Teadélután

Konzervatív-liberális közéleti-kulturális teadélután. holden.teadelutan@gmail.com

Friss topikok

Címkék

.Budapest (1) 1920 július 4 (1) 1956 (2) 1956. október 23. (1) 2006 (1) 2006 ősz (1) 2006 ősze (1) 2014 (2) 4K! (2) Ablonczy Balázs (1) abortusz (1) abortusztabletta (2) abszurd (1) abszurditás (1) Aczél Endre (1) áder jános (2) Áder János (2) adózás (1) aggodalom (1) Alaptörvény (5) Albert Camus (3) Alfahír (1) alfa szövetség (1) Alföldi Róbert (1) alkohol (1) alkotmány (4) Alkotmánybíróság (5) alkotmánymódosítás (4) alkotmányos szellemiség (1) alkotmányozás (2) államalapítás (1) államellenes bűncselekmények (1) államfő (1) alsó tagozat (1) általános iskola (1) aluljáró (1) aluljárók (2) Amerikai Egyesült Államok (2) Amerikai História X (1) Anders Breivik (1) Andrassew Iván (1) angol (1) Ángyán József (1) anonymous (1) Anonymous (1) antiszemitizmus (5) arabok (1) aranyérem (1) Arany Hajnal (1) Arisztotelész (1) artmozi (1) árvízvédelem (1) átmeneti segély (1) ATV (6) atv (2) augusztus 20. (1) Aurora (1) autonómiatüntetés (1) autoritás (1) avatara (1) Azerbajdzsán (4) azeri baltás gyilkos (1) azeri gyilkos (1) Az ellenállás melankóliája (1) Az Est (1) A hatodik koporsó (1) A la Carte (1) A muszlimok ártatlansága (1) A sötét lovag - Felemelkedés (1) A tanú (1) A Város Mindenkié (1) ba (1) Babarczy Eszter (1) bácsfi diána (1) Bajkó-Sokoray István (1) Bajnai Gordon (14) Balatonszárszó (1) Balavány György (4) Balogh Ákos Gergely (2) Balogh József (1) Balog Zoltán (2) balog zoltán (1) baloldal (4) baloldali (1) baltás gyilkos (1) Bándy Kata (1) Bánffy Miklós (1) Barabás Richárd (1) Barátok közt (1) Barikád (2) barikád (1) Bartos Cs. István (1) Bartus László (2) Batman (1) bayer zsolt (1) Bayer Zsolt (7) Bede Márton (1) bejegyzett élettársi kapcsolat (1) Békemenet (1) békemenet (1) Békés Bálint (1) Békés Márton (1) belföld (129) belföld. (1) belpolitika (5) Belváros (1) Bencsik János (1) Béres Zsuzsa (1) Berlinale (1) besúgók (1) Bibó István (1) Biszku Béla (2) Blaski József (1) Blikk (2) Blind Myself (1) blogbejegyzés (1) Bojtár Endre (2) Bokros Lajos (1) bolgár györgy (1) Borókai Gábor (1) Bors (1) börtönbüntetés (1) bosszú (1) Böszörményi Nagy Gergely (1) Btk. (1) Budaházy György (1) budai gyula (1) Budapest (1) Budapest Nyári Fesztivál (1) Budenz József (1) Budpest (1) Burzum (1) Buzna Viktor (1) Christopher Stevens (1) CIA (1) cigány (5) cigánygyilkosságok (1) cigányság (1) cigaretta (2) Civil a pályán (1) Civil kaszinó (1) Civil Összefogás Fórum (3) Coca-Cola (1) CÖF (1) Corvinus (1) cozma ítélet (1) cozma per (1) Cristian Mungiu (1) Csak a szél (1) családfogalom (1) családi dráma (1) családon belüli erőszak (2) Családvédelmi törvény (1) Csatáry László (4) Csáth Géza (1) Csatt (1) csillag születik (1) csipszadó (1) Csizmadia László (1) Csontos János (1) csontos jános (1) csoóri sándor (1) Csurka István (1) Czakó Gábor (1) czomba sándor (1) Damu Roland (1) Dániel Péter (2) dániel péter (2) David Lynch (1) Debreceni Egyetem (1) Debreczeni József (1) Dél-Korea (1) demagógia (1) demokrácia (1) Demokratikus Charta (1) demokratikus ellenzék (1) Demokratikus Koalíció (10) demokratikus koalíció (3) demonstráció (1) Dennis Dugan (1) Denver (1) Derzsi János (1) Dési János (2) Deutsch Tamás (1) diktátor (1) DK (6) dohánykoncesszió (4) dohányosok (1) dohányzás (1) domestic violance (1) domestic violence (1) Dopeman (2) Dörner György (3) Dorosz Dávid (1) dr. Helmeczy László (1) drachma (1) dráma (1) drog (1) Duna Tv (1) Duna World (1) edelény (1) édes hazám (1) Edmund Burke (1) Edward Snowden (1) Efraim Zuroff (1) egészség (1) egyenes beszéd (1) Egyesült Államok (1) egyetem (1) egyetemek (2) egyetemfoglalás (1) Egymillióan a magyar sajtószabadságért (1) Egymillióan a sajtószabadságért (1) egységesülés (1) Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (1) Együtt 2014 (8) elcsatolt (1) élettársi kapcsolat (1) Élet és Irodalom (6) élet menete (1) Élet Menete (1) elfogadás (1) elhatárolódás (1) ellenzéki összefogás (1) elnökválasztás (1) előítélet (1) előregisztráció (1) előzetes feliratkozás (1) előzetes regisztráció (3) elrettentő képek (1) élsport (1) ELTE (1) ELTE-BTK (1) ELTE BTK HÖK (2) elutasítás (1) emlékmű (1) Emmi (1) Endrésik Zsolt (1) endrésik zsolt (1) energiaitalok (1) Eörsi Mátyás (1) építőipar (1) érdekelvűség (1) Erdély (1) erdély (1) erdélyi magyarság (1) Erdős Virág (1) erdős virág (1) erkölcs (2) Érpatak (1) érpataki modell (1) érték (1) értékelvűség (1) értelmiség (1) Ertsey Katalin (2) Esterházy Péter (1) Észak-Korea (1) etika (1) euró (1) Európa (1) Európai Egyesült Államok (1) Európai Filmdíj (1) Európai Unió (4) Facebook (1) Farkasházy Tivadar (2) Farkas Attila Márton (1) Farkas Mihály (1) fasizmus (1) Fedél Nélkül (1) fékek és ellensúlyok (1) feljelentés (1) félkarú rabló (1) felmentés (1) felsőoktatás (5) fer (1) ferenciek tere (1) fidesz (4) Fidesz (33) Fidesz-KDNP (17) fidesz frakció (1) fidesz kdnp (1) film (6) filmdráma (1) filmszínház (1) filozófia (1) filozófus (1) filozófuspályázatok (1) finnugor nyelvrokonság (1) Fliegauf Bence (1) FN.hu (1) foglalkoztatást helyettesítő segély (1) Földes András (1) Földi Bence (1) Fónay Jenő (1) főrabbi (1) Foray Nándor (1) forgács istván (1) Forgács István (1) forradalom és szabadságharc (1) francia (1) franciaország (1) Francis Ciarán Tobin (1) françois hollande (1) fratanolo janos (1) Fricz Tamás (3) Füles (1) G. Fodor Gábor (2) Galamus (3) Garbai Ádám (1) Gárdonyi Géza (1) Gázai övezet (1) gazdaság (1) gazdaságpolitika (1) Gázos (1) Gelléri Andor Endre (2) genetika (1) Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1) Gergényi Péter (1) Gerő András (3) Gesztesi Károly (1) Gimes Miklós (1) gimnáziumok (1) Gintli Tibor (1) Giró-Szász András (1) gonosz (1) Görögország (2) Gréczy Zsolt (2) Guido Westerwelle (1) Gulyás Gergely (1) gyermeknevelés (1) gyilkosság (1) gyömrő (1) Gyöngyösi Márton (3) gyöngyöspata (1) György Péter (1) Gyulay Zsolt (1) gyülekezési szabadság (1) gyűlölet-bűncselekmény (1) gyűlöletbeszéd (1) Gyurcsány Ferenc (11) gyurcsány ferenc (3) Gyurta Dániel (1) háború (1) háborús bűnös (1) hackercsoport (1) Hadházy Ákos (2) HaHa (2) hajléktalanok (2) hajléktalanság (1) hajléktalanság kriminalizálása (1) halálbüntetés (1) Halász János (1) Hallgatói Hálózat (2) hallgatói önkormányzat (1) hallgatói szerződés (4) hallgatók (1) Hamvas Béla (2) Harangozó Tamás (1) Harcosok Klubja (1) határon túli magyarok (1) Haza és Haladás (1) házelnök (1) heller ágnes (2) Henry James (1) heteroszexualitás (2) Heti Válasz (4) hétköznapi élet (1) hírtv (1) HírTV (2) Hoffmann Rózsa (6) hóhelyzet (1) homoszexuálisok (1) homoszexualitás (2) HÖOK (1) horkay hörcher ferenc (1) horror (1) Horthy-kultusz (1) Horthy-rendszer (1) Horthy-szobor (2) horthy miklós (2) Horthy Miklós (3) horthy rendszer (1) horthy szobor (1) Hugh Grant (1) humántárgyak (1) Hunfalvy Pál (1) Huth Gergely (1) HVG (3) Hvg.hu (1) idegenforgalmi adó (1) ideológia (3) ifj. Lomnici Zoltán (1) Ifjú Demokraták (1) igazgatók (1) Immanuel Kant (2) index (1) Index (2) információs önrendelkezési jog (1) iPhone (1) iPhone5 (1) Irán (1) irodalom (1) írók (1) iskola (2) iskolai köpeny (1) István király (1) iszlámellenesség (1) iszlamizálódás (1) ítélet (1) Izrael (2) izraelita (1) jáksó lászló (1) James Holmes (1) játékgép (1) játékgépek (1) játékterem (1) Jávor Benedek (3) jean marie le pen (1) jegybank (1) jegybankelnök (1) Jelenits István (1) Jesz (2) Jeszenszky Géza (1) Jobbik (32) jobbik (5) Jobbklikk (1) jobboldal (6) jobboldali (1) jog (2) John Rawls (1) Jókai Mór (1) Jólét és szabadság (1) juhász oszkár (1) Juhász Péter (3) Kádár János (1) Kálmán C. György (2) Kálmán Olga (3) kálmán olga (1) Kaltenbach Jenő (1) kampány (1) Karácsony Gergely (4) Karinthy Frigyes (1) Károlyi Mihály (1) Kárpátia (1) Karsay Dorottya (1) Karvalits Ferenc (1) kaszinó (1) katasztrófavédelem (1) Kaufer Virág (1) KDNP (2) kdnp (1) kelet (1) keleti nyitás (3) Kemal Atatürk (1) kemény istván (1) kenó (1) Képviselő Vágta (1) Kerék-Bárczy Szabolcs (1) kereki (2) Kerényi Imre (1) kereszténydemokrata (1) keretszámok (1) Kertész Ákos (1) Kertész Imre (1) kétharmad (1) kétosztatúság (1) két tannyelvű oktatás (1) KIM (1) Kim Dzsong Un (1) Kim Lane Scheppele (1) Kína (2) Kínai Kálmán és Trágár Tóni (1) kínai kiállítás (1) kínai tárlat (1) Kisgazda Polgári Szövetségpárt (1) Klebelsberg Iskolafenntartó Központ (1) klubrádió (1) koalíció (1) Kocsis Máté (1) kocsma (1) kóla (1) komédia (1) komment (1) kommentelők (2) kommunista (2) kommunisták (1) kommunista diktatúra (1) kommunizmus (3) konzervativizmus (1) Konzervatórium (1) konzultáció (1) Kopácsi Sándor (1) korlokál (1) kormány (1) kormánybírálatok. (1) kormányváltás (1) Kőszeg (1) Kós Károly (1) Kovács Zoltán (2) Kövér László (3) Köves Slomó (2) közélet (1) Közép-Európa (1) középiskolák (1) közérdekű adatközlés (1) Közgép (1) köznevelési törvény (1) közoktatás (1) Központi Nyomozó Főügyészség (2) köztársasági elnök (1) Krasznahorkai László (1) Kubatov-lista (1) Kubatov Gábor (1) külföld (19) kultúra (5) kulturális műsorok (1) kultúrkörök (1) kultúrpolitika (1) Kumin Ferenc (1) kúria (1) Kuruc.info (2) kuruc.info (1) Kurultaj (1) l. simon lászló (1) L. Simon László (1) Laborc Sándor (2) Lánczi András (5) Lángh Júlia (1) Lázár János (2) Lehet Más a Politika (3) Lehet Más A Politika (1) Lendvai Ildikó (1) levél (1) Lezsák Sándor (1) liberális (1) Liptai Claudia (1) Liu Kongxi (1) LMP (20) lmp (1) londoni magyar magvetők (1) losonczy pál (1) lottó (1) Ludassy Mária (1) lukasz papademosz (1) Lupo (1) lutri (1) L Simon László (1) M1 (1) M2 (1) magánélet (1) magazinműsorok (1) magyar (3) Magyarok Nyilai (1) Magyarország (3) magyarország (2) magyarság (1) Magyar Élet Menete (1) Magyar Fruzsina (1) Magyar Hírlap (3) Magyar Írószövetség (1) magyar kommunista munkáspárt (1) Magyar Mesék (1) Magyar Motoros Menet (1) magyar narancs (2) Magyar Narancs (4) Magyar Nemzet (6) Magyar Nemzeti Bank (1) Magyar Szocialista Párt (1) Magyar Vizsla (1) Maléter Pál (1) Mandiner (4) Mansfeld László (1) Mansfeld Péter (3) Mány Erzsébet (1) Márai Sándor (1) Marcel Duchamp (1) Margaret Thatcher (1) marian cozma (1) marine le pen (1) Marlon Wayans (1) Marosvásárhely (1) marslakók (1) Márta István (1) Maruzsa Zoltán (1) másság (1) matematikus (1) Matolcsy György (2) Mátsik György (3) mazsihisz (1) MDF (1) Mécs Imre (1) média (2) médiatanács (2) Medvigy Endre (1) melegfelvonulás (1) Meleg Büszkeség Menete (1) meleg méltóság menete (1) Mesterházy Attila (1) mestyán ádám (1) mészáros jános elek (1) Mihancsik Zsófia (1) Mika Tivadar Mulató (1) Milla (4) Mindszenty Andrea (1) MNB (1) molnár csaba (1) Molnár Csaba (2) monetáris politika (1) Monty Python (1) Móricz Zsigmond (1) motorosok (1) motoros felvonulás (1) mozi (1) Mr Oizo (1) MSZP (18) mszp (1) MSZP-SZDSZ (1) MTI (2) mti (1) MTV (2) MTVA (1) munkáspárt 2006 (1) munka törvénykönyve (1) muszlimok (2) művészmozi (1) N. Kósa Judit (1) náci (2) nagykövet (1) nagytőkések (1) Nagy Imre (1) NANE Egyesület (1) napraforgoblog (1) nat (1) Navracsics Tibor (4) navracsics tibor (2) Neelie Kroes (1) német (1) Németország (1) német gyerekhíradó (1) Nemzetbiztonsági Hivatal (1) Nemzetbiztonsági Ügynökség (1) nemzetegyesítés (1) nemzeti dohánybolt (1) Nemzeti Dohánykereskedelmi Zrt. (1) Nemzeti Érzelmű Motorosok (2) nemzeti front (1) nemzeti identitás (1) Nemzeti Könyvtár (1) nemzeti konzultáció 2012 (1) nemzeti média és hírközlési hatóság (1) nemzeti radikalizmus (1) Nemzeti Színház (1) nemzetpolitika (1) Nem félünk a farkastól (1) népegészségügyi termékadó (1) Népszabadság (3) Népszava (4) Niccoló Macchiavelli (1) Nick Thorpe (1) nicolas sarkozy (1) nmhh (1) Norvégia (1) Novák Előd (4) november 4. (1) NSA (1) nyaraló (1) nyelvészet (1) nyílt levél (1) nyirő józsef (3) Nyirő József (2) nyugat (1) nyugdíjasok (1) Odeon-Lloyd (1) oktatás (3) oktatási államtitkár (1) október 23. (1) oláh cigány (1) oligarcha (1) Olimpia (1) orbán ottó (1) Orbán Viktor (22) orbán viktor (2) Ordosz műhely (1) örmények (1) Örményország (1) örömszerzés (1) orosz (2) Oroszország (3) Orosz Mihály Zoltán (1) Országgyűlés (1) Örülünk Vincent (1) Oscar-díj (1) Oslo (1) őszödi beszéd (1) Osztolykán Ágnes (1) ösztöndíj-program (1) pacem in utero (1) Palesztina (1) Pál Ferenc (1) Papcsák Ferenc (1) Papp László Tamás (1) Parajelenségek (1) Parajelenségek 4 (1) Paranormal Activity (1) Paranormal Activity 4 (1) Páratlan Oldal (1) Párbeszéd Magyarországért (1) Párbeszéd Magyarországért Párt (1) párkapcsolat (1) Parlament (3) pártalakítás (1) pártalapítás (1) pártállam (1) pártállami múlt (1) Parti Nagy Lajos (4) parti nagy lajos (1) pártok (1) pártpolitika (1) Paszok (1) Paul Lendvai (3) Pécsi Tudományegyetem (1) pénznyerés (1) pénznyerő automata (1) per (1) Pesti Barnabás (1) pető péter (1) Petrás János (1) petri györgy (1) Pindroch Tamás (1) Pityinger László (1) plágium (1) Pogonyi Szabolcs (1) polgárháború (1) polgári védelmi szolgálat (1) polgármester (1) Polgár Tamás (1) politika (1) politikai korrektség (1) Polt Péter (2) Pomogáts Béla (1) Pongrátz Gergely (1) populizmus (1) Portik Tamás (3) Pörzse Sándor (1) Pozsgay Imre (1) Pozsonyi Ádám (2) Pride (1) Prohászka Ottokár (1) prostituált (1) pszichedelikumok (1) punk (2) punkok (1) Pussy Riot (3) puzsér róbert (1) Puzsér Róbert (2) quantum xxl (1) Quentin Dupieux (1) radikáljobb (1) Radnóti Sándor (1) Radu Jude (1) Ramil Sahib Safarov (1) rap (1) rasszizmus (2) reáltárgyak (1) Recep Tayyip Erdogan (1) Reguly Antal (1) rejtély (1) rendszeres szociális segély (1) rendszerváltás (1) részösztöndíj (1) réthelyi miklós (1) rezsicsökkentés (2) Ribling Tamás (1) rikkancs (1) RMDSZ (3) Rogán Antal (2) röghöz kötés (1) roma (5) Románia (5) románia (1) romániai magyarság (1) román film (1) Romsics Ignác (1) Rónai Egon (1) Róna Péter (1) rongálás (1) Ron Werber (2) Rostás Árpád (1) Rózsa Misi (1) rozs szabolcs (1) ru 486 (1) S. Terézia (1) Sabater (1) Sajnovics János (1) sajtószabadság (2) Salát Gergely (1) Salkaházi Sára (1) Samuel Beckett (1) schein gábor (1) Schein Gábor (1) Scheiring Gábor (3) Schiffer András (8) schmitt pál (1) Schmitt Pál (1) Schmuck Andor (1) schweitzer józsef (3) segély (1) Selmeczi Gabriella (1) sértegetés (1) Seszták Ágnes (2) Setét Jenő (1) Simor András (1) Sinkovics Ferenc (1) Sólyom László (2) Stier Gábor (1) Stohl András (1) Strabag (1) Stumpf András (1) Sukoró (1) szabadság (2) Szabó Anett (1) szabó dezső (1) Szabó Gábor (1) Szabó Máté (1) Szabó Tímea (1) Szabó Zoltán (1) Szájer József (1) Szajlai Csaba (1) szakdolgozat (3) szalai annamária (1) szálinger balázs (1) Szaniszló Ferenc (2) Szanyi Tibor (2) szappanopera (1) szárszói találkozó (1) Szarvas Koppány Bendegúz (1) Szávay István (1) Századvég (1) SZDSZ (2) Szegedi Csanád (2) Szegedi Márton (1) Szegedi Tudományegyetem (1) székelyföld (1) szélsőjobb (1) Szemerédi Endre (1) Szentesi Zöldi László (1) Szent Ágoston (1) Szent István (1) szépirodalom (3) Szépművészeti Múzeum (1) szerencsejáték (1) Szerencsés Károly (1) szex (1) Szijjártó Péter (1) Szilágyi Ákos (1) szilágyi ákos (1) Szilágyi Áron (1) Szilágyi György (1) Szilvásy György (1) Szily László (2) színház (3) Sziriza (1) szobor (2) Szociális Konzultáció (1) szocializmus (1) Szociálliberális Unió (2) szőcs géza (1) szólásszabadság (2) Szolidaritás (2) szórakozóhely (1) Szűrös Mátyás (1) szuverenitás (1) Tallián Miklós (1) támadás (1) Táncsics-díj (2) Táncsics Mihály-díj (1) tandíj (2) tankönyv (1) Tarlós István (2) társadalom (1) tehetségkutató (1) tekintély (1) telekomadó (1) Temesi József (1) térey jános (1) természetfeletti jelenségek (1) terror (1) terrorizmus (1) Tersánszky Józsi Jenő (2) területek (1) théophile delcassé (1) Thomas Hobbes (1) thriller (2) tilos rádió (1) tiltás (1) Tisza István (1) titkosszolgálat (1) titok (1) Tokaji Írótábor (1) Tőkéczki László (1) Tőkés László (1) Tomcat (1) tömeggyilkosság (2) Torkos Matild (1) Tormay Cécile (3) Törökország (2) történelem (1) történész (1) történetírás (1) tőrvívó (1) tóth krisztina (1) Tóth Luca (1) trafik (4) trafikpályázat (2) trafikpályázatok (1) trafiktörvény (3) trafikügy (2) Traian (1) Traian Băsescu (1) Traian Basescu (2) Tranzit Fesztivál (1) trianon (2) Tristan Tzara (1) tudatmódosító szerek (1) tüntetés (1) tüntetések (1) turul (1) Tusványos (1) ügynöklista (1) ügynökök (1) újratemetés (1) újságírás (2) újságíró (1) újságírók (2) Újszínház (2) Új Demokrácia (1) új pártok (1) Ungváry Krisztián (4) USL (2) úszó (1) utcanevek (1) Vadai Ágnes (2) vádaskodás (1) Vágó Gábor (2) Vágó István (1) választás (4) választási feliratkozás (1) választási regisztráció (1) választások (1) választójog (1) választójogi törvény (1) Vámbéry Ármin (1) Váncsa István (1) Varga Béla (1) Varga István (1) Varg Vikernes (1) Vári György (1) városliget (1) Vásárhelyi Mária (1) véleményszabadság (1) vendetta (1) verbális erőszak (1) vérfertőzés (1) vers (1) versailles (1) Veszprém (1) Victor Ponta (5) Vidámpark (1) videó (1) Vidnyánszky Attila (1) Vígszínház (1) vita (1) vitaműsor (1) Viviane Reding (1) Vlagyimir Putyin (1) Vona Gábor (8) vona gábor (1) vörös csillag (1) V for Vendetta (1) Wass Albert (3) wass albert (1) Witold Gombrowicz (1) Wittner Mária (1) Wrong (1) XX. század (1) Zagyva György Gyula (3) Zámbó Árpy (1) Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat (1) Zsebők Csaba (1) zsidó (3) Zsidó Nyári Fesztivál (1) zsidó szervezetek (1) Zsiga Marcell (1) zsűritag (1) Zugló (1) Címkefelhő

Portik portékája

2013.04.24. 02:43 | Lakner Dávid | 133 komment

Igazából semmi meglepő nincs az egész Portik-Laborc-Szilvásy-ügyben, komolyan. Ahogy a Véleményvezér is írta, az MSZP-nek nagyrészt épp azért kellett 2010-ben ilyen csúfos vereséget szenvednie, mert politikusaik egyik fő attribútumává a korrupciókészség vált. Egyre-másra derültek ki gyanús ügyleteik, és ezeknek élét a legkevésbé sem enyhítette, hogy saját kormányzásuk ideje alatt buktak le több ízben is – éppen hogy mutatta, hogy bár szerencsére az igazságszolgáltatást nem sikerült maguk alá gyűrniük, de törvénytelen üzelmeik leleplezése pártpolitikai jellegű lejáratástól függetlenül jöhetett létre. Bár a 2010-es kormányváltás után nagyban próbáltak arra támaszkodni (például most Szilvásy György, vagy vegyük csak Hagyó Miklós és Gyurcsány Ferenc példáját), hogy ellenük koncepciózus eljárás folyik: a tisztán látást pedig nehezítette a Fidesz valóban létező elszámoltatási szándéka, ami aztán lufiként pukkanhatott ki, sok-sok bosszúszomjas jobboldali nagy bánatára.

A volt Nemzetbiztonsági Hivatal (jelenleg: Alkotmányvédelmi Hivatal) környékéről azonban már eddig is tudni lehetett, hogy nem épp a legtisztességesebb emberek gyűjtőhelyeként működött az előző kormány regnálásának idején: a keresett bűnözővel, Portik Tamással való összejátszás már tavaly világossá vált, most pedig a titkosszolgálatok és a maffia egyeztetéseinek a tartalma is a nyilvánosság elé került. A leirat valójában közhelyesebb nem is lehetne: adott egy jelentéktelen figura, aki a kezébe került hatalomtól végre valakinek érezheti magát, illetve egy szorongó, gyilkosságokban közrejátszó ember, aki hosszú ideig bujkált a felelősségre vonás elől, de arra mindig büszke volt, hogy befolyásos barátainak megléte azért némi biztonságérzettel töltheti el. A politikus és a bűnöző is elképesztően fontosnak hiheti magát, hogy ilyen becses társaságban tölti idejét: Laborc Sándor úgy képzelheti, kezében tartja az alvilág egyik legbefolyásosabb alakját, Portik meg megállíthatatlannak látja magát – mint azt a Heti Válasz korábban megírta, a Portik érdekeltségében álló Energol Rt. egykori vezetői Horn Gyulát is csak akként emlegették, mint aki öt perc alatt hívja vissza őket. Portikról egyébként az is kiderült, szintén a Heti Válasz egy számából, hogy még egy film főszereplőjének karakterét is róla mintázhatták: a Kaméleon készítői persze tagadtak, de vitathatatlan, hogy ez is nagyon beleillik egy hasonló, nevelőotthonból a maffia soraiba kerülő, feleségét a világ elől elzáró hitvány alak portréjába.

Mintha csak egy amerikai akciófilmben lennénk: a szereplők ennél banálisabb figurákat már nem is testesíthetnének meg, a sztori embertelenebb és szánalmasabb nem is nagyon lehetne. Az pedig a legriasztóbb az egészben, hogy ez csak egy kis szelete lehet a nagy egésznek: hogy a hatalom szolgálata mennyi-mennyi undorító akciót termelhet ki nap mint nap. Az MSZP persze nyugodt lehet: a magyar politikai életben még mindig vezeti az efféle ügyletek végrehajtásában a rangsort, ami köszönhető politikusainak jellemtelensége mellett azok elképesztő ügyetlenségének is. Legalábbis erről árulkodik Szilvásy beszámolója is: az egykori miniszter szerint a Portik-Laborc beszélgetést a „szokásos módon irattározták az előző kormányzati ciklusban”, így azzal gond nem lehet. Ráadásul Szilvásy hozzáteszi az ultimate érvet is: szerinte politikai motiváció nem lehetett a háttérben, amit jól mutat, hogy „a titkosszolgálati eszközökkel szerzett információkból semmit nem használt fel az akkori kormány politikai riválisai lejáratására”. Milyen tisztességesek is végső soron, nemde? Fel is használhatták volna, de nem tették, ami jól mutatja, hogy csak szimplán egy vállalhatatlan, botrányos eszmecserét folytattak le az évtizedes bűnözővel, meglebegtetve azért némi lejáratási szándékot is, de hát ez már csak az esemény szellemének-jellegének szólt. De ne legyünk igazságtalanok: Portik minden bizonnyal felbecsülhetetlen értékű információkkal látta el őket, amely aztán nagyban elősegíthette, hogy aztán igazán senkit ne leplezzenek le, de legalább elmondhassák, hogy cseverésztek az elmúlt tíz év legsötétebb üzelmeiben részt vállaló Portik Tamással. Ez volt utóbbi portékája az MSZP számára: némi bizalmas információ, hadd érezzék nemzetünk vezetői úgy, hogy jelentőségteljes titkok kerültek a birtokukba. Mert így megy ez már csak demokrácia idején.

Jellemző, hogy a Demokratikus Koalíció is próbálja játszani a hülyét: Gyurcsány Ferenc pártja kijelentette, hogy a jegyzőkönyv így anonimizálva értelmezhetetlen, és követelik, hogy valaki mondja meg nekik, ki az az X és ki az a G. Persze, a kínlódás érthető, Gyurcsány kormányzása alatt zajlott az egész vállalhatatlanság, amire Bajnai újdonsült baráti köre szeret is rámutatni: Karácsony Gergely például Facebook-oldalán képes volt kijelenteni, hogy az ilyen ügyek miatt van szükség korszakváltásra – majd az adekvát „és ezt így hogy?”-kérdésre leszögezte, hogy Bajnai volt az, aki Laborcot leváltotta. Ha csak úgy nem – végül is, az SZDSZ is azért állt össze annak idején az MSZP-vel, hogy őrkutyaként figyelhesse a szocialisták kormányzását. El lehet képzelni, Karácsonyék mennyire lennének hatékony kerékkötői az újból a hatalomba kerülő pénztalicskázók tevékenységének.

Aki a Gyurcsány-korszak emblematikus gazembereitől többet várt, az tényleg megérdemli, hogy efféle sötét alakoktól reméljen korszakváltást a közéletben. Csak sajnálni lehet, hogy olyan tisztességes politikusok is, mint amilyenek a Párbeszéd Magyarországért alapítói, elképzelhetőnek tartják az ancien régime hatalom- és pénzfüggő karaktereivel való együttműködést a mostani kormány leváltásának érdekében – mert tény, hogy a jelenlegieknek is rengeteg vállalhatatlan húzásuk van, de az egész egyszerűen nem igaz, hogy rosszabb lenne bármi is, mint az előző kormányok idején.

· 1 trackback

Címkék: belföld MSZP Gyurcsány Ferenc Demokratikus Koalíció Karácsony Gergely Portik Tamás Laborc Sándor Szilvásy György Nemzetbiztonsági Hivatal

A méltóságot sértő tüntetés

2013.04.09. 11:38 | Lakner Dávid | 24 komment

Orbán Viktor parlamenti felszólalásában jelentette be, hogy utasítja Pintér Sándor belügyminisztert az Adj gázt! motoros vonulás betiltására – vagyis arra, hogy az élet menetével egy napon „ne lehessen olyan típusú politikai természetű rendezvényeket tartani, amelyek sérthetnék a felvonulók emberi méltóságát”. Az Orbánhoz azonnali kérdést intéző, MSZP-s Steiner Pál megköszönte a miniszterelnök válaszát, az MSZP pedig megtapsolta a bejelentést.

A Tutiblog viszont rögvest legyártotta az Orbánon előtte is, utána is sopánkodó Lucy-s mémet, egyúttal pedig elképesztő méreteket öltött az egy főre eső „van sapka, nincs sapka”-kommentelgetés: szinte hihetetlen, de műveltebb emberek sem szalasztották el a hatalmas felismerésnek szánt poén beírását, amely inkább csak a fideszes kommentelők vágyainak adott hangot. Mert nézzük, kik is ítélték el a tüntetés betiltását: Szily László a Cink-en, Miklósi Gábor az Index-en, illetve megemlítette visszás voltát Balogh Ákos Gergely is a Mandiner-en. Ők követeltek bármit is korábban a miniszterelnöktől? Leírták bárhol is, hogy várják Orbán közbelépését? Egyáltalán: megemlítették bárhol, komment vagy akár csak az utcán fülbe sugdosás formájában, hogy szerintük ezt a tüntetést be kellene tiltani?

Persze, a Nemzeti Érzelmű Motorosok ízléstelen nevű vonulgatásáról sokan sok rosszat leírtak – például magam is. Valóban sértő volt ebben a kontextusban a demonstrációjuk neve és valóban, szerintem a tüntetésük is csak frusztrált lelkük megnyugtatását szolgálta volna. Papíron ugyan a magyar földért és a devizahitelesekért motoroztak volna, ám az eset utóélete is jól mutatja, mennyire érdekelte ez őket: inkább csak cinikuskodtak, próbáltak a Mazsihisz-szel kardozni, a rendőrségi elutasítás óta pedig hevesen zsidóznak Facebook-oldalukon. Valóban antiszemiták, még ha a tüntetés nevét csak rossz szóviccnek is szánta ez a szánalmas bagázs – ráadásul be is bizonyították, hogy a magyar érdekek helyett jobban érdekli őket a zsidózás és a cinikus picsogás.

De ezek főként ízlésbeli problémák. Nem követeltem, hogy tiltsák be a tüntetésüket és most nem is örülök neki. Demokráciában ugyanis senkinek a tüntetését nem lehet betiltani, mondván, az méltóságot sértene, esetleg provokálna. Minden tüntetés provokál, minden tüntetés méltóságot sérthet. Amíg viszont törvényes keretek között marad egy demonstráció, addig nincs elég indok a gyülekezési- és véleménynyilvánítási szabadság megsértésére. Hiszen ezek után mindenre ráhúzható lenne ez: hát nem sérti egyesek méltóságát például a melegfelvonulás? A melegekét pedig az ellentüntetés? A békemenet nem provokál? Hagyjuk már a hülyeségeket.

Van egy határ – mondják sokan, esetleg még hozzáteszik, hogy persze, tényleg nem a miniszterelnöknek kellett volna ez ügyben intézkednie. De azt lenne jó megérteni, hogy nem, nincs határ. Demokráciában veszélyes élni, valóban: tüntethetnek a szabadság ellenségei is, amíg a törvényeket betartják és nem korlátozzák mások szabadságát – márpedig egy ízléstelen nevű, amúgy Árpád-sávos zászlókkal felszerelt és csak motorbőgetésből álló demonstráció nem sértette volna senkinek sem aránytalanul a szabadságát. És, nem kell félni, ők így is fognak motorozni: hogy csak azért is megmutassák mindenkinek. Mert a motoros vonulgatók ilyenek – nem szól ez már se devizásokról, se magyar földről, de még „zsidókról” sem annyira: csak és kizárólag saját magukról. Azt meg, hogy közösen motorozzanak, úgysem fogják tudni megakadályozni.

Egyébként, visszatérve a van sapka-poénkodásra: Sebes György és Para-Kovács Imre már örömködött egyet a betiltáson. Az MSZP pedig tapsolt, ahogy említettem. Persze, értem én, hogy Deutsch Tamásnak és a Tutiblognak kellemetlen dolog ilyen társaságba keveredni és mielőbb próbálják maguktól jó messzire eltolni őket. De nem. A „nácik” szabadságáért nem aggódik a vesszenorbánozó réteg: ők ugyanis kifejezetten úgy gondolják, hogy a „náciknak” nincsenek jogaik. A Demokratikusnak csúfolt Koalíció még a Jobbikot is betiltaná. Mert szerintük is van egy határ – hogy hol, azt meg nyilván ők fogják megszabni.

Hol demokrácia van, ott viszont nincs határ. A szólás-, véleménynyilvánítási- és gyülekezési szabadság tekintetében legalábbis biztosan nincs. Persze, mások szabadságát továbbra sem lehet aránytalanul akadályozni. Provokatív tüntetéseket viszont eztán is fognak tartani – ki ízlésesebben, ki ízléstelenebbül.

· 1 trackback

Címkék: belföld gyülekezési szabadság élet menete motoros felvonulás Nemzeti Érzelmű Motorosok

Hazánk elgázosítói

2013.04.08. 10:47 | Lakner Dávid | 12 komment

Másodjára szervezne Adj gázt! néven motoros felvonulást a Magyar Motoros Menet, karöltve (vagy azon belül is) a Nemzeti Érzelmű Motorosokkal: olyan motorbiciklis radikáljobbos fazonokkal, akik már 2006 őszén is motorokkal vonultak Gyurcsány ellen, a Jobbik feltörése óta pedig a párt programjának és elképzeléseinek lelkes támogatói. Bár piros-fehér-zöldre maszkírozzák magukat, valójában egy jól behatárolható rétegről van szó: arról, amelyik a Kuruc.infót tekinti „az igazság kinyilvánítójá”-nak, amely az Árpád-sávos zászlótól tartja magyarnak magát és amely a keresztény magyar erkölcs nevében írja ki ízléstelenül a Magyar Élet Menetével egy napra szervezett felvonulására névként, hogy „Adj gázt!”, majd mossa kezeit, ha valaki ebből a holokausztra és a XX. század egyik legnagyobb tragédiájára asszociál. Mert nemcsak primitívek: cinikusak és hazugok is.

De hagyjuk is most a holokausztot, a zsidóságot, a XX. századot. Nézzük inkább, mivel próbálják ezek a derék hazafiak felhívni Magyarország problémáira a figyelmet: egy fél Budapestet átszelő motoros felvonulással. Mit is szimbolizálnak tulajdonképpen a motorok? Állítólag a szabadságot – tehát azt, hogy tulajdonosa szabadon száguldozhat fel s alá, a szél belekaphat közben bőrdzsekijébe, ő pedig szabadon érezheti magát az univerzum királyának. A motorozás a legöncélúbb, legértelmetlenebb és egyik legkártékonyabb sport: míg az autónak és a tömegközlekedésnek legalább annyi haszna van, hogy az ember gyorsabban eljuthat a segítségével A-ból B-be, addig a nem egy meghatározott úticélt maga elő tűző motorozgatás másra nem jó, minthogy az adott személy megmutathassa a nagyvilágnak, ki is ő valójában – a motoros felvonulás pedig ugyanez csoportjelleget öltve, megspékelve az egészet valami hihetetlen hangzavarral és bűzlő füstréteggel. A motoros szubkultúra tökéletesen lefedi az önmagukat nemzetinek hazudó radikáljobbosok kultúráját is: öncélúak, destruktívak, képmutatóak és hazugok.

Egy motoros felvonulás eleve nem szolgálhatja a magyarság érdekét, hiszen a mi levegőnket szennyezik koncentráltan és előre megfontolt szándékkal, ráadásul a mi beszélgetésünkbe vágnak bele zajkeltésükkel, a mi látóterünket ködösítik el saját öncélú produkciójuknak salakanyagával. Egyszóval: egy motoros menet valóban nagyon precízen kifejezi azt, amit egyesek itt a többi ember napi életterének elgázosításával művelnek. Mindezt most állítólag a magyar föld és a devizahitelesek védelmében teszik: mondani sem kell, mennyit segít a magyar földön amúgy, hogy efféle értelmetlen gépek tapodják sokat szenvedett valóját; a lehetetlen helyzetbe került devizahiteleseknek pedig nyilván jót fog tenni, hogy a jobbikos érzelmű motorosok telefüstölik a várost, főként, ha efféle ízléstelen szóviccekkel még azt is elérik, hogy addig se a devizahitelesek problémájával foglalkozzon a kormány és a közélet, hanem az ő elvtelen humorparádéjukkal. És mit csinálnak ők, látván, hogy valóban felháborodást generáltak? Cinikus mosollyal hadonásznak, hogy de ők nem is úgy gondolták, meg hogy jajj, ez csak egy motoros szakkifejezés – mert ők valóban ennyire hülyének nézik az embereket. Izrael politikájának elutasítójának hazudják magukat, miközben csak ócska antiszemiták, a magyar érdekek védelmét hangoztatják úton-útfélen, miközben csak a a magyar levegőt teszik tönkre saját kis gyermeteg szórakozásukkal.

Felvonulnak zászlókkal, bilétákkal, jelképekkel – mutogatják magukat a fél városnak, arcukon kaján vigyorral:„höhöhö, már megint ránk figyeltek, hát most nézzetek ide, kis bugrisok”. Majd leszállnak, szájuk pedig panaszos sírásra görbül, s valahogy ekként nyervákolnak: „mi, ártatlan magyar emberek”, meg hogy „mi, akiket folyton csak bántanak, nem tűrjük”, meg hogy „büszkén, bátran, délceg szívvel és tüzesen dobogó szívvel”.

És mikor már egész életterünket elgázosították saját ormótlan és kontraproduktív butaságukkal, majd felvonult ellenük a teljes elit, elképesztően túlértékelve eme egész, ízléstelen vircsaftot, nyafka tinilányként elvonulnak a sarokba és nyifegnek, nyühögnek, szepegnek és szüpögnek – az orrukon, „e roppant trombitán”. Igazságosztóknak hiszik magukat, épp, mint azok, kik majdan ellenük kongatják a vészharangot – a magára valamit is adó emberfajta pedig zsörtölődik egy keveset, majd bosszankodva észreveszi, hogy már megint a szellemi rövidnadrágokon való bosszankodásra pazarolta drága idejét – mint aki halkan belelépett.

· 2 trackback

Címkék: zsidó belföld motorosok Jobbik Élet Menete Magyar Motoros Menet Nemzeti Érzelmű Motorosok

Hittek és megcsalattak

2013.04.04. 09:08 | Lakner Dávid | 12 komment

 

„És az én fajom? Én nem félhetek a fajomért!? Az én fajom nem szenvedett eleget?!
/Szabó Dezső/

Magyarnak lenni, ez jelent valami állandó édes-bús állapotot is, a folyamatos bizakodást és a minduntalan megcsalatást, a bizodalmat az egyszerű szavakban és a gyors, fájdalmas kiábrándulást. Kétségkívül ezt az érzületet a mai pártok közül a Jobbik tudta a legegyértelműbben magáévá tenni: ráadásul nem is csak későbbi éveiben, hanem már a 2002-2003-as megalakulásuk során, amikor is ifjúsági mozgalomból párttá (illetve pártszerű jelleget öltő mozgalommá) nőtte ki magát. Ezt az időszakot hűen leképezi a fent látható kisfilm, melyből egyértelműen kiderül: a Jobbik tagjai már a korai években azokból a frusztrált fiatalokból kerültek ki, akik folyamatosan elárulva érezték magukat, akik mindegyre úgy gondolták, ők mindent megtesznek a szolgált ügyért, ám mégsem részesülnek cserébe a jól kiérdemelt megbecsülésből.

Mert milyen is lehetne a lelkülete, a meghatározó jellege egy olyan pártnak, amely a „Viktor! Viktor!” skandálásból növi ki magát, legitimációját pedig egy választás eredményének el nem fogadásából eredezteti? Egyúttal nagyon precíz kép ez a 2002 utáni Fideszről is: a párt talán ott mutatta ki először igazán foga fehérjét, amikor is képtelen voltak elfogadni egy demokratikus megmérettetés végeredményét, újraszámlálásért kiáltott, ám miután a felheccelt fiatalok komolyan is vették a szavait, kihátrált mögülük, mosta kezeit. „Láttam a rendőri brutalitást és ez nagyon kijózanító hatású volt” – meséli Szabó Gábor pártigazgató, aki hozzá is teszi: „Fölbiztatták őket [az Erzsébet hídnál tüntetőket - L.D.], majd magukra hagyták”. Ez pedig valóban már arról a Fideszről árulkodik, amelyik 2002-ben sem volt rest elég komoly vádakat megfogalmazni, ám amikor azokat egyesek tényleg komolyan vették, akkor az egész forradalmasdihoz valahogy már nem fűlött a foga.

Valóban tragikomikus nézni, ahogy a szép, ám hamis szlogenekbe mindenüket beletevő fiatalokkal úgy játszadoznak a körülmények és a magukat komolyan soha nem vevő politikai szereplők, ahogy csak kedvük tartja – borzasztó, hogy a meggondolatlanságra és a heveskedésre mindig hajlamos fiatalságot hamis illúziókba ringatják, majd kegyetlen pofonnal válaszolnak, amikor azok akár ököllel is megvédenék a jól hangzó szólamokat.

Tiszta és a már nem annyira fiatalok esetében kevésbé tiszta tekintetek, ám egy közös mindegyikük esetében: valami dühödt elszántságot, az „és velem mi lesz?” kérdésen való folyamatos rágódást, gyors és egyszerű válaszokba vetett menthetetlen bizalmat mutatnak mind, majd megfogalmazzák ugyanazt a kérdést. „Én már nem is lehetek büszke a magyarságomra?” – amire a válasz fejben soha nem az, hogy „Kit érdekeltek, akkor is az leszek”, hanem – kiábrándultsággal vegyes dühödt pátosszal – valami ehhez hasonló: „Ti elárultatok engem, csapataink mától harcban állnak”. Mert kell az önérzet, kell a sértettség, kell, hogy valakinek igaza legyen – az nem lehet, hogy...

1000 Forint a „Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!” CD – kiáltja Szabó Gábor egy polgári körös rendezvényen, már a 2002-es választások után, és ott van ebben a pillanatban a Jobbik múltja és jelene is: a lelkes asszisztálás valamihez, ami igazából csak jelszavakban létezik, a csalódott útkeresés, a legszentebb érzések árucikké és anyagi-politikai matériává való silányítása. Annál is inkább, mert így folytatja: „Három dal Orbán Viktor hangjával, egy dal Medgyessy Péter öööö-zésével”. Egyszerűség, kiábrándultság, nevetségesség, „csak azért is megmutatom”–jelleg – miféle politikai közösség lehet az, amelyik így kezdi útját, már akkor is mentesen bármiféle valódi szépségtől, a kívülállókra is könnyedén átragadó lelkesültségtől? Érdemes például megnézni a Fidesznek ezt a videóját, még a rendszerváltás idejéből: ha valódi felszabadultság-érzetre és frusztráltságtól mentes pillanatra vagyunk kíváncsiak, akkor erre a közös éneklésre érdemes egy pillantást vetnünk. Mert a Jobbiknál látszatra ugyan egész hasonlót kapunk, ám hiányzik a magabiztosság, az önbizalom, a felszabadultság – hiányzik minden, ami az egészet olyan emberivé tenné.

Mondják manapság, hogy félő, a Fidesz akár koalícióra is lépne a Jobbikkal – ám a másik oldalról már valahogy sosem gondolják végig a dolgokat. Mert a Jobbik, ha legalább tartás van benne, nem valószínű, hogy alá fogja írni a halálos ítéletét – mert tudják, hogy a Fidesz körülbelül mennyire is tartja őket. Árulkodó ez pedig arról a Fideszről is, amely 2002-re már tökéletesen elvesztette fiatalságát, egyúttal végleg beérett: cinikussá, hazuggá és manipulatívvá vált, amelynek azok a hívei estek áldozatul, akik első egyetemista évükben még lelkesen skandálták a „Viktor! Viktor!”-t, ám a diplomaosztóra már rá kellett jönniük, hogy Viktor! Viktor!-nak is csak addig kellenek, amíg asszisztálnak az ő sikeréhez. Így kijelenthetjük, hogy tényleg nem kizárólag az MSZP-SZDSZ érdeme a szélsőjobb megerősödése: bár a mai jobboldal lelkesen takarózik ezzel, érdemes elgondolkoznia azon, mi lett volna, ha a hiszékeny és kissé esetlen híveket ahelyett, hogy amíg csak lehet, hazugságokkal eteti, inkább idejében önmérsékletre és bölcs belátásra inti. 

· 1 trackback

Címkék: jobboldal belföld Jobbik Fidesz Orbán Viktor Szabó Gábor

Szabadítsátok ki az újságírókat!

2013.03.22. 00:57 | Lakner Dávid | Szólj hozzá!

Az a helyzet, hogy igaza van Krakkó Ákosnak a Heti Válasznak adott interjújában: a politikusok mellett valóban az újságíróké az egyik legönérzetesebb mesterség – elég egy-két írás, és a publicista könnyedén önmagába szerelmesedhet. Ilyen a zsurnaliszták szakmája: bár gyakran elégedetlenek magukkal, úgy érzik, valamit jobban is megírhattak volna, de azért imádják, ha azokra minél nagyobb figyelem terelődik: sőt, valójában minden egyes publikációval az a céljuk, hogy a lehető legszélesebb érdeklődést a késztermékre irányítsák. Ilyesformán egyrészt nem érdemes senkinek hinnie Szaniszló Ferencnek, amikor arról beszél, hogy nem érti, miért foglalkozik vele az izraeli és az amerikai nagykövet. Valójában ezek a támadások épp annyira hízeleghetnek neki, mint mondjuk Bayer Zsoltnak Neelie Kroes elhatárolódása: a probléma leginkább csak az önérzet súlyos megsértésével, a mérhetetlen megaláztatást jelentő díjvisszakéréssel van. Erről már írtam korábban is: ilyet nemhogy újságíróval, de egy emberrel sem lehet tenni, és a felelősséget viselje az, aki a botrányos helyzetet előidézte.

Merthogy azzal valóban gond van, ha a Világ-Panorámát vezető Szaniszló Ferenc részesül kitüntetésben abban az országban, ahol rangos irodalomtörténészeket, Margócsy Istvánt és Tverdota Györgyöt éppen elbocsátani készülnek a legnívósabb egyetemről – mindez árulkodik nemcsak kormányunkról, de sajnos az egész ország állapotáról is. Meg persze az újságírás egészéről is – miféle testület az (MÚK a neve egyébként), amely az illető elmondása szerint direkt azért terjeszti fel kizárólag Szaniszlót egy elismerésre, hogy a „szoclib vezetés” kénytelen legyen őt kitüntetni? Mit látnak tulajdonképpen egyesek Szaniszlóban? Merthogy az utóbbi időkben világosan kiderült, hogy egyesek még az ő munkásságát is készek azon nyomban védelmükbe venni. De vajon miért?

Költői a kérdés, a válasz egyszerű: mert sokan még mindig leragadtak a barát-ellenség, a magunkfajta-magukfajta felosztásnál: ez bizony nemcsak a jobbikosokra jellemző (bár mostanság náluk érhető tetten a leginkább), hanem vezető publicistákra és az utca emberére egyaránt. És ennek a fajta mi - ők felosztásnak köszönhető, hogy egyesek akkor is hajlandóak felsorakozni Szaniszló mellett, ha az a legképtelenebb sületlenségeket hordja is össze ufókról, szkítákról és a mag népéről. Persze, bőven vannak olyanok is, akik osztják ezt a fajta összeesküvés-elméletekben tobzódó világképet: sajnos még egyetemet végzett emberek is hajlamosak a fantazmagóriák világába menekülni, ahogy azt például bizonyos jobbikos fiatalok is teszik.

Mert Bencsik Jánosnak igaza van, csak azt nem veszi észre, hogy feddését magához is intézhetné: a jobboldalon elég sokan hajlamosak ma is az önsorsrontó mártírszerepet magukra öltve játszani a csatába induló kőkemény harcost. Ami az újságírónak valóban feladata is lenne: napról napra megvívnia csatáját a függetlenségért, egyúttal kendőzetlenül kifejtenie a véleményét mindenről, ami tetszik és ami nem tetszik neki a világban. Ellenben a jobboldalon többen is nem magukért küzdenének, hanem mások, „az ellenség” ellen. Persze, a legtöbben ezt nem olyan látványosan teszik, de vannak, akik gyermeki naivitásukban valóban elhiszik, hogy ezt kell csinálni, és azt utána úton-útfélen hangoztatják is: ilyenek például a Jobbikba sodródottak vagy éppen Szaniszló Ferenc is. És az ellen ugyanúgy lehet náluk szakmabeli épp úgy, mint a másfajta világnézetet képviselő politikus is. Aztán vannak a magunkfajták is: érted haragszom, nem ellened – üzeni Szaniszló jobboldali politikusoknak, mintha csak éppen az lenne a normális, hogy egy újságíró a politikusokat ne ellenőrizze, hanem támogassa. De sajnos ma éppen ez a helyzet – mert ma a függetlenséget nemhogy nem tekintik sokan értéknek, de még egyenesen meg is kérdőjelezik annak létjogosultságát, lehetőségét.

Itt téved hát nagyon nagyot Bencsik János: azt hiszi, hogy valóban küzdeni kell „a mi oldalunkon állók” mellett, máskülönben árulónak vagyunk tekinthetőek. Csakhogy épeszű újságíró nem a bal- vagy jobboldalért küzd, hanem az igazságért és a függetlenségért. Nem újságírók ellen, hanem a tisztességért, a becsületért, a szakmaiságért. Mert baloldali és liberális újságíró ugyanúgy végezhet elismerésre méltó munkát, ahogy jobboldali is: Krúg Emíliát, Rényi Pál Dánielt, Kósa Andrást és Aczél Endrét pedig ugyanúgy megilleti az elismerés újságírói tevékenységéért, mint mondjuk Szajlai Csabát, Sitkei Leventét, Szőnyi Szilárdot vagy Lukács Csabát. Nem azért, mert ilyen vagy olyan világnézetűek, hanem szakmaiságukért, áldozatos munkájukért.

Szaniszló Ferenc pedig ott tévedett nagyot, hogy elhitte: neki jár az az átkozott Táncsics-díj. Nem most, hanem még évtizedekkel ezelőtt – ahogy ebben az országban újságírók tömkelege szintén elhitte, hogy neki elkél egy állami elismerés újságírói teljesítményéért. Mintha csak politikusok feladata az volna, hogy az újságírókat tüntetgessenek ki – azokat, akiknek valójában éppen őket kellene lelepleznie. Épp ideje lenne már az újságírókat kiszabadítani a Táncsics-díj börtönéből: abból, hogy azt képzeljék, ők csak egy plakett révén, csak egy efféle elismeréstől lehetnek igazán nagy zsurnaliszták, nem pedig mondjuk a közönség elismerésétől, a többszöri pozitív visszajelzésektől. Megjegyzem: újságírói elismerésekből még van egy jó pár, mint mondjuk a Minőségi Újságírásért-Díj, melyet legutóbb éppen Stumpf András és Brückner Gergely kapott meg: megérdemelten, teszem hozzá.

De azért azt érdemes hozzátenni, hogy mások sem nagyon képesek túllépni a berögzült sémákon: jelen esetben annak hangoztatásán, hogy kitől kellene mindenkinek elhatárolódnia, illetve kiknek a visszaszorításáért kellene mindent megtenni. Ez abban az országban, ahol az ún. „gyűlöletbeszédet” alkotmányos szinten próbálják korlátozni, szintén nem meglepő. Így a Magyar Narancs vezércikkének hangneme sem, mely írásban azt róják fel, hogy a jobboldalon is csak Szaniszló díját és kattantságát sérelmezik, míg mondjuk a fárasztóan egysíkú gondolkodásmódot („háttérhatalom, zsidók, cigányok”, stb.) már kevésbé. A Narancs pedig kijelenti, hogy már korábban követelni kellett volna Szaniszló köreinkből való kizárását, merthogy az vállalhatatlan, amit ez az ember mond. Csakhogy jobboldali újságíróknak nincsenek Szaniszlóval alkotott köreik, nekem pedig eszem ágában sincs sem Szaniszló, sem Bayer elhallgattatását indítványozni: mindenki azt mond ugyanis, amit akar, a szólás szabadsága ugyanis ezt jelenti. Persze, ha az Echo TV-nél dolgoznék, az biztos kellemetlen lenne, másrészt viszont nyilván nem dolgoznék az Echo TV-nél, mivel ott igen nehéz lenne függetlennek maradni – harcoljon politikusokért az, akinek erre van gusztusa. De ettől még nem kívánom Szaniszló elnémulását, akármilyen előítéletes ostobaságokat is beszéljen: minden vélemény fontos ugyanis, pont, ahogy említett úriember ezúttal rendkívül pontosan megfogalmazta. A véleményszabadságnak pedig ugyanúgy része a zsidózás, ahogy a nácizás is: tetszik, nem tetszik, ezt akkor sem fogom másként gondolni, ha a törvények mást is próbálnak sulykolni.

Ki kell hát szabadítani az újságírókat: egyrészt a Táncsics-díjak börtönéből, másrészt önnön korlátaiknak és másra béklyókat pakolni igyekvő szándékaiknak fogságából. A korlátoltságot pedig nem túl ízléses díjazni, de tiltani sem szükséges. Ennek ellenére magunkra nézvést érdemes újra és újra megküzdeni ellene: nehogy egy nap arra ébredjünk, hogy nem vagyunk hajlandóak valakinek a véleményét már megfontolásra érdemesnek sem tartani – pusztán azért, mert úgy érezzük, ő valamiféle „másik oldalról” érkezik.

· 2 trackback

Címkék: belföld újságírók újságírás Bencsik János Bayer Zsolt Magyar Narancs Szaniszló Ferenc Táncsics-díj

Balog, a lelkipásztor

2013.03.20. 10:27 | Lakner Dávid | 20 komment

Balog Zoltán most joggal nem értheti, mi ezek után a probléma. Ő meglépte ugyanis azt, amit a parlamenti ellenzék olyan élénken követelt tőle, sőt, még Deutsch Tamás is megkockáztatott egy „lécci, lécci, lécci” kíséretében. Meg hát a sajtó is leginkább annak a Szaniszló Ferencnek a mondatait kapta fel, akit múlt héten kitüntettek Táncsics-díjjal – nem pedig az emberi erőforrások miniszterének szavain élcelődött a fél ország. A kormány által odaítélt újságíró-díjat ugyanis egy olyan szerkesztőnek ítélték meg, aki utóbbi években leginkább röhejes összeesküvés-elméleteivel és inkább szélsőjobbos nézeteivel vétette észre magát. A kormány pedig most őt nevezte az újságírók egyik legjobbjának, kiváltva ezzel sokak felháborodását. A történtek után jó pár újságíró vissza is adta a díját, szerintem amúgy rendkívül felesleges módon.

Egy ilyen kitüntetés ugyanis nem annyira az újságíró-társadalomról, mint az éppen regnáló kormányról árulkodó. Már eleve kínos, hogy politikusok újságírókat tüntetnek ki, de ha már így történik, nyilván azokkal teszik ezt, akik kevésbé támadják őket a nyilvánosság előtt. Most vicces módon Szaniszlóval még csak nem is ez volt a helyzet: a szerkesztő az Echo TV-n Világ-Panoráma címmel futó műsorában ugyanúgy kritizálta a Fideszt is („pálinkát prédikálnak és viszkit vedelnek, vagy éppen francia Calvados-t”), mint mondjuk a „fasiszta liberálisokat”, csak éppen talán némileg kisebb hévvel. Mindegy is, Szaniszló eddig sem a Fidesz mainstream vonulatát képviselte, sokkal inkább annak Jobbik felé hajló szegmensét: sámánizmus, világcsoda magyarság, liberálfasiszták, élhetetlen cigányok. Nem csoda hát, hogy a kitüntetés után a leghangosabban Vona Gábor állt ki Szaniszló mellett, olyan rendkívül mulatságos kijelentéseket téve, mint hogy ha ők kerülnek kormányra, Szaniszló lesz a médiahatóság elnöke.

Szaniszló tehát nem a Fidesz politikáját képviselte, de a Fidesz sikerrel vonta magára a gyanú árnyékát a kitüntetéssel. Balog Zoltán szabadkozott is: ő nem tudott semmit, elé csak felterjesztették a nevet, ő pedig tette a dolgát. Aztán ki is került a felterjesztő szakmai bizottság névsora, mint  azoké, akik Szaniszlót a díjra érdemesültnek nevezték. Csakhogy a heti válasz-os Osztovits Ágnes vezette bizottság éppen hogy nem tartotta méltónak Szaniszlót a kitüntetésre: egyhangú támogatás szükségeltetett volna, azonban ez nem volt meg a Heti Válasz főmunkatársának elutasításának okán. A díjat mégis Szaniszló kapta, a hírek szerint a frissen kinevezett Halász János kulturális államtitkár javaslatára.

Balog pedig most próbálta menteni, ami menthető: visszakérte a díjat. Ilyet viszont nem csinálunk – főként nem néhány nappal a kitüntetés után. Balognak egy hét sem kellett ahhoz, hogy kétszer járassa le magát ilyen csúnya módon: először azzal, hogy olyan újságírót tüntetett ki, akinek munkásságát láthatólag senki nem ismeri környezetében, aztán meg azzal, hogy erre az újságíróra próbálta ráhúzni a vizes lepedőt. Pedig itt nem Szaniszló a vétkes – sokkal inkább az a kormány, amely annak ellenére tüntette ki, hogy nem volt tisztában utóbbi években végzett tevékenységével. Szaniszló ennyire méltatlan helyzetbe hozása, emberségében való megalázása: mindez enyhén szólva is furcsa egy olyan minisztertől, aki korábban lelkipásztorként tevékenykedett, és állítása szerint most is a Biblia olvasgatásával kezdi minden egyes napját. Balog mégis először a szakmai bizottságra fogta volna az egészet, majd a felelősséget gyorsan Szaniszlóra próbálta átruházni: ő pedig szerda esti műsorában fog válaszolni a miniszter levelére – Széles Gábor tévéjében nem tartom valószínűnek, hogy elutasítással és a kormánynak való hadüzenettel.

A minisztertől viszont nem új ez a fajta viselkedés:  L. Simon László menesztésénél például sikeresen elérte, hogy a sajtó előtt a kulturális államtitkárnak kelljen magyarázkodnia, miért is kell neki távoznia székéből. Balog Zoltán akkor ismét hozzájárult ahhoz, hogy valaki olyan kerüljön kínos helyzetbe, aki mit sem tehet az egészről: az emberi erőforrások minisztere akkor mutatta meg a leglátványosabban, hogy vérbeli politikussá érett, és az emberi lelkekhez már vajmi kevés köze van.

Az emberi erőforrások minisztere most csak egyféleképpen vonhatta volna le a konzekvenciákat: úgy, hogy megrendül a bizalma abban is, aki Szaniszló nevét erre a kitüntetésre elé terjesztette. Láthattuk legutóbb is, mennyire könnyen megy neki az ilyesmi: L. Simonnál például elég volt egy kis habitusbéli különbség is, hát nyilván akkor egy ennyire kellemetlen helyzet előidézése még inkább rászolgált volna a bizalomvesztésre. Akár Halász volt az illető, akár más. Balog viszont inkább kétszer is mosta kezeit, és nem vonta le a kellő politikai konzekvenciákat. Nem kétséges hát: helye van neki ebben a kormányban. Csak a lelkipásztorkodás hangsúlyozását szíveskedjen ezek után minimalizálni: nem a dolog vallásos, mint inkább a lelki oldalán tanúsított rossz döntéseiből kifolyólag.

· 2 trackback

Címkék: belföld Fidesz Balog Zoltán L. Simon László Szaniszló Ferenc Halász János Táncsics Mihály-díj Táncsics-díj

A nagy leleplezők

2013.03.18. 12:21 | Lakner Dávid | 152 komment

Le kéne egy kicsit higgadni, azt hiszem.

A közéletbe ilyen-olyan módon belefolyó, nevüket a nyilvánosság előtt nem vállaló civilek vagy közszereplők leleplezése eddig sem volt ismeretlen mifelénk, de kétségkívül az Orbán kocsijába beülő névtelen erdélyi pár utáni hajsza az eddigi leggusztustalanabb megnyilvánulása az oknyomozó újságírás ezen igen sajátos válfajának. Egy pontig még talán megmagyarázható a dolog: olyan, anonimitásukat őrizni próbáló személyek felfedése, akik a közélet alakulását valamiként véleményezik, még indokolható. Ilyen volt a Mandineren Karsay Dorottyáról csúnyákat író blogger leleplezése, vagy mondjuk a Fidesz-székháznál nyomuló, a párt mellett nagy hangon elköteleződő és biztonsági őrként viselkedő férfi múltjának feltárása. Még itt sem biztos, hogy túlzottan etikus lenne az inkognitójuk semmibe vétele, ám lehet azzal érvelni, hogy a megnyilvánulás és a megnyilvánuló személye között feszülő ellentét a nyilvánosság elé kívánkozik. Szerintem nem, de ez most lényegtelen.

Na de a miniszterelnök autójába beülő erdélyi párnak az ominózus videóban politikai értelemben semmiféle megnyilvánulása nem volt: kijelentették, hogy csíkszeredaiak, hogy egy napja be vannak havazva, és ennyi. Orbán pedig nem „hősként mentette meg őket”, ahogy a baloldalon néhányan ironikusan megjegyzik, hanem elvitte őket a két-három kilométerre lévő kamionig. Hogy a jelenet valódi volt-e, esetleg már korábban meglátták őket egy benzinkútnál, és előre megbeszélték a dolgokat? Az jelen helyzetben teljesen lényegtelen: Orbán egy gesztust mutatott be, nyilvánvalóan így is, úgy is maga mellett kampányolva. Hogy egy miniszterelnök nem attól lesz jó miniszterelnök, hogy efféle gesztusokat gyakorol, az nyilvánvaló – de ha már nagyon szükségét érzi, hogy így nyerje el az emberek szimpátiáját, hát tegye. Nem hiszem, hogy azért kellene valakinek szégyenkeznie, mert efféle egyszerű gesztusokkal él – épp az lenne a jó, ha még többször tennének így a köz jeles szereplői. Ahogy a Kertész Imrével való fotózkodás is egy pozitív politikai tett volt, úgy Gyurcsánynak sem kell azért magyarázkodnia, mert elkapta az újságírók előtt összeeső szóvivőjét. Hogy az egyszerű választópolgár szemében miként csapódnak le ezek a dolgok? Hát, a politikusok efféle felszínes megítélése ezek nélkül sem fog csak úgy megszűnni.

A néhány kilométeren keresztül fuvarozott erdélyieknek már a külsejük alapján történő kifigurázása sem túl ízléses, de a vélelmezett pár nevének nyilvánosságra hozása és annak találgatása, vajon a nő a férfinak a szeretője-e, és tényleg Szálasi-hívő-e a férfi, már tényleg túlmegy minden határon. És akkor mi van, ha a srác valóban szélsőjobbos? Kit érdekel és mit számít ez? Hát az, hogy feketézik-e? Miféle relevanciája van ennek? Az egy dolog, hogy kiket kér fel egy párt székházának védelmezésére – na de miért kéne annak számot adnia a múltjáról, akit a miniszterelnök elvisz a kocsijával néhány km-en keresztül?

Szily Lászlóban legalább volt annyi belátás, hogy név nélkül hozza le az amúgy semmit nem jelentő sztorit (amelyben az a legszebb, hogy még csak nem is biztos, hogy igaz), de Kálmán C. György például a nyilvános Facebook-oldalán névvel és Facebook-adatlappal elérhetővé tette az egészet mindenki számára, hogy aztán az összes kormányváltásban reménykedő kommentelő borzonghasson egy kicsit a szereplők szörnyű magánéletén. (frissítés: utóbb legalább eltávolította a szemmel láthatólag mástól megosztott adatokat, szemben pl. Eörsi Mátyással, aki szintén bátran leleplezte nyilvános adatlapján a hírhedett párt.) Hát miféle tempó ez, kérem? Tényleg ezt hozza ki egyesekből, hogy a miniszterelnök környezete nyilvánosság elé tárt egy olyan esetet, aminek amúgy mindennaposnak és teljesen magától értetődőnek kellene lennie?

Fontos ám az is, ki mit mutat magából. Lehet Kövér László egy mélyen családcentrikus ember és az Országgyűlés feddhetetlen elnöke (mondjuk szerintem utóbbi sem mondható el róla), mit sem számít, ha a nyilvánosság előtt folyamatosan csak fröcsög és gusztustalan módon ontja mindenkire szitokáradatát. Lehetnek a sértegetéseket magukra vevő értelmiségiek a szakágukhoz rendkívüli módon értő entellektüelek, ha a Kövér-féle anyázás hasonlókat hoz ki belőlük is, akkor valahogy nehéz lesz őket különbnek tekinteni az Országgyűlés elnökétől. Orbán is lehet egy rossz miniszterelnök, de ettől még az efféle gesztusok nem fognak kevesebbet érni. És még mindig jobban jár mindenki, amikor egy miniszterelnök vagy bármely más politikus effélékkel próbál szavazatot szerezni, és nem mondjuk a kommunistázással vagy fasisztázással. Persze, a legjobb az lenne, ha megpróbálkoznának esetleg a felelős politizálással is. Civilek magánéletén való élcelődéssel viszont remélhetőleg tényleg nem lesz senkinek sem több olvasója.

Frissítés: a HVG.hu erdélyi forrásra hivatkozva cáfolta az összes találgatásra épülő információt. Egyébként teljesen mindegy: akkor sem lenne semmi, ha a kocsiba beülő férfi valóban szálasista lenne. De remélhetőleg ismét borzongtak egy jót a személyiségi jogokkal szemben túl sok érzékenységet nem mutató „demokraták”.

· 1 trackback

Címkék: videó belföld hóhelyzet Fidesz Orbán Viktor Kövér László Szily László Kálmán C. György

Áder értelmezése szerint

2013.03.14. 22:47 | Lakner Dávid | 4 komment

Szerdán Áder János bejelentette, hogy aláírja az Alaptörvény negyedik módosítását, és hogy alkotmányos kötelezettsége ezt tenni, ha tetszik neki, ha nem. Mint mondta, kötelessége minden állampolgárnak betartani a hatályos törvényeket, így neki is eszerint kell eljárnia, akár találkozik a végeredmény valakinek az ízlésével, akár nem.

Mint azt már számtalanszor leírták, pusztán előbbiekből következőleg ezek után bármit bele lehet írni az alkotmányba, a választási regisztrációt éppúgy, mint mondjuk a hétévenkénti választás bevezetését. Immár nem állhat a Fidesz bármely vágya és az alkotmány közé senki, esetleg talán csak egy rendkívül nagy arányú századvéges közvélemény-kutatós elutasítottság. Áder mindenesetre semmiképp.

Ami már csak azért is érdekes, mert sokan elhitték az elmúlt egy évben, hogy belőle valódi, tiszteletreméltó köztársasági elnök válhat. Baloldaliak és liberálisok egyaránt bíztak abban, hogy elfogulatlanság nélkül beteljesíti majd a beiktatásakor tett vállalását: ha száz jó törvényt kap, mindet aláírja, ha száz rosszat, mindet visszaküldi. Schmitt Pál kétéves államfősége ellenére sem járatódott le végleg az intézmény hitelessége, sőt, az állampolgárok nagy része még azt is kész volt elhinni, hogy Áder valóban félre tudja majd tenni politikai múltját. Ami lehet naivitás, de jóhiszeműség is – egy biztos, az ebben reménykedőknek most hatalmas pofont jelenthetett Áder lépése. Már csak azért is, mert jó páran még annak reményét is megkockáztatták, hogy Áder majd nem írja alá az alkotmánymódosítást – a mémgyár beindulását kiváltó szándék legalábbis nagyon efelé mutatott.

Annak ellenére, hogy sokan a baloldalról is bíztak benne, egyes jobboldali közszereplők nem sok jóval kecsegtettek: Gulyás Gergely fideszes politikus például kijelentette, hogy Ádernek alá kell írnia a módosítást, ifjabb Lomnici Zoltán pedig a Magyar Nemzetnek írott publicisztikájában fejtegette, hogy az államfő dilemmája tulajdonképpen nem is létezhet, és provokatív, egyben megtévesztő már annak a felvetése is, hogy az államfő mérlegelési helyzetben van. Alapvetően borzasztóan méltatlannak éreztem, hogy egy köztársasági elnöknek efféle rangon aluli személyek kvázi parancsba adjanak valamit, illetve kijelentsék, hogy a legfontosabb köztisztséget betöltő személy csak egyféleképpen dönthet: és mégis, Áder, úgy tűnik, rám cáfolt, és valóban megérdemli, hogy efféle személyek bánjanak vele úgy, mintha a beosztottjukról lenne szó.

Áder ugyanis egyrészt fontosabbnak jelölte meg az alkotmány azon rendelkezését, hogy neki öt napon belül el kell fogadnia a módosítást, mint az alkotmány számos más, az új pontokkal összeegyeztethetetlen kikötését, hovatovább: mint az alkotmány egészét, annak méltóságát és biztonságot nyújtó jellegét. Az Alaptörvény ma nem nyújt biztonságot a nemzet egésze számára, és ezt ironikus módon épp a magát nemzetinek nevező, áljobboldali kormány érte el. Másrészt a demokráciának sem tesz éppen jót, hogy kormányprogramot betonoznak az alkotmányba, szinte leválthatatlanná téve azt (még ha például a hallgatói szerződés kapcsán is csak azt írták, hogy „törvény lehetővé teheti”, ami egyelőre szerencsére csupán lehetőséget, és nem kötelezettséget jelent – ugyanakkor más helyeken egész konkrétan fogalmaznak, sajnos).

Áder, ahogy korábban Gulyás is kijelentette: értelmezte hivatalát, hivatását: minekutána pedig arra jutott, hogy egyrészt nem fontos, hogy ő államfőként mit gondol egy alkotmánymódosításról; másrészt a korábban említettekre, tehát hogy bizonyos alkotmányos pontoknak neki kiemeltebb jelentőséget kell tulajdonítania a többinél. Áder szerdai tévényilatkozata maga volt a megtestesült értékrelativizmus: kijelentette, hogy teljesen mindegy, kinek az ízlésével találkozik az alkotmánymódosítás, legyen az akár ő maga – neki tennie kell, ami formálisan ilyenkor következik, tartalmilag álljon bármi is az említett alkotmánymódosításban. Áder ugyanúgy járt el, ahogy a jobboldal most nagyokat hallgató része is: inkább nem is véleményezte a kormány programpontjainak alkotmányba írását, mert valószínűleg érezte, hogy abból nem jönne ki a legjobban. Egyébként ez volt a kormány taktikája is: nagy hangon kijelentették, hogy a kritikák csak általánosak, hogy a korábbiakhoz hasonlóan túlzóak, és ha pontról pontra végigmegyünk, mindenki rájön, hogy valójában nekik van igazuk. Ha valaki mégis elment odáig, hogy megkérte őket utóbbira, akkor pedig épp úgy kizárólag formális okokra hivatkoztak, mint most az államfő. És való igaz, hogy a forma is fontos, na de legalább ugyanannyira, mint a tartalom: és kicsit álságos, hogy épp ez a kormány próbál nagy hangon az előbbire ráfeküdni, miközben a legtöbb döntése finoman szólva elegánsnak nem túlzottan mondható.

Áder értelmezett, és valószínűleg arra jutott, hogy azért azt mégsem felejtheti el, honnan is jött ő. Ahogy Deutsch Tamás is írta Twitteren, rendkívül provokatív és pofátlan módon: „Te is tudod Janó, hogy ERRŐL álmodtunk. Riszpekt Elnök Úr!!” Hogy mi volt ez az álom, a minél centralizáltabb és totálisabb hatalomgyakorlás, vagy csak a nyomorult alkotmánymódosítás aláírása, az ebből a szempontból már szinte mindegy is. A kettő ma egyet jelent. Áder pedig valóban tudott a fideszes álomról, ezzel is végre egyértelművé téve: nem egy ország államfője ő, csak fideszes pártkatona, a kormány szándékainak soha nem keresztbe tevő, mindig csak maximum formai okokra hivatkozó egyszerű pártember. Áder nem tudott felnőni feladatához, ami amúgy egyáltalán nem meglepő: korábban sem volt éppen egy kiugró, hatalmas tiszteletnek örvendő figura, és ha valamivel, hát maximum szürkeségével tűnt ki a többiek közül.

Egyébként nem tudom, ki látta a Heti Válasz legújabb címlapját, de a Trill Zsolttól idézett „Diktatúra? Nevetséges!” nagyon is ötletes, még ha nem először, de nem is másodszor sütik el ezt arrafelé. Mert diktatúra, az tényleg nincs. Deutsch is kiválóan tudott érvelni ezzel, el lehet majd még sütni pár fideszes lépés esetén. Ha nincs diktatúra, ha nem lövetnek, akkor egyesek szerint már szinte teljesen mindegy, mit tesz a hatalom. Akkor legitimálható. Szomorú, hogy egyeseknek csak ennyi jut, de azért ne legyünk mohók: köszönjük meg Orbán Viktornak és pártjának, hogy még mindig nem vezettek be diktatúrát, még ha meg is tehették volna, akkor sem. Reméljük, a jövőben sem fog fennállni ennek veszélye – persze, ez valószínűleg már szintén nem Áderen fog múlni. Neki kötelessége lesz aláírnia az aláírnivalót.

Címkék: belföld alkotmány alkotmánymódosítás alkotmányozás Fidesz Orbán Viktor Alaptörvény Deutsch Tamás Áder János Gulyás Gergely ifj. Lomnici Zoltán

Zagyva csak barátkozni akart

2013.03.13. 07:55 | Lakner Dávid | 10 komment

Ha a közéletet figyelő ember a sok gond közepette egy kis nevetésre vágyik, bátran ajánlom számára a Barikád magazin olvasgatását, mely tulajdonképpen egyenértékű egy másik univerzumba tett kirándulással: a kultúrjobbikosokat általában ugyanis egészen másféle problémák foglalkoztatják, mint a többi földi halandót. E tekintetben irányadó lehet a mára Alfahírré átkeresztelt Barikád-honlap, ahol a szokásos Ordosz műhelyes publicisztikák mintha nem is evilági magyar emberek által íródnának: legalábbis amíg minden normális helyen általában napi történéseket járnak körül húszféle megközelítésből, addig itt megbízhatóan jönnek az őstörténetről és az amerikai külpolitikáról szóló, totálisan irreleváns és senkit nem érdeklő véleménycikkek.

Az újságban mindezt megspékelik egyéb humoreszkekkel, például volt (vagy még mindig van) egy állandó rovatuk Egy LMP-s képzeletbeli naplója címmel, amelyben a szerkesztőségi tagok kiélhetik a frusztrációikat egy náci nagypapa és egy zsidó család történetének felvázolásával. A sztori amúgy annyira rossz és erőltetett, hogy még a Kismalac magazin írói is elborzadnának rajta, ráadásul még a politikailag inkorrekt alpáriság határait is alulról súrolja a szerző: nagyjából valahol ott tanyázik humor tekintetében, mint a Wayans-testvérek, vagy talán még náluk is kicsit lejjebb.

De balgaság is lenne üdítő poénáradatot várni egy olyan újságtól, melynek főszerkesztője az a Pörzse Sándor, aki képes volt a saját nevéből szóviccet gyártó műsor (Pörzsölő) minden egyes adását halál komoly arccal levezényelni. Az értelmetlen kérdések feltevésében nem ingathatta meg semmi: pedig még Pozsonyi Ádám is próbált neki vicceseket mondani a nem normális baloldaliakról, de neki még erre is csak annyi volt körülbelül a reakciója, hogy „ez borzasztó, ez borzasztó”. Említett főszerkesztő úr egyébként hasonló kaliberű kérdések megfogalmazásában jeleskedik, mint például az „És akkor itt idéznek tőled vagy minősítenek?” (Pozsonyinak az őt ekéző fórumról). Pörzse írja a Barikád vezércikkeit is, a legutóbbi számban pedig ismét sikerült az ország éppen aktuális problémái közül a legfontosabbat kiválasztania: a Zagyva-Osztolykán ügyet. A cikk amúgy sajnos nem található meg az interneten, pedig tartalma alapján igencsak érdemes a közfigyelemre.

Az írás onnan indul, hogy Pörzse bekerülése előtt sok pletykát hallott a parlamenti létről: például hogy még mindig két forint a sonkás zsömle, vagy hogy a folyosón a fideszes és az MSZP-s káderek amúgy egész jól elhaverkodnak. Nos, mint utóbb Pörzse megtudta, mindebből egy szó sem igaz: a zsemle is drága és a politikusok sincsenek jóban egymással. Ezek után belekezd valami nyálas nyavalygásba, hogy azért ők jobbikosok mégis próbálnak emberi kapcsolatokat kialakítani, csak hát ennek mindig akadnak kerékkötői, példának okáért a lapjában füves idiótákként lefestett LMP-sek. Most például itt van Osztolykán Ágnes, aki képes volt kiblogolni Zagyva kedélyeskedő beszólását, mely valahogy úgy hangozhatott, hogy „csak mert cigány vagy, én még ledöfnélek”. Na, így körülbelül 16 éves frusztrált focisták csajoznak a chat.hu névtelenségébe burkolózva – illetve Zagyva György Gyula, aki utóbb az egészet megpróbálta Vágó Gáborra fogni, majd kijelentette, hogy mostantól ő is ki fog beszélni mindent.

Utóbbi fordulat nagyon megtetszett Pörzsének is, és egyazon lendülettel megvádolta Osztolykánt, hogy negatív felhanggal ellátva kibeszéli azokat a dolgokat, amelyek amúgy csak arra szolgálnak, hogy a különböző világnézetű képviselők között emberi kapcsolat alakulhasson ki. Zagyva tehát csak barátkozni akart: márpedig jobbikos politikus ezt nem úgy teszi, hogy mondjuk tényleg felajánlja képviselőtársának, hogy hazafuvarozza, hanem egy keresetlen stílusú szexuális ajánlat megtételével. Zagyvával amúgy is sejthető, hogy bajok vannak, hiszen már egy Mandiner-videóban elárulta: egyik kedvenc együttese a Ludditák, kedvenc filmje pedig a Ponyvaregény, amelyek valahogy nem igazán illenek az ő kőkemény nemzeti radikális profiljába. A nyilvánosságra kerülést pedig úgy tűnik, nem pártolja sem ő, sem Pörzse: utóbbi vezércikke végén megnyugtatott mindenkit, hogy ha majd bosszúból nyakon vágja Vágó Gábort (akit állítása szerint amúgy ki kellett volna hívni arcoskodása okán párbajra), azt majd nem fogja a lap hasábjain kifecsegni.

Így Pörzse és Zagyva legalább megajándékozta a közt egy újabb jobbikos koherenciazavarral: a nyilvánosság bizonyos esetekben fennálló teljes elvetésével. A mindig nyíltan a nagybetűs „igazság”-ról szónokló és mások személyiségi jogaival folyton-folyvást a padlót feltörlő jobbikosok ugyanis, ha róluk van szó, képesek olyan hisztit és nyálas rinyálást levágni, mintha nem is felnőtt férfiemberek volnának. Ilyenkor jön elő az ártatlanság vélelmének felhánytorgatása, meg a másik előítéletes megbélyegzésének elutasítása: egy olyan párt képviselőitől, akik mások azonnali elítélésében az elmúlt években behozhatatlan előnyre tettek szert. Jól láthattuk ezt a Jobbegyenes egykori HÖK-ös bloggereinél is, és most világosan kiderült ez Zagyva és Pörzse esetében is. Az igazság pártjának képviselői inkább meghúzódnak a sötétben, és onnan lepleznék le a fél világot: miként az Alfahírre publicisztikákat gyártó Ordosz műhely tagjai is névtelenül rántják le a leplet újra és újra a világbékét fenyegető amerikai külpolitikáról. Íme, a felelősségvállalás felkent papjai.

· 1 trackback

Címkék: belföld Jobbik LMP Zagyva György Gyula Vágó Gábor Pozsonyi Ádám Barikád Osztolykán Ágnes Pörzse Sándor Alfahír Ordosz műhely

Csak beszélj a rezsicsökkentésről!

2013.03.12. 19:05 | Lakner Dávid | 16 komment

Orbán Viktortól a saját szempontjai alapján a lehető legjobb döntés volt, hogy hétfőn a Parlamentben napirend előtt a rezsicsökkentés ellen döntő bíróságokat kritizálta – hiszen így ismét lehetősége volt azt a látszatot kelteni, hogy ő a komolyabb akadályok láttán sem hátrál meg, és következetesen igyekszik képviselni a magyar emberek életét megkönnyítő döntést. Ahelyett, hogy az alkotmánymódosítást igyekezett volna magyarázni, ismét a közbeszéd témájává tette a rezsicsökkentés nehézségét, egyúttal kifejezésre juttatva: a kormány számára ezek sem fognak akadálynak bizonyulni, és ha kell, törvény által fogják szabályozni a rezsicsökkentés-ellenes magatartást, csak meglegyen az ígért tíz százalék. Ráadásul egyúttal bizonyítani lehetett azt is, hogy a „huhogóknak” megint csak nem volt igazuk: hiszen az igazságszolgáltatás még mindig független. Sajnos – tehetnénk hozzá a kormánypártok szempontjából, látva a mostani hallatlan döntés tarthatatlanságát.

Eddig a felszín kormánybarát kapirgálása, ám érdemes a továbblépés előtt leszögezni: az átlagember és Seszták Ágnes ennél mélyebbre nem fog már jutni a történések lényegének feltárása során. Egyiküket nem is érdekli annyira a dolog, vagy csak a leírtaknál bonyolultabb összefüggésekre nem bizonyul fogékonynak; a másik pedig megelégszik a neki tetsző populista, demagóg és rendkívül buta magyarázattal. A kormány pedig mi mást tehetne, amikor a fél világ az esztelen alkotmánymódosítást kritizálja: nagy hangon kell kommunikálnia, hogy valójában a magyar állampolgárok érdekét szolgáló rezsicsökkentés ellen fogott össze Berlin és Brüsszel, és csak Orbán Viktor kőkemény fellépése védheti meg a korábban már beígért nyomorult tíz százalékot. Innentől pedig már szinte minden esemény kapcsán elsüthető a szlogen: most például a március 15-ei brüsszeli tartózkodás magyarázataként jelentette ki a miniszterelnök sajtófőnöke, hogy Orbánnak a rezsicsökkentést kell megvédenie. Nyilván azt is kijelenthetik akár, hogy Kövér Lászlót is ezért nem fogadja a bajor parlament elnöke, nem pedig azért, mert olyannyira megcsappant a bizalma a magyar alkotmányozó többség iránt. Indokul szolgálhat a rezsicsökkentés bármire, a képzeletnek határt innentől nem szabhat semmi.

Valójában végtelenül elkeserítő, hogy a magyar miniszterelnök mostanra a szó szoros értelmében elérte a Kétfarkú Kutya Párt paródiának szánt stílusát, és nem képes egy kicsit is értelmesebb és fenntarthatóbb politikát folytatni a „még több pénzt az embereknek!” politikájánál. Mert nem vitás: választást könnyebb úgy nyerni, hogy a miniszterelnök a füleknek kedves „gonosz multik” és „ellenünk összeesküvő nyugat” viszonyrendszerében értelmezi a világot; főként, ha folyamatosan azt hirdeti, hogy hamarosan beérhet a gyümölcs, és sikertörténetté válhat az unortodoxia, a különutas politika. Így jöhet a képbe a rezsicsökkentés is, amelyről minden egyes állampolgár értesülhet, hát még, ha azt jól láthatóan fel is kell tüntetni a számlán. Nyilvánvaló, hogy az egyszeri embert kevéssé fogja érdekelni, hogy éppen mit is írnak az általa sosem olvasott alkotmányba („értelmiségi gumicsont”, mondaná Kövér László), a hajléktalanok és a homoszexuálisok jogai pedig épp annyira fogják érdekelni, mint az ausztráliai transznemű bevándorlóké.

Hogy a tíz százalékos rezsicsökkentés konkrétan havi mekkora megtakarítást jelent, az már mellékes. Nálam például négyszáz kerek forintot. Hogy ezek után a szolgáltatásban is problémák fognak jelentkezni, az szintén másodlagos. Az már a szolgáltatók hibája – oldják csak meg maguk, de minél hamarabb! Eddig is tetemes összegeket kaszáltak a nyomorgó magyar embereken, ezentúl majd csak havonta egyszer fogyasztanak majd kaviárt, leöblítve azt a lehető legdrágább pezsgővel. Ahogy a Mandineren egy kommentelő megfogalmazta: „Tegyük képletesebbé:
- az állam úgy véli, a vendéglátósoknak kurva nagy a haszna, ezért egy szép nagy vendéglátós különadót bevezet. Mondjuk tányér húslevesenként 200 forintot.
- ezzel együtt megmondja, hogy a húslevest nem szabad 400 forintnál többért adni, mert az nem jó a népnek.
- miközben a húsleves árának felét az állam nyúlja le, a vendéglátósokat vádolja, milyen nyerészkedő gennyládák.
- miután a húslevesben így nem kerül hús, de még zöldség is alig, azzal is a kurva nyerészkedő vendéglátósokat lehet vádolni. (Lsd. majd a fejlesztések, idővel karbantartások elmaradása, egyre több üzemzavar.)”

Itt tartunk jelenleg, és a helyzetet csak rontja, hogy az MSZP olykor rá is kontráz a kormánypártokra: mindazonáltal mulatságos olvasni, hogy egyszer őrültségnek és hazugnak tartják a rezsicsökkentést, máskor egyetértenek vele, csak felhizlalnák azt negyven százalékosra, megint máskor pedig kijelentik, hogy a rezsicsökkentés csak a gazdagoknak jó, és amúgy is, sokan fával fűtenek.

Persze, önmagában semmi baj nincs azzal, hogy az emberek kiadásai csökkennek, sőt. Azok meg nyilván pozitívan fogadják ezt, érkezzen bármilyen formában: a többség még a boltban is reklamál, ha a kiírtnál húsz forinttal drágább a pizzás csiga, hát még hogy örül annak, ha pár száz forinttal kevesebbet kell kiadni havonta a rezsóra. Hogy ezt hogyan oldják meg a szolgáltatók, hogy emiatt a minőség jócskán meg fog csappanni? Az a populizmusban világelső kormányt már nyilván nem kell, hogy érdekelje.

A médiában való pozitív megjelenéssel pedig, mint Orbán a varsói egyetemen elmondta, amúgy is választást lehet nyerni. Még egy kis harc azért a kábé havi ezer forintért, és Seszták Ágnes kétséggel ódákat fog zengeni a választókért napról napra megküzdő „polgári kormányról”.

· 1 trackback

Címkék: populizmus belföld demagógia alkotmánymódosítás Fidesz Orbán Viktor rezsicsökkentés Seszták Ágnes

Unortodox Simor és bankokkal kiegyező Matolcsy - Váltás a jegybank élén

2013.03.09. 12:43 | Lakner Dávid | 18 komment

Előfordul, hogy kritikaként és elismerésként is olyan dolgokat emlegetnek az ember tevékenységének megítélésekor, amit nem csinált: Simor Andrást ellenfelei azzal vádolják, hogy nem ismerte fel idejében a válságot, valamint a devizahitelezés elburjánzása ellen sem tett időben. Méltatói (például Felcsuti Péter a Magyar Narancsban) ellenben szeretik kijelenteni, hogy legalább nem engedett a politikai nyomásnak, és nem hagyta bedarálni a független Magyar Nemzeti Bankot.

Utóbbi önmagában nem lenne különösebb érdem, de a kétharmados Fidesz-regnálás alatt valóban van sportértéke, ha egy ennyire jelentős intézmény a kormány szándékaival nem éppen megegyező módon tud működni éveken keresztül. Hogy ez pozitívum-e a monetáris politika szempontjából? A kormánnyal szemben álló jegybank valójában egyáltalán nem szokatlan jelenség, főként Magyarországon, a konszenzusos jegybankpolitika kialakításához pedig úgy tűnik, egy globális pénzügyi válság kirobbanása indoknak kevés: így Simor épp olyan hevesen utasította el a kormányváltás után Orbánék monetáris lazításra vonatkozó elvárásait, ahogy a Gyurcsány-kormánynak sem engedett.

A ciprusi offshore cége körüli botrányt sem egy jobboldali orgánum, hanem a – Bajnai Gordon által a napokban a szociáldemokrata értékek konzekvens képviselőjeként köszöntött – Népszava robbantotta ki, méghozzá 2009-ben. Nem először vetődött fel Simorral szemben az etikátlanság vádja, amelyet ő talán nem is egészen érthetett, az „amit nem tilos, azt szabad” elképzelés mentén. Ennek tudatában ugyancsak szereptévesztésben lehetett Simor, amikor elkezdte fejtegetni, „kinek mi jár”, és kijelentette a devizahitelesek kapcsán, hogy „meg kell tanulnunk: nincs ingyenebéd”. Főként, hogy a devizahitelezés totális dominanciája ellen semmit sem tett az MNB (ahogy egyébként más sem).

Ahogy a 2008-as válság előrejelzésében sem jeleskedett a jegybank, és a rá adott válaszok is épp azt a fajta blöff-jelleget és kellőképpen meg nem indokoltságot mutatták, mint amivel az Orbán-kormány gazdaságpolitikáját szokás vádolni: először három százalékponttal emelt az alapkamaton, majd azt épp ilyen hirtelen csökkentette is a jegybank. A kormányváltás után aztán néhány kivétellel csak a kamat szinten tartásával látta Simor az árfolyamstabilitást őrizhetőnek – ami ugyan abból a szempontból érthető, hogy a jegybankoknak éppen annak az okos középútnak a megtalálása a fontos, amely kellőképpen véd az inflációval szemben; ám azt többen is felrótták Simornak, hogy ilyen irányú aggodalmai kissé túlzóak. Ugyanakkor amellett sem mehetünk el, hogy az alapkamat hónapról hónapra való csökkentése szintén túlzásnak tűnik – jelenleg 5,5 százaléknál tartunk, de a leendő jegybankelnök, Matolcsy György már felvetette, hogy még tovább lehetne csökkenteni a kamatot, amíg csak a körülmények azt engedik.

Utóbbit ugyanakkor csak úgy érhette el a kormány, hogy többször is módosított a jegybanktörvényen: a legutóbbi ilyenen döntötték el, hogy a Monetáris Tanács mind a négy külsős tagját a Parlament gazdasági bizottsága jelölje, szemben a korábbi metódussal, amikor kettőt a jegybankelnök, kettőt pedig a miniszterelnök delegálhatott. Így idővel a külsős tagok nyomására fokozatosan megszavazták a kamatvágást, amit Simor ugyancsak kelletlenül jelentett be: előszeretettel hangsúlyozta, hogy a döntés csak a „szűk többségnek” köszönhető. A jegybankelnök fizetésének változásával függött össze a jegybanktörvény korábbi módosítása: Simor jövedelmének negyedelése nyilván nem tetszett a jegybankelnöknek, ugyanakkor elégedetlenségének mibenlétét a nyilvánosság előtt kommunikálni nyilván lehetetlen küldetésnek bizonyult: kevesen szolidarizálnak adott esetben azzal, aki nyolcmilliós fizetését igyekszik foggal-körömmel védeni. Főleg a korábban már említettek miatt volt nehéz ehhez Simornak miként bizonyulnia: a kormánynak és Simor más ellenfeleinek könnyű dolga volt, amikor a jegybankelnöknek a társadalmi szolidaritás kérdéskörében mutatott érzéketlenségét igyekeztek alátámasztani.

Simornak az utóbbi hónapokra is kijutott a jóból: az Állami Számvevőszék vizsgálata szerint több működési hibát is elkövetett az MNB vezetése, ráadásul banktitkokat is sértettek, amikor az IMF-nek kiadták kereskedelmi bankok különböző adatait. Nehéz utóbbiban biztosat mondani: az ÁSZ és (a korábban fideszes) Domokos László szerint ez nincs benne az IMF-fel kötött szerződésben, Simor szerint pedig igen – az pedig, hogy a bankoktól utólag hiánytalanul beérkeztek az engedélyek, inkább utóbbi felé lendítik a mérleget. Bár az nyilvánvaló, hogy az engedélyek bekérése nem időben történt, ami hiba, ahogy az is, hogy az iratkezelő rendszer auditálásával is kissé megcsúsztak. Mindenesetre kissé koncepciózusnak tűnt az eljárás, amit a jobbikos Nyikos László szavai is igazolnak: „itt tetemre hívás zajlott”. Azért az mindenképpen örömteli, ha a Jobbiknál is vannak olyan képviselők, akik a szakmaiságot fontosabbnak tekintik a pártos szempontú véleménynyilvánításnál: ez különösen annak fényében pozitív lépés Nyikostól, hogy Z. Kárpát Dánielék közben közleményben ítélték el Simor Andrást.

Amellett ugyanakkor nem lehet elmenni, hogy a válságkezelésből mégis csak jól jött ki Simor: szomorú ugyan, hogy ezt egy húsz milliárd eurós hitelkerettel sikerült csak elérni; de ha ez kellett a csőd elkerüléséhez, azt tudomásul kell vennünk. Érdekes módon, bár utóbb szokás az úgynevezett unortodox megoldások hiányát számon kérni a leköszönő jegybankelnökön, ő mégis élt több ilyennel is: devizaswapokat bonyolított a bankokkal, azaz kielégítette azok devizaigényét; állampapírokat vásárolt a másodpiacon, 2010 előtt jelzálogleveleket is vásárolt, illetve a kötelező tartalékráta mértékét is csökkentette – utóbbival a bankok mozgásterét növelve. Ugyanakkor a várakozásokkal ellentétben sem volt hajlandó vállalatokat közvetlenül hitelezni, illetve vállalati kötvények vásárlását is elutasította – utóbbiakat kockázatos és nem is kellőképpen előkészített lépéseknek tartotta.

Nyilván Matolcsy kinevezésével immár az utóbbiak megvalósítására is van esély, ahogy a devizatartalékok csökkentésére is: a Heti Válasz legújabb számában (2013/09.) mindenki bővebben is elolvashatja, miféle lépéseket is várt a kormány a jegybanktól, és azok milyen kockázattal bírnak. Mint a hétvégén már mindenki tapasztalhatta, a forint nem reagált súlyos kilengésekkel Matolcsy kinevezésére: egyesek a hír kapcsán valamiféle elégtételt éreznek („beintett a forint a kényszeres huhogóknak”), mások elsőre valószínűtlennek tetsző megoldásokkal állnak elő („a piac beárazta a bejelentést, az erősödés a meglepetés hiányának köszönhető”). Bár sokan most hajlamosak a legrosszabbra számítani, egyeseket még meglepetés is érhet: ahogy Matolcsy nemzetgazdasági miniszterként felvetette az utóbbi időkben, még a bankokkal való konszolidáció is megtörténhet: az NGM-nél például a bankok hitelezésbővítését elősegítő adókedvezmények bevezetését fontolgatták. Matolcsy pedig már kinevezése előtt is hangoztatta, amit legutóbb kijelentett: a konzervatív monetáris politika híve, illetve az infláció esküdt ellenségeként tekint magára. Az viszont már igazán vérlázító, hogy míg eddig a jegybank elnökének még a szavazata is annyit ért, mint egy-egy külsős tagé, így keresztülverve a kamatvágást, addig ezután Matolcsy kezébe kerülhet minden: a központosítás sajnos itt is felütötte a fejét.

A korábbi nemzetgazdasági miniszter kinevezése keveseket érhetett meglepetésként, és bár katasztrófával egyértelműen korai még a Népszava számára is riogatni, azt azért érdemes elismerni, hogy bőven lett volna a pozícióra alkalmasabb és megnyugtatóbb jelölt. Nem kizárólag a piacok, de a magyar választópolgárok számára is. A tündérmesék és a nagyívű jóslatok nemzetgazdasági minisztere valószínűleg jegybankelnökként is hajlamos lesz húszéves koncepciókat felvázolni: ugyanakkor kissé megnyugtató lehet, hogy az MNB elnöke azért a közéletben lényegesen kevesebbszer szokott szerepelni, mint mondjuk a nemzetgazdasági miniszter. Varga Mihály kinevezése egyértelműen pozitívum lehet: ugyanakkor magam szívesebben fogadtam volna őt az MNB élén (esetleg Bod Péter Ákost, Hamecz Istvánt vagy akárki mást), ha már Orbán mindenképpen sajátjai közül akart valakit a pozícióra. Hosszútávon is megnyugtatóbb lett volna az ő jelenléte, és Matolcsy leváltására is lett volna esély még egy újabb fideszes kormány felállása esetén is. 2019-ig való pozícióba kerülése jelenleg nem éppen a kiszámíthatóságot ígéri a következő évekre: de persze korai még ítéletet mondani ezen tevékenysége kapcsán. A jegybank jelenlegi alelnökeinek megbízatása is hamarosan lejár, Karvalits Ferencé éppen március 27-én. Bár Karvalits és Király Júlia is lemondhat korábban, nemtetszését kinyilvánítva, amit Matolcsyék igyekeznek is elősegíteni: nem túl elegáns módon a még hátralévő időre megkötnék a kezüket, mondván, önállóan nem képviselhetik a Magyar Nemzeti Bankot. Bár illúzióm nincsenek, azért javasolnám a frissen kinevezett jegybankelnöknek, hogy azért igyekezze megfogadni Karvalits Heti Válaszban publikált leköszönő üzenetének tartalmi részét, és ne „a napi sikereket, hanem az ország hosszú távú stabilitását tekintse legfőbb feladatának”.

· 1 trackback

Címkék: gazdaság belföld gazdaságpolitika jegybank monetáris politika Matolcsy György MNB Magyar Nemzeti Bank Simor András jegybankelnök Karvalits Ferenc

Provokátorok a békemeneten

2013.03.07. 13:12 | Lakner Dávid | 51 komment

Lemondta a Békemenet Egyesület és a Civil Összefogás Fórum a március kilencedikére tervezett békemenetet, melyet az MSZP évértékelő gyűlésére érkező Victor Ponta, illetve a szocialista párt ellen kívántak tartani. Mint mondják, jelzést kaptak a titkosszolgálatoktól, hogy a szándékoltan „békés, méltóságteljes” rendezvényt szervezett csoportban érkező provokátorok kívánják megzavarni. Mint Fricz Tamás a Magyar Nemzettel közölte, ők ezt így nem tudják bevállalni.

Az önmérséklet dicséretes, bár már a legutóbbi hasonló esetnél is illett volna elhatárolódni és csendben otthon maradni. A „Köszöntjük a szoci hataloméhség menetét!” molinót kifüggesztő provokátorok ugyanis nyilván nem a békemenet szervezői által gyakran hangsúlyozott „békés, méltóságteljes” jelleghez járultak hozzá, de még csak nem is azt segítették elő, hogy a demonstrálók jogos követelései ne legyenek háttérbe szorítva. Legalábbis a békét az említett provokáció nem igazán segíthette elő, márpedig a felvonulás már a nevében is jelzi, hogy ők a békéért vonulnak, hiszen. A névadás persze ezen túlmenően is zseniális, hiszen ki tudta volna ötletesebben vegyíteni a hippidzsemborik hangulatát és a bolsevista-szervilis, a Pártért kiálló jelleget, mely két jellemzőről csak első blikkre hihetjük, hogy olyannyira távol állnak egymástól. 

A tüntetés lemondása viszont érdekes, elvégre is az hangsúlyozottan Victor Ponta román kormányfő ellen történt volna, így nyilván a jelenleg nem éppen rózsás helyzetben lévő erdélyi magyarság mellett is kiálltak volna, ám mégsem. Ellenben az erdélyi magyarság körében még szemben álló politikai felek is képesek voltak arra, hogy megbékéljenek egymással egy vasárnapi autonómiatüntetés kedvéért, melyet Marosvásárhelyen fognak tartani. Itthon, úgy tűnik, az érdeklődőknek be kell érniük a Jobbik szombati tüntetésével, melyen olyan „hiteles” és „szimpatikus” arcok fognak felszólalni, mint Szávay István és Gaudi-Nagy Tamás. Nagyon úgy tűnik, azt nem tervezik megzavarni szervezett provokátorok, de az is lehet, hogy csak a jobbikosok nem törődnek ezzel. A marosvásárhelyi autonómiatüntetés szintén nem került még lemondásra, így lehetséges, hogy mind a szombati jobbikos, mind a vasárnapi erdélyi tüntetés botrányba fog majd fulladni. De vajon kik lesznek a provokátorok? Ponta-párti román békemenetelők? A Hallgatói Hálózat hazaáruló ifjai? A bosszúszomjas éhségmenetesek? Esetleg Soros György és Bajnai Gordon? Ez egyelőre rejtély, maga Fricz Tamás sem tudja, pedig ő igazán ott van a tűz közelében.

Bár semmi okunk nincs arra, hogy ne higgyünk a mindig őszinte, elvei mellett karakánul kiálló békemeneteseknek, azért nem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy a Fidesz nagyon hallgat az ügyben, a részvételt pedig semmiféle tüntetésen nem tervezi a párt. Nem szép dolog efféle elméleteket gyártani, de azért nagyon gyanús, hogy a kormánypártoknak nem tett volna túl jót, ha menetük demonstrációval fogadja az érkező román kormányfőt. Meg aztán az sem igazán elképzelhetetlen, hogy Ponta és Orbán is összefut majd, ha már. Legalábbis az elég furcsán venné ki magát, hogy itt van egy másik állam kormányfője, és a miniszterelnökkel még csak nem is találkozik.

Akár így, akár úgy, a békemenet szervezői most tényleg bebizonyították, hogy nevetséges pojácák mindannyian, akiknek az erdélyi magyarság melletti kiállásnál efféle dolgok jelennek meg fontosabb szempontokként. Provokátorok a tüntetésen? Na és? A melegfelvonulást minden évben ellentüntetők fogadják, a homoszexualitásukat felvállalók pedig komoly kockázatot vállalnak jelenlétükkel, mégsem hátrálnak meg, mivel fontos számukra az ügy, amit képviselnek. Belgrádban minden évben heves összecsapások kísérik az eseményt,  és utóbb már azt is eredményként lehet elkönyvelni, hogy halálos áldozatokat nem követel az esemény. De mégsem hagynak fel a tiltakozással, az utcára vonulással: tudják, hogy ha most meghátrálnak, akkor később sem fognak tudni semmit elérni.

Jelenleg úgy áll, hogy a kormány mellett kiálló álcivileknek vagy a pártos lendület, vagy a saját testi épségük fontosabb, mint az erdélyi magyarság ügye. Pedig tiltakozni éppen van miért: a magyar nyelvű orvosképzés ellehetetlenítése, a prefektusok etnikai alapú eltávolítása, a magyarellenes megnyilvánulások mind-mind azt mutatják, hogy bizony Victor Ponta kormánya nem épp pozitívan áll az ottani magyarsághoz. És igaza van Stumpf Andrásnak is abban, hogy Mesterházy és az MSZP is elég szégyenteljesen viszonyul a kérdéshez: miközben ugye nálunk is politikai oldalakon átívelő egységnek kellene kialakulnia a romániai magyarság ügyének fontosságában. Persze, a Jobbik ellen könnyű közösen fellépni, de úgy tűnik, a valóban fontos kérdések tekintetében a felek nem igazán kívánják megerőltetni magukat.

De a szocialisták legalább képesek azt hazudni, hogy nincs is olyan nagy baj odaát. Ők legalább úgy tesznek, mintha tényleg nem lenne miért demonstrálni Ponta ellen. A békemenetesek viszont nagy hangon hirdetnek valamit, ami mellett aztán inkább mégsem állnak ki, egyéb okokra hivatkozva. Ha a Fidesz parancsolt rájuk, az is szomorú, de legalább nem meglepő: megszokhattuk már Magyarországon, hogy egyesek mindennél előbbre helyezik a pártosságot, és annak függvényében nyilvánítanak véleményt tandíjról, alkotmányozásról, hallgatói szerződésről, választási feliratkozásról, Sólyom Lászlóról, bármiről és bárkiről. 

De ha Friczék nem túl hihető indokai az igazak, az sem túl pozitív rájuk nézvést. Azt mindenesetre elmondhatják majd magukról, hogy a melegfelvonulás résztvevői is verik őket bátorságban. Bayer meg kulloghat Marosvásárhelyre, ha éppen onnan ki nem dobják őt.

Címkék: külföld belföld erdélyi magyarság Jobbik MSZP Fidesz békemenet Bayer Zsolt Victor Ponta Marosvásárhely Civil Összefogás Fórum Fricz Tamás autonómiatüntetés

Magyarország kampánycélú felhasználása

2013.03.05. 14:25 | Lakner Dávid | Szólj hozzá!

Az RTL Klub, a HírTV, Puskás Ferencné és Bartók Béla szerzői jogainak magyarországi örököse után várom, hogy a „londoni pizzafutár” és a „berlini takarítónő” is elhatárolódjon nevének az MSZP általi kampánycélú felhasználásától, de már az Arc 2012 plakátkiállítás készítői is tervezhetik közlemény kiadását az MSZP ellen. Szerencsétlenektől eddig csak azok nem határolódtak el, akikkel a videóban elmondatták a kampányszöveget, de még talán ezt sem érdemes elkiabálni, tiltakozott már millás kampány kapcsán is KDNP-s politikus lánya, akinek képével a civil szervezet saját tüntetését hirdette.

Igazából kár itt mindenféle személyiségi jogokra meg szerzői jogsértésre hivatkozni: politikai jellegű a felháborodás-hullám, amelynek mostanra sikerült egészen nevetséges színezetet öltenie. Puskás Ferenc özvegye azért a „gátlástalan politikai eszközök” jelzős szerkezetet mindenképpen hanyagolhatta volna, legalábbis a „tehetséges, szabadságszerető Puskás Ferenc” megnevezés nekem valahogy nem az előbbit juttatja eszembe. De hát felháborodni mindenkinek van joga, ő is gondolhatja, hogy az MSZP-nek nincs joga a szájára vennie a férje nevét, még oka is lehet rá bőven. Mondjuk én akkor már hiányolom a Márai Sándornak nevezett Ottlik Géza jogutódjának felháborodását is, amiért Orbán Viktor kampánycélokra használta fel a nevét; de Ronald Reagan örökösei sem háborodtak fel sajnos a volt elnök pontatlan idézéséért. 

Az igazán szomorú nem is az az MSZP kampányfilmjében, hogy neveket említettek benne, vagy hogy híradókat mutattak be, hanem az utcai plakátokon már korábban mindenki arcába tolt negatív kampányhadjárat, mellyel ugyanolyan előszeretettel él a Fideszhez közeli Civil Összefogás Fórum, de a megszorításokat hirdető Jobbik is. Ahogy Tokfalvi is rámutat: nem mondanak semmi újat, nem állítanak semmit magukról, nem beszélnek arról, mit hogyan csinálnának másképp. Sem előző nyolc évükhöz, sem a Fideszhez képest. Ahogy a Fidesz egykor, úgy az MSZP is csak populista és demagóg agitációra képes, illetve Magyarországnak és annak jövőjének (valóban gátlástalan) kampánycélú felhasználására.

Mert nekik csak az a fontos, hogy hatalomra kerüljenek – miként a Fidesznek is az volt, és jelenleg sem sikerült meggyőzniük az ellenkezőjéről. Ahogy az MSZP bevállalja a mindenkivel való összefogást (Munkáspárt, DK, teljesen mindegy), úgy a Fidesz is hajlandó szinte mindent beáldozni (devizatartalékok, felsőoktatás), csak a rezsicsökkentés meglegyen, csak a nyugdíjak őrizzék reálértéküket. Hogy a 2014-es győzelmet semmi ne veszélyeztethesse.

Semmiféle felelősségérzet, semmiféle szándék a jobbításra nem szorult beléjük: azt mondják éppen, amit gondolnak, hogy mondaniuk kell, és ezen úgy tűnik, a továbbiakban sem lesznek hajlandóak változtatni. A másik féllel tudnak csak kampányolni, mert tudják, hogy ők nem lennének elég meggyőzőek a sikerhez. Mert nincs elfogadható, jól átgondolt és tisztességes ajánlatuk Magyarország számára. Ahogy a Fidesz propagandistáinak sincs: ők csak szeretnék jól az eszébe vésni mindenkinek, hogy csak rossz és még rosszabb közül választhatnak. Ahogy az MSZP, úgy a békemenet szervezői is azt üzenték plakátjaikkal, kampányukkal: nincsen remény számotokra.

Márpedig Magyarország akkor is növekedni, épülni fog a jövőben. Hogy a Fidesz és az MSZP akkor már sehol sem lesz, az nem véletlen.

Címkék: belföld Jobbik MSZP Fidesz Orbán Viktor

S. János, a hírbe hozhatatlan

2013.02.27. 12:27 | Lakner Dávid | Szólj hozzá!

S. János nem szereti, ha beszélnek róla. Ez azért van, mert ő egy érzékeny ember. Amikor legutóbb szóba hozták, az például odáig vezetett, hogy inkább ott hagyta tanársegédi állását. Pedig még csak nem is vonatkoztattak rá semmilyen új információt, pusztán érdekességképpen megemlítették őt, mint olyasvalakit, akire illenek az éppen egymással kapcsolatba hozott tulajdonságok. Amikor ugyanis közös hír szól egy parlamenti pártról és egy egyetemi HÖK-ről, akkor nem szokatlan, hogy megemlítik azokat, akik ezen egymástól távol eső csoportoknak valamilyen furcsa okból egyaránt tagjai. S. János baráti köre szerint ez probléma, ugyanis senkinek nem volna szabad egyszerre tudnia ezen tulajdonságokról. Vagy ha már mégis, akkor tilos róluk nagy nyilvánosság előtt beszélni. Ahogy B. János is két világot emlegetett blogbejegyzésében, úgy most is erről lehet szó: van a Jobbik-világ és van a HÖK-világ. Egyesek mindkettőben felbukkannak, ugyanakkor a "harmadik világ"-beli szegényeknek, akiknek se pénz, se pozíció nem jutott, nem volna szabad tudnia ezek kettős életéről. Ha valamiért az egyik világból nagy számban mennek át a másikba, akkor sem.

Állítólag. Legalábbis B. Gábor blogger szerint, aki állítólag az ELTE BTK HÖK tagja volt, állítólag dolgozott a Barikádnál is, és állítólag a Jobbegyenesre írogat. Mindezek a tények semmit sem jelentenek. Ahogy S. János is állítólag az ELTE BTK HÖK alelnöke volt, állítólag a Jobbik erzsébetvárosi önkormányzati képviselője, állítólag a Magyar Tavasz Mozgalom elnöke és állítólag a Jobbik volt ifjúságpolitikai kabinetvezetője. Mindezidáig pedig állítólag az ELTE tanársegédje volt, legalábbis amíg nem kezdeményezte felmentését, miután bizonyos közéleti portálok egymás után felsorolták egykori és jelenlegi titulusait.

S. János ugyanis, mint már mondtam, nem szereti, ha beszélnek róla. Az előbbi állítólagos pozíciók mellett ő ugyanis bizonyosan magánszemélynek tartja magát. Ha ugyanis közszereplő lenne, akkor nyilván nem írna olyat az ATV-nek, hogy beperli őket, ha csak szóba is hozzák a nevét. Továbbá: a nyilvános Facebook-adatlapján sem píeszelné, hogy senki ne ossza tovább azt a bejegyzését, amit mindenki számára láthatóvá tett. S. Jánosról, mint önkormányzati képviselőről, nem szabad beszélni. Nem azért, mert nincs olyan hír, aminek kapcsán lehetne: jóval inkább azért, mert ő hírbe hozhatatlan. Akarhatnék például arról írni, hogy milyen szépen eltüntették a szentkoronás graffitiket az erzsébetvárosi utcákról, de mindhiába. Javasolnám akár olvasásra is a kultúra napjára írott széljegyzetét, lévén elég jó kis bejegyzésről van szó, de inkább nem teszem. Még a végén S. János magánszemély sérelmezné a dolgot.

Mindenesetre azt érdemes leszögezni, hogy ma S. János képviseli az erő politikáját. Ami, a jelek szerint nem éppen tartást, méltóságot és sérthetetlenséget takar. „A víz szalad, a kő marad” – írta Wass Albert versében, nyilván nem S. Jánosra, mert miután a nevét egyes pozícióival leírták, már ő is szalad. Na, nem az erős párttól messze, dehogy. Nyilván úgy gondolja, hogy rajta keresztül csak a Kart lehet támadni, a Pártot már nem is. Ami nyilván érdekes kérdéseket felvet a Párttal kapcsolatban, de valljuk be, sok újdonságot nem.

A Pártnál az erő legalábbis jobbára csak a kőkemény holokausztozásban és a sziklaszilárd butaságban szokott megnyilvánulni. Mert számukra elképzelhetetlen, hogy ugyanolyan fájdalmas tragédia legyen a holokauszt, Kolima, Recsk vagy Trianon tragédiája. Mert számukra csak a fekete-fehér világkép létezik, az emberek felosztása liberális-nemzeti jelzők alapján, a másik fél leplezetlen elutasítása. Itt az erő csak gárdákban és polgárőrségekben van jelen, mert önmagukban ugyanúgy félnek, ugyanúgy rettegik a holnapot és a többi embert.

Ez pedig a gyengék, a frusztráltak ereje.

 

· 1 trackback

Címkék: belföld Jobbik ELTE BTK HÖK

Lehetnek-e az egyetemisták is a szabadság foglyai?

2013.02.24. 11:39 | Lakner Dávid | 1 komment

Ne krediteket vadásszanak, inkább a tudás foglalkoztassa az egyetemistákat″ – mondja Jelenits István a Helyi Témában, gondolatait pedig azzal vezeti fel: „nem teljesítményre kellene sarkallni­ a fi­ata­lo­kat, hanem arra, ho­gy a vi­lágo­t, az embe­reket, önmagukat megi­smerjék″. Miután a piarista szerzetest kitüntették Corvin-lánccal, azt nyilatkozta, hogy ezek után még inkább kötelességének érzi, hogy a nyilvánosság előtt kifejtse véleményét, jó tanácsait, hátha azokat a kormányzat is megfogadja. Azóta túl vagyunk egy „diákvezérek gyanúsan sok egyetemi évvel″–listán (a Magyar Nemzet jóvoltából, mely a HÖK-nek tulajdonított listáról úgy számolt be, hogy felidézte a miskolci szocialista- és a HVG-listát, de a sajátját ügyesen kifelejtette), illetve a „felesleges” szakok felpanaszolásán, melyek semmiféle munkaerőpiaci kimenetellel nem rendelkeznek.

Nem szeretem, amikor a felsőoktatás kapcsán a piaccal érvelnek″ – ezt már a Professzorok Batthyány Körének tagja, Mindszenty Andrea mondja, utalva arra a diákfelvetésre, hogy az élet és a piac majd szabályozza a szakok fennmaradását. Az amúgy is abszurd eszmecsere nem 2006-ban hangzott el, de nem is 1995-ben: néhány hete lehettek tanúi az ATV Szabad Szemmel című műsorának nézői, ahogy a jobboldali, kormány mellett kiálló szervezet közvetve a kormány filozófiája ellen érvel. Aztán persze szóba kerül a hallgatói szerződés ügye is, Mindszenty pedig siet leszögezni: ő ezt helyesli, az emberek dolgozzanak csak itt, ha már képzésükhöz hozzájárult az állam, és amúgy is: nem a pénz a legfontosabb. Mármint ezt a munkavállalók fizetésére érti, azon felvetés kapcsán, hogy sokan csak a jobb kereset reményében hagyják el Magyarországot.

Helyben vagyunk. A jobboldali egyetemi emberek, értelmiségiek egy része valószínűleg igen kellemetlenül érezheti magát, hogy a kormány csak a munkaerő-piaccal összefüggő szükséges kiadásként tekint a felsőoktatásra; a konzervatívok másik csoportja pedig ugyan jobboldali nemzettudatból fakadóan egyetért a hallgatói szerződéssel, de igazából saját nézetei alapján ugyanúgy tudna ellene érvelni – kiváltképp, ha a konstrukciót az MSZP igyekezné bevezetni.

Ha ugyanis egyetértünk Jelenitscsel és Mindszentyvel (és az egyetem eszméje kapcsán én nagyon is így teszek), akkor ki kell jelentenünk, hogy az egyetem legfontosabb feladata nem a képesítés, hanem a tudásátadás, a felkészítés az életre. Ugyanaz, mint a gimnáziumé és az általános iskoláé, csak magasabb színvonalon, illetve ráfókuszálva a diák aktuális érdeklődési körére. Az egyetemi évek, a választott szak még semmit nem jelent: ahogy Parragh László is történelem-orosz tanári szakon kezdett, és később a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke lett, úgy mások számára is elég gyakori opció a pályaváltás, a más területen való elhelyezkedés. A diploma így sok szak esetében is dísszé vált: gyakran nem is azt kérik számon, hanem az időközben megszerzett tudásról próbál meggyőződni a munkáltató. Magam például jelenleg magyar alapszakos egyetemista vagyok, de az elmúlt években részt vettem a Heti Válasz Műhely nevű újságíró-iskolában, gimnázium végén pedig francia-magyar két tannyelvű érettségit szereztem. Egyáltalán nem biztos még, hogy a jelenlegi szakomnak megfelelően fogok elhelyezkedni, bár ez sem kizárható.

Mielőtt sokan felhördülnének, gyorsan leszögezném, hogy a gimnáziumi képzésemet sem én fizettem, de még csak nem is a szüleim. Ellenben az nem volt ingyenes, számos járulékos költség adódott az évek során, melyek kifizetése hozzátartozott a szak elvégzéséhez. Ahogy államilag támogatott egyetemi képzésem sem ingyenes: hogy mást ne mondjak, maga a jelentkezés is kilencezer forint volt, és most ismét ki kellett fizetnem kilencezret azért, hogy mesterképzésre jelentkezni tudjak. A tankönyveket szintén nem ingyen dobták utánam, ahogy a középfokú nyelvvizsgát igazoló oklevelet sem. Utóbbi márpedig alapkövetelmény, ha alapszakos egyetemi diplomát szeretnék szerezni. Ha emellett kollégiumban is kell laknom (márpedig nekem kellett), akkor az plusz havi (minimum!) kilencezer forint, hogy az élet egyéb költségeit már ne is számítsam (evés, ivás például).

Miért írom le mindezt? Csak azért, hogy némileg tompítani próbáljam az „én adóforintjaimból képeznek ki téged″–féle vádaskodás élét. Nem, kis barátom, a te nagyon is átvitt értelemben vett adóforintjaidból nekem nem lenne egyetemi diplomám, ha magam nem fizetem ki a saját nagyon is konkrét forintjaimból a nyelvvizsgát, a kollégiumot, a tankönyveket, és magát a felsőoktatásba való jelentkezés összegét. Hogy emellett konkrétan a képzést támogatta az állam? Na bumm, az sem az adófizető debreceni futballhuligánnak köszönhető, hanem annak, hogy francia-magyar két tannyelvű gimnáziumba jártam, és szereztem annyi pontot, ami a bejutást lehetővé tette számomra.

Merthogy az államilag támogatott képzés a tanulmányi eredménynek volt köszönhető. Ahogy tudtommal a nyugdíjasok is csak az éveik számának gyarapodása miatt kapnak bizonyos extra juttatásokat: az ingyenes közlekedés kiváltságát például. Nem azért, hogy aztán ne követeljék az adófizető és havibérletet tízezerért vásárló fiatalabbaktól, hogy adják át a helyüket, horribile dictu maguk adják át a helyet az azért fizetőknek, nem. Nekik ez jár az éveikből fakadóan és kész. Persze, lehet ezen is nyavalyogni meg a kiváltságoktól való megfosztásért sírni: meg is teszi ezt rendre az, aki megteheti, és nem kell attól félnie, hogy a következő választásokat pártja úgy elveszti, mint a huzat. Magam úgy vélem: ha valami egy adott dolog miatt jár, akkor nincsenek egyéb feltételek, nincs hivatkozás az adófizetők pénzére, az a dolog akkor is a kapottat illeti meg. Persze, el is lehet venni: de bizonyos mellékes körülményekre hivatkozni és ezért még több dolgot elvárni érte nem túl illendő dolog.

Kicsit olyan nekem ez a hallgatói szerződéshez kötődő „kinek kéne inkább szolidarizálnia kivel”–felvetés, mint amikor a hajléktalanokat el akarják távolítani az aluljárókból, mondván, a járókelőknek is vannak emberi jogaik, és nem kötelesek ennyi csúnyaságot látni. Igen, az adófizetőknek is biztos rossz, valamilyen szinten, hosszútávon, de ez nem nagyon fogja meghatni azt, aki hónapok óta nem talál munkát, és éppen felajánlják neki, hogy külföldön egy nyomdában viszonylag korrekt fizetésért el tud helyezkedni. Nem milliókért, ismétlem – a külföldön munkát vállalók jó része ugyanis nem azért megy ki, hogy vezérigazgasson Párizsban (ha már, akkor valószínűleg az ehhez szükséges tanulmányokat is el tudja végezni Franciaországban), hanem hogy meg tudjon élni, hogy normális fizetést kapjon egy emberi munkáért. Persze, ez egy öngerjesztő folyamat is lehet, és minél többen mennek el, az itthoni reálbérek egyre rosszabbak lehetnek: mint egyik barátom mondta, a legegyszerűbb végénél fognák itt meg a problémát, és lehet, hogy most sokan szívják a fogukat (ő is ezt tenné, ha alá kellene írnia a szerződést), de évek múlva majd talán emiatt jobb lesz a helyzet. Talán.

Demagóg dolog lenne most az azzal való érvelés, hogy a felsőoktatás egy befektetés, megannyi dolog meg, hát, nem igazán minősül annak. Mégis fel kell hívnom rá a figyelmet: az egyetemet végzettek sokkal nagyobb eséllyel tudnak jó munkát találni, mint mások (persze, nyilván ez sokakra nem áll, lásd előbbi bekezdés második része), és hosszú távon a tőkét is ide képesek vonzani, ha elég ügyesen irányítják a dolgokat. Ez is hosszú távú dolog, és kockázatos a megtérülés: de a feltételek legalább adottak lesznek. Olyan országban nyilván sokan nem maradnak szívesen, mások pedig nem fektetnek be ott, ahol az állampolgárokat erővel próbálják maradásra bírni. Ez nem így megy, akkor sem, ha gazdasági válság van, és akkor sem, ha a kivándorlás sokak számára sokkoló mértékűnek tűnik.

Egyébként inkább Temesi Józseffel értek egyet: a Nemzetközi Felsőoktatási Kutatások Központjának társigazgatója szerint most valóban egy emelkedő tendenciának lehetünk tanúi, de csak azért tűnhet ez az arány sokak számára magasnak, mert eddig ez a fajta mobilitás a nullához közelített. Később majd úgyis beáll a kivándorlók aránya egy normál szintre: nem érdemes emiatt az érintettek életlehetőségeit korlátozó megoldáshoz nyúlni. Az pedig kicsit furcsa nekem, ha egyesek rosszul értelmezett nemzettudatból a lehetőségek beszorítása mellett érvelnek, miközben elvileg a szabadság szemszögéből vizsgálják a dolgokat. A jó értelemben vett szabadság pedig lehetőség: annak a lehetősége, hogy az ember az esélyeit és a viszonyokat átgondolva dönthessen saját magáról.

A hallgatói szerződés persze lehetne ettől még egy párt politikájának szerves része: ha a konstrukció éppen nem bizonyul alkotmányellenesnek, akkor bátran be is vezetheti akárki. Ha emiatt az egyetemisták aztán elfordulnak az adott párttól (jelen helyzetben a Fidesztől), a következő választásokat pedig elvesztik, az már legyen az ő gondjuk. Csakhogy ha az Alkotmánybíróság Alaptörvény-ellenesnek nyilvánít valamit, akkor annál nagyobb pofátlanság nincs, mint a meglévő hatalom birtokában alkotmányba írni az éppen kormányon lévő párt sajátos politikai elképzelését. Ez utóbbi jóval többet is árt a hazának, mint a külföldi munkalehetőség miatt távozó ex-egyetemista döntése.

Címkék: felsőoktatás belföld egyetemek röghöz kötés Jelenits István hallgatói szerződés Mindszenty Andrea Temesi József

Tudd meg te is, mit gondol rólad az ELTE HÖK!

2013.02.19. 14:07 | Lakner Dávid | 3 komment

Nem új információ, hogy az ELTE BTK Hallgatói Önkormányzata évek óta a Jobbikba való ugródeszkaként (is) funkcionál. A másokat előszeretettel álcivilkedéssel és pártos hevülettel vádoló párt mára jó pár fronton megsokszorozta magát: mivel eszmeisége önmagában jelenleg nem életképes, ezért maga futtat vagy támogat megannyi kis sejtet, melyek a nemzeti radikalizmus álarcát öltve terjesztik a Jobbik nézeteit, vagy csak azt eltagadni nem tudván (mert hát melyik ember tudja munkája során teljesen kiiktatni személyes meggyőződését?), ápolják a szélsőjobb nemes hagyományait munkájuk során. Így lehetséges, hogy mára a Barikád honlapja is nemhogy a Jobbiktól, de magától a Barikádtól is függetlenként működő sajtótermékként próbál üzemelni, hogy az N1TV a JobbikTV mellett terjeszti az igét, és hogy a Vona Gábor által évértékelőjén életre hívott Magyar Tavasz Mozgalom is pártokon felülállónak próbálja beállítani magát.

Hogy Szávay István a Jobbikot képviseli, az mára tény, de Ribling Tamás egykori kolHÖK-elnök és Garbai Ádám BTK HÖK-elnök tagadta, hogy a Jobbikhoz közük lenne. Hogy például Ribling a Magyar Tavasz Mozgalom és a Jobbegyenes Facebook-oldalának követője, az más, az nyilván „magánéleti kötődés”. Hogy a HÖK-ösök jó része ilyen kötődésekkel rendelkezik, esetleg később nyíltan is a Jobbik mellett fog kampányolni, az is természetesen puszta véletlen. Van ilyen – mondják ők, épp azzal a mentalitással, amit jobbikos körökben szokás a valóság eltagadásának és képmutató cinizmusnak nevezni. „Életidegen és elmebeteg politikai korrektség” – harsogják azok, akik ugyanúgy hajlamosak arra az elképesztő cinizmusra és megjátszásra, melyet oly gyakran felrónak ellenfeleiknek.

Most arról szólnak a hírek, hogy az ELTE BTK HÖK tagjai állítólag személyiségjegyeik alapján listázták a gólyatáborokban felbukkanó új hallgatókat. „Koliba nem vesszük fel”, „Pistának jó lesz”, „liberó buzigyerek”, „szívós alternatív köcsög”, „basznivaló egyiptológus”, „egészséges világlátású klassz csaj”. Utóbbi két jellemzés például kiválóan mutat egymás mellett, hűen tükrözi a jobbikos fiatalok rendkívül koherens és tiszta világképét, faszpumpástól, egyebestől. Az érintettek tagadnak, szerintük bárki hozzáférhetett a HÖK adatbázisához és beleirkálhatott abba. Nem az ő felelősségük – hogy esetleg a magánéletben teljesen egyetértenek a leírtakkal, az már a véletlen műve. Gondolkodó emberek, olyan véleményt alakítanak ki, amilyet csak akarnak, nem igaz?

De talán érdemes lenne mindennapos gyakorlattá alakítani az oly sokszor felemlegetett őszinteséget és egyértelműséget – Jobbikon belül, azt támogatván vagy a párt mellett csak lélekben kiállván, a barikád jól ismert oldalának mind a kétszázhatvanhárom pontján. Például felhagyhatnának annak bizonygatásával, hogy alapvetően semmi bajuk egyes emberek származásával – mikor láthatóan van. A hírek szerint a gólyákról is külön rubrikában listázták a vélt vagy valós zsidó származást. Aztán a számtalan megbélyegző és cselekedetektől egyértelműen független jelzőkkel való billogozás tényét sem kéne tagadni: ami jólesik, az jólesik, nyilván egyszerűbb ez bármiféle értelmes kritika megfogalmazásánál.

A fiatalok ugyanis inkább hajlamosak arra a felületes, egybites gondolkodásra, amely hajlik a legegyszerűbb, demagóg és populista üzenetek befogadására. Nem csoda hát, hogy felmérések szerint a Jobbik a legnépszerűbb párt az egyetemisták körében. A Hungarica és a Romantikus Erőszak üzenetét nyilván sokkal könnyebb megérteni, mint Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes verseit: nem csoda, ha politikailag-kulturálisan sokak számára vonzó ajánlat az ún. nemzeti radikalizmus, mely „egyenruhát, egyenfrizurát, egyenvéleményt kínál - és mindehhez a valahova tartozás érzését is” – ahogy Techet Péter is írta 2010-ben. Ahogy könnyebb valakiről kijelenteni, hogy „alternatív libsi köcsög”, mint megismerni és valamennyire megérteni őt. Nem kell ezt tagadni, minden egyes ember hasonló előítéletekkel operál – csak az a szomorú, hogy vannak, akik büszkék is erre, és nem képesek túllépni rajta. Márpedig ha akad is egy párt, egy mozgalom, egy klub, amely ezen viselkedésminták helyességét és igazságát szajkózza, akkor nyilván az erre fogékonyak gyorsan el is köteleződnek a társaság mellett. Ha pedig Vona Gábor azt hirdeti saját nézetei kapcsán, hogy „az igazság szabaddá tesz”, akkor sokan lesznek hajlamosak felvállalni nem túl cizellált és összetett gondolataikat, mondván, ők csak az igazságra világítanak rá. Mint az a középiskolás kisfiú/kislány, aki szereti hangoztatni végtelen őszinteségét, és ennek jegyében rendkívül primitív stílusban leszólni társait.

Hogy ezek után ők beszélnek a hallgatók jogairól és az oly kívánatos rendről? Nem csoda: ha egyeseknek a fejében ekkora zavar van, akkor nyilván legalább környezetük tekintetében szeretnék ellensúlyozni a belső frusztráltságot. Lelkük rajta.

Frissítés: Bár fentebb nem említettem, de természetesen, ha mindez igaznak bizonyul, akkor az sokkal súlyosabb annál, minthogy pár nem túl intelligens HÖK-vezető gonosz dolgokat irkál hallgatótársairól. Felmerül ugyanis annak gyanúja, hogy az információkkal vissza is éltek, esetleg ezek alapján nem engedtek valakit kollégiumba. Ami már nem pusztán ízlésbeli-erkölcsi kérdéseket vet fel. Péterfalvi Attila pedig az emberi méltóság megsértésének gyanúját vetette fel – bár kétségkívül a hatalommal való visszaélés vádja súlyosabb. Már ha valóban a HÖK tagjaitól származnak az említett megjegyzések.

· 2 trackback

Címkék: belföld hallgatói önkormányzat Jobbik Szávay István Vona Gábor ELTE BTK HÖK Garbai Ádám Ribling Tamás

Nem az én nevemben

2013.02.17. 14:51 | Lakner Dávid | 57 komment

Egyetemfoglalás. 2013 02 15 20 23. Hétvége, menni vagy maradni from Ádám Csillag on Vimeo.

Melyik szabályzat milyen pontja alapján kell lekapcsolni az áramot szombat déltől hétfő hajnalig?” – kérdezi az „egyetemfoglaló” az ELTE-BTK-n Pál Ferenc dékánhelyettestől, és látszik rajta, hogy nagyon örül annak, milyen kellemetlen kérdéssel sikerült sarokba szorítania az említett professzort. Mire érkezik a zavart válasz, hogy hát ő, mármint Pál Ferenc, nem jogász, és mondhatni, a szokásjog alapján teszik ezt meg minden héten. „Akkor megváltoztatjuk a szokásjogot” – vicceskedik ismét a hallgató, majd a jelenlévők epilepsziás rángásokkal jelzik, hogy nem értenek egyet a dékánhelyettes szavaival.

Ilyenkor azért illik tisztázni pár dolgot. Az egyik, hogy bár aranyos dolog ez a nagy bázisdemokrácia, de az egyetemen akkor is a professzorok diktálják a szabályokat, a hallgatók pedig kötelesek elfogadni azokat, ha „túl sokáig beszél” szerintük a „rétor”, ha nem. Az ELTE-BTK egyik termében sem a Hallgatói Hálózat képviselői hozzák a szabályokat, még ha adott pillanatban azt is játsszák, hogy elfoglalták a helyiséget. Ahogy a vizsgákon sem a vizsgázók fognak dönteni a kérdésekről, még ha számszerűleg többen is vannak az ott lévő oktatónál. Van ez a hierarchia-dolog, melyet nyugodtan negligálhatnak a saját kis köreikben, de az egyetem épületében tartózkodva akkor is el kell fogadniuk: nem ők diktálnak az oktatónak, és nem is egyenrangú partnerként társalognak vele, még ha ők éppen többségben is vannak, és a tanár próbál is igazodni hozzájuk.

A másik, hogy nem próbálják egyesek jogszabályok oltalmát keresni akkor, amikor a professzor éppen szívességet tesz azzal, hogy nem hívja rá az „Első Egyetemfoglalókra” a rendőrséget, amely aztán jogszerűen ki is ürítheti a termet. Vagy melyik szabályzat milyen pontja teszi lehetővé azt, hogy egy önként összeverődött csoport elfoglalja egy közintézmény termét, akadályozva az ottani mindennapi működést? Na ugye.

Aztán megint csak itt van ez a fene nagy legitimációs probléma. És ezalatt most nem is a Hallgatói Hálózat szervezeti struktúráját, felállását értem. Jóval inkább azt, hogy hiába nem értenek egyet sokan a kormánnyal, miként a hallgatói szerződéssel és a forráskivonással sem: ettől még nem fogják támogatni az ezekkel szembehelyezkedő akármilyen csoportot, még ha a célokkal adott esetben talán egyet is értenek. Egyszerűbben fogalmazva: attól még, hogy a Fidesz-KDNP hülye, nem lesz a vele szemben álló Hallgatói Hálózat rögvest támogatandó, mindannyiunkért küzdő csoportosulás, akármennyire is él ez a képzet sokak fejében. Ha a HaHa terrorista módszerekkel, mások szabadságának és jogainak megsértésével operál, akkor főleg. Ha köztiszteletben álló professzorokból (amilyen Tolcsvai Nagy Gábor és Pál Ferenc is) csinálnak hülyét a nevetséges módszereikkel és elképzeléseikkel, akkor annál inkább. Ha valójában csak az ELTE bölcsész hallgatóit és oktatóit akadályozzák, miközben a kormány a füle botját sem mozdítja, akkor szintúgy nem a szent ügy megvalósulásához járulnak hozzá. Éppen ellenkezőleg: a céljaikkal alapesetben egyetértőket is maguk ellen fordítják, aminek a kormány csak örül: a Hallgatói Hálózat láthatóan saját maga járul hozzá a változás ellehetetlenüléséhez.

Amikor a Demokratikus Koalíció éhségsztrájkba kezdett a választási regisztrációval szemben, a Magyar Narancs vezércikkben örömködött, hogy legalább ott ez a kis csoportosulás emlékeztet mindannyiunkat arra, micsoda szörnyűséget is terveznek ellenünk és a demokrácia ellen. Pedig ha csak Gyurcsányékon múlik, ma épp olyan fenyegetően állna előttünk a regisztráció bevezetésének ígérete, mint korábban. Az alkotmányellenes intézményt az Alkotmánybíróság meszelte el. A DK tüntetésével annyit ért el, hogy néhány hétig még a mélyen regisztráció-ellenes baloldali-liberális réteg is rajtuk röhögött, a Fidesz pedig fellélegezhetett, hogy ha Gyurcsány ellenük, akkor az egész magyar társadalom velük. Gyorsan hozzáteszem: nyilván ezt is csak a rossz logika alapján, hiszen bár sokan szeretnek a kisebbik rosszra szavazni, azért az igazság ettől még nem lesz mellettük.

A hallgatói szerződés alkotmányos szintre emelését a Hallgatói Hálózat akkor sem fogja tudni megakadályozni, ha 2014 tavaszáig az ELTE-BTK A épületének 47-es termében sátorozik. Itt valószínűleg ismét csak az Ab léphet majd közbe - ha egyáltalán. A magyar társadalom szerződés-ellenesebbik része pedig ugyanúgy nem táborozik lélekben az egyetemfoglalókkal, ahogy nem is éhezett szolidaritásképp a DK-s éhségsztrájk során. Nem hallgatja ugyanúgy emelkedett szívvel Heller Ágnes és Ludassy Mária szabadegyetemes előadását, és nem is vesz részt a baloldali politikusok meghívásával szervezett kerekasztalon. Azon pedig, hogy ezek után a HaHa kijelenti, hogy nincsenek politikai elköteleződései, már csak nevetni tud a lakosság jó része. A HaHa által is támogatott (és a teremfoglalás során sűrűn reklámozott) Hálózat a Tanszabadságért-esemény szervezői pedig nyilván csak hápogni, amikor rákérdeznek náluk: ugyan miért nem hívták meg a Jobbikot is a felsőoktatásról szóló politikusi kerekasztalra, vagy hogy lehet az, hogy Teczár Szilárd HaHa-aktivista sorozatban gyártja a Magyar Narancs számára a felsőoktatás kivéreztetéséről szóló cikkeket és interjúkat. Politikai semlegesség? Ugyan már.

A Hallgatói Hálózat nem az egyetemisták nevében tartja fenn az ELTE-BTK termében a büféjét. Valószínűleg a bölcsész hallgatók kisebbségben is vannak közöttük. Hogy még ott lehetnek, azt csak az egyetemi közösség, többség türelmének és jóindulatának köszönhetik. Ettől még nem érdemes úgy gondolniuk, hogy tömegek állnak mögöttük.

· 1 trackback

Címkék: felsőoktatás belföld hallgatók egyetemfoglalás Demokratikus Koalíció DK hallgatói szerződés Hallgatói Hálózat HaHa Fidesz-KDNP ELTE-BTK Pál Ferenc

No Comment

2013.02.13. 07:06 | Lakner Dávid | 1 komment

Tanúként idézte be a rendőrség a tavaly novemberben feljelentett Népszava-kommentelőket, akik Papcsák Ferencről szóló cikkek alatt adtak hangot a zuglói polgármestert és tevékenységét előítélő véleményüknek, trágárabb vizekre amúgy nem igazán evezve. Papcsák mégis feljelentette őket, ahogy néhány Hír24-hozzászóló adait is bekérte a rendőrség, és, mint a pénteki ATV-s Németh Péter-beszélgetésből kiderült, 168 Óra-kommentelő is tanúként lett meghallgatva egy hozzászólása kapcsán.

Németh Péter ugyanakkor Kálmán Olgának elmondta, hogy a Népszava nem adott ki egy kommentelőt sem, sőt, hivatalosan is megírták a hatóságoknak, hogy vállalják értük a felelősséget, ám választ nem kaptak. Ehelyett a rendőrség valahogy mégis ráakadt az álnév alatt kommentelőkre, és tanúként be is idézte őket: márpedig így kötelességük igazat mondani, különben később akár hamis tanúzásért is eljárás indulhat ellenük. Az eddig leírtakból két dolog látszik világosan: az  egyik, hogy a cél a kommentelők, az átlagpolgárok előállítása, a sajtótermékkel szemben nem céljuk eljárni. A másik pedig, hogy kizárólag baloldali sajtótermékek hozzászólói kerülnek beidézésre. Bár nyilván nincs semmi elfogultság a háttérben, és a két ügy is más, mégis szimbolikus, hogy a Bayer Zsolt elleni feljelentés milyen rövid idő alatt vissza lett dobva, míg a kommentelők ügye már hónapok óta folyik, ezzel is az inkriminált hozzászólók életét nehezítve meg. Márpedig nem vitás: ahogy a Magyar Hírlapnak is csak használt a botrány (egy jobboldali újságírónak pedig nem lehet nagyobb álma annál, minthogy Gyurcsány Ferenc tüntessen ellene, illetve Neelie Kroes határolódjon el tőle), úgy a Népszava számára is presztízskérdés lehet a fideszes polgármesterrel szembeni hadakozás.

Ellenben egy civil kommentelőnek más sem hiányzik, mint munka után a rendőrségre szaladgálás, a bíróságra járáson való merengés, az elítéléstől való rettegés. Míg egy újságíró számára már-már a munka velejárója a pereskedés, addig az átlag munkahelyeken nem igazán veszik jó néven, hogy az erkölcsi bizonyítvány tartalmaz némi nem túl bizalomgerjesztő bejegyzést. És bár mindenki tudja, hogy amiért a rendőrségi ügy zajlott, az egyáltalán nem minősíthető kirívónak, hovatovább minden második ember elköveti nap, mint nap: azért mégis csak ott lesz az emberen a negatív pecsét, hogy őt már el is ítélték érte. És hiába, hogy jobboldali médiumok hozzászólói írtak már sokkal vadabb jelzőket is a „fitnyiszes”–nél, illetve sokkal keményebb vádakat annál, hogy „százmilliók mennek el tanácsadó cégekhez”: most valamiért mégis csak a baloldali lapok kommentelői vannak soron.

Megkérdezték a rendőrségen, hogy valóban enyém-e az említett nickname a 168 Óra honlapján, és arra is kíváncsiak voltak, van-e másnak is hozzáférése a gépemhez” – fejtegeti a hölgy Kálmán Olgának, szigorúan telefonos interjú keretében, hogy azért az inkognitó valamennyire megmaradjon. Nekünk pedig már kavarog a fejünk, nem merjük elhinni, hogy ilyesmi a XXI. században megtörténhet, és hogy az orwelli világ ennyire pontosan megmutatkozhat még ennyi idővel a rendszerváltás után is. A teljes szólásszabadság híveként és a gyűlöletbeszéd fogalmának elutasítójaként csak ellenezni tudom ezt a fajta eljárást, és azt, hogy valakinek egy demokratikus államban a véleménye kimondása miatt kelljen félelemben élnie mindennapjait.

A hírek szerint viszont a Fidesz-KDNP arra készül, hogy a hajléktalanság kriminalizálása és a családfogalom leszűkítése mellett most a véleményszabadság korlátozását is alkotmányos szintre emelje: „egyértelművé tennék, hogy a véleményszabadság gyakorlása nem sértheti más emberek, a magyar nemzet, valamint nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságát”. Félek, emiatt a jövőben sem Bayer Zsoltnak vagy más sztárújságírónak kell majd aggódnia, hanem az álnév mögött rejlő, egyszerű kommentelőnek.

· 1 trackback

Címkék: belföld szólásszabadság véleményszabadság kommentelők Népszava Papcsák Ferenc

Mi mindenért felelős Sólyom László?

2013.02.12. 02:47 | Lakner Dávid | 2 komment

Lázár János után Fricz Tamás politológus is nekiment Sólyom Lászlónak, reakcióként annak alkotmányos kultúrára vonatkozó kritikájára. Mivel Sólyom érveire nagyon Fricz sem tudott mit mondani, ezért maradt számára a személyeskedés, a volt államfő kicsinyes sértegetése. Az önmagát civil politológusnak tartó pártprogagandista módszerével ellentétben először nézzük Fricz vádjait.

Mint a Békemenet egyik főideológusa kifejti, Sólyomnak azért nincs joga az alkotmányos kultúra hanyatlásáról beszélnie, merthogy az Alkotmánybíróság elnökeként ő is felelős volt a Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat megsemmisítéséért, és így a lusztráció meghiúsulásáért. Nos, Sólyom Lászlónak éppen hogy nem a jog formálása, hanem az értelmezése volt a feladata akkoriban: egész egyszerűen értelmetlen arról beszélni egy, a jogszerűségért felelős embernél, hogy a minden egyes ember számára mást és mást jelentő igazságosságnál fontosabbnak tartja a jogszerűséget. Értelmetlen, mert egy jogásznál a jogszerűség ellentéte sosem az igazságosság, hanem a jogszerűtlenség. És egyébként is: miféle tempó az, hogy a jogi kritikák megfogalmazására válaszul történeti-erkölcsi sérelmeket próbálunk a volt államfő nyakába varrni, csak mert éppen ez szolgálja a mi érdekeinket?

És valami egészen döbbenetes a Fidesz-KDNP kormányzása mellett nyíltan kiálló politológustól olyanokat olvasni, hogy a rendszerváltáskori Sólyom testesítette meg a „diktatúra felmentését”, miközben az akkori Fidesz is testületileg nemmel szavazott az igazságtételi törvényjavaslatra. Hogy ők akkor még nem voltak döntéshozói pozícióban? A felelősség akkor is ugyanúgy kell terhelje őket Fricz érvelése alapján, márpedig így igen kevés morális alapja van bármelyik fideszesnek történelmi felelősségről és elszámoltatásról beszélnie. Hogy a roppant független Fricz ezt nem fogja ekkora vehemenciával soha számon kérni egyik kormánypárti politikuson sem, az éppen annyira biztos, mint hogy ilyen lendülettel az ügynökakták nyilvánosságának elmeszeléséért sem fog fideszes politikust ekézni a Magyar Nemzet Online hasábjain.

Fricz Tamásnak talán nehéz lehet megértenie, hogy a függetlenség és a magas presztízs valóban jókora felelősséggel is jár, ám Sólyom László éppen nem az, akin az ezzel való visszaélést számon lehetne kérni. Ha valaki felelős a rendszerváltozás elsikkadásáért, az éppen az a politikai és civil elit, mely saját önös érdekeinek elérése mentén vígan asszisztált az elmúlt évtizedekben a kádári struktúrák és gondolkodásmód fennmaradásáért. Így pedig az a Fricz Tamás, aki huszonhárom évvel a rendszerváltás után, egy demokratikus államban is pártideológusként magyarázza az éppen aktuális csapásirányt (a legemlékezetesebb tőle a választói regisztráció izzadságszagú megokolási kísérlete volt – szerinte nyilván ez járult volna hozzá a „demokratikus alkotmányos kultúra kialakulásához”), igen kevés morális alappal rendelkezik a felelősségvállalásról és az demokratikus alkotmányos kultúráról való ítéletalkotáshoz. A függetlenségét már a rendszerváltás óta őrző és tiszteletreméltó életúttal rendelkező Sólyom László felett pedig végképp nincs joga Fricz Tamásnak erkölcsi ítéletet mondania.

De ha már szóba került a függetlenség és a pártosság, érdemes megvizsgálni Tallián Miklós kritikáját is, aki éppen hogy azt veti Sólyom szemére, hogy felelős a pártokról való negatív közvélekedés kialakulásáért. Nos, azt, hogy az átlag magyar állampolgár (vagy akár csak a véleményformáló értelmiség) politikai pártokról alkotott képét jócskán befolyásolták Sólyom szavai, illetve a szavai mögött megbújó mentalitás, azt erősen meg kell kérdőjeleznem. Legalább annyira, mint Pető Péter azon elképzelésének igazságtartalmát, miszerint a magyar társadalom 70-80 százaléka által nem ismert Fekete György nagyobb károkat okozott az országnak, mint a ValóVilág című valóságshow. Ahogy ott is jelentős logikai bukfenc van, hogy a pártpolitika elítéléséből fakadna a „deklaráltan inkompetens civil szféra” kezére való hatalomátjátszás. Vagy talán nem azt akarja Tallián elhitetni, hogy a pártpolitika negatív kontextusba sorolása bírta rá a Fidesz-KDNP-t, hogy a Magyar Művészeti Akadémia hatáskörébe kívánjon megannyi felelősséget vonni?

Ha már TGM-re hivatkozik Tallián, nézzük is meg, miként vélekedett a neves filozófus a pártpolitikát a végletekig elutasító HaHá-ról és annak szerepéről: „szerinte egyre többen ábrándulnak ki a részvételi demokráciából, éppen ezért nagyon nagy sikernek tekinthető a mozgalom megjelenése. »A szervezet aprónak tűnik, de politikailag és morálisan hatalmas siker« – tette hozzá.” Nekem valahogy nem úgy tűnik, hogy TGM súlyos ítéletet mondott volna a pártpolitika elutasításáról és a képviseleti rendszer negatív megítéléséről.

Vagy a Milla elképesztő felülértékeléséért lenne felelős Sólyom? Esetleg azért, hogy a már említett Fricz úgy érezheti, elég hatalma és morális alapja van a volt köztársasági elnök civil gúnyában történő kritizálásához? Nem lesz mindjárt Sólyom felelős az „elmúlt nyolc évért” és a II. világháborúért is?

Nem lehet esetleg, hogy a pártpolitikából annak cinikus, elvtelen és végtelenül demagóg megnyilvánulásai miatt ábrándultak ki az emberek? Nem lehet, hogy Tallián véletlenül összekeveri a HVG szerzői által folyamatosan másokon számon kért függetlenséget a pártpolitika elutasításával?

Egyébként néha már valóban ijesztő a pártok elutasításának amúgy nagyon is érthető mértéke: ám ebben ma majdnem mindenkinek nagyobb felelőssége van, mint az itt amúgy csak felületesen egész életútjára ezt a pecsétet kapó Sólyom Lászlónak. A számadást kezdhetik is a Milla, a Hallgatói Hálózat, a Magyar Művészeti Akadémia, a Békemenet és a többi hasonló szerveződés folyamatos ajnározói.

· 2 trackback

Címkék: belföld pártpolitika Fidesz Alkotmánybíróság Sólyom László Fricz Tamás Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat alkotmányos szellemiség Tallián Miklós

Mindent bele?

2013.02.09. 23:19 | Lakner Dávid | Szólj hozzá!

Pósán László kormánypárti képviselő szerint fair lépés a hallgatói szerződések bevezetése, az Emberi Erőforrások Minisztériuma pedig a Magyarország érdekeit biztosító garancialevélnek nyilvánította a hallgatók egy része által sérelmezett dokumentumot. Az elkötelezettségből és erre válaszul kapott elutasításból fakadó önérzetes válasz pedig most nem kevesebbnek bizonyult, minthogy Alaptörvényben is rögzíteni kívánják az ingyenes felsőoktatás követelményeként a későbbi magyarországi munkavállalást. Hasonló sértett felhorgadás eredménye lehet a hajléktalanság kriminalizálásának, illetve a család végtelenül leegyszerűsítő meghatározásának alkotmányos szintre emelése, mint ahogy a véleményszabadság korlátozása is a gyűlöletbeszéd elfogadhatatlanságára való tekintettel.

Csakhogy a Fidesz-KDNP téved: a hallgatói szerződések ugyanis a Fidesz szerint bizonyulnak garancialevélnek, nem pedig a teljes politikai közösség véleménye alapján, a hajléktalanság büntetése is csak szerintük elfogadható lépés, ahogy a család primitív módon történő definiálása is inkább a KDNP nevű fantompárt projektje, mintsem a teljes magyar társadalomé. A jelenlegi kormánypártok viszont a 2013 eleji szűk egy hónapos konszolidáció után most gőzerővel rákapcsoltak: már-már őrjöngve illesztenének be mindent az Alaptörvénybe, amit korábban az Alkotmánybíróság visszadobott, mondván, hogy a szabályozások nem állják ki az alkotmányosság próbáját.

Az alkotmányellenes alkotmány fogalma lehet, hogy elsőre hihetetlenül hangzik, de nem elképzelhetetlen: ha a Fidesz-KDNP alaptörvényi szintre kíván olyan dolgokat emelni, melyek összeegyeztethetetlenek mondjuk az emberi méltóság védelmével, akkor csak súlyos inkoherenciát fog teremteni, nem pedig a problémát küszöböli ki. Beleírni egy ország alkotmányába a kétharmad okán ezt megtehető (vagy legalábbis a lehetőség tényét önmagával elhitető) pártszövetség sajátos politikai elképzeléseit, az nem szimplán pofátlanságnak mondható, hanem a jogállamiság abszolút semmibe vételét is jelenti, egyúttal az utánuk következők lehetőségeinek elképesztő mértékű beszűkítését.

Lehet azt mondani, hogy a hallgatói szerződés igenis jogos az adófizetők elvárásai és a magyar gazdaság fenntarthatósága okán; lehet magyarázni, hogy a hajléktalanok látványa elképesztő módon sérti szegény arra járó állampolgárok jogait; és azt is lehet mondani, hogy a családi kapcsolat alapja a házasság és a szülő-gyermek kapcsolat, a homoszexuálisok pedig nem alkothatnak családot, mert csak. A politikai ellenoldal erre felsorakoztathatja ellenérveit, ahogy az újságírók és bloggerek is megfogalmazhatják vélekedésüket: szerintem például a hallgatói szerződés nem oldja meg a problémát, csak tüneti kezelésként szolgálhat, ráadásul rejtély, miként tudják lekövetni ma egy európai állampolgár mozgását évtizedeken keresztül; aztán a hajléktalan állapot büntethetőségét is elfogadhatatlannak tartom, mert ezt a problémát sokkal inkább jó szociálpolitikával lehetne kezelni, valamint az utcára kerültek emberi méltóságának tiszteletben tartásával; a családfogalom ezen leegyszerűsítése pedig nemcsak a homoszexuális párokat rekeszti ki, hanem például a nem egyenesági felmenőt és az őt gondozó férfit/nőt is, illetve egyéb, az alapsémába nem beillő, ám nagyon is szoros kapcsolatokat szintúgy.

Ám az Ab elutasítása után azt mondani, hogy akkor beleírják az Alaptörvénybe a nemzet jó része által amúgy el nem fogadhatónak tartott rendelkezéseket, az egész egyszerűen abszurdnak mondható: az eljárást jelzőkkel nehezen lehet illetni, olyan szinten minősíthetetlen. Ezzel a Fidesz-KDNP nem csak házhoz megy az újabb pofonokért, hanem a gránitszilárdságúnak tartott alkotmánya elfogadottságát redukálja le egy még szűkebb körre, melybe az elvakult rajongókon kívül mások már nemigen fognak beleférni.

Így pedig, ha az Alkotmánybíróság nem lép közbe, a lehető legsürgősebben szükség lesz egy Fidesz-ellenes alkotmánykorrekciós folyamatra, melynek során a most beillesztésre kínált pártos elképzeléseket kivágják a szemétbe a magyar nemzet alkotmányából.

És ezek után merem remélni, hogy soha többet nem fog egy adott tömörülés kétharmadot szerezni az országgyűlési választásokon.

· 1 trackback

Címkék: belföld alkotmány gyűlöletbeszéd alkotmányozás Alaptörvény hallgatói szerződés Fidesz-KDNP hajléktalanság kriminalizálása családfogalom

Ki is itt az elvtelen?

2013.02.07. 01:23 | Lakner Dávid | 13 komment

A Párbeszéd Magyarországért Pártot képviselő Szabó Tímea a hírek szerint az LMP további működésre tett javaslatait "morálisan elfogadhatatlannak" és "elvtelennek" nevezte, és kijelentette, hogy továbbra is készek egy kompromisszumos megállapodásra.

A képviselőnő álláspontja tökéletesen illeszkedik az LMP-ből kiváló platformisták nyilatkozatainak sorába: már a kilépés egyik fő okaként azt nevezték meg szinte mindannyian, hogy a maradás és a baloldali egységfrontból való kimaradás erkölcsileg vállalhatatlan lenne számukra. Mostanra egyértelművé vált, hogy a Jávorral tartók valóban annyira rugalmasan kezelik a moralitás fogalmát, hogy szinte bármire rá tudják sütni az "erkölcstelen" bélyeget, amivel ők nem értenek egyet. Számukra etikátlan dolog lenne nem beolvadni az MSZP-Együtt 2014 blokkba, mondván, ez hátráltatja az Orbán-kormány leváltását (értsd: lehetőséget ad a választóknak, hogy több opció közül, azaz demokratikusabban döntsenek); de morálisan elfogadhatatlannak minősülne az is, ha visszaadnák a mandátumaikat az őket a Parlamentbe juttató pártnak. Ezt azzal indokolják, hogy nem tudni, számszerűen ki mennyit tett hozzá az LMP 2010-es népszerűségéhez; a mostani döntésük pedig egyenesen a választók kedvére való, ergo megkérdőjelezhetetlenül demokratikus. Hogy egy jogállamban erről nem lájkok és közvélemény-kutatási eredmények fognak dönteni, az épp annyira érdekli őket, mint a "mindenki szavazhasson oda, ahova szeretne"-féle kitétel jövőbeni fenntartható fejlődése.

A PMP-sek szerint elvtelen dolog lenne visszaadniuk a mandátumaikat, ugyanis akkor képviselet nélkül maradnának a betagozódásért élő-haló zöld szavazók. Mivel azt már megállapítottuk, hogy szerintük e csoport képviseleti jogáról nem választásoknak, hanem Facebook-kommenteknek kell dönteniük, ezért illik gyorsan kijelenteni azt is, hogy Karácsony Gergely bizony menőbb a fiatalok körében, mint Schiffer András. Lájkban nyerő, van neki vagy tizenegyezer – hogy számszerűsítve mely nyilatkozatának köszönhetően mennyi, arról szintén nincsenek adatok. Hogy a fiatalos lendületnek és trendiségfaktornak hála mennyi az annyi, arra nézvést szintén nem rendelkezünk további információkkal. Népszerű! – szólt eddig is a megkérdőjelezhetetlen ítélet; kérdés, mennyire fog annak bizonyulni az évek teltével-múltával, és hogy vajon mikorra jut el odáig, ahol Fodor Gábor most tart.

Szabó Tímea új pártja szerint nemcsak az önálló politizálás erkölcsileg vállalhatatlan, de a függetlennek való kiülés is annak minősül. Ellenben a PMP képviselői szerint elfogadható és etikus döntés lenne, ha továbbra is megmaradna a közös frakció az LMP-vel, "így mindenki jól jár"-alapon. Az LMP-nek is marad frakciója, a PMP is viselkedhet akként. A pénz is megmarad, a felszólalások egy részének lehetősége sem vész el. A frakció egyik fele meg majd üzletel Bajnaiékkal, amíg a többiek próbálkoznak önállóan. A név persze változzon meg: LMP-PMP lenne a tökéletes megoldás! Mert ez így elvhű, hovatovább morálisan elfogadható.

Ezzel szemben az LMP-ben maradók erkölcsileg tarthatatlan álláspontja korábban az volt, hogy nem kívánják legitimálni a hatalomgyakorlást szintén nem annyira tetszetősen végzők győzelmét, valamint nem szeretnének egy platformra kerülni olyanokkal, akik a választók szemében korábban már csúfosan leszerepeltek. Az LMP nem óhajtotta pillanatnyi érdekeinek beáldozni elveit, ami miatt a párt a platformisták szemében rögtön erkölcsileg vállalhatatlan machinátorok társaságává züllött. Hogy miért? Mert ezzel támogatják Orbán hatalmon maradását! De mivel is? Hogy nem vallják az "egy a tábor, egy a zászló" elvét? Hogy megadnák a lehetőséget a választóknak, hogy rájuk szavazzanak? Azért állnak Orbán mellett, mert lehetővé teszik, hogy aki nem akar az MSZP-re szavazni, az ne is szavazzon az MSZP-re? Könyörgöm, miféle logika ez?!

Valószínűleg hasonló, mint amilyen rábírta Kaltenbach Jenő fővárosi képviselőt, hogy azt kikombinálja: Edmund Burke a szabad mandátum elve alapján támogatná, hogy a PMP-sek továbbra is megtartsák pozícióikat. Tény, a szabadság melletti kiállás jegyében pedig nyilván Tocqueville is helyeselné, hogy tömeggyilkosok szökjenek meg a börtönből, vagy hogy a platformisták a történelmi helyzetre hivatkozva szabadon írhassák felül a pártjuk nekik nem tetsző döntéseit. Kaltenbach szerint pedig, mivel a fővárosi lista első helyén ő állt, helyes, hogy társaival együtt átnevezi frakcióját Párbeszéd Magyarországért-frakcióvá, és folytatják, mintha mi sem történt volna. Szokatlan helyzet, ismeri el Kaltenbach vonakodva, de hát a másként való döntés morálisan elfogadhatatlan lenne, tehát neki igazából nincs is választási lehetősége.

Az LMP jelenlegi kommunikációja szerint inkább vállalja a független parlamenti létet, minthogy egy tőle eltérő stratégiával rendelkező párttal üljön egy frakcióban. A PMP és Szabó Tímea szerint ez azt jelenti, hogy az LMP elvtelen módon viselkedik. Mert inkább lemond a pénzről és az előjogokról, minthogy újabb lehetetlen helyzetbe sodorja magát. Nem vitás hát: Jávor Benedekék elvek és erkölcs alatt éppen az ellenkezőjét értik annak, mint amire ezekre hivatkozva gondolni szokás.

· 2 trackback

Címkék: belföld LMP Jávor Benedek Szabó Tímea Karácsony Gergely Edmund Burke Párbeszéd Magyarországért Párt Kaltenbach Jenő

Bokros Lajost Elutasítók Pártja

2013.02.05. 13:01 | Lakner Dávid | 1 komment

Kemény dolog ma Bokros Lajosnak lenni: nem elég, hogy a politikus úgy akar új konzervatív pártot alapítani, hogy egyetlen valódi konzervatív ember nem áll mögötte, de még bírnia kell egy létező jobbközép párt támadásait is. Ez a formáció ugyanis arra tette fel létét, hogy Bokros Lajostól visszaszerzi európai parlamenti képviselői mandátumát. Ha törik, ha szakad, ők rávilágítanak az egykori pénzügyminiszter képmutató voltára: ha kell, kibuszoznak érte Brüsszelbe, ha kell, sátrat vernek a háza előtt, de olykor még egy kis ATV-s láncolásra sem restek, rávilágítandó Bokros Lajos tűrhetetlen viselkedésére.

Ebben valóban unikális a Jólét és Szabadság (jesz) teljesítménye: legalábbis valahogy Vona Gábor és a Jobbik is túl tudta tenni magát Szegedi Csanádon, ahogy az LMP is felülemelkedett Ivády Gábor függetlenedésén. Jó, nyilván ők sem örültek neki, de ahogy teltek-múltak a napok, úgy döntöttek, hogy inkább témát váltanak, fő a változatosság.

Nem úgy a jesz! Nekik feltett szándékuk, hogy amíg csak tehetik, létükkel szimbolizálják, hová jutott az egykori rendszerváltó kormánypárt, az MDF. Néha ugyan mondanak valamit a rezsiköltségek eltörléséről és a tandíjmentességről, de ilyenkor sietnek gyorsan két bokrosozással feledtetni annak látszatát, hogy megszólaltak a köz ügyeit illetően. Aztán, egy-egy kőkemény Bokros Lajos-fényképösszetépő buli után azonmód tartanak is egy kihelyezett Országos Választmányi ülést, ahol megvitatják, hogy mostantól jobbközép pólusképző erőként fognak funkcionálni. És miért ne tehetnék: elvégre ők is két százalékon állnak, „pont, mint a DK” – jegyzi meg Bajkó-Sokoray István, az ifjúsági tagozat alelnöke, majd siet hozzátenni, hogy „ami érdekes, tekintve, hogy ott egy volt miniszterelnök van, és a háttér is kicsit más”. Nos, azt leszögezve, hogy a DK is körülbelül annyira áll közel a szívemhez, mint Bokros Lajos, csendesen megjegyezném: a DK-nak nem csak egy volt miniszterelnöke van, hanem napi harminc közleménye is minden egyes jelentéktelen ügy kapcsán, plusz egy rendszeresen tüntető-ordibáló Vadai Ágnese, valamint egy gárdistákkal szemben mindig tettre kész ifjú demokratája is Szarvas Koppány Bendegúz képében.

Nem mintha szerintem előny lenne az ordibálva tüntetés vagy a karanténépítgetés, de azért mégis: itt vannak, szenvednek, küzdenek azért a nyomorult két százalékért. Fára másznak, Csókakőre vonatoznak, Corvinuson bekiabálnak, és ha másnak nem is, de annak tanújelét adják, hogy itt élnek közöttünk és van véleményük a közélet történéseiről. A jesz meg közben mit csinál? Leláncolja magát az ATV bejáratához, tiltakozván Bokros Lajos megszólaltatása ellen. Könyörgöm, az LMP még a saját ügyeinek hetvenedik túlbonyolítása közben is képes volt arra, hogy ne önös céljaiért verje láncra magát, hanem a választók nevében tiltakozzon valami ellen!

Persze, nem vonom kétségbe, hogy van két-három százaléknyi választó, aki mindennél fontosabbnak tartja, hogy Bokros kivonuljon a közéletből, de legalábbis adja vissza a mandátumát. Értem én azt is, hogy kellemetlen dolog valakinek a kampányát évekkel később is fizetni. Mégis: túl nagy kérés lenne, hogy ha már jobbközép pártot igyekeztek gründolni, az legalább a DK-s náciűzésnél és a Schmuck-féle nyugdíjas-simogatásnál tűzzön ki értelmesebb célokat?

· 1 trackback

Címkék: belföld Jesz Demokratikus Koalíció DK Bokros Lajos Bajkó-Sokoray István Jólét és szabadság

Ha nincs munkád, neveld meg a kölyköd, apukám

2013.02.03. 16:57 | Lakner Dávid | 1 komment

„Ha gyilkolsz, ha erőszakoskodsz, akkor az egész pereputtynak ugrott a segély, apukám, ha cigány vagy, ha magyar”  jelentette ki évértékelőjén Vona Gábor, majd a pártja nem sokkal később be is nyújtotta népszavazási kezdeményezését. Eszerint megvonnák a foglalkoztatást helyettesítő támogatást, a rendszeres szociális segélyt és az átmeneti segélyt attól, akinek a vele egy háztartásban élő, 18. életévét be nem töltött gyermeke  „jogerősen megállapítottan emberölést, testi sértést, hivatalos személy elleni erőszakot, rablást, zsarolást, vagy önbíráskodást követett el”. A kezdeményezés hivatalos indoka a következő: ha nem tudtad megnevelni a gyermeked, nem kaphatsz a közösből, „ha cigány vagy, ha magyar”, míg a kérdés mögött meghúzódó nyilvánvaló feltételezés szerint vannak a „dologtalan cigányok”, akiknek kiskorú gyermekei eddig rettegésben tartották a környezetüket. Na de ezután nem fogják, mert a szülő számára ott lesz a fenyegető következmény: ha a kölyök rajoskodik, „ugrott a segély!

A Jobbikra jellemző nem túlságosan átgondolt javaslatról van szó, mely a problémát valamennyire ugyan észleli, de átfogó és előremutató választ rá nem képes nyújtani, csak a szokásos segéllyel való fenyegetőzést veszi megint elő. A gyermek helyes nevelése ugyanis nem csak akkor kellene kötelező jellegű legyen, ha a szülőnek nincs munkája, és nyilván éppen amiatt is erőszakossá és bűnözővé válhat egy tinédzser, hogy a szülők reggeltől estig a munkájukba vannak temetkezve, és az ő nevelésére egyáltalán nem fordítanak figyelmet. De való igaz, hogy az egész nap otthon lévő, esténként a kocsmában duhajkodó szülők sem mutatnak túl jó példát gyermeküknek: azonban nem lehet törvényileg szabályozva csak az ő esetükre korlátozni a gyereknevelés fontosságának hangsúlyozását.

Ellenben a kérdésfeltevés jó, és érdemes lenne elgondolkodni azon, miként lehetne a szellemileg szegényes szociokulturális közegben nevelkedő, jórészt roma gyermekeket a helyes irányba terelni. Valószínűleg érdemesebb lenne elgondolkodni a gyámhatóság erősítésén, a visszaeső vagy beilleszkedni nem tudó kiskorúak rossz környezetből való kiszakításának lehetőségén. Ha például a másodikos Ferike folyamatosan zavarja a tanórát, társait terrorizálja, satöbbi, akkor az édesapa fenyegető látogatása után a tanárnak adott esetben kötelező legyen hívnia a gyámhatóságot, és ne húzhassa meg magát gyáván az egész tantestület attól félvén, hogy Ferike apukája valóban rájuk gyújtja az épületet. A rossz szociális közegből érkező gyermekek ugyanis már hét-nyolc évesen is elég látványosan megmutatják, kik is ők, csakhogy míg szüleik gyakran direkte bátorítják őket az ilyen viselkedésre, addig a problémáról tudó szomszédok, tanárok, ismerősök sem szeretnének beavatkozni család életébe, eléggé helytelenül, teszem hozzá. Azt viszont lehetne törvényileg is támogatni, kötelezővé tenni, hogy a bajokról tudóknak ilyenkor ne kelljen félve meghúzniuk magukat, hanem igenis tehessenek, tegyenek róla, hogy a hatóságok értesüljenek a problémáról, és minden esetben járjanak el, adott esetben szakítsák ki a gyermekeket a problémás környezetből. Persze, ez sem mindig üdvözítő megoldás: mindenki tudja, hogy a nevelőotthonban felnövekvőkre sem fordítanak kellő figyelmet, maguk sem hagyják irányítani őket, szóval a kérdés nehezebb, mint elsőre gondolnánk.

Persze, a Jobbik kezdeményezését is lehet támogatni, csak éppen a probléma nem ennyi, nem csak ennyi, a javaslat pedig csak tüneti kezelésnek látszik, legalábbis első benyomás alapján. Azontúl a nevelés sem csak hasonló esetek után kérendő számon, és bizony ugyanúgy igaz, hogy egy húsz éves gyilkosra szintén nem lett elég figyelem fordítva, még ha ő már nem is minősül fiatalkorúnak. A Jobbik viszont szeretné elhitetni, hogy ők rendelkeznek az egyetlen valamirevaló romastratégiával: ám efféle, a problémát magát újratermelő, légből kapott ötletekkel bizony elég kétségessé teszik a problémafelvetés után adott válaszok szakszerűségét, hatékonyságát. Ha pedig azt halljuk, hogy a cigányok munkába állása épp olyan problémás számukra, mint a kulturális felemelésükre tett kísérlet, akkor kijelenthetjük: a Jobbik még mindig csak arra képes, hogy nagy hangon „Igenis van cigánybűnözés!”-t skandáltasson híveivel, miközben a szükséges válaszok megadása terén épp olyan tanácstalan, mint bárki más.

· 1 trackback

Címkék: roma cigány belföld segély gyermeknevelés Jobbik Vona Gábor foglalkoztatást helyettesítő segély rendszeres szociális segély átmeneti segély

Lecsúszásveszély

2013.01.29. 12:41 | Lakner Dávid | 26 komment

Azért mégis csak élelmes emberek ülnek a városvezetésben. Nem hiába kapják a fizetésüket, na. Történt ugyanis, hogy még tavaly év végén az Alkotmánybíróság „tönkretette a fővárosi vezetés kétéves munkáját”, és újra felütötte a fejét Magyarországon a hajléktalanhelyet. Mondjuk ki: ismét divatba jött az utcán élni. Pedig, ahogy Tarlós István főpolgármester írta, a „pozitív változások már kitapinthatóak voltak”, és erre tessék, az életvitelszerűen életszerűtlen döntéseket hozó Ab, illetve a Ferenciek terének aluljárójába Tarlóssal kilátogatni nem hajlandó Szabó Máté ombudsman elérték, hogy ismét csak koszos, alkoholtól bűzlő és mások auráját a fizikai valójukkal sértő fedél nélküliek legyenek tapogathatóak az aluljárókban pozitív változás helyett.

Mert egyesek, valahol távol Brüsszelben, vagy éppen rózsadombi villájukban azt képzelik, hogy az utcán életvitelszerűen való megfagyás is az alapvető emberi jogok közé tartozik. Játsszák itt a hajléktalanvédősdit, miközben Demszky Gábor, meg életidegenség, meg fagyhalálhoz való jog.

Egyébként nem is lenne érdemes itt megállni. Miért csak a legvégső állapotot büntessük, miért ne lépjünk közbe még a folyamat elején? Járjon elzárás, esetleg javító-nevelő intézetbe való utalás azon közveszélyes munkakerülőknek, akik munkaidő alatt a késdobálókban lopják a napot, esetleg gyanúsan az utcán csellengenek, mintha éppen semmi dolguk nem lenne! Vagy talán elidegeníthetetlen emberi jog az életünk tönkretétele? A felelőtlenkedés, a haszontalan életforma propagálása?

És gyermekünk lelkének felkavarása talán sérthetetlen emberi jog? Mert a válások szép számmal vezetnek ilyen eredményhez – de hiába, úgy tűnik, a társadalom még nem érett meg ezen felelőtlen jogintézmény eltörlésére. Semmi baj, éljen csak mindenki továbbra is a maga és családja életének tönkretételéhez fűződő elidegeníthetetlen jogával, alkoholizáljunk és dohányozzunk eztán is, mintha a máj- és tüdőrákban való elhalálozás emberi jog lenne, hajrá, Alkotmánybíróság, hajrá, Szabó Máté!

De szerencsére a városvezetőket sem ejtették a fejükre. Tele vannak furfangos ötletekkel – vegyük csak például ezeket a legújabb kordonokat, melyek az aluljárók falától tíz centiméterre hirdetik, hogy azon belül tartózkodni tilos és csúszásveszélyes. Szükséges volt a munkaterület kialakítása, na – hol kisebb, hol nagyobb mértékben, attól függően, hogy hol mekkora területen van szükség az azonnali fertőtlenítésre.

És lőn, újra pozitív változások tapinthatóak az aluljárókban! Megszűnt a hajléktalanhelyzet! És még Szabó Máténak sem kellett engednie perverz világnézetéből – a hajléktalanoknak továbbra is joguk van megfagyni, csak éppen valahol máshol, távol a dolgozó emberek számára kialakított luxusaluljáróktól. A társadalmon kívül akarnak élni? Rendben, lelkük rajta, de akkor ne csak jelképesen tegyék – vonuljanak el valami elhagyatott erdőbe, vackolják be magukat egy bokorba, és leheljék ki ott a lelküket, ha annyira ragaszkodnak hozzá. Csak ne nagy nyilvánosság előtt hódoljanak állatias ösztöneiknek, könyörgök!

Mert, ha már L. Simon is az, legyünk mi is őszinték! Hát kit érdekel az, ha távol a normális emberektől döntenek úgy, hogy élnek a halálhoz fűződő elidegeníthetetlen emberi jogukkal? Kábé pont annyira aggódunk ezen, mint a járókelőknek közvetlenül az aluljáró fala melletti elcsúszásának veszélyén! Csak ne előttünk oszoljanak-bomoljanak-eresszenek levet, miközben épp az irodába mennénk napi nyolc órában Excel-táblázatokat gyártani, a társadalom hasznos elemeként működni. Hát kötelességünk nekünk, rendes állampolgároknak azt nézni, hogy ezek az életképtelen véglények fekszenek mindenütt?! Minek játsszák ott egyáltalán a mártírt, amikor mindenki tudja, hogy fűtött szállás és bőséges lakoma várja őket az üres helyekkel bőven rendelkező szállásokon? Hát nekik semmi nem elég, mit képzelnek egyáltalán magukról?!

Pedig mi csak jót akarunk nekik. Még megfáznak szegények.

Címkék: belföld hajléktalanok aluljárók Tarlós István Alkotmánybíróság Szabó Máté

Zöld baloldal kontra rendszerkritikus ökopolitika

2013.01.28. 12:33 | Lakner Dávid | Szólj hozzá!

Bár sokan leírták, hogy az LMP szakadása elkerülhetetlen volt, a magyarázatok aztán valahogy mindenhol elsikkadtak a cikkírók által az LMP fő karakterének tartott dolog (kinél a kapitalizmusellenesség, kinél a paksi atomerőműről alkotott vélemény) ekézése során. Pedig még csak nem is olyan nehéz észrevenni a politikai alapállás különbözőségét platformisták és önállóságpártiak között, lévén az LMP-ből most kiválók nem rejtik véka alá céljukat: lényegében baloldali zöldpártot szeretnének létrehozni. Az LMP pedig a látszat ellenére nem ilyen párt volt, és a platformisták a működését nem tudták ebbe a mederbe terelni.

Arra szavaztam, hogy az LMP mondja ki, hogy egy új baloldali párt” – írta Scheiring Gábor még novemberben, az LMP önazonosságára hivatkozva; miként többször is hangoztatta, hogy baloldali közgazdásznak tartja magát. Programja is ehhez mérhető volt, ám az az LMP globalizációkritikus vonulatába tökéletesen beleillett, így lényegtelennek tetszett fel, hogy Scheiring amúgy közpolitikailag is balosnak mondható, és világlátása, stratégiai elképzelései szintén ehhez idomulnak szervesen. Ez jól megfigyelhető volt a Jobbikkal szembeni viszonyulásban (Scheiring és a platformisták: zéró tolerancia, míg a schifferi oldalról egyéb, némileg talán demokratikusabb viszonyulás keresése) épp úgy, mint a két nagy párt politizálásának megítélésében. Utóbbi legeklatánsabb példája, hogy a platformisták többször is egyértelművé tették: bár mélyen elítélik a 2010 előtti időszak gazdaságpolitikáját, korrupcióját, stb, de a demokratikus-alkotmányos alapok tekintetében lényegében egyetértenek az MSZP-vel.

Bár evidencia, azért szögezzük le: a Fidesz leváltását azért tartották fontosabbnak az önállóságnál, mert a korábban kormányon lévő baloldali kormányt értékválasztásukból következően a kisebbik rosszként könyvelték el. Ha viszont valóban a mondott rendszerkritikai attitűd jellemezte volna őket is, akkor kizárólag a mentalitást figyelembe véve ugyanarra a polcra helyezték volna fel az MSZP-t és Bajnai Gordont, mint amelyiken a Fidesz és Orbán Viktor található.

Csakhogy a hangsúlyozott rendszerkritika és a technokrata-populista distinkciók megkötése inkább volt jellemző Schiffer Andrásra és az LMP-ben maradókra, mintsem a most kilépőkre. A feloldhatatlan ellentét valójában e tekintetben volt jelen, amit jól mutatnak Vágó Gábor ATV-s mondatai is: eszerint az LMP nem hajt végre jobboldali fordulatot, csakhogy éppen baloldalit sem: marad „középen”, a globalizáció- és rendszerkritika mentén folytatva a politizálást.

A platformisták vádja, miszerint Schifferék konzervatív fordulatot vennének, valójában épp azt teszi egyértelművé, hogy ők helyezkednek el a politikai térkép baloldalán. Ha figyelemmel kísértük ugyanis eddig a Schiffer és párttársai által hangsúlyozottakat, vagy csak szimplán elolvastuk a frakcióvezető ezen dolgozatát, világossá válhatott számunkra, hogy a jobb-bal felosztás miért anakronizmus az LMP tekintetében. Stratégiát tekintve pedig épp azért számíthatnak a Fideszben csalódott jobboldaliak szavazatára, mert kívül állnak a rendszeren, és ezért szimpatikusak lehetnek ugyanúgy liberális, szocialista és ugyanakkor konzervatív szavazóknak is. Pozíciójukból fakadóan lehetőségük van erre, mivel nem a mindenki által jól ismert térképen mozognak.

Hogy valójában mennyi lehet azoknak a száma, akik az LMP által kínált alternatíva megértése után is a pártra szavaznának, az valóban kétséges, e tekintetben igaza van Szily Lászlónak. Azt viszont nem merném egyértelműen kijelenteni, hogy korunkban nem lehetne hiteles és előremutató, egyáltalán nem destruktív politikát művelni a globalizáció- és rendszerkritikus, de valójában nem baloldali alapállásból. 

E tekintetben a baloldali politizálás, megspékelve az ökopolitikával, kevesebb újdonsággal szolgálhat, és igazodhat a meglévő elvárásokhoz, amelyből aztán nagy csalódás is kikeveredhet könnyedén. E tekintetben most Karácsony Gergelyék learathatják a babérokat, beteljesítve sokak akaratát, ám hosszú távon valószínűleg kevésbé lesz életképes elképzelésük, mint az újszerű megoldásokkal előálló schifferi vonulaté. Már ha utóbbi valóban képes lesz arra, amit Schiffer csak a „politikai térkép átrajzolásának” nevez.

Címkék: belföld Schiffer András LMP Vágó Gábor Scheiring Gábor Karácsony Gergely