Őszintén bevallom: még mindig le vagyok nyűgözve Rogán Antal legutóbbi performanszától. Egy kis irigység is bujkál persze bennem (hogy ez nem nekem jutott eszembe!), de az alaphangot mégis a tisztelettel vegyes elragadtatás kell jellemezze. A belvárosi polgármester ugyanis az összes kortárs avantgárd művész színvonalát meghaladva rikkanccsal ellátott szobrot állíttatott a Blikk nevű bulvárlapnak - ezzel pedig végképp beírta magát Magyarország XXI. századi történetébe, mint az a politikus, aki elképesztő cinizmussal intett be a korszellemnek.

Hogy Rogán Antal ezt akaratán kívül tette, hovatovább alkotását nem társadalomkritikának szánta, mit sem változtat a végeredményen. Egyébként sem az a fontos egy-egy mű befogadása során, hogy a szerző mit is gondolt annak elkészítésekor. Marcel Duchamp sem tudhatta, hogy ő művész lesz már attól, hogy kihajítja a hasznavehetetlen pisszoárját, de Tristan Tzara sem hihette, hogy bárki is komolyan fogja venni azon tézisét, miszerint bármiféle vers is úgy születik, hogy találomra összedobáljuk egy random újságcikk szavait. És mégis: az utókor felismerte fenti személyeket, mint az őket körülvevő világról valami újat állító zseniket, és lám - anélkül bekerültek az irodalomkönyvekbe, hogy ahhoz a mindenkori kormányzat erőfeszítései szükségesek lettek volna.

Egy napon az V. kerület első emberéről is el fogja mindenki ismerni, hogy bravúrosat alkotott. Akkor azt is be fogják látni, hogy ezt épp neki és épp így kellett meglépnie: ha egy alig ismert értelmiségi teszi, az alkotás híre biztosan nem jutott volna el ennyi mindenkihez. Talán bekerült volna róla egy fotó az Élet és Irodalom Páratlan Oldalára, esetleg L. Simon László rajongó hangvételű kritikát fogalmaz hozzá legújabb esszékötetében, de a corpus delicti a Belvárosban akkor sem lett volna elhelyezve örök időkre.

Rogán Antal képes volt arra, hogy a kormánypárt, a Fidesz frakcióvezetőjeként egyszerre hozza zavarba a jobboldali publicistákat, a baloldali szavazókat valamint az átlagmagyart: a kedélyek ilyen mértékű felkorbácsolására pedig még Bartos Cs. István sem volt képes soha, pedig ő aztán igyekszik végre rendesen felkavarni az állóvizet.

A polgármester mostani akcióját a Magyar Nemzet szerkesztősége legszívesebben a porba alázná, lesújtana rá villámló dörgedelmeivel - de ezt nem tehetik, mert az elkövető nemcsak hogy nem szocialista, de ráadásul a Fidesz-frakció jelenlegi vezetője is. Ha egy MSZP-s politikus állított volna rikkancs-szobrot a Blikknek, rögvest rávetették volna magukat a sztorira, és addig nem eresztik, amíg az utolsó bőrt le nem nyúzzák róla - de ezt most nem tehetik, hiába, ilyen a dolgok természete, mondaná erre a machiavellista bölcs, Lánczi András.

De igazán a baloldali szavazó és az egyszerű honpolgár sem fakadhat ki, hiszen a Blikk lényegében az ő lapjuk - statisztikáim ugyan nincsenek, de eddigi tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy bulvárt jobbára baloldali érzelmű személyek olvasnak, vásárolnak. Pénztárosi pályafutásom is csak olyan eseteket rögzített mindezidáig, amikor a Népszabadság / Népszava kombó Blikk / Bors megvásárlásával lett párosítva - egyetlen egy alkalom sem rémlik, amikor valaki jobboldalinak mondott lapot (Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Heti Válasz, Demokrata) egy bulvárújság beszerzésével színesített volna - ellenpélda viszont bőven akad.
Továbbá érdemes megjegyezni, hogy a Blikk és a Bors még mindig a legeladottabb lapok közé tartoznak - minden negyven bulvárfogyasztóra jut egy vásárló, aki közéleti / kulturális lapot vesz magának, és míg egy politikai napilapból elfogy két példány estére, addig a Blikknek már tizenegy órakor se híre, se hamva. Mert ez kell az embereknek.

A korszellem pedig igenis azt diktálja, hogy minden sarokra egy-egy Blikkről készült műemléket illenék állítani. Ugyan már, minek hazudunk mi itt magunknak Bethlenről, Bibóról, Hamvasról, mikor a társadalom négyötöde azt sem tudja, kikről van szó - ellenben a Blikket az is olvassa, aki nem, fogyasztja boldog-boldogtalan, híven reprezentálja napjaink kultúrafogyasztási színvonalát. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága? Ugyan már, mi ez ahhoz képest, mikor Jimmy fia könnyekben tör ki az X-faktor-béli mentorok kemény ítéletének hallatán?! Magyar sorsfordulók? Hát persze, amikor kiderül, hogy Liptai Claudia mégis szereti Gesztesi Károlyt!  Ezek számítanak, kizárólag ezek érdeklik a huszonegyedik században a magyarságot! Dehogy Károlyi Mihály vagy Tormay Cécile, ez csak egy hangos kisebbség állítólagos élet-halál küzdelme - a XX. század rég elbukott, talán soha nem is létezett, ki tudja.

Az viszont biztos, hogy 2012-ben a leghelyesebb, amit tehetünk, ha minden utcán és téren az emberek arcába toljuk, amit ők előtte öt perccel korábban önszántukból tartottak oda - felháborodni ezen, ugyan már, végső soron mi is a jelentősége egy emlékműnek, egy szobornak, összehasonlítva az ember életével, minden egyes nyomorult napjával?  Vagy most azt játsszuk, hogy körbevesszük magunkat mindenféle hatalmas gondolkodóval, elismert tudóssal és költővel, miközben azt sem tudjuk, kikről van szó, de nem is nagyon érdekel minket - csak az, hogy miféle edzéstervet dolgozott ki magának a börtönben Damu Roland? Hát mit bohóckodunk mi itt művészettel és tudománnyal, vallással és filozófiával?

Meg hogy a kormány számára nem fontos a kultúra? Ugyan már. Számunkra sem az.