A művelt nyugat értetlenkedő szánakozással figyeli, mit művel Észak-Korea ifjú diktátora mostanában – hogy miként fenyegeti az Egyesült Államokat, Japánt és Dél-Koreát egy mindent elsöprő, „végső támadással”. Az emberek pedig, akik csak afféle keleti egzotikumként tekintenek Észak-Koreára, nagy lelkesedéssel gyártják a Kedves Vezér fiának merész fenyegetőzésein ironizáló mémeket: hát igen, milyen humoros is, hogy a kis Kim háborúval fenyegetőzik, miközben a világot nyilván nem tudná leigázni. Kim Dzsong Un harci kedvén viccelődni nem sokkal jobb annál, mint 1943-ban kacagni azon, milyen komolyan is veszik magukat ezek a haláltábort üzemeltető német legények – Észak-Korea fenyegetőzésének alábbhagyását és a csöndes folytatást várni pedig körülbelül egyenértékű azzal, mint Auschwitz üzemeltetőitől csak azt várni: ne szűrődjenek ki a kerítéseken a halálsikolyok.
Ahogy Máthé Áron is írja, „Észak-Korea egy itt felejtett kommunista diktatúra. Észak-Koreában szürreális világ uralkodik. Nemrég még fakérget ettek az emberek. Miközben százezrével – igen, százezrével – haltak éhen a szerencsétlen koreaiak, Kim Dzsong Il pornófilmeket nézett a mozitermében. (...) Észak-Korea egy élő skanzen, egy panoptikum, a Terror Háza országméretű reality showja.” Észak-Koreában agyonlövik azt, aki nem tapsol elég lelkesen, Észak-Koreában éhen halnak az emberek, Észak-Koreában a legutóbbi időkig letagadták azt is, hogy vannak mozgássérültek az országban. Észak-Korea diktátora ugyanannyira nem vicces, ahogy a Magyarországgal vont nagyon szellemes párhuzamok sem azok: minden egyes kedvesvezetőzés után nagyon komolyan magukba nézhetnének azok, akik a keleti államban szenvedőkkel egy szintre próbálják hozni saját nyomorukat. Mert a valóban mindennapos félelemben és elnyomásban élők kínjait ilyen kontextusban emlegetni nemcsak hogy méltatlan, de embertelen is.
Észak-Korea új vezetője most fenyegeti a művelt nyugatot. Az oda- odaszól egy keményet (mint az Államok, amikor egy újságnak névtelenül azt nyilatkozták bizonyos hatalmasságok, hogy észak-koreai támadás esetén megdöntik a diktatúrát), majd próbálja békés útra terelni a párbeszédet. A békés út itt azt jelenti, hogy Észak-Korea ne fenyegetőzzön, hanem inkább továbbra is többé-kevésbé csendesen tartsa terrorban népét. Szó nincs róla, nem a vérontást hiányolom én: csupán szeretném leszögezni, hogy attól még, hogy Észak-Korea nem szállítja ide-oda a rakétaerőit, nem fenyegeti Japánt elpusztítással, még nem lesz béke, még nem fog kevesebb vér folyni.
Csakhogy Észak-Korea népe nem nagyon érdekel senkit. Persze, nagyszerű és példamutató kivételek vannak: a legnagyobb elismerés illeti például a Baptista Szeretetszolgálatot, amiért próbálják a legelesettebbeket segíteni és némi vigaszt vinni oda, ahol ilyesmiből nem igazán akad. Ám a többség Észak-Korea népét csak felesleges tehernek tartja: mindenki szereti például elmondani, milyen nehéz helyzetbe kerülne Dél-Korea az újraegyesítéssel, hogy milyen súlyosan belerokkanna északi testvéreinek ellátásába. Egyébként hasonló okok miatt jött létre a keszongi ipari park is tíz éve a két ország határán: gondolták, talán némileg lehetne fejlődést kieszközölni ennek révén, így segítve részben a későbbi egyesülést is. Ám a létesítményt az északiak néhány hete blokád alá vonták és később sem engedtek be egy délit sem – igaz, a bent tartózkodó déliek távozhattak.
A hatalmi logikát is szeretik elővenni ilyenkor többen: újra és újra elmondják, mennyire nem szeretne Kína egy USA-szövetséges szomszédot, mennyire nem jönne jól az Egyesült Államoknak a Kínával való viszálykodás, ahogy vica versa sem lenne ez túl szerencsés. Így lehetséges, hogy az észak-koreaiak ellen a létező összes bűnt el lehet követni több mint fél évszázada, és amennyiben az állam nem nagyon fenyegetőzik, maximum elfogadnak ellenük egy jó kis embargót.
Egyébként Észak-Korea vezetésének éppen a nyugodt válaszreakciók nem jönnek jól. Nem mintha mazochisták lennének, vagy azt kívánnák, hogy igázzák le őket: csak éppen saját agresszív retorikájukat is külső fenyegetettséggel magyarázzák befelé. Nem csoda, hogy Dél-Korea korábbi elnökének, Li Mjung Bak-nak sem bocsátották meg, hogy visszafogottan reagált arra, amikor északiak elsüllyesztettek egy déli őrhajót, illetve tűz alá vettek egy déli szigetet. Észak-Korea jelenlegi vezetője ugyanis valószínűleg nemcsak tábornokai előtt akarja bizonyítani képességeit, de a lakossággal is el kell hitetni, hogy a külvilág folyamatos fenyegeti őket. Így állíthatják be magukat nélkülözhetetlen irányítónak Észak-Korea diktátorai, és így győzhetik meg a lakosságot arról, hogy a jelenlegi helyzet még mindig a kisebbik rossz számukra.
Az északi állam pedig talán el is érheti még, amit akar: az Egyesült Államokkal való tárgyalást, egyezkedést. Az USA is csak annyit szeretne, hogy Kimék, ha lehet, ne váljanak atomhatalommá, a többi kérdés másodlagosnak bizonyul. Ettől még az észak-koreaiaknak nem valószínű, hogy bármivel jobb életük lenne. Csendes átmenetet várni pedig jelenleg akkor sem túl életszerű, ha Kim Dzsong Un nemrég ki is nevezte miniszterelnöknek a kínai gazdasági reformokhoz hasonló ötletekkel előálló Pak Pong Csu-t. Épp itt lenne az ideje, hogy az önmagukat műveltnek gondoló népek végre felszabadítsák az évtizedek óta elnyomás alatt élő észak-koreaiakat.
