Végül minden forradalom, minden szabadságharc elnyeri méltó helyét egy nép emlékezetében. Lehet akár több évtizedig, lehetne évszázadokig is elnyomva, tiltva, megbélyegezve, végül akkor is eljön az a boldogabb idő, amikor az emberek szabadon ünnepelhetik azt, amire a legbüszkébbek történelmükből.
Mondják: 1990-ben nem volt katarzis, a rendszerváltás nem ment végbe valóban, a hatalom egykori gyakorlóinak sikerült átmenteniük magukat az új kor szabályrendszerének elsajátításával. Nos, talán igaz: a mi katarzisunk ugyanis harmincnégy évvel korábban már lezajlott és mindvégig ott maradt az emberek tudatában. Egyénileg megkötött alkuk, gulyáskommunizmus, ételért átengedett szabadság, mégis: legbelül ott volt egy kincsként őrzött emlék, a szabadságharc dicső, féltett emléke. A pillanaté, amikor az elnyomott nép kitódult az utcákra, mert azt mondta: "elég volt!" - az áradatot pedig már nem lehetett megállítani.
Állítólag Nagy Imre is akkor értette meg, hogy itt már nem lehet egyszerűen reformokat ígérve lecsillapítani a forrongó népet, amikor ismét kérlelni kezdte őket: "elvtársak, nyugodjanak meg", a tömegből meg valaki odakiáltotta neki: "nem vagyunk mi elvtársak", a többiek pedig egyetértő üvöltésben tudatták a miniszterelnökkel: tőlünk nem lehet csak úgy elvenni szabadságunkat és nem kérünk az "erősebb kutya baszik" logikájából, sem a belső helytartók zsarnokságából.
Szokás sajnálkozni azon, ma mennyire megosztott is a társadalom, tovatűnt az egykori egység, különböző pártok rendezvényein aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozunk, ahelyett, hogy a forradalmárok, Mansfeld Péter, Mány Erzsébet, Farkas Mihály vagy a szabadságharc elismerői, segítői, irányítói, Nagy Imre, Gimes Miklós, Maléter Pál, Kopácsi Sándor emlékét ápolnánk, az ő dicső tevékenységüket elevenítenénk fel.
Valóban elkeserítő, de valahol mélyen pozitív üzenetet is hordoz magában: hiszen 1956. október 23-án maga a szabadság volt a kérdés, az, hogy menekülhetünk-e még a fojtogató elnyomás karmai közül. Ma is a legnagyobb egyetértésben mondaná mindenki, hogy az elsődleges mégis az, hogy egy boldog, szabad és prosperáló Magyarországon élhessünk - csak az ennek megvalósításáig vezető utat látja minden ember, minden párt másként. De a cél ma is közös. Ahogy 1956 forradalmárai is más módon igyekeztek később tenni hazájukért, másban látták a fellendülés lehetőségét: Pongrátz Gergely a nemzeti radikalizmusban, Mécs Imre a liberalizmusban, Wittner Mária pedig a konzervatív-jobbközép hatalomgyakorlásban gondolta megvalósíthatónak Magyarország sorsának helyes mederbe terelését. De akkor, 1956-ban más volt a kérdés: az, hogy lehetünk-e egyáltalán szabadok, magunk irányítása alá vonhatjuk-e eztán életünket.
Végül győzött '56, mert győznie kellett: igaz volt, nemes és az életben a legfontosabb dologért, a szabadságért küzdő-harcoló. Tisztelet a hősöknek, éljen az 1956-os forradalom, éljen népünk szabadsága!
"A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat.
Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, -- bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezzünk, és amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.
A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk, -miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!"
/Albert Camus 1956-os szabadságharcunkról/
Márai Sándor költeményét Varga Miklós énekli
