Teadélután

Így kezdi Stier Gábor Az igazság nevében? című szombati, Magyar Nemzetnek írott vezércikkét: „a mindennapi megélhetés gondjai, a gazdasággal kapcsolatos kérdések foglalkoztatják a magyar társadalom többségét, s egyáltalán nem az alkotmány negyedik módosítása. Ezt a témát jobb híján a hatalomba négyévi parkolópálya után visszavágyók tartják melegen.” Az írást tovább olvasva sem kerül más kontextusba ez a két mondat, így hajlok annak feltételezésére, hogy a külpolitikai rovat vezetőjénél ez egy érvként hangzik el, afféle tényállításként. Ha pedig így van, akkor azt kell gondoljam, hogy Stier elég látványosan lenézi a magyar társadalom többségét.

Nézzünk néhány, az első mondathoz hasonló állítást: „az érdekli az embereket, hogy legyen mit enniük és keressenek eleget, nem pedig az, hogy mi folyik valójában Guantánamóban”. Vagy: „a társadalom jó része megelégszik a saját bajaival, nem túlzottan érdekli ezen felül a székely autonómia ügye is”. „A magyar társadalom jó részét a Barátok közt érdekli, nem pedig a közszolgálatin ugyanakkor vetített Bergman-klasszikus”. Vagy, ugye, vegyük csak a klasszikus példát, egyenesen az államszocializmus dicső korszakából: „a magyar társadalom jó részét a mindennapi megélhetés érdekli, nem pedig az, hogy nincsenek szabad választások”.

Előzőekkel én természetesen nem értek egyet – az állításoknak ezen formájában legalábbis biztosan nem. Egyrészt azért nem, mert efféle kijelentések csak a társadalom iránti megvetésem tükröznék – lévén a közügyeket nyilvánvaló módon nagyobb jelentőségűnek tartom, mint mondjuk egy ember mindennapos gondját-baját: nem véletlen, hogy blogot sem a saját kis problémáimról vezetek, hanem az azoknál nagyságrendekkel fontosabb dolgokról. Stier Gábor egy napilap külpolitikai rovatvezetője: mit gondol, ha az emberek valóban úgy gondolkodnának, ahogy ő azt leírja, akkor a lapjának vásárlása helyett nem inkább spórolnának és eltennék a pénzt kenyérre meg tejre? Nem érzi, milyen mélységesen alantas az, ahogy a számára politikailag kényelmetlen történést lesöpri az asztalról, mondván, az embereket úgyis az érdekli, hogy zabáljanak, nem pedig ez?

Persze, nyilván lehet ezt is magyarázni, előjönni válsággal, nehéz időkkel meg más egyéb maszatolásokkal: ám mielőtt még azt gondolnánk, a közéleti történések fontosságának fokmérője az, hogy a mélyszegénység alatt élőket ez foglalkoztatja-e avagy sem, szerintem inkább húzódjunk vissza a szerkesztőség melegébe, és gondolkodjunk el egy kicsit az újságírás, a közélettel való foglalatoskodás mibenlétén.

Stier Gábor mondatait kissé átalakítva már közelebb juthatunk a valósághoz: igazából a magyar társadalom többsége nem becsüli többre magát annál, mint amennyire mások tartják őket. És ez nem is csak a mi esetünkbe van így: minden ember szereti a kényelmet, és ha nem kényszerül rá avagy valamilyen szerencsés okból nem döbben rá a szükségességére, nem is próbál tudatosabb életet élni. Ha a kereskedelmi televízióknál úgy gondolják, hogy az embereket úgyis csak a Barátok közt érdekli, akkor ha elég ügyesek, valóban így is lesz: az emberek nem fogják többre becsülni magukat annál, minthogy efféle etikátlan szemetet nézzenek nap mint nap. Ha a választópolgárokról a kormánypárt és csatlósai úgy gondolják, hogy úgyis csak a mindennapi megélhetés érdekli őket, nem pedig mondjuk az ország berendezkedése, akkor ha elég nagy nyilvánosság áll ennek hirdetésére a rendelkezésükre, el is fogják tudni hitetni az erre fogékonyakkal, hogy a nyugdíj és a rezsi fontosabb annál, hogy mi áll az ország alkotmányában.

A vezércikk írója azonban nem csak a társadalom nagy részét nézi le, de saját olvasóit is. Írása közepén ugyanis odavet egy ilyet: „Magyarországon sem minden tökéletes. Mehetnének jobban is a dolgok. Hogy a témánál maradjunk, nem értem például, hogy a »kőbe vésett« alkotmányt miért kellett már negyedszer módosítani”. Mivel ezzel ennyiben is maradnak a dolgok (amiként Lukács Csaba is csak annyit írt a módosításról a múlt héten, hogy nem érti), meg kell állapítanunk: egy a boltokban árusított napilapba olyan ember írhat vezércikket a negyedik alkotmánymódosításról, aki nem érti, az mi célt szolgál. Egy újságíró, akinek az lenne a feladata, hogy elmagyarázza a történések hátterét olvasóinak, ennyivel megpróbálja eltolni magától az egész problémakört – ezzel elérve, hogy ne kelljen semmit írnia arról, mi is a gondja az alkotmánymódosítással, ugyanakkor mégis diszkréten kivonja magát az események alakulásából. Sőt, az első bekezdést ehhez hozzágondolva azt is ki lehet jelenteni, hogy Stier Gábor szerint saját olvasóit is jobban érdekli a mindennapi megélhetés, mint a közélet alakulásának mikéntje – ezért hát még csak annyival sem tiszteli meg őket, hogy kifejti nekik, konkrétan mit nem ért ő ebben az egészben. Pedig van egy olyan sanda gyanúm, hogy az emberek nem azért fizetnek a Magyar Nemzetért, hogy aztán Stier Gábor ne értse – ahhoz elég átmenni a szomszédba, kis szerencsével az ott lakó sem fogja érteni.

Nem csoda, hogy ha egyesek számára valóban fontosabbnak tűnnek fel a rezsiköltségek az alkotmánymódosításnál: legalábbis, akik a Magyar Nemzetet olvassák, azok bőséggel kaphatnak ebből a fajta szép, polgári gondolkodásmódból – a rezsicsökkentés jó, mert kevesebbet fogsz fizetni, paraszt polgár, ellenben az alkotmánymódosítás téged konkrétan nem érint, ne is nagyon foglalkozz vele. Úgysem tart másra érdemesnek a kormányod sem: minden második megnyilvánulásával mutatja, hogy csak egy önző, falékony húsdarabnak gondol téged, ne becsüld hát te sem magadat többre ennél.

A kormány az alkotmánymódosításról szóló kritikákra kétféleképpen reagált: egyrészt elővette a populista-kártyát („mi csak a magyar embereket szeretnénk segíteni, és ez nem tetszik bizonyos gazdasági szereplőknek!”), másfelől igyekezett azt sulykolni, hogy a változást bírálók nem is tudják, miről beszélnek, illetve borzasztóan eltúlozzák a dolgok jelentőségét. A stratégia innen indult ki: ha valaki szemtől szemben az alkotmánymódosítást kritizálja, válaszold azt neki, hogy a bírálatok csak a félretájékoztatásnak köszönhetőek, és ha pontról pontra végigmegyünk a módosításon, kiderül, hogy nincs is itt semmi probléma. Ha pedig valaki ezután ki is próbált térni az egyes változtatásokra, jött a formai-jogi érvelés, illetve annak bizonygatása, hogy az embereknek ez tetszik, ergo szükség van rájuk az alkotmányban. Ugyan az alkotmányról valahogy mégsem akartak népszavazást tartani, de emelkedjünk ezen felül: az alkotmánymódosítás valóban eleget tesz a jogállamiság kritériumainak, valóban lehet ezek után is itt élni (ha egyesek számára kevésbé felhőtlenül is), és valóban nincsen diktatúra. Miért, szerinted az van?

A kormány és az őt támogató erők ügyesen felismerték, hogy érdemes mindig rámozdulni a legelképesztőbb, legnevetségesebb és legtúlzóbb kritikákra – ha ugyanis sikerül elhitetniük, hogy ezek képviselik a mainstream-et, akkor a Fidesz-KDNP-vel szembeni bírálatok jó része áttolható Paul Lendvai holdudvarába: akkor eljátszható, hogy aki kritizál, az Ungváry Rudolffal, Debreczeni Józseffel és Charles Gatival van, egyben pedig csak az ancien régime visszatérése után vágyakozik. Ha így van, akkor Deutsch Tamás nyugodtan megfogalmazhatja majd az ötödik, hatodik és hetedik alkotmánymódosítás elfogadása során is: „mától megint vége lesz a magyar demokráciának”.

Persze, Charles Gati, Paul Lendvai és a magyarországi állapotokat magyarázó német rajzfilmek nem a kormány fejéből pattannak ki – csupán nagyon is jól jönnek neki, és legalább annyira szolgálják a sikerességét, mint Gyurcsány Ferenc minden egyes megnyilvánulása. Kritizálod a kormányt? Te Gyurcsánnyal vagy, öregem? Bírálod az alkotmánymódosítást? Nem akarsz mindjárt gyerekeket hülyíteni politikai propagandával? Szerinted a magyar kormány nem jó irányba kormányozza az országot? Ja, rögtön diktatúrát csinál, nem igaz?

Ezzel már sokadszorra terelik sikeresen a közbeszédet a sületlenségekkel szembeni magyarázkodás felé: oda, hogy „jó, persze, nincs itt diktatúra”, meg hogy „sajtószabadság van, nyilván hülyeség, hogy ne lenne”. A bírálók, ha a kormány barátainak szerencséje van, még a Klubrádió ügyét is előveszik, és kijelentenek egy olyat, hogy: „a kormányt bírálóktól elveszik a frekvenciát”. Mire a kormányt védők rázendíthetnek, hogy „ugye, a Klubrádió még mindig működik”, és akkor már egy percig sem kell mondjuk azzal is foglalkozni, hogy két évig mégis csak folyamatosan orbitális hülyeségekkel (ld.: alá van vajon írva a szerződés üres oldala is?) szívatták őket.

Nyilván a diktatúráról itthon borongók nem veszik észre, a német közszolgálati tévé képviselőit meg nem érdekli, hogy a kormány hasznos hülyéiként szolgálnak – ahogy azt Paul Lendvai esetében Papp László Tamás már megírta. Nincsenek tisztában vele, hogy túlzásaikkal, elborult ötleteikkel és apokaliptikus vízióikkal csak a kormány munkájának ágyaznak meg: ha ilyen idétlen és hülyeségekkel („Magyarországon nem lehet szabadon tudósítani”, „egy rádióadó nem kapott frekvenciát”) telezsúfolt rajzfilmek képviselik az ellenoldalt, akkor az ember vagy nem szívesen tartózkodik ott, vagy folyamatosan mondogatnia kell, hogy „nyilván nincs itt diktatúra”. Az első opció a szekértáborok világán edződöttek számára lehet megfelelő, a második pedig elősegíti, hogy a kétosztatúságon túllépni igyekvők is a kormány mentegetésével töltsék a drága idejüket.

Mert hiába nincs itt diktatúra, attól még az alkotmányos kultúra lezüllesztése ugyanúgy folyamatban van, attól még a kormányzás ugyanazt a blöffjelleget mutatja a legtöbb esetben és ugyanúgy a kádári posvány nem túl barátságos légköre van visszatérőben kerényistől, feketegyörgyöstől, nemzetidohányboltostól. Ugyanúgy a kiskapuk újbóli felfedezésére kényszerül az átlagember, és ugyanúgy a rothadó nyugattal szembeni elkötelezett harcról szónokol miniszterelnök, egykori nemzetgazdasági miniszter és az Országgyűlés elnöke. Csak a nyugdíj őrizze reálértékét, a rezsi csökkenjen, a húsleves maradjon forró és a gonosz multik fizessék meg a lakosság kizsákmányolását. A többi meg már szinte mindegy is.

Az a helyzet, hogy igaza van Krakkó Ákosnak a Heti Válasznak adott interjújában: a politikusok mellett valóban az újságíróké az egyik legönérzetesebb mesterség – elég egy-két írás, és a publicista könnyedén önmagába szerelmesedhet. Ilyen a zsurnaliszták szakmája: bár gyakran elégedetlenek magukkal, úgy érzik, valamit jobban is megírhattak volna, de azért imádják, ha azokra minél nagyobb figyelem terelődik: sőt, valójában minden egyes publikációval az a céljuk, hogy a lehető legszélesebb érdeklődést a késztermékre irányítsák. Ilyesformán egyrészt nem érdemes senkinek hinnie Szaniszló Ferencnek, amikor arról beszél, hogy nem érti, miért foglalkozik vele az izraeli és az amerikai nagykövet. Valójában ezek a támadások épp annyira hízeleghetnek neki, mint mondjuk Bayer Zsoltnak Neelie Kroes elhatárolódása: a probléma leginkább csak az önérzet súlyos megsértésével, a mérhetetlen megaláztatást jelentő díjvisszakéréssel van. Erről már írtam korábban is: ilyet nemhogy újságíróval, de egy emberrel sem lehet tenni, és a felelősséget viselje az, aki a botrányos helyzetet előidézte.

Merthogy azzal valóban gond van, ha a Világ-Panorámát vezető Szaniszló Ferenc részesül kitüntetésben abban az országban, ahol rangos irodalomtörténészeket, Margócsy Istvánt és Tverdota Györgyöt éppen elbocsátani készülnek a legnívósabb egyetemről – mindez árulkodik nemcsak kormányunkról, de sajnos az egész ország állapotáról is. Meg persze az újságírás egészéről is – miféle testület az (MÚK a neve egyébként), amely az illető elmondása szerint direkt azért terjeszti fel kizárólag Szaniszlót egy elismerésre, hogy a „szoclib vezetés” kénytelen legyen őt kitüntetni? Mit látnak tulajdonképpen egyesek Szaniszlóban? Merthogy az utóbbi időkben világosan kiderült, hogy egyesek még az ő munkásságát is készek azon nyomban védelmükbe venni. De vajon miért?

Költői a kérdés, a válasz egyszerű: mert sokan még mindig leragadtak a barát-ellenség, a magunkfajta-magukfajta felosztásnál: ez bizony nemcsak a jobbikosokra jellemző (bár mostanság náluk érhető tetten a leginkább), hanem vezető publicistákra és az utca emberére egyaránt. És ennek a fajta mi - ők felosztásnak köszönhető, hogy egyesek akkor is hajlandóak felsorakozni Szaniszló mellett, ha az a legképtelenebb sületlenségeket hordja is össze ufókról, szkítákról és a mag népéről. Persze, bőven vannak olyanok is, akik osztják ezt a fajta összeesküvés-elméletekben tobzódó világképet: sajnos még egyetemet végzett emberek is hajlamosak a fantazmagóriák világába menekülni, ahogy azt például bizonyos jobbikos fiatalok is teszik.

Mert Bencsik Jánosnak igaza van, csak azt nem veszi észre, hogy feddését magához is intézhetné: a jobboldalon elég sokan hajlamosak ma is az önsorsrontó mártírszerepet magukra öltve játszani a csatába induló kőkemény harcost. Ami az újságírónak valóban feladata is lenne: napról napra megvívnia csatáját a függetlenségért, egyúttal kendőzetlenül kifejtenie a véleményét mindenről, ami tetszik és ami nem tetszik neki a világban. Ellenben a jobboldalon többen is nem magukért küzdenének, hanem mások, „az ellenség” ellen. Persze, a legtöbben ezt nem olyan látványosan teszik, de vannak, akik gyermeki naivitásukban valóban elhiszik, hogy ezt kell csinálni, és azt utána úton-útfélen hangoztatják is: ilyenek például a Jobbikba sodródottak vagy éppen Szaniszló Ferenc is. És az ellen ugyanúgy lehet náluk szakmabeli épp úgy, mint a másfajta világnézetet képviselő politikus is. Aztán vannak a magunkfajták is: érted haragszom, nem ellened – üzeni Szaniszló jobboldali politikusoknak, mintha csak éppen az lenne a normális, hogy egy újságíró a politikusokat ne ellenőrizze, hanem támogassa. De sajnos ma éppen ez a helyzet – mert ma a függetlenséget nemhogy nem tekintik sokan értéknek, de még egyenesen meg is kérdőjelezik annak létjogosultságát, lehetőségét.

Itt téved hát nagyon nagyot Bencsik János: azt hiszi, hogy valóban küzdeni kell „a mi oldalunkon állók” mellett, máskülönben árulónak vagyunk tekinthetőek. Csakhogy épeszű újságíró nem a bal- vagy jobboldalért küzd, hanem az igazságért és a függetlenségért. Nem újságírók ellen, hanem a tisztességért, a becsületért, a szakmaiságért. Mert baloldali és liberális újságíró ugyanúgy végezhet elismerésre méltó munkát, ahogy jobboldali is: Krúg Emíliát, Rényi Pál Dánielt, Kósa Andrást és Aczél Endrét pedig ugyanúgy megilleti az elismerés újságírói tevékenységéért, mint mondjuk Szajlai Csabát, Sitkei Leventét, Szőnyi Szilárdot vagy Lukács Csabát. Nem azért, mert ilyen vagy olyan világnézetűek, hanem szakmaiságukért, áldozatos munkájukért.

Szaniszló Ferenc pedig ott tévedett nagyot, hogy elhitte: neki jár az az átkozott Táncsics-díj. Nem most, hanem még évtizedekkel ezelőtt – ahogy ebben az országban újságírók tömkelege szintén elhitte, hogy neki elkél egy állami elismerés újságírói teljesítményéért. Mintha csak politikusok feladata az volna, hogy az újságírókat tüntetgessenek ki – azokat, akiknek valójában éppen őket kellene lelepleznie. Épp ideje lenne már az újságírókat kiszabadítani a Táncsics-díj börtönéből: abból, hogy azt képzeljék, ők csak egy plakett révén, csak egy efféle elismeréstől lehetnek igazán nagy zsurnaliszták, nem pedig mondjuk a közönség elismerésétől, a többszöri pozitív visszajelzésektől. Megjegyzem: újságírói elismerésekből még van egy jó pár, mint mondjuk a Minőségi Újságírásért-Díj, melyet legutóbb éppen Stumpf András és Brückner Gergely kapott meg: megérdemelten, teszem hozzá.

De azért azt érdemes hozzátenni, hogy mások sem nagyon képesek túllépni a berögzült sémákon: jelen esetben annak hangoztatásán, hogy kitől kellene mindenkinek elhatárolódnia, illetve kiknek a visszaszorításáért kellene mindent megtenni. Ez abban az országban, ahol az ún. „gyűlöletbeszédet” alkotmányos szinten próbálják korlátozni, szintén nem meglepő. Így a Magyar Narancs vezércikkének hangneme sem, mely írásban azt róják fel, hogy a jobboldalon is csak Szaniszló díját és kattantságát sérelmezik, míg mondjuk a fárasztóan egysíkú gondolkodásmódot („háttérhatalom, zsidók, cigányok”, stb.) már kevésbé. A Narancs pedig kijelenti, hogy már korábban követelni kellett volna Szaniszló köreinkből való kizárását, merthogy az vállalhatatlan, amit ez az ember mond. Csakhogy jobboldali újságíróknak nincsenek Szaniszlóval alkotott köreik, nekem pedig eszem ágában sincs sem Szaniszló, sem Bayer elhallgattatását indítványozni: mindenki azt mond ugyanis, amit akar, a szólás szabadsága ugyanis ezt jelenti. Persze, ha az Echo TV-nél dolgoznék, az biztos kellemetlen lenne, másrészt viszont nyilván nem dolgoznék az Echo TV-nél, mivel ott igen nehéz lenne függetlennek maradni – harcoljon politikusokért az, akinek erre van gusztusa. De ettől még nem kívánom Szaniszló elnémulását, akármilyen előítéletes ostobaságokat is beszéljen: minden vélemény fontos ugyanis, pont, ahogy említett úriember ezúttal rendkívül pontosan megfogalmazta. A véleményszabadságnak pedig ugyanúgy része a zsidózás, ahogy a nácizás is: tetszik, nem tetszik, ezt akkor sem fogom másként gondolni, ha a törvények mást is próbálnak sulykolni.

Ki kell hát szabadítani az újságírókat: egyrészt a Táncsics-díjak börtönéből, másrészt önnön korlátaiknak és másra béklyókat pakolni igyekvő szándékaiknak fogságából. A korlátoltságot pedig nem túl ízléses díjazni, de tiltani sem szükséges. Ennek ellenére magunkra nézvést érdemes újra és újra megküzdeni ellene: nehogy egy nap arra ébredjünk, hogy nem vagyunk hajlandóak valakinek a véleményét már megfontolásra érdemesnek sem tartani – pusztán azért, mert úgy érezzük, ő valamiféle „másik oldalról” érkezik.

Balog Zoltán most joggal nem értheti, mi ezek után a probléma. Ő meglépte ugyanis azt, amit a parlamenti ellenzék olyan élénken követelt tőle, sőt, még Deutsch Tamás is megkockáztatott egy „lécci, lécci, lécci” kíséretében. Meg hát a sajtó is leginkább annak a Szaniszló Ferencnek a mondatait kapta fel, akit múlt héten kitüntettek Táncsics-díjjal – nem pedig az emberi erőforrások miniszterének szavain élcelődött a fél ország. A kormány által odaítélt újságíró-díjat ugyanis egy olyan szerkesztőnek ítélték meg, aki utóbbi években leginkább röhejes összeesküvés-elméleteivel és inkább szélsőjobbos nézeteivel vétette észre magát. A kormány pedig most őt nevezte az újságírók egyik legjobbjának, kiváltva ezzel sokak felháborodását. A történtek után jó pár újságíró vissza is adta a díját, szerintem amúgy rendkívül felesleges módon.

Egy ilyen kitüntetés ugyanis nem annyira az újságíró-társadalomról, mint az éppen regnáló kormányról árulkodó. Már eleve kínos, hogy politikusok újságírókat tüntetnek ki, de ha már így történik, nyilván azokkal teszik ezt, akik kevésbé támadják őket a nyilvánosság előtt. Most vicces módon Szaniszlóval még csak nem is ez volt a helyzet: a szerkesztő az Echo TV-n Világ-Panoráma címmel futó műsorában ugyanúgy kritizálta a Fideszt is („pálinkát prédikálnak és viszkit vedelnek, vagy éppen francia Calvados-t”), mint mondjuk a „fasiszta liberálisokat”, csak éppen talán némileg kisebb hévvel. Mindegy is, Szaniszló eddig sem a Fidesz mainstream vonulatát képviselte, sokkal inkább annak Jobbik felé hajló szegmensét: sámánizmus, világcsoda magyarság, liberálfasiszták, élhetetlen cigányok. Nem csoda hát, hogy a kitüntetés után a leghangosabban Vona Gábor állt ki Szaniszló mellett, olyan rendkívül mulatságos kijelentéseket téve, mint hogy ha ők kerülnek kormányra, Szaniszló lesz a médiahatóság elnöke.

Szaniszló tehát nem a Fidesz politikáját képviselte, de a Fidesz sikerrel vonta magára a gyanú árnyékát a kitüntetéssel. Balog Zoltán szabadkozott is: ő nem tudott semmit, elé csak felterjesztették a nevet, ő pedig tette a dolgát. Aztán ki is került a felterjesztő szakmai bizottság névsora, mint  azoké, akik Szaniszlót a díjra érdemesültnek nevezték. Csakhogy a heti válasz-os Osztovits Ágnes vezette bizottság éppen hogy nem tartotta méltónak Szaniszlót a kitüntetésre: egyhangú támogatás szükségeltetett volna, azonban ez nem volt meg a Heti Válasz főmunkatársának elutasításának okán. A díjat mégis Szaniszló kapta, a hírek szerint a frissen kinevezett Halász János kulturális államtitkár javaslatára.

Balog pedig most próbálta menteni, ami menthető: visszakérte a díjat. Ilyet viszont nem csinálunk – főként nem néhány nappal a kitüntetés után. Balognak egy hét sem kellett ahhoz, hogy kétszer járassa le magát ilyen csúnya módon: először azzal, hogy olyan újságírót tüntetett ki, akinek munkásságát láthatólag senki nem ismeri környezetében, aztán meg azzal, hogy erre az újságíróra próbálta ráhúzni a vizes lepedőt. Pedig itt nem Szaniszló a vétkes – sokkal inkább az a kormány, amely annak ellenére tüntette ki, hogy nem volt tisztában utóbbi években végzett tevékenységével. Szaniszló ennyire méltatlan helyzetbe hozása, emberségében való megalázása: mindez enyhén szólva is furcsa egy olyan minisztertől, aki korábban lelkipásztorként tevékenykedett, és állítása szerint most is a Biblia olvasgatásával kezdi minden egyes napját. Balog mégis először a szakmai bizottságra fogta volna az egészet, majd a felelősséget gyorsan Szaniszlóra próbálta átruházni: ő pedig szerda esti műsorában fog válaszolni a miniszter levelére – Széles Gábor tévéjében nem tartom valószínűnek, hogy elutasítással és a kormánynak való hadüzenettel.

A minisztertől viszont nem új ez a fajta viselkedés:  L. Simon László menesztésénél például sikeresen elérte, hogy a sajtó előtt a kulturális államtitkárnak kelljen magyarázkodnia, miért is kell neki távoznia székéből. Balog Zoltán akkor ismét hozzájárult ahhoz, hogy valaki olyan kerüljön kínos helyzetbe, aki mit sem tehet az egészről: az emberi erőforrások minisztere akkor mutatta meg a leglátványosabban, hogy vérbeli politikussá érett, és az emberi lelkekhez már vajmi kevés köze van.

Az emberi erőforrások minisztere most csak egyféleképpen vonhatta volna le a konzekvenciákat: úgy, hogy megrendül a bizalma abban is, aki Szaniszló nevét erre a kitüntetésre elé terjesztette. Láthattuk legutóbb is, mennyire könnyen megy neki az ilyesmi: L. Simonnál például elég volt egy kis habitusbéli különbség is, hát nyilván akkor egy ennyire kellemetlen helyzet előidézése még inkább rászolgált volna a bizalomvesztésre. Akár Halász volt az illető, akár más. Balog viszont inkább kétszer is mosta kezeit, és nem vonta le a kellő politikai konzekvenciákat. Nem kétséges hát: helye van neki ebben a kormányban. Csak a lelkipásztorkodás hangsúlyozását szíveskedjen ezek után minimalizálni: nem a dolog vallásos, mint inkább a lelki oldalán tanúsított rossz döntéseiből kifolyólag.

Le kéne egy kicsit higgadni, azt hiszem.

A közéletbe ilyen-olyan módon belefolyó, nevüket a nyilvánosság előtt nem vállaló civilek vagy közszereplők leleplezése eddig sem volt ismeretlen mifelénk, de kétségkívül az Orbán kocsijába beülő névtelen erdélyi pár utáni hajsza az eddigi leggusztustalanabb megnyilvánulása az oknyomozó újságírás ezen igen sajátos válfajának. Egy pontig még talán megmagyarázható a dolog: olyan, anonimitásukat őrizni próbáló személyek felfedése, akik a közélet alakulását valamiként véleményezik, még indokolható. Ilyen volt a Mandineren Karsay Dorottyáról csúnyákat író blogger leleplezése, vagy mondjuk a Fidesz-székháznál nyomuló, a párt mellett nagy hangon elköteleződő és biztonsági őrként viselkedő férfi múltjának feltárása. Még itt sem biztos, hogy túlzottan etikus lenne az inkognitójuk semmibe vétele, ám lehet azzal érvelni, hogy a megnyilvánulás és a megnyilvánuló személye között feszülő ellentét a nyilvánosság elé kívánkozik. Szerintem nem, de ez most lényegtelen.

Na de a miniszterelnök autójába beülő erdélyi párnak az ominózus videóban politikai értelemben semmiféle megnyilvánulása nem volt: kijelentették, hogy csíkszeredaiak, hogy egy napja be vannak havazva, és ennyi. Orbán pedig nem „hősként mentette meg őket”, ahogy a baloldalon néhányan ironikusan megjegyzik, hanem elvitte őket a két-három kilométerre lévő kamionig. Hogy a jelenet valódi volt-e, esetleg már korábban meglátták őket egy benzinkútnál, és előre megbeszélték a dolgokat? Az jelen helyzetben teljesen lényegtelen: Orbán egy gesztust mutatott be, nyilvánvalóan így is, úgy is maga mellett kampányolva. Hogy egy miniszterelnök nem attól lesz jó miniszterelnök, hogy efféle gesztusokat gyakorol, az nyilvánvaló – de ha már nagyon szükségét érzi, hogy így nyerje el az emberek szimpátiáját, hát tegye. Nem hiszem, hogy azért kellene valakinek szégyenkeznie, mert efféle egyszerű gesztusokkal él – épp az lenne a jó, ha még többször tennének így a köz jeles szereplői. Ahogy a Kertész Imrével való fotózkodás is egy pozitív politikai tett volt, úgy Gyurcsánynak sem kell azért magyarázkodnia, mert elkapta az újságírók előtt összeeső szóvivőjét. Hogy az egyszerű választópolgár szemében miként csapódnak le ezek a dolgok? Hát, a politikusok efféle felszínes megítélése ezek nélkül sem fog csak úgy megszűnni.

A néhány kilométeren keresztül fuvarozott erdélyieknek már a külsejük alapján történő kifigurázása sem túl ízléses, de a vélelmezett pár nevének nyilvánosságra hozása és annak találgatása, vajon a nő a férfinak a szeretője-e, és tényleg Szálasi-hívő-e a férfi, már tényleg túlmegy minden határon. És akkor mi van, ha a srác valóban szélsőjobbos? Kit érdekel és mit számít ez? Hát az, hogy feketézik-e? Miféle relevanciája van ennek? Az egy dolog, hogy kiket kér fel egy párt székházának védelmezésére – na de miért kéne annak számot adnia a múltjáról, akit a miniszterelnök elvisz a kocsijával néhány km-en keresztül?

Szily Lászlóban legalább volt annyi belátás, hogy név nélkül hozza le az amúgy semmit nem jelentő sztorit (amelyben az a legszebb, hogy még csak nem is biztos, hogy igaz), de Kálmán C. György például a nyilvános Facebook-oldalán névvel és Facebook-adatlappal elérhetővé tette az egészet mindenki számára, hogy aztán az összes kormányváltásban reménykedő kommentelő borzonghasson egy kicsit a szereplők szörnyű magánéletén. (frissítés: utóbb legalább eltávolította a szemmel láthatólag mástól megosztott adatokat, szemben pl. Eörsi Mátyással, aki szintén bátran leleplezte nyilvános adatlapján a hírhedett párt.) Hát miféle tempó ez, kérem? Tényleg ezt hozza ki egyesekből, hogy a miniszterelnök környezete nyilvánosság elé tárt egy olyan esetet, aminek amúgy mindennaposnak és teljesen magától értetődőnek kellene lennie?

Fontos ám az is, ki mit mutat magából. Lehet Kövér László egy mélyen családcentrikus ember és az Országgyűlés feddhetetlen elnöke (mondjuk szerintem utóbbi sem mondható el róla), mit sem számít, ha a nyilvánosság előtt folyamatosan csak fröcsög és gusztustalan módon ontja mindenkire szitokáradatát. Lehetnek a sértegetéseket magukra vevő értelmiségiek a szakágukhoz rendkívüli módon értő entellektüelek, ha a Kövér-féle anyázás hasonlókat hoz ki belőlük is, akkor valahogy nehéz lesz őket különbnek tekinteni az Országgyűlés elnökétől. Orbán is lehet egy rossz miniszterelnök, de ettől még az efféle gesztusok nem fognak kevesebbet érni. És még mindig jobban jár mindenki, amikor egy miniszterelnök vagy bármely más politikus effélékkel próbál szavazatot szerezni, és nem mondjuk a kommunistázással vagy fasisztázással. Persze, a legjobb az lenne, ha megpróbálkoznának esetleg a felelős politizálással is. Civilek magánéletén való élcelődéssel viszont remélhetőleg tényleg nem lesz senkinek sem több olvasója.

Frissítés: a HVG.hu erdélyi forrásra hivatkozva cáfolta az összes találgatásra épülő információt. Egyébként teljesen mindegy: akkor sem lenne semmi, ha a kocsiba beülő férfi valóban szálasista lenne. De remélhetőleg ismét borzongtak egy jót a személyiségi jogokkal szemben túl sok érzékenységet nem mutató „demokraták”.