimate kérdést az Index kapcsán, amely mondat szintén jól példázta, a humorista mit várna el egy-egy laptól. Szily szerint például az Indexről azt remélte, hogy online Népszabadságként fog működni, aztán meglepődött, hogy „az mégsem nyalta elvtelenül a fenekét”.
A sajtószabadsághoz való viszonyulásban ennél alantasabb elvárást nem is lehetne mondani: annak az igénynek a megfogalmazását, hogy a sajtótájékoztatón pogácsát és üdítőt fogyasztó újságíró majd a kedvességet meghálálván ne írjon rosszakat a pódiumon állókról. Természetesen a Fidesz háza táján is rengetegen próbálkoznak a lekenyerezéssel és az olyanok árulással való megvádolásával, akikkel két szót ha váltottak korábban, és egyébként is rühellik az illető munkásságát. Az „az nem sajtószabadság, hogy...” kezdetű mondatok sajnos elég gyakorinak mondhatóak, és a végén mindig csak annyi sül ki, hogy a megszólalónak fogalma sincs róla, mi az a véleménynyilvánítási szabadság. Farkasházy például az ATV-ben úgy fogalmazott, a sajtószabadság nem az, hogy őt és barátait folyamatosan kommunistázzák. Hát, sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de a sajtószabadság épp ezt jelenti. Ahogy például az is a sajtószabadság körébe tartozik, hogy „alább X. Y. mosakodását olvashatják” lead-del tegyünk közzé egy beküldött írást, melyben a szárszói találkozó egy résztvevője magyarázza a magyarázhatatlant. Misetics Bálint mégis valószínűleg a tűrhetetlen véleményezésből kifolyólag levetette a HVG.hu-ról az írását (pedig hát még nyilván ő is tett szívességet azzal, hogy lehozhatták a levelét): lelke rajta, ha emellett ő a sajtószabadság védelmezőjének tartja magát. De persze Farkasházy szerint is jó dolog a sajtószabadság, amíg ez nem vonatkozik a HírTV-re és a Magyar Nemzetre.
A halott édesanya ideráncigálására azonban tényleg nincsenek szavak. Az, hogy Farkasházy ilyesmivel próbál bűntudatot kelteni nemcsak Panyiban (ismétlem, nem ő fényképezte a wc-t), de Tóta W. Árpádban is, az valami egészen undorítónak mondható. Tisztázzuk: a Hócipő humorérzékével pontosan egy szinten lévő wc-fotózás nagyjából olyan fokú illetlenség, mint társaságban böfögni, esetleg az ilyesmin nagyokat nevetni. Ezután a házigazdák részéről az adekvát reakció egy gúnyos összenézés lehet – de nem a böfögőkre való dühödt rámutatás és az ő kipenderítésük a társaságból. Itt teljesen mindegy, vicces vagy sem az a nyomorult kép – beengedte az újságírókat Farkasházy, akkor meg nem tudom, mire számított. Na de a tragédia ilyen aljas és irreleváns felemlegetése ennél sokkal súlyosabb morális mélyrepülésnek nevezhető: lehet persze Farkasházyt azzal mentegetni, hogy elment az esze, de egy közszereplő ilyet akkor sem tehet meg, ha elmúlt hatvan.
De ha már annyira gyászol és maga alatt van, minek szervez egy négyszáz fős találkozót a nyaralójába Bajnai Gordonnal és Mesterházy Attilával? Miért teszi lehetővé, hogy Kunhalmi Ágnestől Puch Lászlón és Vadai Ágnesen át Juszt Lászlóig mindenki megfordulhasson a rossz emlékeket felidéző mosdóban? Vagy ilyenkor már nem a magánélet szentségéről van szó? Mi köze egyáltalán bármihez is az édesanya halálának?
És hogy jön a fotóhoz az, hogy Méray Tibor betegen utazott ide Párizsból, illetve hogy „évtizedeken át egy 16 négyzetméteres szobában szerkesztette Párizsban az Irodalmi Újságot”? Mit magyaráz az, hogy Paul Lendvai 56 évesnek tekinti magát és hogy Konrádot és Hellert kipaterolták a hetvenes években? Hiszen maga Farkasházy gondoskodott arról, hogy ne Konrád és Méray legyen a fő beszédtéma! Először azzal, hogy a teljes szocialista elitet meghívta, és szervezett egy Bajnai-Mesterházy vetélkedőt, másodszor pedig akkor, amikor kidobta az indexes újságírókat. Mit gondolt, hogy utóbbi majd nem kerül a nyilvánosság elé? Persze, ahogy ő tekint a sajtóra, az alapján ezt is el tudnám képzelni.
De hogy Farkasházy ennyire csak más embereken keresztül legyen képes érveket felhozni a saját igaza mellett, az egészen elképesztő. Az legitimálja az újságírók kidobását, hogy Méray Tibor mit csinált a hatvanas években? „Az a humor, amikor a 89 éves Méray Tibor betegen eljön Párizsból (...), és eközben ő (az indexes újságíró - a szerk.) a mi wc-nket fotózza?” Ez milyen mondat már? Ez mire válasz? Mi akar ez egyáltalán lenni?
Sajnos, igaza van Pintér Bencének abban, hogy a mi kis gerontokráciánkban efféle érvkészletek bátran elsüthetőek a közéletben, ráadásul egy olyan személy szájából, aki előtte a saját házában látta vendégül a fél magyar közéletet. Én tényleg nagyon együttérző vagyok, meg tapintatos az idős korukra a szenilitásig eljutott emberekkel – de könyörgöm, ezen személyeknek a környezetében legalább egy-két barát legyen (figyelem, ez alatt tényleg barátot értek, nem egy árokásásban segédkező havert!), aki ilyenkor megóv a nyilvánosság előtt való további lejáratódástól. Hogy azért a közéletben ne az legyen már a legfőbb érv: én idős és beteg vagyok, a barátaim is idősek és betegek, ezért aki rólam rosszat ír, az csak rosszindulatú és neveletlen lehet.
