„Ne krediteket vadásszanak, inkább a tudás foglalkoztassa az egyetemistákat″ – mondja Jelenits István a Helyi Témában, gondolatait pedig azzal vezeti fel: „nem teljesítményre kellene sarkallni a fiatalokat, hanem arra, hogy a világot, az embereket, önmagukat megismerjék″. Miután a piarista szerzetest kitüntették Corvin-lánccal, azt nyilatkozta, hogy ezek után még inkább kötelességének érzi, hogy a nyilvánosság előtt kifejtse véleményét, jó tanácsait, hátha azokat a kormányzat is megfogadja. Azóta túl vagyunk egy „diákvezérek gyanúsan sok egyetemi évvel″–listán (a Magyar Nemzet jóvoltából, mely a HÖK-nek tulajdonított listáról úgy számolt be, hogy felidézte a miskolci szocialista- és a HVG-listát, de a sajátját ügyesen kifelejtette), illetve a „felesleges” szakok felpanaszolásán, melyek semmiféle munkaerőpiaci kimenetellel nem rendelkeznek.
„Nem szeretem, amikor a felsőoktatás kapcsán a piaccal érvelnek″ – ezt már a Professzorok Batthyány Körének tagja, Mindszenty Andrea mondja, utalva arra a diákfelvetésre, hogy az élet és a piac majd szabályozza a szakok fennmaradását. Az amúgy is abszurd eszmecsere nem 2006-ban hangzott el, de nem is 1995-ben: néhány hete lehettek tanúi az ATV Szabad Szemmel című műsorának nézői, ahogy a jobboldali, kormány mellett kiálló szervezet közvetve a kormány filozófiája ellen érvel. Aztán persze szóba kerül a hallgatói szerződés ügye is, Mindszenty pedig siet leszögezni: ő ezt helyesli, az emberek dolgozzanak csak itt, ha már képzésükhöz hozzájárult az állam, és amúgy is: nem a pénz a legfontosabb. Mármint ezt a munkavállalók fizetésére érti, azon felvetés kapcsán, hogy sokan csak a jobb kereset reményében hagyják el Magyarországot.
Helyben vagyunk. A jobboldali egyetemi emberek, értelmiségiek egy része valószínűleg igen kellemetlenül érezheti magát, hogy a kormány csak a munkaerő-piaccal összefüggő szükséges kiadásként tekint a felsőoktatásra; a konzervatívok másik csoportja pedig ugyan jobboldali nemzettudatból fakadóan egyetért a hallgatói szerződéssel, de igazából saját nézetei alapján ugyanúgy tudna ellene érvelni – kiváltképp, ha a konstrukciót az MSZP igyekezné bevezetni.
Ha ugyanis egyetértünk Jelenitscsel és Mindszentyvel (és az egyetem eszméje kapcsán én nagyon is így teszek), akkor ki kell jelentenünk, hogy az egyetem legfontosabb feladata nem a képesítés, hanem a tudásátadás, a felkészítés az életre. Ugyanaz, mint a gimnáziumé és az általános iskoláé, csak magasabb színvonalon, illetve ráfókuszálva a diák aktuális érdeklődési körére. Az egyetemi évek, a választott szak még semmit nem jelent: ahogy Parragh László is történelem-orosz tanári szakon kezdett, és később a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke lett, úgy mások számára is elég gyakori opció a pályaváltás, a más területen való elhelyezkedés. A diploma így sok szak esetében is dísszé vált: gyakran nem is azt kérik számon, hanem az időközben megszerzett tudásról próbál meggyőződni a munkáltató. Magam például jelenleg magyar alapszakos egyetemista vagyok, de az elmúlt években részt vettem a Heti Válasz Műhely nevű újságíró-iskolában, gimnázium végén pedig francia-magyar két tannyelvű érettségit szereztem. Egyáltalán nem biztos még, hogy a jelenlegi szakomnak megfelelően fogok elhelyezkedni, bár ez sem kizárható.
Mielőtt sokan felhördülnének, gyorsan leszögezném, hogy a gimnáziumi képzésemet sem én fizettem, de még csak nem is a szüleim. Ellenben az nem volt ingyenes, számos járulékos költség adódott az évek során, melyek kifizetése hozzátartozott a szak elvégzéséhez. Ahogy államilag támogatott egyetemi képzésem sem ingyenes: hogy mást ne mondjak, maga a jelentkezés is kilencezer forint volt, és most ismét ki kellett fizetnem kilencezret azért, hogy mesterképzésre jelentkezni tudjak. A tankönyveket szintén nem ingyen dobták utánam, ahogy a középfokú nyelvvizsgát igazoló oklevelet sem. Utóbbi márpedig alapkövetelmény, ha alapszakos egyetemi diplomát szeretnék szerezni. Ha emellett kollégiumban is kell laknom (márpedig nekem kellett), akkor az plusz havi (minimum!) kilencezer forint, hogy az élet egyéb költségeit már ne is számítsam (evés, ivás például).
Miért írom le mindezt? Csak azért, hogy némileg tompítani próbáljam az „én adóforintjaimból képeznek ki téged″–féle vádaskodás élét. Nem, kis barátom, a te nagyon is átvitt értelemben vett adóforintjaidból nekem nem lenne egyetemi diplomám, ha magam nem fizetem ki a saját nagyon is konkrét forintjaimból a nyelvvizsgát, a kollégiumot, a tankönyveket, és magát a felsőoktatásba való jelentkezés összegét. Hogy emellett konkrétan a képzést támogatta az állam? Na bumm, az sem az adófizető debreceni futballhuligánnak köszönhető, hanem annak, hogy francia-magyar két tannyelvű gimnáziumba jártam, és szereztem annyi pontot, ami a bejutást lehetővé tette számomra.
Merthogy az államilag támogatott képzés a tanulmányi eredménynek volt köszönhető. Ahogy tudtommal a nyugdíjasok is csak az éveik számának gyarapodása miatt kapnak bizonyos extra juttatásokat: az ingyenes közlekedés kiváltságát például. Nem azért, hogy aztán ne követeljék az adófizető és havibérletet tízezerért vásárló fiatalabbaktól, hogy adják át a helyüket, horribile dictu maguk adják át a helyet az azért fizetőknek, nem. Nekik ez jár az éveikből fakadóan és kész. Persze, lehet ezen is nyavalyogni meg a kiváltságoktól való megfosztásért sírni: meg is teszi ezt rendre az, aki megteheti, és nem kell attól félnie, hogy a következő választásokat pártja úgy elveszti, mint a huzat. Magam úgy vélem: ha valami egy adott dolog miatt jár, akkor nincsenek egyéb feltételek, nincs hivatkozás az adófizetők pénzére, az a dolog akkor is a kapottat illeti meg. Persze, el is lehet venni: de bizonyos mellékes körülményekre hivatkozni és ezért még több dolgot elvárni érte nem túl illendő dolog.
Kicsit olyan nekem ez a hallgatói szerződéshez kötődő „kinek kéne inkább szolidarizálnia kivel”–felvetés, mint amikor a hajléktalanokat el akarják távolítani az aluljárókból, mondván, a járókelőknek is vannak emberi jogaik, és nem kötelesek ennyi csúnyaságot látni. Igen, az adófizetőknek is biztos rossz, valamilyen szinten, hosszútávon, de ez nem nagyon fogja meghatni azt, aki hónapok óta nem talál munkát, és éppen felajánlják neki, hogy külföldön egy nyomdában viszonylag korrekt fizetésért el tud helyezkedni. Nem milliókért, ismétlem – a külföldön munkát vállalók jó része ugyanis nem azért megy ki, hogy vezérigazgasson Párizsban (ha már, akkor valószínűleg az ehhez szükséges tanulmányokat is el tudja végezni Franciaországban), hanem hogy meg tudjon élni, hogy normális fizetést kapjon egy emberi munkáért. Persze, ez egy öngerjesztő folyamat is lehet, és minél többen mennek el, az itthoni reálbérek egyre rosszabbak lehetnek: mint egyik barátom mondta, a legegyszerűbb végénél fognák itt meg a problémát, és lehet, hogy most sokan szívják a fogukat (ő is ezt tenné, ha alá kellene írnia a szerződést), de évek múlva majd talán emiatt jobb lesz a helyzet. Talán.
Demagóg dolog lenne most az azzal való érvelés, hogy a felsőoktatás egy befektetés, megannyi dolog meg, hát, nem igazán minősül annak. Mégis fel kell hívnom rá a figyelmet: az egyetemet végzettek sokkal nagyobb eséllyel tudnak jó munkát találni, mint mások (persze, nyilván ez sokakra nem áll, lásd előbbi bekezdés második része), és hosszú távon a tőkét is ide képesek vonzani, ha elég ügyesen irányítják a dolgokat. Ez is hosszú távú dolog, és kockázatos a megtérülés: de a feltételek legalább adottak lesznek. Olyan országban nyilván sokan nem maradnak szívesen, mások pedig nem fektetnek be ott, ahol az állampolgárokat erővel próbálják maradásra bírni. Ez nem így megy, akkor sem, ha gazdasági válság van, és akkor sem, ha a kivándorlás sokak számára sokkoló mértékűnek tűnik.
Egyébként inkább Temesi Józseffel értek egyet: a Nemzetközi Felsőoktatási Kutatások Központjának társigazgatója szerint most valóban egy emelkedő tendenciának lehetünk tanúi, de csak azért tűnhet ez az arány sokak számára magasnak, mert eddig ez a fajta mobilitás a nullához közelített. Később majd úgyis beáll a kivándorlók aránya egy normál szintre: nem érdemes emiatt az érintettek életlehetőségeit korlátozó megoldáshoz nyúlni. Az pedig kicsit furcsa nekem, ha egyesek rosszul értelmezett nemzettudatból a lehetőségek beszorítása mellett érvelnek, miközben elvileg a szabadság szemszögéből vizsgálják a dolgokat. A jó értelemben vett szabadság pedig lehetőség: annak a lehetősége, hogy az ember az esélyeit és a viszonyokat átgondolva dönthessen saját magáról.
A hallgatói szerződés persze lehetne ettől még egy párt politikájának szerves része: ha a konstrukció éppen nem bizonyul alkotmányellenesnek, akkor bátran be is vezetheti akárki. Ha emiatt az egyetemisták aztán elfordulnak az adott párttól (jelen helyzetben a Fidesztől), a következő választásokat pedig elvesztik, az már legyen az ő gondjuk. Csakhogy ha az Alkotmánybíróság Alaptörvény-ellenesnek nyilvánít valamit, akkor annál nagyobb pofátlanság nincs, mint a meglévő hatalom birtokában alkotmányba írni az éppen kormányon lévő párt sajátos politikai elképzelését. Ez utóbbi jóval többet is árt a hazának, mint a külföldi munkalehetőség miatt távozó ex-egyetemista döntése.
