Teadélután

Nick Thorpe levelet írt a Magyar Nemzetnek. A BBC közép-európai tudósítója írásában (Egy független moderátor aggályai, május 2.) Buzna Viktor újságíróval száll vitába annak korábbi véleménycikke miatt: Thorpe úgy véli, Buzna „meggondolatlanul etnikai konfliktus felé sodorja az országot, azt sugallva, hogy a romák kollektívan hadat viselnek a magyar társadalom ellen”. A BBC tudósítója szerint „cigánybűnözés”-ről épp annyi értelme van beszélni, mint „melegbűnözés”-ről vagy „kék szeműek által elkövetett bűncselekmények”-ről, továbbá úgy véli, a „gyűlölet-bűncselekmények”-et aszerint lehet megkülönböztetni a „közönséges bűntettek”-től, hogy azokat az áldozat valamilyen szempontú mássága miatt kénytelen elszenvedni. Thorpe azt sugallja, hogy az ilyen bűncselekményeket fokozottabban kell üldözni, egyben közli: Magyarországon nem értik a gyűlölet-bűncselekmény lényegét, hiszen 2011-ben Nagy-Britanniában 55 ezer ilyet jelentettek be, nálunk viszont csak 56-ot.

Először is, hadd szögezzem le, mennyire nem értek egyet a „gyűlölet” szó használatának már-már mindennapos gyakoriságával, jelentésének leegyszerűsítésével. A gyűlölet egy borzasztóan komplex és sötét érzés, egyaránt magába foglalja a harag, a sértettség, a félelem és a beteges frusztráció szélsőséges megnyilvánulásait – és még így sem érhetjük fel ésszel a valódi gyűlölet tartalmát, értelmét. A szimpla düh, a bántottság, a félelem által vezérelt xenofóbia még nem válik gyűlöletté – ahogy a szónak a politikai jellegű használata („gyűlöletmenet”, „gyűlöletkampány”) is elképesztő módon degradálja annak valódi értelmét, kiüresíti jelentéstartalmát. Az, hogy valaki megtámad egy másik embert annak származása miatt, az még nem feltétlenül lesz gyűlölet következménye: az idegenellenesség lehet a kisemberi sértettség eredménye ugyanúgy, mint a félelem és agresszió veszélyes elegyéé. A valódi gyűlölet inkább az, amit Roman Polanski Keserű méz című filmjében Oscar és Mimi éreztek egymás iránt, nem pedig az, ami az Amerikai História X főszereplőjét motiválta szörnyű tetteiben. Az inkább csak szűklátókörű ostobaság és beteges harag eredménye volt – a gyűlölet azonban sokkal ijesztőbb és szorongatóbb.

De rendben, értem, valójában mire gondol Nick Thorpe: arra, hogy az, ami a South Park egy korai epizódjában „faji bűn”-ként jelent meg, valójában más megítélés alá esik, mint az azonos jellegű, de az éles megkülönböztetés jegyét nem mutató bűncselekmény. Magyarán: ha valakit az utcán összevernek csak azért, mert romának tartják, az borzasztóbb és üldözendőbb, mint ha valakit csak úgy heccből rugdosnak meg. Thorpe úgy véli, utóbbi esetben nem azért kell az áldozatnak elszenvednie a verést, mert ilyen vagy olyan, hanem féltékenységből, nyereségvágyból, frusztrációból és számos egyéb okból. Példákat is sorol: szerinte „Szögi Lajos Olaszliszkán, Marian Cozma Veszprémben és Bándy Kata Szegeden (sic!)” nem másságuk miatt váltak áldozattá. Ellenben Csorba Róbert és fia, illetve Malina Hedvig igen: Thorpe úgy véli, ez alapján lehet megkülönböztetni a különféle eseteket.

Jól hangzik, csak hülyeség. Bándy Kata például egy törékeny nő volt, akin gyilkosa megérezhette: nála nem nagyon fog ellenállásba ütközni, vagy ha igen, azzal sem lesz sok gondja. Bándy Kata azért válhatott áldozattá, mert fiatal nő volt: P. László támadásától nem kellett volna tartania egy 25 éves férfinak vagy egy idősebb néninek. És Szögi Lajos meglincselésében, Marian Cozma meggyilkolásában ne lehetne felfedezni ilyen indítékokat? Hogy a romák áldozatai között „épp úgy találni romákat”, mint másokat? Persze. És olyankor is jegyzőkönyvbe kerülnek hasonló felkiáltások, mint az „Öld meg a magyart!”, gondolom.

Ahogy az ároktői bűnbanda áldozatainak is egytől egyig azért kellett meghalniuk, mert idős, védtelen emberek voltak. A cigány tettesek megverték és módszeresen megkínozták áldozataikat, majd gyakran néhány ezer forintot vagy csak egy kis fagyasztott húst vittek el. Az elkövetők mégis négy év után szabadulhattak az előzetesből, mivel nem sikerült első fokon ítéletet hozni az ügyükben. Az ilyen ügy nem minősül már „gyűlölet-bűncselekmény”-nek? Azért, mert az áldozatok nem származásuk okán megtámadott romák, hanem idős koruk miatt kiszemelt szépkorúak, már más megítélés alá kell essenek? Érdekes.

Az a szöveg pedig, hogy a cigányok bűnözéséről beszélni ugyanolyan, mint a kék szeműekéről, a problémák cinikus szétkenése, politikailag korrekt agymenés. Egyrészt: a kék szeműeknek nincs önkormányzata, nem számítanak nemzeti kisebbségnek és sokkal kevesebb közös vonásuk van, mint mondjuk a romáknak. Melegeket viszont már lehet összehasonlítani cigányokkal: a tények pedig azok, hogy homoszexuálisok nem tartják rettegésben egész falvak lakosságát, sötétedés után pedig senkinek nem szokása attól félnie, hogy majd szembejön egy meleg és jól megtámadja. Ellenben, ha egy településen elszaporodnának a homoszexuálisok által elkövetett gyilkosságok, akkor igenis figyelembe kellene venni az elkövetők nemi irányultságát, hogy valamit talán meg lehessen tudni a szörnyűségekről, azok okairól. Ha Norvégiában megsűrűsödnek a sátánista templomgyújtogatások, akkor nyilván a sátánisták körében kell keresni az okokat, nem pedig mondjuk a hosszú hajú férfiak csoportjában. Persze, meglehet, hogy az elkövetők nagy része hátközépig érő lobonccal rendelkezik, mégis valószínű, hogy a haj hosszúsága az identitásnak és a szociokulturális sajátosságoknak nem éppen mérvadó eleme hasonló esetek tükrében. Valamint: lehet, hogy az illetők unatkozó újgazdag tinédzserek, de azért nyilván nem az unalomban és az anyagi jólétben kell keresni a templomgyújtogatások olyan okait, melyekkel lehet kezdeni valamit.

Nem hinném, hogy az az újságíró gerjeszt etnikai konfliktust, aki rámutat bizonyos összefüggésekre és kezelendő problémákra: jóval inkább az a tudósító, aki politikailag korrekt módon maszatol, beszél kékszeműekről és „melegbűnözés”-ről, miközben Kelet-Magyarország jó része már rég radikalizálódott a kérdést illetően, mert azt kell lássa, hogy problémáira egyesek nemhogy nem keresik a megoldást, de még a problémát magát is letagadják. Rasszizmust kiáltanak inkább, miközben faji-determinista okoknak ehhez semmi köze: sokkal inkább a nevelésről és a környezetről van szó, amelynek következtében a késsel való fenyegetőzés jellemzőbb lesz roma fiatalok körében, mint nem-romákéban. Ahol a gyermekek azt látják maguk előtt példaként, mint ami a Lupo nevű rapper videójából is egyértelműen kiviláglik, ott felesleges is bármi javulásra, változásra számítani.

De, persze, lehet közben „gyűlölet-bűncselekmények”-ről magyarázni meg békeharcot hirdetni: csakhogy szerintem ez jóval veszélyesebb tevékenység, mint rámutatni arra, miért rettegnek Magyarországon az emberek sötétedés után, illetve miért teszik jobban a falusi özvegyasszonyok, ha férjük halála után inkább kitárnak ajtót-ablakot és felkínálják egész kiskertjüket a betolakodóknak, hogy legalább saját maguk miatt kevéssé kelljen aggódniuk az éj beállta után. Egyébként meg: ha Magyarországon is akként jelentenék be a „gyűlölet-bűncselekmények”-et, mint Nagy-Britanniában, akkor elég hamar világossá válna, hogy a Kettős Mérce (és a Megadom a szót) bloggere másik bolygón él, itthon pedig nem éppen a roma fiatalok lesznek agresszió áldozatai származásuk okán.

„Ha gyilkolsz, ha erőszakoskodsz, akkor az egész pereputtynak ugrott a segély, apukám, ha cigány vagy, ha magyar”  – jelentette ki évértékelőjén Vona Gábor, majd a pártja nem sokkal később be is nyújtotta népszavazási kezdeményezését. Eszerint megvonnák a foglalkoztatást helyettesítő támogatást, a rendszeres szociális segélyt és az átmeneti segélyt attól, akinek a vele egy háztartásban élő, 18. életévét be nem töltött gyermeke  „jogerősen megállapítottan emberölést, testi sértést, hivatalos személy elleni erőszakot, rablást, zsarolást, vagy önbíráskodást követett el”. A kezdeményezés hivatalos indoka a következő: ha nem tudtad megnevelni a gyermeked, nem kaphatsz a közösből, „ha cigány vagy, ha magyar”, míg a kérdés mögött meghúzódó nyilvánvaló feltételezés szerint vannak a „dologtalan cigányok”, akiknek kiskorú gyermekei eddig rettegésben tartották a környezetüket. Na de ezután nem fogják, mert a szülő számára ott lesz a fenyegető következmény: ha a kölyök rajoskodik, „ugrott a segély!”

A Jobbikra jellemző nem túlságosan átgondolt javaslatról van szó, mely a problémát valamennyire ugyan észleli, de átfogó és előremutató választ rá nem képes nyújtani, csak a szokásos segéllyel való fenyegetőzést veszi megint elő. A gyermek helyes nevelése ugyanis nem csak akkor kellene kötelező jellegű legyen, ha a szülőnek nincs munkája, és nyilván éppen amiatt is erőszakossá és bűnözővé válhat egy tinédzser, hogy a szülők reggeltől estig a munkájukba vannak temetkezve, és az ő nevelésére egyáltalán nem fordítanak figyelmet. De való igaz, hogy az egész nap otthon lévő, esténként a kocsmában duhajkodó szülők sem mutatnak túl jó példát gyermeküknek: azonban nem lehet törvényileg szabályozva csak az ő esetükre korlátozni a gyereknevelés fontosságának hangsúlyozását.

Ellenben a kérdésfeltevés jó, és érdemes lenne elgondolkodni azon, miként lehetne a szellemileg szegényes szociokulturális közegben nevelkedő, jórészt roma gyermekeket a helyes irányba terelni. Valószínűleg érdemesebb lenne elgondolkodni a gyámhatóság erősítésén, a visszaeső vagy beilleszkedni nem tudó kiskorúak rossz környezetből való kiszakításának lehetőségén. Ha például a másodikos Ferike folyamatosan zavarja a tanórát, társait terrorizálja, satöbbi, akkor az édesapa fenyegető látogatása után a tanárnak adott esetben kötelező legyen hívnia a gyámhatóságot, és ne húzhassa meg magát gyáván az egész tantestület attól félvén, hogy Ferike apukája valóban rájuk gyújtja az épületet. A rossz szociális közegből érkező gyermekek ugyanis már hét-nyolc évesen is elég látványosan megmutatják, kik is ők, csakhogy míg szüleik gyakran direkte bátorítják őket az ilyen viselkedésre, addig a problémáról tudó szomszédok, tanárok, ismerősök sem szeretnének beavatkozni család életébe, eléggé helytelenül, teszem hozzá. Azt viszont lehetne törvényileg is támogatni, kötelezővé tenni, hogy a bajokról tudóknak ilyenkor ne kelljen félve meghúzniuk magukat, hanem igenis tehessenek, tegyenek róla, hogy a hatóságok értesüljenek a problémáról, és minden esetben járjanak el, adott esetben szakítsák ki a gyermekeket a problémás környezetből. Persze, ez sem mindig üdvözítő megoldás: mindenki tudja, hogy a nevelőotthonban felnövekvőkre sem fordítanak kellő figyelmet, maguk sem hagyják irányítani őket, szóval a kérdés nehezebb, mint elsőre gondolnánk.

Persze, a Jobbik kezdeményezését is lehet támogatni, csak éppen a probléma nem ennyi, nem csak ennyi, a javaslat pedig csak tüneti kezelésnek látszik, legalábbis első benyomás alapján. Azontúl a nevelés sem csak hasonló esetek után kérendő számon, és bizony ugyanúgy igaz, hogy egy húsz éves gyilkosra szintén nem lett elég figyelem fordítva, még ha ő már nem is minősül fiatalkorúnak. A Jobbik viszont szeretné elhitetni, hogy ők rendelkeznek az egyetlen valamirevaló romastratégiával: ám efféle, a problémát magát újratermelő, légből kapott ötletekkel bizony elég kétségessé teszik a problémafelvetés után adott válaszok szakszerűségét, hatékonyságát. Ha pedig azt halljuk, hogy a cigányok munkába állása épp olyan problémás számukra, mint a kulturális felemelésükre tett kísérlet, akkor kijelenthetjük: a Jobbik még mindig csak arra képes, hogy nagy hangon „Igenis van cigánybűnözés!”-t skandáltasson híveivel, miközben a szükséges válaszok megadása terén épp olyan tanácstalan, mint bárki más.

Bűnös vagy áldozat? X-faktor győztes vagy borsodi késelő? Mélyszegénység alatt élő vagy beilleszkedésre képtelen? Melyik a cigányság valódi arca – van-e ilyen egyáltalán?

Cigánynak lenni ma Magyarországon nem több, mint eszközként állni valakinek a kezében. Egyesek remegve várják, hogy végre roma származású fiatal nyerjen tehetségkutatót, mások „én időben szóltam”-mentalitással lesik, aktuálissá lehet-e újra tenni Gyöngyöspata és Vásárosnamény nevét.

Előítéletek pedig mindig és mindenkivel szemben léteztek – a rockerek folyton isznak, az olaszok hangosak, a franciák nem szeretnek naponta zuhanyozni. Van igazságtartalmuk? Persze, mint minden prekoncepciónak. Igazak minden egyes esetben? Természetesen nem. Még sincs körülöttük ahhoz hasonló parttalan és egyre inkább eldurvuló vita, mint a cigányok, és a velük kapcsolatos sztereotípiák esetében.

Mert ebben az esetben a kulcsszó a félelem. Ez a mozgatórugója az egyre vadabb jellegű általánosításnak és a tapasztalatokon való egyszerű felülemelkedés lehetetlenségének. Aki fél, annak a türelme véges. Aki huzamosabb ideje él félelemben, és vagy azt a választ kapja, hogy még várjon egy kicsit, vagy pedig azt, hogy az általa naponta megélt probléma úgy nem is létezik, ahogy ő gondolja, az egyre nyitottabb lesz a szélsőséges megoldásokra.

Hogy a fiatalok hangosak, az frusztráló, de nem ébreszt az emberben félelmet. Létezik vajon egységes fiatalság? Nyilván nem, de ettől még a fiatalok számottevő része ugyanúgy az utcákat járja péntek-szombat este, már nem egészen józan állapotban. Szoktak idősebbek is kocsmáról kocsmára járni hétvégenként, utána fellármázva a fél lakótelepet? Biztos szoktak, de ettől még ugyanúgy igaz, hogy nagyrészt a fiatalokra jellemző ez a fajta duhajkodás.

Ha én azt felelem az éjszakánként aludni nem tudó Marika néni problémafelvetésére, hogy „de nem is csak a fiatalok csinálják”, akkor tényszerűen biztos igazam lesz, csak éppen Marika nénivel szemben voltam abszolút inkorrekt, az ő tapasztalatát söpörtem le egy laza kézmozdulattal az asztalról. Ő pedig nyilván törheti a fejét, és bevallhatja, hogy egyszer már volt, hogy negyven feletti férfi dorbézolása ugrasztotta ki az ágyból, ez azonban az ő alapvető gondján mit sem fog változtatni.

Marika néni persze elköltözhet, párnát szoríthat éjszakánként a fejére, vagy szimplán ordibálhat minden este az ablaka előtt elhaladókkal, ha erre van hajlama. Ad absurdum, nyugtathatja magát azzal is, hogy nem csak a fiatalok csinálják. A helyzeten ez nem fog változtatni – legalábbis ez biztosan nem. Ha a környékbeli fiatalok többsége megérti, hogy helytelenül cselekszik, az igen.

Ha a lakosok felháborodását látva az emberek kimennek tüntetni, mondván, attól még nem lesz senki részeges randalírozó, hogy nem töltötte be a huszonötöt, akkor a dolgok megértésére egy fikarcnyi esély sem lesz. És nyilván akkor sem, ha csak artikulálatlanul azt üvöltözzük, hogy „a suhancok nagy részéből kiveszett minden jóérzés″. De mi a megoldás?

Van, aki szerint a csendrendelet, mások inkább a nevelésre esküsznek. Ez utóbbival talán nem csak tünetileg kezelnénk a problémát, hanem alapjaiban igyekeznénk a kérdést megragadni.

Mint időközben sokan rájöhettek, a gond nyilván az emberek biztonságérzetének megromlása miatt súlyosabb, mintha fiatalok éjszakai hangoskodásáról lenne szó. Az erőszakkal szemben ugyanis valóban zéró toleranciát kell hirdetni. Ha a nyolc éves Petit minden nap megverik a hatodikosok, akkor nem „én is hatodikos vagyok” táblával a nyakunkban kell kivonulnunk a főtérre, bizonygatva, hogy igenis vannak hatodikosok, akik nagyon jó atléták, afféle ifjú reménységek. És persze nem is a teljes hatbét kell emiatt igazgatói figyelmeztetőben részesíteni. Mindazonáltal a tanárnő helyesen járna el, ha a teljes osztályfőnöki órát arra szánná, hogy mások tiszteletben tartásáról mondjon hegyi beszédet, és a szülői értekezleten is felhívja a szülők figyelmét a problémára.

Természetesen ez nem bőrszín kérdése. Ahogy tizenhét éves siheder sem azért iszik péntek esténként, mert korából fakadóan nem tehet mást. Azért teszi, mert a haverjai is ezt csinálják. És azok haverjai is. Mások meg csellóleckéket vesznek, de hát ők nem menők – legalábbis az ifjúság szemében. Majd később talán rájönnek valamire, mikor előbbiek világhírű csellistaként járják Európát, ők pedig még mindig az irodában küszködnek napi nyolc órában. Ha egyáltalán nyomok követik majd az egykori zeneiskolás osztálytárs életútját.

És ha a társadalom leszakadó rétegeit nem csak materiális, de morális értelemben is igyekszünk majd a felemelkedésben megsegíteni, akkor lesz is majd foganatja az egésznek. Persze, csak ha ők is partnerek lesznek ebben a folyamatban. Ha nem csak eszközként fognak létezni különböző csoportosulások kezében.

"Lapos köveket az ember fölfordít a pincében, és ilyen arcú lények másznak ki alóla" – jellemezte Bayer Zsolt Zagyva György Gyula jobbikos képviselőt, máskor meg efféle kérdésfeltevéssel izgatta a nagyérdeműt: "valaki mesélje már el végre, mi az a Juhász Péter?". Mert a Magyar Hírlap publicistájának ilyen a stílusa. Ha valaki nem tetszik neki, abból rögtön már valami lesz. Függetlenül attól, hogy jogos-e voltaképpen a kritikája, avagy sem. Jelen esetben éppenséggel az.

És most, hogy mind alaposan kibayerzsoltoztuk magunkat, vesztegessünk némi szót arra a kérdésre is, amit a politikai korrektség langymeleg oltalmában igyekszünk magunktól afféle szemtelen légyként elhessegetni, olyan jóval fontosabb problémákra terelve a szót, minthogy mit is ír egy publicista az ő körülbelül tizenötezres olvasótáborának.

Merthogy az ember fia, ha végig megy éjszaka egy kihalt utcán, azért mégsem Bayer Zsolttól fog rettegni. És nem is úgy ánblokk a részegektől, francba már a fantazmagóriákkal.
Bizony, ez előítélet – ami ugyanakkor nem egyenlő a rasszizmussal. Máskülönben ugyanúgy reszketnénk a minket megközelítő "raj babák" és cigány jósnők tekintetét. Persze sokszor róluk sem vagyunk a legjobb véleménnyel, ami az előítéletnek már egy jóval öncélúbb és szégyenletesebb fajtája, de most ezt hagyjuk is.

Beszéljünk inkább a nagyon is hasznos, sokszor életmentőnek bizonyuló előítéletről, mely leginkább oláh cigányok csoportos megjelenésekor fog el minket. Az erőszakosság, a gyávaság (késsel és megannyi testvérrel, ugyebár) és az érzéketlenség rájuk jellemző a leginkább, ugyanakkor sikeresen terjeszti ki a szégyent az egész kisebbségre is.

És mondhat Vona Gábor bármit is a földkérdésről, a vízkészletről és hasonló dolgokról: ha a nemcigányok jókora tömege nem félne elképesztő módon a cigányoktól, akkor ma a Jobbik egy két százalékos törpepárt lenne, nem több. Nem érezzük magunkat biztonságban, ez a helyzet. Ki a lakásába zárkózva, ki gárdamellényt öltve. Ki otthonában lapulva, ki bátorságot színlelve. Vagy éppen utóbbit valóban megélve – bajtársakkal körülvéve, erőfölényt kieszközölve, ahogy teszik azt egyesek, kiválóan lemásolva az ellenoldal taktikáját.

Lehet nem tudomást venni az egyértelműről, vagy légből kapott tanulmányokra hivatkozva letagadni az egészet és alakzatban masírozással riogatni, attól még a borsodi öregasszony ugyanúgy a borotvált fejű roma sráctól fog félni, nem pedig a markos árpádsávos legénytől. És elhatárolódni sem Gyöngyösi Mártontól fog, hanem jó vastag kerítéssel az éjszakai rémálmokat biztosító garázda személyektől.

Bizonyos értelemben már rég eljött, más tekintetben a nyakunkon Spiró György Feleségversenyének világa – egy kis cigány-magyar viszály után bátran szavazhatunk esemesben, ki is legyen Magyarország legnépszerűbb arca.
Közben Setét Jenő társadalomról, közösségről és felelősségről értekezik, úgyhogy úgy illenék, hogy ezeket a fogalmakat kérjük végre számon a roma kisebbség tagjain is. Hogy végre ne individualista érvekkel mentegetőzve tárja szét mindenki a karjait, hogy itt csak egy gyilkosról és egy támadóról van szó. Mert ha a Bayer Zsolttól való elhatárolódásra jogosan szólítjuk fel a Fidesz tagjait, akkor még hitelesebb alapállásból követeljük ezt meg a cigány kisebbség képviselőitől is. És ilyenkor, könyörgöm, ne jöjjünk olyannal, hogy "nincs egységes cigányság", mert persze, hogy nincs, ugyanakkor ha van képviselete, akkor csak egy közösséget igyekszik alkotni, nem igaz?!

A közösségi felelősségtudat természetesen nem azonos a kollektív bűnösséggel – nyilván nem is kell felelnie mások tettéért senkinek, tartozzanak bármilyen egyazon közösségbe is a bűn elkövetőjével. Ugyanakkor mindannyiunknak felelősséget kell vállalnunk a hozzánk hasonlókra ráégett cselekedetekért – és kötelességünk súlyos esetben hangot is adni mélységes felháborodásunknak. Ahogy megtette azt most Navracsics Tibor (bár úgy, hogy nem is olvasta a cikket), és ahogy megtette sokszor Forgács István és Rostás Árpád is. Csak így lehetséges ugyanis valamiféle tisztulás – ha nem is ismerjük be se közösségünk, se mások előtt, hogy mi a probléma, és mivel szemben nem jár semmiféle felmentés, akkor megette a fene az egészet.

Így most, jobboldaliként én is kijelentem, hogy nem vállalok közösséget Bayer Zsolt alpári és ízléstelen megnyilvánulásaival, és nem tartom elfogadhatónak, hogy valaki attól legyen konzervatív, hogy folyamatosan fröcsög és gyalázkodik.
De azt azért érdemes lenne mindenkinek végiggondolnia, melyik is a nagyobb probléma: az agresszivitás és a valóban állatias jellegű, ösztönből való gyilkolás, vagy egy bunkó publicisztika?
Ha ez megvolt, akkor pedig bátran fejezze be a Navracsics Tiborra való mutogatást, kedves Setét Jenő!

Jeszenszky Géza, volt külügyminiszter, jelenlegi oslói nagykövet három évvel ezelőtti egyetemi jegyzetében alábbi mondatot vetette papírra: „azért van, hogy olyan sok roma szellemileg leépült, mert a roma kultúrában megengedett, hogy a testvérek vagy unokatestvérek házasodjanak, vagy akár anélkül szexuális életet éljenek egymással”. Miután ez most, 2012 végén nyilvánosságra került, az LMP és a DK kórusban kezdte követelni a Corvinus Egyetem egykori oktatójának felmentését tanári állásából - a norvég fővárosban pedig máris eltiltották egy olyan konferencián való részvételtől, melynek szervezésében amúgy ő is oroszlánrészt vállalt. A Magyar Narancs vezércikkében "alighanem síkhülyének" titulálta a nagykövetet, illetve corvinusos diákok, más egyetembéli tanárok kezdték el követelni lemondását minden tisztségéről.

Mindez abszolút dicséretes - én mégsem értem, miért állnánk meg ennyinél egy ilyen súlyos ügy esetén. Nem hallottam például róla, hogy a jegyzetek még fellelhető példányainak bezúzását szorgalmaznák; illetve azt is nehezményezem, hogy eleddig nem érkezett feljelentés a renitens ex-egyetemi emberrel szemben, melynek keretében gyűlöletbeszéd megkísérléséért több évtizedre börtönbe csukhatnák Jeszenszky Gézát.

Mert lássa be végre mindenki: a demokrácia és a sajtószabadság nem azt jelenti, hogy mindenki azt mond, amit szeretne. Nem, mindennek van határa, még a szabad szólásnak is. Ez egy nagyon világosan megszabott vonal, átlépésének elkerülése senki számára nem okozhat gondot: nem szabad politikailag inkorrektnek lenni. Aki ezt nem érti, az magára vessen, de azt is csak gondolatban, mert különben szintén kiírja magát Európából, ahol például egyes országokban cigánytelepeket számolnak fel sorra, de mindvégig kínosan ügyelnek arra, hogy ne minősítsék őket semmiféle átfogó jelzővel az elszállítás során. Ha mégis kicsúszik szájukon valami sértőnek tekinthető megjegyzés, emelkedjünk felül rajta: nehéz manapság egy fejlett nyugati demokráciát elkormányozni, olykor-olykor annyira belefáradhat a derék kormányfő, hogy át nem gondolt dolgok is kicsúsznak a száján - de hát ezért csak nem fogjuk őt halálra kövezni?!

Jeszenszky Gézával szemben viszont már illene ekként cselekedni. Az nagyon helyes, hogy kizárják a Raoul Wallenberg Emlékkonferenciáról, melyet biztos nem is szívvel-lélekkel szervezett ezidáig, csak valami gonosz fondorlattól űzve azért, hogy valójában a svéd zsidómentőről is valami szexuálisan leleplezőt állítson - az ilyenektől minden kitelik, jól mondom, kedves Andrassew Iván?
Szóval, jó ötlet volt a kizárás, bár azért az sem ártott volna, ha mondjuk a konferencián ki is függesztik a szégyenfalra Jeszenszky képét, mely előtt minden reggel elvonulhat minden résztvevő, és rituálisan leköpdöshetik a szívtelen, gonosz professzor képét. Mert egy valóban toleráns, humánus és igazságos Európában a fenti cselekménynek ehhez hasonló következményeket kellett volna maga után vonnia - de hát mind tudjuk, hogy csak kizárásról volt szó, éspedig azért, mert az összes norvég náci, vagy legalábbis a közbeszéd egyre inkább az. Mivel ez egy axióma, nem fogom lábjegyzetelni, honnan veszem - amúgy is, aki ezt másként gondolja, épp az írja ki magát egyszer és mindenkorra a demokratikus Európa érzékeny világából.

Szóval, a fent elhangzott mondatra hiábavaló is lenne érdemben reagálni. Nyilvánvaló hülyeség, légből kapott rasszista vagdalkozás - mindannyiunk és főleg Romsics Ignác számára intő példa lehet, hová is tud fajulni az, ha az embernek nincs lelke.

Mert ha a gyilkos indulatoktól fűtött Jeszenszky később genetikára hivatkozott, akkor abból számunkra egyértelműen kiderülhet, hogy a romák igenis nem élnek nemi életet családon belül. Hogy mindenki hallott már ilyesmiről, az csak azért van, mert a magyarok egyre inkább hajlanak az előítéletességre, úgy ánblokk mindahányan. Úgy is mondhatnám, hogy genetikailag alávalóak, és bocsánatot sem hajlandóak kérni korábbi bűneikért - ezért hát egyikük sem kaphat soha feloldozást. Na jó, talán Dési János igen, de ahhoz még neki is jó pár publicisztikát kell zárnia a "ceterum censeo: Orbánnak mennie kell" formulával.

Mert ha a nagykövet félreérthető és hanyag módon fogalmazott, akkor a kiindulópont is nyilvánvalóan téves. Ha a romák nem házasodnak családon belül - márpedig nyilván nem teszik, hiszen Magyarországon ezt nem lehet -, akkor az sem fordul elő, hogy egyes képviselőik édes- vagy unokatestvéreikkel éljenek nemi életet. Ilyen nincs, nem volt, soha nem is lesz - városi legenda, annak is egy igen csúnya elfajzása. Kimehet mindenki a hozzá legközelebb eső cigánytelepre, akarom mondani, romák által is lakott környékre, és megnézheti a saját két szemével, hogy egyetlen ember sem keféli ott a rokonát. Én mindenesetre inkább javasolnám egy kísérő felfogadását a tanulmányi sétára - majd ő közben mesél érdekeseket egyes családokról, azoknak furcsa szokásaikról: mi viszont ne higgyünk neki feltétel nélkül, hiszen csak szórakoztatásunkra fogja előadni az egészet.

Nem, semmiféle következtetés levonása nem tekinthető indokoltnak - ahogy a németek precizitásáról sem elmélkedhetünk, hacsak nem eleve a görögöknek akarunk hivatkozási alapul szolgálni; úgy a romákról sem mondhatjuk, hogy kritikus tömegük számára elfogadott a családon belüli szexuális élet. Ezzel ugyanis csak a valóságbeszéd terjedését segítjük elő - azt, hogy emberek a píszíre fittyet hányva mondanak ki olyan mondatokat, melyeknek akár igazságtartalmuk is lehet. De nincs. Ha van, akkor sincs.

Mert - és ezt kell megérteni -, ha valaki tapasztalata, esetleg olvasmányélményei alapján kijelenti, hogy egyes romák ezt meg ezt szociokulturális sajátosságokból fakadóan fogadják el, akkor valójában egy egész népcsoport felett mond ítéletet.

Nem, ebből nem engedhetünk - ha hangot adunk valamely megfigyelésünknek, amely nem túl hízelgő valamely népcsoportra nézvést, akkor mi a rasszizmus bűzös mocsarában hempergünk tulajdonképpen. Hiszen ha egy adott kisebbség különböző tagjairól kijelentünk valamit, azt nyilván az egész közösségre értjük, nem?

Mert felelőssége, az szerencsére csak annak van, akiről mi azt mondjuk - ő viszont ennek eljátszásával azon nyomban ki is tehető mindennemű sértegetésnek, megvetésnek, kiközösítésnek. A tolerancia nevében elmondhatjuk mindennek, aminek csak jólesik - de szidhatjuk akár a családját, közösségét, barátait is, amiért efféle nyomorult gazember közelében maradnak akkor is, amikor az méltatlanná válik erre.
Mert, amit ő elkövetett, azért testvérek között is több jár holmi korholó seggbe rugdosásnál. Mondjuk börtön, és előbbi mondatbélihez nagyon hasonló tevékenység, valami olyasmi, melyet ő állított egy népcsoport képviselőiről. Persze, tudjuk, ezután is csak mit szűrne le tanulságként bizonyos börtönbéli kisebbségiekről - akiktől ezúton is elnézést kérünk a nem túl kedves példa megfogalmazásáért. Jeszenszky számára persze nem jár a bocsánat - mivel nem viselkedett elég toleráns módon, ezért mi sem fogjuk majd vissza magunkat a szidalmak terén.

Én pedig tényleg elkezdem csokorba gyűjteni az egyetemi előadóim által elejtett politikailag inkorrekt megjegyzéseket - úgy rémlik, volt pár, aki tankönyvbe is foglalta kedvenc megmondásait. Összegyűjtöm ezeket, aztán megyek a dékánhoz, követelvén a gonosz professzorok kirúgását - ne sértsék már itt az én jogaimat mindenféle nem-píszí mondatok hangoztatásával. Alig várom már!