Teadélután

Részmunkaidőben egy szupermarket eladójaként dolgozom, így az elmúlt két hajnal is az utolsó éjszakai buszon ért, hogy aztán 5:30-kor időben felvehessem a munkámat - nem túl kellemes időtöltés, de hát abból még mindig nem lehet megélni, hogy az Index címlapon közli az ember blogbejegyzését, azt is csak nyilván valami rokoni összefonódás következményeként.

Sajnos a hónap végén az egyszerű polgár már kevéssé tudja megalapozni egy-egy reggelét bőséges lakomával, frissítő jegeskávékkal - ám a pénztár mögött szerencsére olyan élményben volt részem, melytől egy csapásra kiszállt az álom a szememből, és a vér is látványos hullámvasútba kezdett az agyam irányába, míg a gyomrom meglapogatta a vállamat, hogy most már nem kell aggódjak, délután sem lesz szükség semmiféle tápanyag bevitelére, legalábbis a műszak befejezése utáni néhány óráig bizonyosan nem. A nemzeti kassza nemzeti félhomályában ugyanis ezen nemzeti piktúrák kívánták felpörgetni adrenalinszintemet:


 

Igazán megnyugtató, hogy a kormány már a jövő évre vonatkozó, a pályakezdőknek járó minimálbér-csökkentés lehetőségének meglebegtetése mellett azzal is támogatja a munkahelyemet, hogy jövő júliusig minden egyes munkanap igyekszik egy kis jótékony hányingert foganatosítani bennem, nemdohányosban - végül is, legalább már tényleg nem kell azon gondolkoznom, a szünetben miféle péksüteményt kellene vásárolnom, így a pénzem is megmarad, tiszta haszon.

De azért azon is el lehet merengeni, vajon a 2013 közepén a kapuikat megnyitó nemzeti dohányboltok nemzeti koncessziót elnyerőinek kötelező-e dohányosoknak lenniük, és ha nem, nekik milyen alapon kell majd ezeket a kedves fotográfiákat figyelniük reggel hattól este tízig - azon túl, hogy nekik ez az árusítási jog már amúgy is afféle ajándékként fog funkcionálni.

Nem világos az sem, volt-e bármiféle egységes szándék a fenti képek kiválasztásakor - az "elrettentő fotók" ugyanis láthatóan az elrettentés teljesen eltérő módszereit igyekeznek alkalmazni: van, amelyik a "ne dohányozz, mert meghalsz" jó tanácsot viszi át a vizuális kultúra világába (a rácsokkal és a hullaházzal), míg a többi kép undorítóbbnál undorítóbb belsőségekkel próbálja elvenni a nikotinfüggő kedvét - de nem a dohányzástól, hanem a termék megvásárlásától. Nehogy azt higgye ugyanis valaki, hogy ha az egyént nem érdekli túlzottan a figyelemfelhívó "megdöglesz"-kiírás, akkor majd annak képiségétől meghátrál - az viszont nyilvánvaló, hogy senki nem akar egy olyan terméket megvásárolni, melynek láttán a rosszullét jön rá - de a megvilágosodás persze csak nem érkezik, illetve azon eszmélés sem, hogy "jajj, ne, még a végén ez lesz velem is".

Annál inkább, mivel a dohányosok jókora hányadával nem fognak ilyesmik történni - az utolsó, leginkább ocsmány képre való élő példa mondjuk mennyi lehet, száz, ezer? Magyar eset volt már erre a szélsőséges testi leépülésre? Csak mert a kép egy nemzetközi szinten használt ijesztgetés, és egyébként is annyira elképesztő, hogy a legtöbben talán rá sem jönnek, hogy nem egy montázsszerű akármit látnak a fotón.

De azon túl, hogy nem szeretem, amikor az állam kényszerít olyan igazságtalanság eltűrésére (hányingerkeltő képek egész napos nézegetése), amelyet eddig a hétköznapok negatívumaként volt szokás számon tartani (passzív dohányossá válás a kocsma falain belül), azt sem sikerült megértenem, miért kellett megint sok szintet megugrani a dohányosok egyre elképesztőbb üldözésének menetében. Miért kell nekik ilyeneket nézegetniük, miért nem lehet leállni végre ezzel az értelmetlen és álságos "egészség-kampánnyal", és elfogadni, hogy mindenki úgy pusztítja bizonyos keretek között önmagát, ahogy akarja?

És az alkoholtermékeken miért nem helyeznek el biztató életképeket a detoxikálókról, háromszorosára növekedett májról, a kannás bortól a művelődési ház mögött okádó tinédzserekről? Az édességeken, a hamburgereken miért nincs elrettentő felvétel olyanokról, akik halálra zabálták magukat? 
Vagy a zsíros hústermékeken arról, ahogy a százhúsz kilós férfi nem bír lábra állni, és csöveken keresztül juttatják be élete végén a táplálékot a testébe? Vagy arról, hogy a megnyerő jelzőkkel hirdetett sonka, libamáj milyen eljárások során kerül ki a szerencsétlen állat testéből?

Miért csak a dohányosokat kell folyamatosan riogatni? 

És miért kell a huszonegyedik században dohányboltokba száműzni őket, mikor a nagy hipermarketek világának épp az az értelme, hogy mindent megkap az ember egy helyen? Hogy nem kell öt különböző boltba betérnie, ha kenyeret, májkrémet, kávét, napilapot és dohányterméket is akar vásárolni? Mert szép dolog, amikor egyesek a kiskereskedelmet védik folyamatosan, és az is kedves, amikor azt gondoljuk, a szomszéd Mari néni védelme magasabb szempontok alapján történik, mint a két házsorral odébb lakó Kovács igazgató úré, de be kéne végre látni, hogy az emberek akkor is mindig a számukra legkedvezőbb ajánlatot fogják választani, és amikor egyszerűbben hozzá is juthatnának valamihez, akkor nem fognak túlságosan örülni a számukra kedvezőtlen változásnak. Mondjuk annak, hogy eztán csak akkor fognak tudni cigarettához jutni, amikor a dohánybolt nyitva tart (tehát mondjuk egy hatórás munkakezdés előtt nem biztos, hogy ez sikerülni fog), és ott, ahol ilyen eladóhelyet éppen sikerül találni (a trafikok sokkal kisebb számban fognak az emberek rendelkezésére állni).

"Régen is ez volt, azt hiszem, akkor is csak külön dohányboltokban lehetett cigarettához jutni" - réved a múltba a vásárló, majd azon felvetésemre, hogy "igen, akkor szocialista rendszer is volt", helyeslően bólint - valóban, akkoriban a dolgok folyását irányító fő elv az volt, hogy a társadalmat gyermekként kell kezelni, és hogy az emberek nem méltóak saját jogon a szabadságra, úgysem tudnának azzal a megfelelő módon élni.

Hogyha nem látják be, hogy a többieket és magukat mérgezik azzal a kurva füsttel, akkor az államnak kell elintéznie, hogy nyílt színen ne élhessenek őrült szenvedélyükkel, de még csak ne is juthassanak hozzá mindenhol a legálisan beszerzett nyamvadt drogukhoz. Legyen hát egy dohánybolt, ahol tizennyolc év alatti jelenlétében nem is lehet eladni semmit (ugye, elég idézni a Heti Válasz példáját a két éves gyermeket és a kutyát a bolt előtt hagyó családapáról), és ahol néhány feddő ejnye-bejnye mellett még pusztíthatja az magát, aki ezért hajlandó esetleg több kilométert is megtenni.

És az a legszomorúbb az egészben, hogy a centralizációnak és a társadalom gyarmatosításának ma igazából nincs is alternatívája. Hogy a boltba betérő Kerék-Bárczy Szabolcs felvetésemre mentegeti magát, hogy "többen is jönnek oda hozzám, hogy tegyek valamit, de hát mégis mit?". Hogy a nyavalygáson, a mindent túlreagáláson és a parttalan üvöltözésen kívül az ellenzék ma nem képes semmiféle megoldást találni a problémákra, és nyilván ezért a választók sem kérnek belőlük. A Fidesz pedig az előzetes regisztrációval szépen elintézi, hogy egyes rétegek életterét majd a választások előtt is szűkítő rendelkezések ne vonhassák maguk után protestszavazók tízezreit. 

Most a Fidesz nyomja le a dohányosokat - de nem érdemes elfelejteniük, hogy 2014-ben esetleg a dohányosok fogják őket.

Kommunistátlanítást említ az FN.hu, olyan írók kapcsán, melyek a kommunizmus iránt nemhogy elköteleződve nem voltak, de az ellen többször hangosan fel is szólaltak.

"Inkább megyek a zúzdába Balzackkal, mint az élvonalba Darvassal" - mondta állítólag Tersánszky Józsi Jenő (amit Szerencsés Károly történész idéz is tőle Véna című kötetében), aki, amikor felszólították, hogy írjon végre rendes szocialista realista műveket, ezt azzal hárította el, hogy "a fogpasztareklám nem az én műfajom".
Hogy miként lesz a zsidómentő, az ötvenes években az irodalmi életből kiszorított Tersánszky kommunista, ugyanolyan rejtély, mint ugyanez a holokauszt során kivégzett Gelléri Andor Endre és Pesti Barnabás esetében. "Baloldali író", mondják Gellériről, mintha bármiféle relevanciája is lenne egy kiváló író műveinek elbírálásakor, hogy milyen politikai beállítottságú volt - főként, hogy Gelléri novellái a legkevésbé sem mondhatóak propagandisztikus műveknek, hacsak a szociális érzékenység fontosságának hangsúlyozását nem tekintjük annak.

Hogy a kommunizmus valódi természetét felismerő Camus az első pillanatban kivonta magát a gyilkos ideológia köréből, és onnantól kezdve nácizmust váltó őrülettel szemben is ugyanúgy szigorúan a humanitás pártján maradt, náluk nem lesz fontos, lévén "az eldugott, névtelen kőbányai térfelületre szánt elnevezés alanya így is kakukktojás, hiszen a francia kommunista párt tagja volt". Gyalázatos uszítás, amit az FN.hu ezzel a címadással és ezekkel a megfogalmazásokkal megvalósít, csak azért, hogy újra a szokott stílusban, a megosztottság gyermeteg szintjén folyjon tovább a köz eseményeinek kommentálása. Ahogy az a számukra leginkább otthonos légkör megteremtését teszi lehetővé.

Hogy miért kell a szellem élvonalába tartozók helyére a hit hirdetőinek kerülnie, persze sejteni vélem a mostani kurzus (és a minden kulturális kérdésben kiskirályként uralkodó, valójában nem sok társadalmi legitimitással rendelkező szellempárt hatalmi pozíciójának) ismeretében. Fájó dolog ez, főként, hogy az így lekerülő írók valóban mindig az emberségességet szem előtt tartva írták műveiket, szerepeltek a közéletben. Camus beemelése a névadók körébe mindazonáltal örömteli.

Lánczi András-interjút mindig szórakoztató olvasni, már csak azért is, mert ilyenkor az éles kérdések kereszttüzében nincs nagyon lehetősége ragaszkodni a precíz megfogalmazásmód minden egyes követelményéhez, és jobbára olyan szintű közhelyeket kénytelen pufogtatni, melyek láttán a legtöbb bölcsész végzettségű egyénnek az a kérdés motoszkál a fejében: vajon milyen jogon is nevezi magát ez az ember filozófusnak?

Ami egyébként általában véve sem túl szerencsés dolog: még ha adott személy történetesen a filozófiatörténet oktatásával foglalkozik is, akkor sem lesz nevezhető rögvest 'bölcselőnek', de talán a 'bölcsesség szeretetét gyakorló egyénnek' sem. Jobb esetben ezzel a megnevezéssel az utókor fogja illetni, éspedig akkor, ha Lánczi valóban letett életében olyasvalamit az asztalra, mely maradandónak bizonyul majd az évtizedek távlatából is.
Ennek meglétét avagy hiányát nyilván nem az én tisztem eldönteni, a magam részéről csak annyit tudok a kérdéshez hozzátenni, hogy a XX. század politikai filozófiájáról írott tankönyvét mindig örömmel forgatom, illetve a Heti Válaszban havonta megjelenő kis írásai is kellemes olvasmánynak bizonyulnak.

A legújabb HV-lapszámbéli interjúja azonban ismét bicskanyitogatónak mondható: Lánczi szinte minden egyes válaszában maga cáfolja meg saját filozófusi identitását - mindezt szervilis hozzáállásának folyamatos leleplezésével, arrogáns beszédmódjával, pontatlan megfogalmazásaival teszi, nem túl dicsőbb bizonyítvány kiállítva magáról az aktuálpolitikai kérdések megítélésének terén, mint mondjuk Heller Ágnes avagy Radnóti Sándor.

Hiszen még mindig nem egyértelmű sokak számára: attól, hogy valaki ért a politika, illetve a filozófia elméleti kérdéseihez, még nem válik politikai elemzővé, és csak azért, mert folyamatosan géfodori magasságokba szárnyalva tesz olyan mélyenszántó kijelentéseket, hogy "a hatalom, az márpedig hatalom", még nem fogja tudni lemosni magáról az íróasztal mellőli okoskodás kínzó vádját.

A mostani beszélgetés egyik legzseniálisabb része kétségtelenül a címben is említett: itt Lánczi Stumpf András azon felvetésére, hogy az Örülünk, Vincent? blogon a mostani állításai nyomán is le lesz "kurzusértelmiségizve", alábbi választ adja: "Ki az a Vincent? A névtelenek senkik maradnak akkor is, ha himalájányi véleményük van. Jöjjön ide, vállalja az arcát, a valódi nevét, megbeszélek vele bármit!"

Nos, helyben vagyunk, ilyen választ ad egy vérbeli filozófus, amikor szembesítik őt egyes bloggerek vélekedésével: személyeskedik (miközben pár sorral feljebb azt állítja magáról, hogy megveti a személyeskedést), a felvetett kérdés helyett az azt megfogalmazóra reflektál, valamint azon magasröptű elképzelésének ad hangot, hogy ha egy adott szöveget a szerzője álnév alatt jelentet meg, akkor az a szöveg tulajdonképpen nem is számít semmit.

Érdekes megfontolás ez akkor, amikor nyomtatott lapok újságírói is gyakran szerzői név alatt hozzák le írásaikat, amikor különböző szépirodalmi alkotások jelennek meg az alkotó valódi nevének feltüntetése nélkül (emlékezzünk csak az Esterházy Péter - Csokonai Lili kettősre; de például Spiegelmann Lauráról a mai napig nem tudjuk, kicsoda), és akkor, amikor egy "névtelen senki" odáig képes eljutni, hogy megbuktatja az államfőt annak plágiumbotrányának kirobbantásával.

És mi a helyzet mondjuk a Mandiner Kínai Kálmánjával, aki civilben egyetemi tanár, de a baloldalról, aktuálpolitikai kérdésekről szeret egy, a polgári életétől elvont identitás alatt értekezni? Neki sem számít sokat a véleménye, lévén egy "névtelen senki"? És épp ezért nem is kell túlzottan nagy figyelmet fordítanunk rá, amikor az egyetemi oktatás kérdéseiről írogat KKTT név alatt?

Jól behatárolható értelmiségi betegséggel állunk szemben: bizonyos szerzők azt gondolják, hogy ha ők a nagy nyilvánosság előtt a saját nevükön fogalmazhatják meg téziseiket (mondjuk mert egzisztenciális lehetőségeik ezt lehetővé teszik számukra), akkor ez épp úgy elvárható másoktól, gondoljanak ők bármit is a szerzői név kontra társadalmi identitás kérdéskörben.

Érdekes épp egy "filozófustól" hallani, hogy a "névtelen bloggerek" véleménye azért nem számít, mert nem társul hozzá egy vezeték- és egy keresztnév: mitől lesz más bizonyos személyek véleménye attól, hogy a cikk fölött nem a "bátorkisfiú" megjelölés szerepel, hanem mondjuk a "Kovács János" név? Miért kéne bárkinek is névvel, címmel, telefonszámmal vállalnia egy, a szabadidejében írott bejegyzést abban az országban, ahol a közszereplők egy része előszeretettel rágja át magát a róla szóló jegyzet minden egyes szaván, és indít polgári pert egy-egy kétértelmű kifejezés olvastán? Miért fog más megítélés alá esni a Vincent egy szerzőjének véleménye, ha egy polgári név alatt jelenik meg? Mert akkor már lenyomozható lesz a személy, adott esetben perelhető? Épp erre van szüksége a véleménynyilvánítást fontosnak tartó, ám arra saját idejét ingyen és bérmentve rászánó átlagpolgárnak.

Tehát, a filozófus az az ember, aki a társadalom egy bizonyos szegmensét szimplán semmibe veheti, de aki az általa preferált miniszterelnökről efféle kijelentéseket bír tenni: "látszik, hogy nem egy ciklusban gondolkodik, hanem a magyarság történeti sorsán", továbbá, hogy szívesen lesz "kurzusértelmiségi" akkor, ha a kormány az igazság oldalán áll.

De vajon jelenthet-e ki egy filozófus olyat egy kormányzó erőről, hogy az igazság oldalán áll? Honnan tudja? Miből vonta le ezt a következtetést?

Nos, erre nem kapunk konkrét választ az interjúban, mulatságos mellébeszélésre annál inkább: Lánczi kijelenti például, hogy azért nem került az első Orbán-kormány alatt sor a kommunista bűnösök elszámoltatására, mert "ez a kompromisszum volt a rendszerváltás ára", a viszontkérdésre pedig, hogy akkor most miért, az a megmondás érkezik, hogy mert "az 1990-ben kötött kompromisszum lebomlóban van".
Adós marad Lánczi ezen "kompromisszum" pontos meghatározásával: mi volt a lényege, mi miatt működött húsz évig, minek okán mondhatjuk el most, hogy ez lebomlóban van, azon túl, hogy a Fidesz a protestszavazatoknak köszönhetően kétharmadot szerzett?

Lánczinak, ahogy G. Fodornak is, az egyik legnagyobb tévedése az, hogy az emberek 2010-ben valamiféle történeti változás előszelét megérezve adták le szavazatukat a Fideszre, nem pedig azért, mert más reális alternatíva nem állt előttük. Mert az MSZP siralmas teljesítménye után gyakorlatilag úgy gondolták, hogy ennél rosszabb úgysem lehet.

Lánczi valószínűleg azért tartja magát filozófusnak, mert képes saját személyét ekként definiálni: "macchiavellista, hegeliánus, nietzscheánus, hobbesiánus", míg az ellenoldalt, akiket előbb soroltaktól "a hideg ráz", a kantiánus-rawlsiánus csoportba tudja helyezni. Érdemes elgondolkodni azon, vajon ma Magyarországon hányan tartják magukat rawlsiánusként számon, illetve mennyi azok száma, akik egyáltalán tudják, miről van szó.
Mert ezt így nagyon könnyű, ezt aztán biztos nem fogja érteni az olvasóközönség jó része, de annak a látszata megmarad, hogy Lánczi valóban filozófus, méghozzá olyan, aki kiválóan képes politikai gondolkodók neveivel definiálni a magyar politikai színtér mindkét szegmensét.

De tényleg, kiről mondható el, hogy rawlsiánus lenne? Pogonyi Szabolcsról, Ludassy Máriáról? Talán, bár emlékeim szerint ők sosem jelentettek ki ilyeneket magukról, valamint azon gondolataiknak sem adtak hangot sosem, hogy a hideg rázná ki őket a hegeliánusoktól és a hobbesiánusoktól.
És mi van azokkal, akiket mondjuk lenyűgöz Kant kategorikus imperativusza; előszeretettel olvassák Rawls igazságosságelméletét, a tudatlanság fátyla mögül előbukkanó szabadságjogokra vonatkozó elképzeléseket; de akik Hobbes társadalmi szerződésében is bizonyosfokú igazságot vélnek felfedezni, illetve Hegel politikafilozófiájának egyes részeit is értékelni tudják?

Ők, valószínűleg, szintén ugyanolyan senkik lesznek, mint a bloggerek, hiszen, ahogy a címlapon kiemelt Lánczi-idézet is szól, "nincs középút". Szegény Arisztotelész, ha erről őt is értesítették volna! Bár Lánczi nyilván úgy gondolja, a mai Magyarország helyzetét felmérve Arisztotelész is meg lenne győződve a struktúrák felbomlásának időszerűségéről; sőt, ha őt kérdeznék, az iskolaköpenyre ő is Angliát, míg a előzetes regisztrációra az Egyesült Államokat hozná fel pozitív példaként (Mér', talán ott sincs demokrácia? Na ugye! - Ezt a fajta reakciót imitálta TGM valahogy úgy, hogy "egyrészt máshol is így van, másrészt itt sincs így"). Ahogy az egyszerű kommentelő is teszi ezredik hozzászólásában. A névtelen senki, akinél Lánczi sem mond sokkal többet.

De nem elég, hogy filozófusként ilyen sablonos válaszokra ragadtatja magát: amikor szembesítik azzal, hogy Angliában a hagyományból következik a köpeny viselése (ráadásul iskolánként változik, és a legtöbb helyen nem is veszik olyan szigorúan), akkor elkezd arról elmélkedni, hogy mert itt bezzeg a hagyományt lerombolta a kádárizmus, nekünk meg most kell mindent építőkockáról építőkockára újraemelnünk. Igaz, csak azt felejti itt ki, hogy az iskolaköpenyt épp erre a porig rombolt kultúrára húzta fel, bizony, a kádárizmus. Ez már nem hangzik olyan újvilágosan, nem igaz?

Maradok tisztelettel:

Lakner Dávid, a Teadélután blog jobbára névtelen senkije

Augusztus végén eldől, Jávor Benedek marad-e az LMP frakcióvezetője, avagy úgy ítéli meg, jobb, ha a következő két évet másik politikus irányítása alatt viszi végig az ökopolitikai párt.
Schiffer András ugyan azt nyilatkozta, hogy nyilván nem azért mondott le, hogy fél év után visszatérhessen, de azért érdemes hosszan elgondolkoznia azon, nem az lenne-e a legjobb az LMP-nek is, ha az ő vezetése alatt mennének neki a 2014-es választásoknak, illetve a következő parlamenti ciklusnak.

Schiffer év eleji lemondása egy párton belüli válság jeleit mutatta: a tagok és a szimpatizánsok egyaránt nem tudtak dönteni, miként érdemes folytatni a politizálást: egyedül avagy szövetségben más ellenzéki formációkkal.
Akkor a kongresszus az önálló politizálás szükségessége mellett foglaltak állást, de a schifferi lemondás attól még fenyegetően ott lebegett tovább a párt fölött, mint az MSZP-vel és a bukott baloldallal való összebútorozást lehetővé tevő közvetlen előzmény. 

Nos, a mostani tisztújítás kiváló alkalom lenne arra, hogy Schiffer András újra átvegye a frakcióvezetőséget, egyúttal végleg nyilvánvalóvá tegye, hogy semmiképpen nem hajlandóak a Nagy Baloldali Összeborulásban részt venni. Bár ezt Jávor is megerősítette ismét, és leszögezte, hogy csak a 4K!-val, a Millával és a Szolidaritással hajlandóak tárgyalni, de azért a kétely megmaradt: Jávor érzékelhető változást lát az MSZP háza táján, még ha ezt nem is tartja kellő mértékűnek az ellenzéki összefogás megteremtődéséhez.

Az LMP-nek azonban azt kell belátnia, hogy számára az önálló politizálás, a következő választásoknak való önálló nekifutás az egyetlen út. Nyilván még be nem következett folyamatokról nem lehet elmélkedni, de több, mint valószínű, hogy Bajnai Gordon még az idén visszatérhet a pártpolitika ködös útvesztőjébe, és bár ezt először egy pártokon felüli hálózat kiépítésével tenné, a választói támogatás hamar meggyőzően bizonyítaná, hogy Bajnaira itt szükség van.

Mert Bajnai jelenleg a baloldoldalinak és liberálisnak tekintett térfél legmegnyugtatóbb arca. Az ő kormányzása során véghez vitt egy éves válságmenedzselés viszonylag sikeres volt, és bár 2010-nek csak féléves költségvetéssel futott neki, mégis összességében elmondható, hogy pozitív szereplőként jött ki az MSZP nyolc éves kormányzásából, ami a teljes időszakot nézve végül is biztató.

Azt azonban látni kell, hogy a 2009-2010 közti időszak csak egy évig tartott, az effajta kormányzás négy évre elnyújtva ugyanolyan szintű hitelességi erodálódást vonna maga után, mint amilyet az összes kormányzó párt elszenvedett eddig. Ez elmondható annak fényében, hogy a Bajnai-féle szövetség alá valószínűleg beáll majd az MSZP is, amely a 2010-es választások óta gyakorlatilag semmilyen változást nem mutatott, azon túl, hogy a Gyurcsány-párt kivált belőle. Az MSZP megmaradt ugyanazon fárasztó panelek ismételgetésénél, amelyet tovább súlyosbított azzal, hogy semmiféle érdemi javaslattal nem szolgált a jövőbeni jó kormányzást illetően. Az MSZP feltehetőleg ugyanott folytatná, ahol 2010-ben abba hagyta.

Ebből a szempontból fontos, mit lép az LMP: hagyja majd magát megtéveszteni az eddig látványosan be nem sározódott arcok előtérbe kerülésével, avagy továbbra is kitart saját, ökoszociális elemekkel tarkított, a baloldal eddigi hibáit ugyanúgy kiküszöbölni szándékozó programja mellett.

Az LMP-nek semmiképpen nem érdeke, hogy egy esetleg kormányra kerülő baloldali összefogás tagjaként váljon teljesen hiteltelenné, egyúttal nem túl jelentős tényezővé 2018-ra. Vállalniuk kell, hogy egy majdan felbukkanó, lehetséges váltópártként szolgáló baloldali egyesülésnek ők nem lesznek tagjai, és 2014-ben ugyanúgy megmaradnak ellenzékben - ezzel 2018-nak is ugyanakkora hitelességgel nekiindulva, mint 2010-nek. Tovább kell látniuk a következő választásoknál, nem szabad ugyanabba a hibába esniük, mint Dániel Péternek, Kuncze Gábornak és a többieknek: nem szabad azt gondolniuk, hogy az ország jövője szempontjából egyedül üdvözítő út a jelenlegi kormányzó pártszövetség 2014-es leváltása, jöjjön utána bármi is.

1992-t írunk, a kisebb ellenzéki (baloldal-közeli) pártot egyre inkább megközelíti nagyobb társa: szeretne vele együtt a hatalom birtokosává válni, ezzel egyúttal elindítva a kisebb testvért a leépülés felé. Az LMP-nek távolabb kell tekintenie az SZDSZ-nél, be kell látnia, hogy egy baloldali győzelem esetén a kormányzás ugyanakkora elánnal történő kritizálása esetén jelentős szintű népszerűséggyarapodás lehetne osztályrészük.

Persze, lehetséges akár egy újabb Fidesz-győzelem is, a Jobbik lehetőségeiről már nem is beszélve, de az LMP szempontjából ez nem változtat a lényegen: nem legitimálhatják a 2010 előtti időszakot sem, nem mondhatják, hogy majd ők szemmel tartják a főbb súllyal latba esőket, nehogy azok valami nagy pimaszságra vetemedjenek.

Ezzel párhuzamosan az LMP-nek el kell érnie, hogy az ország is akként tekintsen rájuk, mint ők magukra: önálló pólusképző alternatívaként, mely szerint az elmúlt húsz év zsákutcába vezetett, és új megoldások szükségeltetnek az új kor hajnalán. A népszavazást kezdeményező aláírásgyűjtés jó ötlet volt, ahogy Szabó Rebeka - Szél Bernadett vidék felé fordulása is. Schiffer András pedig még mindig ugyanolyan hiteles tud lenni a jobboldal szemében is, mint a baloldali szavazókéban. Az LMP-nek nagyon óvatosnak kell lennie - és akkor akár hosszú távon is sikeresek lehetnek.

"Aki az országot érintő legfontosabb döntésben részt kíván venni, az igazán megteheti, hogy előzetesen jelzi ezt a szándékot" - indokolta Orbán Viktor miniszterelnök, miért van szükség a választás előtti előzetes regisztráció intézményére. Vagyis hát indokolta volna, de inkább tartotta magát a Fidelitas-szal való egyeztetésén elmondottakhoz (kormányzati kommunikáció sikertelensége), és ezúttal sem törte magát, hogy legalább ő elmagyarázza épkézláb módon, miért dönt éppen úgy a Fidesz-KDNP, ahogy.

Ez nem igazán Orbán időszaka - először jön a hír, hogy sorra egyeztet minden Fidesz-szövetségessel, majd a megbeszélésekről egyre szivárognak ki valóban vállalhatatlan szavai, a jobboldal számára is kínos mondatai. Először az A38-on Szabó Máté ombudsman ellenforradalmárnak nevezése (pusztán azért, mert nem értett egyet a keretszámokkal), most meg a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége előtt, hogy a magyar nép fél-ázsiai származék, és igényli az erős vezetést, hiszen az úgy nem megy, hogy mindenki mondja a maga okosságát, és nem jutunk sehova. 
Jellemző ezekre a kijelentésekre, hogy ha ésszerűen végig lettek volna gondolva, és jól megválogatott szavakkal ecsetelte volna őket a miniszterelnök, akkor még talán el is gondolkodtak volna sokan a hallottak igazságán, helyesnek ítélve Orbán mondandóját. De ehelyett jöttek a durva túlzások és a képtelen hasonlatok, melyekre józan fejjel nem igazán lehetett mást mondani, mint hogy ez botrányos.

És most itt a "választójogi reform", mely szerint az egyfordulós menet előtt szükség lenne egy előzetes regisztrációra is, melyet ráadásul a választás előtt két hónappal meg kell már tenni - különben nincs szavazat, sajnálják; aki lemarad, kimarad. Különösen pikáns az egész a VOSZ-szal való megbeszélés (valójában előadás) után, melyen Orbán ígéretet tett a bürokrácia csökkentésére: ebből maradt most az, hogy aki nem fárasztja magát az előregisztrációval, az egyszerűen nem voksolhat senkire a választás során.

Na de mi is a célja ezzel a Fidesznek? Rendesen kilóg a lóláb, szinte csak dühödten oda nem vágják (igaztalanul), hogy a szocialisták mocskos módszerei miatt szükséges, hiszen azok a gazok sörért-virsliért megveszik az egyszerű népet ("vadbarmokat" - mondta állítólag egy kormánypárti képviselő), Tibi meg szervezett átjelentkezésre biztat - na nem, ezt azért nem lehet tovább. Mégsem tűrhet el az a szerencsétlen polgári párt azt, ami 2002 után történt - azt a sokkot, hogy a szabad választások után nem az jött ki eredményként, amit a jobboldaliak szerettek volna.

Félreértés ne essék, lefizetés, megvesztegetés bőven akad a választások előtt. Csinálják az MSZP-sek, csinálják a Fideszesek is, ahogy valószínűleg a többiek éppígy - erre fogni aztán, hogy valaki nem jut kormányra, hogy "nem a megfelelő döntés születik", nos, ez igazán nevetséges. Azon túl megszégyenítése a jobboldali szavazóknak is, akik tisztességes módszerekkel szeretnék leadni voksukat, és többnyire nem gondolják úgy, hogy ha máshogy nem, hát egyesek kiszűrésével kell érvényesíteni a demokráciát.

Az előregisztráció körülbelül azon a színvonalon mozog, mint a Jobbik azon felvetése, kössék iskolázottsághoz a választójogot. Vicces egyébként ezt pont tőlük hallani, akiknek szavazótábora nagy részét teszik ki a diploma (és gyakran érettségi) nélküli, vallástalan, munkanélküli húszas-harmincas férfiak - de hát nem véletlenül akarják ők is csupán általános iskolához kötni, azon egyszerű elgondolásuk alapján, hogy így majd "nem jönnek be az írástudatlan cigányok, de bejönnek az általánost elvégzett, amúgy kőegyszerű Jobbik-hívők".

Igazából talán nem is okoz majd ez sem több fáradságot, mint az eddigi, kétfordulós rendszer. Előregisztrálni, aztán szavazni, ez sem tarthat majd sokkal tovább, mint kétszer az urnák elé járulni. 
Csak hát ott az a rendkívül keserű szájíz, hogy már megint elvtelenül trükköznek, és próbálnak egyeseket megfosztani alapvető joguktól. Hogy aki nem regisztrál előre, az utána nem is mehet el szavazni. Hogy Magyarországon, ahol amúgy is mindig nagyon alacsony a választási részvétel, még inkább el akarják kedvetleníteni az embereket, ahelyett, hogy az utolsó pillanatig buzdítanának az a felelős döntés meghozatalára.

Hónapokkal a választás előtt elég sokan még nem tisztázták le magukban, akarnak-e szavazni, vagy nem, és ha igen, akkor kire. Nem véletlenül olyan magas minden egyes felmérésben a bizonytalanok tábora. Őket nem lehet úgy döntésre kényszeríteni, hogy azt mondjuk nekik: "vagy elmész, és regisztrálsz, vagy aztán nem is gondolhatod meg magad egy különösen ízléstelen kormányzati döntés okán, és mehetsz el a jelenlegiek ellen szavazni". Vagy épp a nagyon feljövő ellenzéki párt programja tölti el az embert undorral, ezért menne és szavazna a Fideszre.
Vagy mert korábban úgy látta, ezek egyikére sem érdemes, de aztán a választás előtt pár héttel mégis úgy dönt, hogy szükséges neki is beleszólnia a politika alakulásába. Ahogy én is voltam a 2010-es választások előtt.

Az előzetes regisztráció után is meg lehet venni bárki szavazatát. Utána is lehet csalni, hazug ígéretekkel elcsábítani, megvenni egy kiló kenyérért. 

És arról még nem is esett szó, hogy a vita tárgya a Fideszen belül sokkal inkább az, hogy az előzetesen regisztráltak számára kötelezővé tegyék-e a szavazást. Príma. Egyszerre benne van minden rossz ötlet a Fidesztől és az MSZP-től, akikből már annyian kiábrándultak az elmúlt húsz évben, és akik, úgy látszik, nagyon is szeretnék, ha továbbra is kettejükön múlna az egész. Vitatkoznak, acsarkodnak, de azért más már lehetőleg ne nagyon jusson a pályára. Mert így kerek a demokrácia.

Dear Hugh Grant,

We're a huge fan of you and we would like to have an autographed photo from you. Would you please send us one? And we would also like to let you know that Hungary isn't a dictatorship. The situation of the hungarian media is very special, but it doesn't mean that the state controls the press - a positive proof that Nepszava couldn't call Mr Orbán "Kedves Vezető" if Fidesz (the state) were ruled the media. It's evidence. For more evidence, we'll send you a leaflet about the very speacial situation in Hungary (2/3, Bekemenet, last eight years, etc.) - the viewers of Only the Wind in the Berlinale were also happy to get to know the justice of the hungarian government. And Istvan Palffy (hungarian parliamentarian, KDNP) also want to send you the word that you think you're still the british prime minister (as you were in Love Actually). But you aren't. You are just an actor! I hope you understand that we say.
Thanks in advance!
Bye,
Ferenc Kumin (international communication, Hungary)


Ha ez megvan, jöhetnek a belföldi levelek is:


Kedves Parti Nagy Lajos,

Értesültem róla, hogy az Élet és Irodalomban hetente megjelenő Magyar Mesékben ön miniszterelnökünket folyamatosan kerálnak, illetve I. Fülkefornak nevezi. Nyilván ön is tudja, hogy igazából sem királynak, sem Fülkefor néven ismert uralkodónak nem mondható Orbán Viktor. Valójában ő csak a jobbközép miniszterelnöke ennek az országnak, melynek államformája továbbra is köztársaság, amint azt az Alkotmányban is olvashatta.
Bár ön viccesnek találhatja, de szeretném azt is leszögezni, hogy "Matolcsy uramra" nem jött rá a 'feritélhetnék". Messzemenőkig visszautasítom az ön vádaskodását, miszerint "ki mint él, úgy feritél". Ez nem igaz, Magyarországon két éve kemény munka folyik, Feri meséjét szerencsére már csak egy igen szűk rétege hiszi el a társadalomnak.
Tisztelt Parti Nagy úr! Bizonyára ön is tudja, hogy két év megfeszített munkájának eredményeként jöhetett létre a végtörlesztés, az Erzsébet-utalvány és a tíz pontos akcióterv. Kérem, gondoljon ezekre is, ne csak "Matolcsy uram" jobb agyféltekéjére, illetve a "fasisztákra". Higgye el, ön is jobban fogja magát érezni.
Üdvözlettel:
Selmeczi Gabriella, a Fidesz szóvivője

Javában dúl az antiszemitizmus. Titkos támaszpontjukról a demokratikus ellenzék képviselői először hajtottak végre sikeres támadást a gonosz Fideszbirodalom ellen. Az ütközések során Hírszerzőék megkaparintották a Simicska-birodalom csodafegyverének titkos tervét. A Jobbik nevű náci söpredék egy egész bolygó elpusztítására képes. Vadai Ágnes, nyomában a Fidesz kopóival, hazafelé száguld Audijával. Nála vannak a tervek, melyek megmenthetik népét a Horthy-fasizmustól, és így újra felvirradhat Magyarországon a demokrácia.

Ha én lennék Gyurcsány Ferenc árnyéka, Gréczy Zsolt féltékeny lenne rám. Jó, persze, az LMP is fontos, kellenek ők is a Nagy Demokratikus Összefogáshoz. Ki más hozná be nekünk a belvárosi hipszterek tömegét a szavazófülkékbe? Majd újra kell csinálni egy kampányvideó-sorozatot. Beszélhet benne a Müller Péter Sziámi, a Bródy, a Heller, a Soma, meg a fiatalok kedvéért mondjuk a Lovasi.

De az MSZP nélkül nem megy. Jó, persze, azt a bamba Mesterházyt el kell végre távolítani az útból. A Szanyi majd viszi helyette a pártügyeket, ő sokkal lelkesebb az egész szervezetépítésben.

Persze, miniszterelnök-jelölt nem ő lesz. Arra valami új arc kell, aki kellően sármos ahhoz, hogy a nyugdíjas Marika néni és a kisvárosi fodrászlány is megnyerőnek találja. Én a Hugh Grant-re szavazok. Végre adhat személyesen is tanácsokat a Ferinek, hogyan legyen tényleg laza, ne ilyen görcsösen erőltetett.

Orbán Viktor a pokol tüzén fog égni. Ha a Léphaft Pali velünk lenne, megrajzolhatná nekünk.

Cenzus és cenzúra: ezekről később döntünk.

A forradalmi hevületű lánglelkek további muníciót nyerhetnek itt és itt a végső harc megvívásához.

Az RMDSZ nevű romániai magyar párt egyik ügyvezető elnöke felvetette, hogy magyarországi pártot jegyeztethetnének be a határon túli szavazók számára. A Political Capital elemzőintézet számítása szerint akár az öt százalékot is megugorhatja egy ilyen párt, de komolyabb sikert is elérhet, ha eredményesen, hatékony érdekképviselet ígéretével szólítja meg az országhatárokon kívül élő nemzettársainkat.

Eljött végre a Fidesz színvallásának ideje: valóban méltók az antall-i örökségre, és a nemzet egységét tényleg komolyan gondolják, vagy pusztán szavazatszerző taktika volt mindezidáig a határon túliak melletti állhatatos kiállás. Bizonyíthatják ezúttal, hogy nem gondolták egy percig sem, hogy csak mert ők tették lehetővé a kettős állampolgárság felvételét, és ők fejlesztették tökélyre a régóta szükséges egységes nemzetpolitikát, már rögtön övék a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és a többi határon túli magyar szavazat is.

Mert hatékony nemzetpolitikára igenis szükség volt, és abszolút a Fidesz érdeme ennek lehetővé tétele. De ettől még ugyanúgy jár a választás lehetősége a határon túli magyaroknak is, és ha az ő érdekeiket egy direkte ezért alakult párt tudja a legnagyobb hatékonysággal képviselni, akkor bizony ehhez igenis lehetővé kell tenni a szükséges feltételeket.

Ugyanakkor naivitás mindenki részéről azt gondolni, hogy a Fidesztől jelentős távolságot tartó RMDSZ újonnan bejegyzett itthoni pártja könnyedén fogja becsatornázni a csak elméletileg meglévő ötmillió határon túli magyart. A sikeres megalakulás után nyilván számíthatunk arra is, hogy megint mások úgy fogják vélni, ők még népszerűbb magyarországi pártot tudnak létrehozni a határon túliak érdekében. És kezdődhet a nagy versengés ezen a téren is, ahogy az egy demokráciában el is várható.