Rendkívül érzékletes példájával szembesülhetett a magyar újságolvasó annak, miként is terjed Magyarországon az antiszemitizmus, ha a két héttel ezelőtti (augusztus 24-ei) Élet és Irodalom Páratlan Oldalának Még Páratlanabb Glosszáin átrágta magát.
Az oldalról eleve árulkodó, hogy Parti Nagy Lajos Magyar Meséi határozzák meg a jelenlegi irányvonalát, de leginkább humorérzékét: cinikusnak, ironikusnak látszani akaró megmondások sorjáznak itt hétről hétre, melyekre a szellemi üdeség, a maró gúnnyal operáló éleslátás a legkevésbé sem jellemző, az erőltetett ideológiai küzdelem, az izzadságszagú és egyben gőgös "kritikai attitűd" fenntartása annál inkább.
Így lehetséges, hogy mostanság a Podmaniczky Szilárd által szállított A XX. század története című glosszasorozaton kívül gyakorlatilag az összes itt helyet kapó írásnak az ún. "demokratikus ellenzéki" szellemiség szolgál táptalajul; annak morális kizárólagosságtudata határozza meg a szerzők kilencven százalékának beszédmódját.
Miről írjon 2012 nyarán egy inkább liberális publicista, ha krokiban/glosszában gondolkozik, és az írását mindenképpen alá kell rendelnie bizonyos odamondogatós formának? Rengeteg témajavaslat adódik mostanság: a diktatúra kiépülése, a szélsőjobboldal és a jobboldal nászi (vagy náci?) tánca, a fasiszta írók rehabilitálása, az újabb és újabb kuruckodás - ezek így mind ott vannak a talonban, az előbbi megfogalmazásoknál nem igazán összetettebb problémaértési és -kezelési mechanizmusokat feltárva a szerzők/szerkesztők oldaláról.
De az abszolút nyerő témát még nem is említettem, azt, amellyel mindig lehet könnyű népszerűséget szerezni, erkölcsi magaslatokat ácsolni a baloldalon; azt, ami - mint Gerő András e nyári tevékenységéből következtethetünk - 2012-ben sem évült el egyáltalán, sőt, éppen a jelenség állítólagos aktualizálhatósága okozza a legmélyebb gyönyörérzetet antifasiszta barátainknak. Ez pedig nem más, mint az antiszemitizmus rohamos terjedése Magyarországon, ezzel párhuzamosan egyszerre a harmincas, a negyvenes és az ötvenes évek világának ismételt kiépülése, a zsidóellenes hangulat egyre aggasztóbb legitimálása úgy a hatalom részéről, mint a jobboldali közszereplők írásai által.
A rövidecske glossza Nyári fesztivál! címmel jelent meg ba tollából, és bár valóban nem túl terjedelmes műről van szó, mégis szeretnék egy kicsit elidőzni rajta, mint egy látszólag mérhetetlen jelenség sikeres tárgyiasításának módszereit alig leplező tevékenységről a legtöbbet eláruló mint egy roppant tanulságos íráson. Íme a szöveg:
Nyári fesztivál!
"... kiabálja egy érces hang a Ferenciek tere aluljárójában, a férfi brossúrát lebegtet a kezében. Mivel nem nagyon vonzanak a fesztiválok mint olyanok - idén valóságos dömpingjüket éljük -, nem kértem a felajánlott ismertető füzetből. Otthon azért megnéztem a port.hu-n, vajon milyen nyári fesztiválok várhatóak a fővárosban. Kiderült, hogy csak a Zsidó Nyári Fesztivál van programozva a hónap végére, ám úgy tűnik, a zsidó jelző nem eladható az aluljáróban."
Ekként terjed hát a zsidóellenes közhangulat ma Magyarországon: az aluljáróban hallott kiáltozással - vagyis hát éppen hogy a nem hallottal. Ha Romsics Ignác azért minősül "funkcionális antiszemitának" Gerő András, Bojtár Endre és Tatár György szerint, mert bizonyos mondatokat nem mond, akkor evidens, hogy a társadalom is azáltal lesz zsidógyűlölő, hogy nem kiabál valamit a mozgólépcsőn, vagy hogy ha kiabál is, azt a megfelelő kontextus nélkül teszi. Hisz lehet, hogy attól még a Ferenciek terén 0-24-ben süvöltő férfi a magánéletében nem antiszemita, még akár zsidó felmenői, barátai is akadhatnak: de amikor dolgozik, akkor feltör benne az a bizonyos leküzdhetetlen rasszizmus, és úgy ítéli meg, hogy még ha Zsidó Nyári Fesztivált rendezhetnek is a fővárosban, hát akkor sem kell annyira reklámozni annak az eseménynek a milyenségét.
Az nem számít, hogy önmagában a Zsidó Nyári Fesztivál plakátjával tele volt a főváros idén ugyanúgy, ahogy tavaly is: a Stadionok metrómegállójánál épp úgy találkozhatott vele a járókelő, ahogy a Móricz Zsigmond téren vagy egyéb frekventált helyeken - csak az nem tudott a Zsidó Nyári Fesztivál hó végi megrendezéséről fővárosiként, aki egész nap nem mozdult ki lakásából. És nincs ezzel semmi baj. Nevezett esemény minden évben egy kulturálisan sokszínű, izgalmas produkciókat kínáló eseménysor, hirdetése sokkal szimpatikusabb az egyszeri kultúrember számára, mint mondjuk Budapest metróinak megszokott kitapétázása az Ulpius kiadó férckiadványaival.
De itt még csak nem is erről van szó. Az antiszemitizmus ugyanis nem csak simán úgy terjed, hogy valaki fennhangon nem mond valamit: sokkal inkább akként, hogy ez a nem mondás kiegészül a befogadó elváráshorizontjába illeszkedő, nem túl bonyolult gondolati konstrukciókkal. Ezek a sémák viszont magukban hordozzák az alapesemény megértésére tett legcsekélyebb erőfeszítés hiányát is: azaz, ha egy főrabbinak való állítólagos utcai beolvasás egy brutális antiszemita támadásként fog manifesztálódni, akkor a Ferenciek terének nyomorult rikkancsa is lehet élő példázata a rasszizmus lelkünkbe való beköltözésének. Ilyenkor nem számít, hogy nevezett férfiú nem "Nyári fesztivál!"-t kiabál, hanem "Nyári fesztiválműsor!"-t, az utolsó szótagot gyakorlatilag érthetetlenül elnyújtva - ki tudja, miféle marketingmegfontolásból.
Ilyenkor az sem lesz fontos, hogy ha már internetes utánanézés, akkor könnyűszerrel fellelhető a szeptember kilencedikéig tartott Budapest Nyári Fesztivál, melynek előtagja nem valószínű, hogy azért nem lett szintén kikiabálva, mert a budapestieknek már saját fővárosukból is elegük van, és ha csak meghallják az aluljáróban a nevét, rögvest kedvük támad az azzal kérkedő szórólapost félholtra verni.
És az sem lesz lényeges, hogy az említett érces hang gazdája szeptemberben is ugyanakkora elánnal kínálja portékáját a Ferenciek terén, csak éppen "Őszi fesztiválműsor!" felkiáltással.
Így terjed ma Magyarországon az antiszemitizmus: valaki mond valamit, amiből következtethetünk arra, hogy egy fontos dolgot elhallgat, amely már maga után vonhatja talán egy egész társadalom empátiaérzetének leépülését is. És akkor, ahogy Erdős Virág írja versében, már nincs messze, hogy bár a haza ma még bölcső, de holnapra "már vagon".
Vigyázzunk hát, mit nem kiabálunk a mozgólépcsőn!
