Azért mégis csak élelmes emberek ülnek a városvezetésben. Nem hiába kapják a fizetésüket, na. Történt ugyanis, hogy még tavaly év végén az Alkotmánybíróság „tönkretette a fővárosi vezetés kétéves munkáját”, és újra felütötte a fejét Magyarországon a hajléktalanhelyet. Mondjuk ki: ismét divatba jött az utcán élni. Pedig, ahogy Tarlós István főpolgármester írta, a „pozitív változások már kitapinthatóak voltak”, és erre tessék, az életvitelszerűen életszerűtlen döntéseket hozó Ab, illetve a Ferenciek terének aluljárójába Tarlóssal kilátogatni nem hajlandó Szabó Máté ombudsman elérték, hogy ismét csak koszos, alkoholtól bűzlő és mások auráját a fizikai valójukkal sértő fedél nélküliek legyenek tapogathatóak az aluljárókban pozitív változás helyett.

Mert egyesek, valahol távol Brüsszelben, vagy éppen rózsadombi villájukban azt képzelik, hogy az utcán életvitelszerűen való megfagyás is az alapvető emberi jogok közé tartozik. Játsszák itt a hajléktalanvédősdit, miközben Demszky Gábor, meg életidegenség, meg fagyhalálhoz való jog.

Egyébként nem is lenne érdemes itt megállni. Miért csak a legvégső állapotot büntessük, miért ne lépjünk közbe még a folyamat elején? Járjon elzárás, esetleg javító-nevelő intézetbe való utalás azon közveszélyes munkakerülőknek, akik munkaidő alatt a késdobálókban lopják a napot, esetleg gyanúsan az utcán csellengenek, mintha éppen semmi dolguk nem lenne! Vagy talán elidegeníthetetlen emberi jog az életünk tönkretétele? A felelőtlenkedés, a haszontalan életforma propagálása?

És gyermekünk lelkének felkavarása talán sérthetetlen emberi jog? Mert a válások szép számmal vezetnek ilyen eredményhez – de hiába, úgy tűnik, a társadalom még nem érett meg ezen felelőtlen jogintézmény eltörlésére. Semmi baj, éljen csak mindenki továbbra is a maga és családja életének tönkretételéhez fűződő elidegeníthetetlen jogával, alkoholizáljunk és dohányozzunk eztán is, mintha a máj- és tüdőrákban való elhalálozás emberi jog lenne, hajrá, Alkotmánybíróság, hajrá, Szabó Máté!

De szerencsére a városvezetőket sem ejtették a fejükre. Tele vannak furfangos ötletekkel – vegyük csak például ezeket a legújabb kordonokat, melyek az aluljárók falától tíz centiméterre hirdetik, hogy azon belül tartózkodni tilos és csúszásveszélyes. Szükséges volt a munkaterület kialakítása, na – hol kisebb, hol nagyobb mértékben, attól függően, hogy hol mekkora területen van szükség az azonnali fertőtlenítésre.

És lőn, újra pozitív változások tapinthatóak az aluljárókban! Megszűnt a hajléktalanhelyzet! És még Szabó Máténak sem kellett engednie perverz világnézetéből – a hajléktalanoknak továbbra is joguk van megfagyni, csak éppen valahol máshol, távol a dolgozó emberek számára kialakított luxusaluljáróktól. A társadalmon kívül akarnak élni? Rendben, lelkük rajta, de akkor ne csak jelképesen tegyék – vonuljanak el valami elhagyatott erdőbe, vackolják be magukat egy bokorba, és leheljék ki ott a lelküket, ha annyira ragaszkodnak hozzá. Csak ne nagy nyilvánosság előtt hódoljanak állatias ösztöneiknek, könyörgök!

Mert, ha már L. Simon is az, legyünk mi is őszinték! Hát kit érdekel az, ha távol a normális emberektől döntenek úgy, hogy élnek a halálhoz fűződő elidegeníthetetlen emberi jogukkal? Kábé pont annyira aggódunk ezen, mint a járókelőknek közvetlenül az aluljáró fala melletti elcsúszásának veszélyén! Csak ne előttünk oszoljanak-bomoljanak-eresszenek levet, miközben épp az irodába mennénk napi nyolc órában Excel-táblázatokat gyártani, a társadalom hasznos elemeként működni. Hát kötelességünk nekünk, rendes állampolgároknak azt nézni, hogy ezek az életképtelen véglények fekszenek mindenütt?! Minek játsszák ott egyáltalán a mártírt, amikor mindenki tudja, hogy fűtött szállás és bőséges lakoma várja őket az üres helyekkel bőven rendelkező szállásokon? Hát nekik semmi nem elég, mit képzelnek egyáltalán magukról?!

Pedig mi csak jót akarunk nekik. Még megfáznak szegények.