Teadélután

Konzervatív-liberális közéleti-kulturális teadélután. holden.teadelutan@gmail.com

Friss topikok

Címkék

.Budapest (1) 1920 július 4 (1) 1956 (2) 1956. október 23. (1) 2006 (1) 2006 ősz (1) 2006 ősze (1) 2014 (2) 4K! (2) Ablonczy Balázs (1) abortusz (1) abortusztabletta (2) abszurd (1) abszurditás (1) Aczél Endre (1) Áder János (2) áder jános (2) adózás (1) aggodalom (1) Alaptörvény (5) Albert Camus (3) Alfahír (1) alfa szövetség (1) Alföldi Róbert (1) alkohol (1) alkotmány (4) Alkotmánybíróság (5) alkotmánymódosítás (4) alkotmányos szellemiség (1) alkotmányozás (2) államalapítás (1) államellenes bűncselekmények (1) államfő (1) alsó tagozat (1) általános iskola (1) aluljáró (1) aluljárók (2) Amerikai Egyesült Államok (2) Amerikai História X (1) Anders Breivik (1) Andrassew Iván (1) angol (1) Ángyán József (1) anonymous (1) Anonymous (1) antiszemitizmus (5) arabok (1) aranyérem (1) Arany Hajnal (1) Arisztotelész (1) artmozi (1) árvízvédelem (1) átmeneti segély (1) ATV (6) atv (2) augusztus 20. (1) Aurora (1) autonómiatüntetés (1) autoritás (1) avatara (1) Azerbajdzsán (4) azeri baltás gyilkos (1) azeri gyilkos (1) Az ellenállás melankóliája (1) Az Est (1) A hatodik koporsó (1) A la Carte (1) A muszlimok ártatlansága (1) A sötét lovag - Felemelkedés (1) A tanú (1) A Város Mindenkié (1) ba (1) Babarczy Eszter (1) bácsfi diána (1) Bajkó-Sokoray István (1) Bajnai Gordon (14) Balatonszárszó (1) Balavány György (4) Balogh Ákos Gergely (2) Balogh József (1) Balog Zoltán (2) balog zoltán (1) baloldal (4) baloldali (1) baltás gyilkos (1) Bándy Kata (1) Bánffy Miklós (1) Barabás Richárd (1) Barátok közt (1) barikád (1) Barikád (2) Bartos Cs. István (1) Bartus László (2) Batman (1) bayer zsolt (1) Bayer Zsolt (7) Bede Márton (1) bejegyzett élettársi kapcsolat (1) békemenet (1) Békemenet (1) Békés Bálint (1) Békés Márton (1) belföld (129) belföld. (1) belpolitika (5) Belváros (1) Bencsik János (1) Béres Zsuzsa (1) Berlinale (1) besúgók (1) Bibó István (1) Biszku Béla (2) Blaski József (1) Blikk (2) Blind Myself (1) blogbejegyzés (1) Bojtár Endre (2) Bokros Lajos (1) bolgár györgy (1) Borókai Gábor (1) Bors (1) börtönbüntetés (1) bosszú (1) Böszörményi Nagy Gergely (1) Btk. (1) Budaházy György (1) budai gyula (1) Budapest (1) Budapest Nyári Fesztivál (1) Budenz József (1) Budpest (1) Burzum (1) Buzna Viktor (1) Christopher Stevens (1) CIA (1) cigány (5) cigánygyilkosságok (1) cigányság (1) cigaretta (2) Civil a pályán (1) Civil kaszinó (1) Civil Összefogás Fórum (3) Coca-Cola (1) CÖF (1) Corvinus (1) cozma ítélet (1) cozma per (1) Cristian Mungiu (1) Csak a szél (1) családfogalom (1) családi dráma (1) családon belüli erőszak (2) Családvédelmi törvény (1) Csatáry László (4) Csáth Géza (1) Csatt (1) csillag születik (1) csipszadó (1) Csizmadia László (1) csontos jános (1) Csontos János (1) csoóri sándor (1) Csurka István (1) Czakó Gábor (1) czomba sándor (1) Damu Roland (1) Dániel Péter (2) dániel péter (2) David Lynch (1) Debreceni Egyetem (1) Debreczeni József (1) Dél-Korea (1) demagógia (1) demokrácia (1) Demokratikus Charta (1) demokratikus ellenzék (1) demokratikus koalíció (3) Demokratikus Koalíció (10) demonstráció (1) Dennis Dugan (1) Denver (1) Derzsi János (1) Dési János (2) Deutsch Tamás (1) diktátor (1) DK (6) dohánykoncesszió (4) dohányosok (1) dohányzás (1) domestic violance (1) domestic violence (1) Dopeman (2) Dörner György (3) Dorosz Dávid (1) dr. Helmeczy László (1) drachma (1) dráma (1) drog (1) Duna Tv (1) Duna World (1) edelény (1) édes hazám (1) Edmund Burke (1) Edward Snowden (1) Efraim Zuroff (1) egészség (1) egyenes beszéd (1) Egyesült Államok (1) egyetem (1) egyetemek (2) egyetemfoglalás (1) Egymillióan a magyar sajtószabadságért (1) Egymillióan a sajtószabadságért (1) egységesülés (1) Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (1) Együtt 2014 (8) elcsatolt (1) élettársi kapcsolat (1) Élet és Irodalom (6) Élet Menete (1) élet menete (1) elfogadás (1) elhatárolódás (1) ellenzéki összefogás (1) elnökválasztás (1) előítélet (1) előregisztráció (1) előzetes feliratkozás (1) előzetes regisztráció (3) elrettentő képek (1) élsport (1) ELTE (1) ELTE-BTK (1) ELTE BTK HÖK (2) elutasítás (1) emlékmű (1) Emmi (1) Endrésik Zsolt (1) endrésik zsolt (1) energiaitalok (1) Eörsi Mátyás (1) építőipar (1) érdekelvűség (1) erdély (1) Erdély (1) erdélyi magyarság (1) Erdős Virág (1) erdős virág (1) erkölcs (2) Érpatak (1) érpataki modell (1) érték (1) értékelvűség (1) értelmiség (1) Ertsey Katalin (2) Esterházy Péter (1) Észak-Korea (1) etika (1) euró (1) Európa (1) Európai Egyesült Államok (1) Európai Filmdíj (1) Európai Unió (4) Facebook (1) Farkasházy Tivadar (2) Farkas Attila Márton (1) Farkas Mihály (1) fasizmus (1) Fedél Nélkül (1) fékek és ellensúlyok (1) feljelentés (1) félkarú rabló (1) felmentés (1) felsőoktatás (5) fer (1) ferenciek tere (1) Fidesz (33) fidesz (4) Fidesz-KDNP (17) fidesz frakció (1) fidesz kdnp (1) film (6) filmdráma (1) filmszínház (1) filozófia (1) filozófus (1) filozófuspályázatok (1) finnugor nyelvrokonság (1) Fliegauf Bence (1) FN.hu (1) foglalkoztatást helyettesítő segély (1) Földes András (1) Földi Bence (1) Fónay Jenő (1) főrabbi (1) Foray Nándor (1) Forgács István (1) forgács istván (1) forradalom és szabadságharc (1) francia (1) franciaország (1) Francis Ciarán Tobin (1) françois hollande (1) fratanolo janos (1) Fricz Tamás (3) Füles (1) G. Fodor Gábor (2) Galamus (3) Garbai Ádám (1) Gárdonyi Géza (1) Gázai övezet (1) gazdaság (1) gazdaságpolitika (1) Gázos (1) Gelléri Andor Endre (2) genetika (1) Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1) Gergényi Péter (1) Gerő András (3) Gesztesi Károly (1) Gimes Miklós (1) gimnáziumok (1) Gintli Tibor (1) Giró-Szász András (1) gonosz (1) Görögország (2) Gréczy Zsolt (2) Guido Westerwelle (1) Gulyás Gergely (1) gyermeknevelés (1) gyilkosság (1) gyömrő (1) Gyöngyösi Márton (3) gyöngyöspata (1) György Péter (1) Gyulay Zsolt (1) gyülekezési szabadság (1) gyűlölet-bűncselekmény (1) gyűlöletbeszéd (1) Gyurcsány Ferenc (11) gyurcsány ferenc (3) Gyurta Dániel (1) háború (1) háborús bűnös (1) hackercsoport (1) Hadházy Ákos (2) HaHa (2) hajléktalanok (2) hajléktalanság (1) hajléktalanság kriminalizálása (1) halálbüntetés (1) Halász János (1) Hallgatói Hálózat (2) hallgatói önkormányzat (1) hallgatói szerződés (4) hallgatók (1) Hamvas Béla (2) Harangozó Tamás (1) Harcosok Klubja (1) határon túli magyarok (1) Haza és Haladás (1) házelnök (1) heller ágnes (2) Henry James (1) heteroszexualitás (2) Heti Válasz (4) hétköznapi élet (1) HírTV (2) hírtv (1) Hoffmann Rózsa (6) hóhelyzet (1) homoszexuálisok (1) homoszexualitás (2) HÖOK (1) horkay hörcher ferenc (1) horror (1) Horthy-kultusz (1) Horthy-rendszer (1) Horthy-szobor (2) Horthy Miklós (3) horthy miklós (2) horthy rendszer (1) horthy szobor (1) Hugh Grant (1) humántárgyak (1) Hunfalvy Pál (1) Huth Gergely (1) HVG (3) Hvg.hu (1) idegenforgalmi adó (1) ideológia (3) ifj. Lomnici Zoltán (1) Ifjú Demokraták (1) igazgatók (1) Immanuel Kant (2) index (1) Index (2) információs önrendelkezési jog (1) iPhone (1) iPhone5 (1) Irán (1) irodalom (1) írók (1) iskola (2) iskolai köpeny (1) István király (1) iszlámellenesség (1) iszlamizálódás (1) ítélet (1) Izrael (2) izraelita (1) jáksó lászló (1) James Holmes (1) játékgép (1) játékgépek (1) játékterem (1) Jávor Benedek (3) jean marie le pen (1) jegybank (1) jegybankelnök (1) Jelenits István (1) Jesz (2) Jeszenszky Géza (1) Jobbik (32) jobbik (5) Jobbklikk (1) jobboldal (6) jobboldali (1) jog (2) John Rawls (1) Jókai Mór (1) Jólét és szabadság (1) juhász oszkár (1) Juhász Péter (3) Kádár János (1) Kálmán C. György (2) Kálmán Olga (3) kálmán olga (1) Kaltenbach Jenő (1) kampány (1) Karácsony Gergely (4) Karinthy Frigyes (1) Károlyi Mihály (1) Kárpátia (1) Karsay Dorottya (1) Karvalits Ferenc (1) kaszinó (1) katasztrófavédelem (1) Kaufer Virág (1) KDNP (2) kdnp (1) kelet (1) keleti nyitás (3) Kemal Atatürk (1) kemény istván (1) kenó (1) Képviselő Vágta (1) Kerék-Bárczy Szabolcs (1) kereki (2) Kerényi Imre (1) kereszténydemokrata (1) keretszámok (1) Kertész Ákos (1) Kertész Imre (1) kétharmad (1) kétosztatúság (1) két tannyelvű oktatás (1) KIM (1) Kim Dzsong Un (1) Kim Lane Scheppele (1) Kína (2) Kínai Kálmán és Trágár Tóni (1) kínai kiállítás (1) kínai tárlat (1) Kisgazda Polgári Szövetségpárt (1) Klebelsberg Iskolafenntartó Központ (1) klubrádió (1) koalíció (1) Kocsis Máté (1) kocsma (1) kóla (1) komédia (1) komment (1) kommentelők (2) kommunista (2) kommunisták (1) kommunista diktatúra (1) kommunizmus (3) konzervativizmus (1) Konzervatórium (1) konzultáció (1) Kopácsi Sándor (1) korlokál (1) kormány (1) kormánybírálatok. (1) kormányváltás (1) Kőszeg (1) Kós Károly (1) Kovács Zoltán (2) Kövér László (3) Köves Slomó (2) közélet (1) Közép-Európa (1) középiskolák (1) közérdekű adatközlés (1) Közgép (1) köznevelési törvény (1) közoktatás (1) Központi Nyomozó Főügyészség (2) köztársasági elnök (1) Krasznahorkai László (1) Kubatov-lista (1) Kubatov Gábor (1) külföld (19) kultúra (5) kulturális műsorok (1) kultúrkörök (1) kultúrpolitika (1) Kumin Ferenc (1) kúria (1) Kuruc.info (2) kuruc.info (1) Kurultaj (1) L. Simon László (1) l. simon lászló (1) Laborc Sándor (2) Lánczi András (5) Lángh Júlia (1) Lázár János (2) Lehet Más a Politika (3) Lehet Más A Politika (1) Lendvai Ildikó (1) levél (1) Lezsák Sándor (1) liberális (1) Liptai Claudia (1) Liu Kongxi (1) lmp (1) LMP (20) londoni magyar magvetők (1) losonczy pál (1) lottó (1) Ludassy Mária (1) lukasz papademosz (1) Lupo (1) lutri (1) L Simon László (1) M1 (1) M2 (1) magánélet (1) magazinműsorok (1) magyar (3) Magyarok Nyilai (1) magyarország (2) Magyarország (3) magyarság (1) Magyar Élet Menete (1) Magyar Fruzsina (1) Magyar Hírlap (3) Magyar Írószövetség (1) magyar kommunista munkáspárt (1) Magyar Mesék (1) Magyar Motoros Menet (1) Magyar Narancs (4) magyar narancs (2) Magyar Nemzet (6) Magyar Nemzeti Bank (1) Magyar Szocialista Párt (1) Magyar Vizsla (1) Maléter Pál (1) Mandiner (4) Mansfeld László (1) Mansfeld Péter (3) Mány Erzsébet (1) Márai Sándor (1) Marcel Duchamp (1) Margaret Thatcher (1) marian cozma (1) marine le pen (1) Marlon Wayans (1) Marosvásárhely (1) marslakók (1) Márta István (1) Maruzsa Zoltán (1) másság (1) matematikus (1) Matolcsy György (2) Mátsik György (3) mazsihisz (1) MDF (1) Mécs Imre (1) média (2) médiatanács (2) Medvigy Endre (1) melegfelvonulás (1) Meleg Büszkeség Menete (1) meleg méltóság menete (1) Mesterházy Attila (1) mestyán ádám (1) mészáros jános elek (1) Mihancsik Zsófia (1) Mika Tivadar Mulató (1) Milla (4) Mindszenty Andrea (1) MNB (1) Molnár Csaba (2) molnár csaba (1) monetáris politika (1) Monty Python (1) Móricz Zsigmond (1) motorosok (1) motoros felvonulás (1) mozi (1) Mr Oizo (1) mszp (1) MSZP (18) MSZP-SZDSZ (1) MTI (2) mti (1) MTV (2) MTVA (1) munkáspárt 2006 (1) munka törvénykönyve (1) muszlimok (2) művészmozi (1) N. Kósa Judit (1) náci (2) nagykövet (1) nagytőkések (1) Nagy Imre (1) NANE Egyesület (1) napraforgoblog (1) nat (1) navracsics tibor (2) Navracsics Tibor (4) Neelie Kroes (1) német (1) Németország (1) német gyerekhíradó (1) Nemzetbiztonsági Hivatal (1) Nemzetbiztonsági Ügynökség (1) nemzetegyesítés (1) nemzeti dohánybolt (1) Nemzeti Dohánykereskedelmi Zrt. (1) Nemzeti Érzelmű Motorosok (2) nemzeti front (1) nemzeti identitás (1) Nemzeti Könyvtár (1) nemzeti konzultáció 2012 (1) nemzeti média és hírközlési hatóság (1) nemzeti radikalizmus (1) Nemzeti Színház (1) nemzetpolitika (1) Nem félünk a farkastól (1) népegészségügyi termékadó (1) Népszabadság (3) Népszava (4) Niccoló Macchiavelli (1) Nick Thorpe (1) nicolas sarkozy (1) nmhh (1) Norvégia (1) Novák Előd (4) november 4. (1) NSA (1) nyaraló (1) nyelvészet (1) nyílt levél (1) Nyirő József (2) nyirő józsef (3) nyugat (1) nyugdíjasok (1) Odeon-Lloyd (1) oktatás (3) oktatási államtitkár (1) október 23. (1) oláh cigány (1) oligarcha (1) Olimpia (1) orbán ottó (1) orbán viktor (2) Orbán Viktor (22) Ordosz műhely (1) örmények (1) Örményország (1) örömszerzés (1) orosz (2) Oroszország (3) Orosz Mihály Zoltán (1) Országgyűlés (1) Örülünk Vincent (1) Oscar-díj (1) Oslo (1) őszödi beszéd (1) Osztolykán Ágnes (1) ösztöndíj-program (1) pacem in utero (1) Palesztina (1) Pál Ferenc (1) Papcsák Ferenc (1) Papp László Tamás (1) Parajelenségek (1) Parajelenségek 4 (1) Paranormal Activity (1) Paranormal Activity 4 (1) Páratlan Oldal (1) Párbeszéd Magyarországért (1) Párbeszéd Magyarországért Párt (1) párkapcsolat (1) Parlament (3) pártalakítás (1) pártalapítás (1) pártállam (1) pártállami múlt (1) parti nagy lajos (1) Parti Nagy Lajos (4) pártok (1) pártpolitika (1) Paszok (1) Paul Lendvai (3) Pécsi Tudományegyetem (1) pénznyerés (1) pénznyerő automata (1) per (1) Pesti Barnabás (1) pető péter (1) Petrás János (1) petri györgy (1) Pindroch Tamás (1) Pityinger László (1) plágium (1) Pogonyi Szabolcs (1) polgárháború (1) polgári védelmi szolgálat (1) polgármester (1) Polgár Tamás (1) politika (1) politikai korrektség (1) Polt Péter (2) Pomogáts Béla (1) Pongrátz Gergely (1) populizmus (1) Portik Tamás (3) Pörzse Sándor (1) Pozsgay Imre (1) Pozsonyi Ádám (2) Pride (1) Prohászka Ottokár (1) prostituált (1) pszichedelikumok (1) punk (2) punkok (1) Pussy Riot (3) puzsér róbert (1) Puzsér Róbert (2) quantum xxl (1) Quentin Dupieux (1) radikáljobb (1) Radnóti Sándor (1) Radu Jude (1) Ramil Sahib Safarov (1) rap (1) rasszizmus (2) reáltárgyak (1) Recep Tayyip Erdogan (1) Reguly Antal (1) rejtély (1) rendszeres szociális segély (1) rendszerváltás (1) részösztöndíj (1) réthelyi miklós (1) rezsicsökkentés (2) Ribling Tamás (1) rikkancs (1) RMDSZ (3) Rogán Antal (2) röghöz kötés (1) roma (5) Románia (5) románia (1) romániai magyarság (1) román film (1) Romsics Ignác (1) Rónai Egon (1) Róna Péter (1) rongálás (1) Ron Werber (2) Rostás Árpád (1) Rózsa Misi (1) rozs szabolcs (1) ru 486 (1) S. Terézia (1) Sabater (1) Sajnovics János (1) sajtószabadság (2) Salát Gergely (1) Salkaházi Sára (1) Samuel Beckett (1) Schein Gábor (1) schein gábor (1) Scheiring Gábor (3) Schiffer András (8) schmitt pál (1) Schmitt Pál (1) Schmuck Andor (1) schweitzer józsef (3) segély (1) Selmeczi Gabriella (1) sértegetés (1) Seszták Ágnes (2) Setét Jenő (1) Simor András (1) Sinkovics Ferenc (1) Sólyom László (2) Stier Gábor (1) Stohl András (1) Strabag (1) Stumpf András (1) Sukoró (1) szabadság (2) Szabó Anett (1) szabó dezső (1) Szabó Gábor (1) Szabó Máté (1) Szabó Tímea (1) Szabó Zoltán (1) Szájer József (1) Szajlai Csaba (1) szakdolgozat (3) szalai annamária (1) szálinger balázs (1) Szaniszló Ferenc (2) Szanyi Tibor (2) szappanopera (1) szárszói találkozó (1) Szarvas Koppány Bendegúz (1) Szávay István (1) Századvég (1) SZDSZ (2) Szegedi Csanád (2) Szegedi Márton (1) Szegedi Tudományegyetem (1) székelyföld (1) szélsőjobb (1) Szemerédi Endre (1) Szentesi Zöldi László (1) Szent Ágoston (1) Szent István (1) szépirodalom (3) Szépművészeti Múzeum (1) szerencsejáték (1) Szerencsés Károly (1) szex (1) Szijjártó Péter (1) szilágyi ákos (1) Szilágyi Ákos (1) Szilágyi Áron (1) Szilágyi György (1) Szilvásy György (1) Szily László (2) színház (3) Sziriza (1) szobor (2) Szociális Konzultáció (1) szocializmus (1) Szociálliberális Unió (2) szőcs géza (1) szólásszabadság (2) Szolidaritás (2) szórakozóhely (1) Szűrös Mátyás (1) szuverenitás (1) Tallián Miklós (1) támadás (1) Táncsics-díj (2) Táncsics Mihály-díj (1) tandíj (2) tankönyv (1) Tarlós István (2) társadalom (1) tehetségkutató (1) tekintély (1) telekomadó (1) Temesi József (1) térey jános (1) természetfeletti jelenségek (1) terror (1) terrorizmus (1) Tersánszky Józsi Jenő (2) területek (1) théophile delcassé (1) Thomas Hobbes (1) thriller (2) tilos rádió (1) tiltás (1) Tisza István (1) titkosszolgálat (1) titok (1) Tokaji Írótábor (1) Tőkéczki László (1) Tőkés László (1) Tomcat (1) tömeggyilkosság (2) Torkos Matild (1) Tormay Cécile (3) Törökország (2) történelem (1) történész (1) történetírás (1) tőrvívó (1) tóth krisztina (1) Tóth Luca (1) trafik (4) trafikpályázat (2) trafikpályázatok (1) trafiktörvény (3) trafikügy (2) Traian (1) Traian Băsescu (1) Traian Basescu (2) Tranzit Fesztivál (1) trianon (2) Tristan Tzara (1) tudatmódosító szerek (1) tüntetés (1) tüntetések (1) turul (1) Tusványos (1) ügynöklista (1) ügynökök (1) újratemetés (1) újságírás (2) újságíró (1) újságírók (2) Újszínház (2) Új Demokrácia (1) új pártok (1) Ungváry Krisztián (4) USL (2) úszó (1) utcanevek (1) Vadai Ágnes (2) vádaskodás (1) Vágó Gábor (2) Vágó István (1) választás (4) választási feliratkozás (1) választási regisztráció (1) választások (1) választójog (1) választójogi törvény (1) Vámbéry Ármin (1) Váncsa István (1) Varga Béla (1) Varga István (1) Varg Vikernes (1) Vári György (1) városliget (1) Vásárhelyi Mária (1) véleményszabadság (1) vendetta (1) verbális erőszak (1) vérfertőzés (1) vers (1) versailles (1) Veszprém (1) Victor Ponta (5) Vidámpark (1) videó (1) Vidnyánszky Attila (1) Vígszínház (1) vita (1) vitaműsor (1) Viviane Reding (1) Vlagyimir Putyin (1) vona gábor (1) Vona Gábor (8) vörös csillag (1) V for Vendetta (1) Wass Albert (3) wass albert (1) Witold Gombrowicz (1) Wittner Mária (1) Wrong (1) XX. század (1) Zagyva György Gyula (3) Zámbó Árpy (1) Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat (1) Zsebők Csaba (1) zsidó (3) Zsidó Nyári Fesztivál (1) zsidó szervezetek (1) Zsiga Marcell (1) zsűritag (1) Zugló (1) Címkefelhő

Becsengettek

2013.09.09. 11:15 | Lakner Dávid | Szólj hozzá!

Most akkor hatvan százalékkal emelkedik a tanárok bére? Vagy harmincnéggyel? Kötelező lesz az általános iskolásoknak délután négyig bennmaradni, fakultatív, vagy esetleg kötelezően választható? És most akkor kiosztották már a tankönyveket augusztus végén, vagy az első tanítási napon kapták meg azokat a diákok?

A közoktatás rendszerénél a felsőoktatás helyzete viszonylag átláthatóbb, a kormányzat mégis jelentős meghátrálásra kényszerült év elején az utóbbi esetében. A sokakat sokkszerűen érő változások bevezetése így egyelőre elmaradt, ám valószínűleg még mindig nem tettek le róla, hogy a későbbiekben jóval szűkebb rétegnek tegyék lehetővé a felsőoktatásba való bekerülést. Ennek szerencsére ellentmondani látszanak Klinghammer István felsőoktatásért felelős államtitkár szavai, aki legutóbb a Magyar Narancsnak adott interjújában („Nézzünk már az adatok mögé!”, augusztus 22.) tette egyértelművé, hogy fontosnak tartja az államilag támogatott képzések fennmaradását. És az interjú is mutatta: a kormány jól tette, hogy visszavonulót fújt. A kérdező, Teczár Szilárd nem igazán tudta sarokba szorítani az államtitkárt, aki többször is elmondta, hogy akit képességei predesztinálják rá, az ma anyagi ráfordítás nélkül kerülhet be a felsőoktatásba.

A közoktatás terén már nem ilyen fényes a helyzet. Megannyi változás mutat jelenleg kaotikus képet, a szabályok napról napra változnak, majd tetszhalott állapotból visszatérve a korábbinál is nagyobb elánnal kerülnek bevezetésre. A mostanában leginkább előtérben lévő kérdés a pedagógusbérek emelésének témája: évtizedes mulasztást pótolhat azzal a kormányzat, hogy végre a befektetett munkának megfelelő fizetést biztosít a tanároknak, tanárnőknek. És ne legyen kétséges: ha a pedagógusbérek látványos emelkedése valóban megtörténik, az a Fidesz-KDNP kormányzásának egyik legnagyobb eredménye lehet. Viszont napi szinten sokszor épp azt látjuk, mint az egészségügyisek béremelkedésének tekintetében: bedobnak egy dátumot, egy összeget, majd halasztás, illetve a beígért pluszjövedelem lefaragása következik be. Jelenleg úgy tűnik, a szeptemberi munkáért már tényleg az emelt bért fogják kapni a pedagógusok: egészen pontosan a korábban beígért összegnek a hatvan, azaz az eddigi bérnek átlagban nagyjából a harmincnégy százalékát.

A lépcsőzetes béremelkedés négy évig fog tartani, és évente juthatnak remélhetőleg majd több és több fizetéshez a pedagógusok (illetve fizetésük össze lett kötve a minimálbérrel: ha utóbbi emelkedik, előbbi is fog). Ugyanakkor a pedagógusok minősítési rendszere még el sem készült teljesen: mint azt a HVG cikke (Bilincses iskolák, augusztus 29.) említi, minden oktatót a pedagógus I.-be soroltak be, a pedagógus II.-be soroltak, illetve a mester- és kutatópedagógusok felé való elvárások egyelőre bizonytalanok. Ahogy az átsorolás menete is: elvileg novemberig elkészül a rendszer, a 14 éve a pályán levők (és pedagógiai szakvizsgával rendelkezők) át is jelentkezhetnek majd addig, így januártól automatikusan átsorolásra kerülnek majd. Igen ám, csakhogy a minősítőbizottságok is legfeljebb évente húszezer tanárt fogadhatnak majd, a jövő évtől jelentkezőknek pedig két évbe fog telni, hogy ténylegesen átsoroltathassanak.

A különböző pótlékok megszűnése sem tölti el felhőtlen örömmel a tanárokat: persze, hiszen jelenleg abban sem lehetnek biztosak, hogy így az emelés után valóban jóval magasabb is lesz a fizetésük. De ha a fizetésemelés, még ha lépcsőzetes is, tényleg megoldja a pedagógusbérek évtizedes problémáját, akkor a pótlékokat még talán be is lehet áldozni. Jóval természetesebb, megnyugtatóbb állapotokat hozhat, ha a tanároknak nem valami mindig változó, vagy-van-vagy-nincs pluszjuttatásért kell küzdeniük hónapról hónapra, hanem már eleve visznek annyit haza, amiből bőven meg lehet élni hó végéig.

Ugyanakkor többet is kell az emelt bérért dolgozni: heti harminckét órával számolhat majd el a pedagógus, amit viszont Hoffmann Rózsa köznevelésért felelős államtitkár szerint „nem feltétlenül az iskola falain belül” kell eltölteni. Nem világos így, hogy a kötelező óraszámon (22-26) felül pontosan mivel kell, mivel lehet tölteni a fennmaradó órákat: főként, ha a pedagógusnak nem kell mondjuk a négy óráig bennmaradó diákok mellett ügyelnie. Hoffmann szerint a heti negyvenből a harminckettő után fennmaradó nyolc órát lehet szabadon felhasználni, például dolgozatjavításra vagy felkészülésre. Ilyen megnövekedett óraszám mellett viszont nehezebbé válik a pedagógusok megtartása, és félő, akár elbocsátásokra is sor kerülhet majd.

Érdekes az is, a szavak segítségével miként próbálják átláthatatlanabbá, kevésbé érthetővé tenni a változásokat a kormánypártiak. Emlékezetes a nem-tandíj és a nem-keretszám esete, most pedig Hoffmann Rózsa kijelentette többek közt, hogy „nincs kötelező óraszám, ez a fogalom kikerült a közoktatás rendszeréből”. De említhetnénk az iskolarendőröket is, akiket csupán bűnmegelőzési tanácsadónak neveznek – róluk majd később.

A pedagógusbér-emelés magával hoz tehát egyfajta poroszos szemléletet is. A tanároknak jóval több idejét igyekeznek majd lekötni kötelező feladatokkal a megtartott órákon túl is, ráadásul még a Nemzeti Pedagóguskamarába is be kell majd lépniük kötelező jelleggel. Ez pedig a HVG említett cikke szerint „etikai felügyeletet gyakorol majd felettük, és azt is tiltja, hogy önálló véleményt formáljanak a közoktatásról, hiszen ezentúl a tudomásukra jutott információkat »a közszolgálat érdekeinek és működésének veszélyeztetése nélkül« hozhatják csak nyilvánosságra”. Félő márpedig, hogy a közszolgálat érdeke itt egyet fog jelenteni az új rendszer működési anomáliáinak elfedésével, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ olykor nem túl acélos teljesítményének leplezésével.

Azontúl a pedagógusok felügyelhetnek majd a kötelező napközik során is. Ezekről állították már azt is többek közt, hogy csak fakultatív jellegűek lesznek. Most, úgy tűnik, a tanuló délutáni kikérése lesz majd az, hiszen, ahogy Hoffmann Rózsa mondta, „az iskolának kell gondoskodnia a diákokról, különben elkallódnak, rossz útra térnek, elkezdenek bandázni, rengeteget interneteznek, ülnek a gép előtt, rossz hatások érik őket, ne adj Isten, odáig fajulhat mindez, hogy devianciába torkollik az életük”. Tehát írhatnak a szülők kérvényt az igazgatónak, aki viszont a hírek szerint nem engedélyezi minden kérvényezőnek automatikusan a délutáni otthonlétet. 

Van egy olyan érzésem, hogy a fiatalok akkor is a gép előtt fognak ülni, ha délután négyig az iskolában kell tartózkodniuk: a kötelező foglalkozás a felső tagozatosok számára inkább szükségtelen teher, mintsem hasznos időtöltés lesz. Szét kell ugyanis választani az általános iskola alsó és felső tagozata által nyújtani kívántakat: míg elsőtől negyedikig elfogadható elv, hogy a diákok négyig tartózkodjanak az iskolában, addig ötödiktől eddig ez jelentette a változást, egyfajta előrelépést a kamaszodás során. Muszáj választóvonalat húzni a két tagozat között: nemcsak azért, mert különben kilencedikben zúdul minden egyszerre a tizennégy éves gyerekre, hanem a terhelés problémája miatt is.

Alsó tagozatban négy-öt óránál nemigen tartanak többet, a délutáni foglalkozásba pedig a menzán túl beletartozik (legalábbis a legtöbb helyen része) az iskolaudvaron való egy-másfél órás szabad tevékenység is. Felső tagozatban elég gyakran van a diákoknak hat órájuk, amelyek ráadásul jóval kimerítőbbek, nehezebbek is, mint alsó tagozatban. Utána gyors ebéd, majd ugyanúgy üljenek vissza az iskolapadba, mint a kicsik? Sokan gondolják, hogy így majd nem lehet elsunnyogni a házi feladatot: azonban azt is be kell látni, hogy egy-egy kemény nap után a tanulóknak mindenképp szükségük van egy-két óra kikapcsolódásra. Nem iskolapadban való látszattevékenységre: szabadon beosztott pihenésre. Ha délután négyig az iskolában tartózkodik a fiatal, utána már tényleg nem lehet elvárni, hogy este hétig-nyolcig még leckét is írjon. Ahogy Tímár Gábor is írja A kard blogon: „miért várnánk el egy gyerektől napi 8 óránál több irányított tevékenységet, ha felnőttkorban is ezt tekintjük irányadónak?” Az az érv pedig, hogy így a nehéz sorsú roma gyerekek délutáni ügyeletét lehet megoldani, teljességgel tévútra visz: már miért kéne minden iskolás számára bevezetni valamit csupán egy kisebbségi réteg felzárkóztatásának érdekében? Vagy azt gondolják egyesek, hogy a roma gyerekeket nem tudják majd kikérni a szüleik délutáni foglalkozásról? Ugyan már. 

De az iskolarendőrök bevetésének értelme sem látszik egyelőre. Jóval több értelme lenne valóban szociális segítőkre költeni, nem olyan rendőröket alkalmazni, akiknek célja a prevenció helyett jóval inkább a szankcionálás lehet. Ugyanakkor Pethő Tibor megnyugtat a Magyar Nemzet Magazinban (Megelőzni a bűnt, augusztus 31.): „az országosan mintegy száz, az év folyamán szolgálatba lépő »közeg« már csak létszámbeli okokból is képtelen lenne razziákat tartani”. Pethő is úgy véli továbbá, hogy „súlyos hiba, jócskán túlméretezett büntetés lenne egy alkalmi füves cigizés rendőri szankcionálása”. Más kérdés, hogy a diákok gyakran nem is az oktatási intézményen belül, és nem is egy-egy „renitens” társuktól szerzik be a füvet, hanem négyen-öten összefognak, aztán tanítás után megveszi valamelyikük egy külsős ismerősétől.

Természetesen az iskolán belül esetlegesen előforduló drogfogyasztás ellen így is fel kell lépni, miként a tanárverésekkel szemben is jó lenne valami megoldást találni. Az iskolarendőrök bevetése azonban nem biztos, hogy célravezető lehet e tekintetben: nem tartom valószínűnek, hogy szerencsés lenne, ha órák alatt hátul végig figyelne egy civil ruhás rendőr; ugyanakkor a tanárokkal szembeni erőszak a problémásabb helyeken gyakran óra közben történnek. A Magyar Narancsban (Követő emberfogás, augusztus 29.) a TASZ-os Sárosi Péter példaként hozza fel a Columbine Gimnáziumot, ahol 1999-ben két diák úgy tudta lelőni tizenkét társát és egy tanárt, hogy benn az épületben két fegyveres őr is tartózkodott. Az iskola ezek után a további rendvédelmi szigorításban látta a megoldást, mígnem aztán mára eljutottak odáig, hogy a konfliktuskezelésnek egy jóval eredményesebb módját tartják célravezetőnek.

Nálunk is inkább valódi bűnmegelőzési tanácsadókkal, a gyerekekkel érdemben foglalkozni képes szakemberekkel kéne a problémákat kezelni, nem pedig civil ruhás rendőrökkel. Azontúl kétséges, hogy érdemes-e az iskolai, gyakran természetes, ám kellemetlen folyamatokba rendvédelmi erőknek beavatkozniuk. Egy-egy verekedés láttán nemigen tehetnek mást (miként persze a tanárok sem), ám az ilyen történések esetében nem igazán rendőröknek kellene közbelépniük. Olykor persze szerencsés is lehet a jelenlétük, megelőzhető így egy-egy komolyabb, agresszív támadás, ám összességében ez a változás felesleges, a fiatalokra való érdemi ráhatásra képtelen rendelkezésnek tűnik.

A kötelező hit- vagy erkölcstanórák bevezetése fölötti riadalmakat viszont feleslegesnek tartom: etika eddig is volt több gimnáziumban a filozófia mellett, és egyáltalán nem lesz senkinek sem a kárára általános iskolában sem, hogy ilyesmit is tanulhat. Mint az Eduline írja, erkölcstan órán „az egyik cél a vitakultúra kialakítása lenne, az órákat pedig játékokkal, drámapedagógiai módszerekkel, mesék és versek közös feldolgozásával tennék élvezhetővé”. Nincs ezzel semmi baj, akik a vallásoktatásból ki akarnak maradni, választhatják ugyanúgy az erkölcstant (mellesleg irodalomórán a Biblia is a tananyag része), miként általános iskolákban korábban is volt tánc és dráma, ahol részben hasonló drámapedagógiai módszereket vetettek be. Ráadásul egy-egy ilyen óra kötetlenebb formában is folyhat, így üdítően is hathat mondjuk a trigonometria és a Rákóczi-szabadságharc között. A tankönyvekkel kapcsolatos aggodalmak épp ezért szerintem nem is terjeszthetőek ki az etikaoktatás egészére. Bár valóban érdemes felszólalni a politikailag elfogult történelem- és világszemléletű tankönyvek ellen, de e tantárgynál éppúgy, mint középiskolában filozófiánál, nem a tankönyvben leírtak fogják valószínűleg az óra gerincét adni. A kötetlenebb, inkább tanár-, mintsem tankönyvközpontú foglalkozás nálunk gimnáziumban mind filozófia, mind etika órára jellemző volt, még ha előző esetében Dörömbözi János kiváló tankönyve is a rendelkezésünkre állt volna. 

A tankönyvekkel való hercehurca viszont már megint annak a felesleges központosításnak a terméke, amely úgy látja, hogy helyi szinten minden apró-cseprő probléma megoldására alkalmatlanok az emberek, így az államnak kell jótékonyan közbelépnie. Az iskolák állami irányítás alá vétele, a KLIK bevezetése pedig hozta is magával a bizonytalanság rendszerét: több helyütt ezért is vágnak neki az új tanévnek valódi igazgató nélkül, hogy aztán adott esetben majd a miniszter kinevezze a korábbi igazgató-helyettest az intézmény élére. Ahogy a mindennapi működéshez szükséges eszközök beszerzésével sem bízhatta meg csak úgy az igazgató a portást, úgy a tankönyveket sem igazán lehetett úgy kiosztani, ahogy helyi szinten azt megtervezték. Persze, a problémát csak fokozta az ilyenkor szokásos pánikkeltés: valaki nem akar bemenni nyár végén a könyvekért, másnak pedig épp az lenne az ideális, hogy még augusztus utolsó napjaiban be lehessen kötni a tankönyveket. Beszállt hát az állam is a problémagenerálásba, így volt, ahol még arra is felszólították a diákokat, hogy a már kiosztott könyveket „a médiában is hallható tévinformációk miatt” a hétfői, délelőtti tanévnyitóra vigyék magukkal és a saját padjukra helyezzék el.

Közben állami hatáskörbe került a tankönyvek terjesztése is, egyesek pedig a Könyvtárellátó Kiemelten Közhasznú Nonprofit Kft. (Kello) térnyerése okán attól is tartanak, hogy a tankönyvek mellett az egyéb taneszközök terjesztése és a tankönyvkiadás is állami monopólium alá kerülhet. Mint a HVG is írja, az sem elképzelhetetlen, hogy a tanintézmények eztán a Kellótól rendelhetnek majd csak taneszközöket, de nem kizárt, hogy „a termékkínálatot akkreditációval »szabályozzák«, s így csak a központilag kívánatosnak talált termékkör fér be a piacra”. Hanthy Kinga pedig arról ír a Magyar Nemzet Magazinban (Síléc, augusztus 31.), hogy időről időre felmerül a tankönyvkiadás állami kézbe vétele is, így pedig az „egy tantárgy egy tankönyv rendszere” is meghonosodhat a közoktatásban. Hanthy kitér rá, hogy ennek bevezetése egyelőre problémásnak látszik, a lapnak pedig Pokorni Zoltán úgy nyilatkozik, hogy „a magyar közoktatásban a tankönyveknek ötven éve túlértékelt a szerepük, mert sokan úgy hiszik, az határozza meg, mit tanítanak”.

Ettől még ugyanakkor az egytankönyves változat jelentősen ronthatja is az oktatás színvonalát: szerencsére Hoffmann Rózsa is egyértelművé tette az említett interjúban, hogy inkább két-három tankönyves rendszerben gondolkozik. Ettől még szerintem továbbra sem igaz, hogy látszatszabadság uralkodna a tankönyvválasztás során, és szomorúnak tartanám, ha egyes tankönyvek azért tűnnének el az iskolákból, mert a tanárok itt-ott túlságosan nehéz, egyetemi szintű olvasmánynak tartják azokat középiskolás diákok számára (ilyenek például Pethőné Nagy Csilla irodalomkönyvei is, melyek ugyanakkor alaposságuk okán éppen hogy meghozhatják sokak kedvét az irodalom elmélyült tanulmányozására).

 Az esetlegesen a jövőben létrejövő egyentankönyvek is a nagy egyenlősítési, uniformizálási mániához tartoznak, melynek mentén az iskolák állami tulajdonba vétele és a rendszer központosítása is megtörtént. De miként Szilvay Gergő, úgy én is „az iskolák autonómiájának, a szubszidiaritásnak és az elitintézmények kialakulásának, a saját arculatok fenntartásának a pártján állok, ahol diák és szülő szabadon választhat ” A közoktatásban pedig a több éves reformláz végre átadhatná helyét a konszolidációnak, a struktúrák békén hagyásának, a rendszer megnyugtató, átlátható kezelésének. 

· 1 trackback

Címkék: oktatás etika iskola közoktatás tankönyv Hoffmann Rózsa

Băsescu túltolta a biciklit

2013.08.13. 20:48 | Lakner Dávid | 25 komment

Először nem is igazán akartam hinni a Maszol.ro-nak, amikor arról írt: Traian Băsescu kijelentette, hogy „Románia kész vezető szerepet vállalni Magyarország rendreutasításában, mert az utóbbi időben feszültségi góccá vált a régióban.” A román kormányfő emellett állítólag arról is beszélt Marosfőn, hogy a magyar politikusok pofátlanok lettek, és „az idei volt az utolsó év, amikor a teljes magyarországi politikai elit zavartalanul lófrált Hargita és Kovászna megyében.” Ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az Új Magyar Szó Online ezúttal nem egy „Redingék kivacsorázták a Fideszt az EPP-ből”-szintű álhírrel blamálja magát, hanem a román államfő tényleg szinte már hadat üzent a teljes magyar politikai elitnek.

Mint arra Földi Bence, illetve a Mandineren Tempetőfi rámutatott: Băsescu így készülhet az államfősége utáni ismételt politikai szerepvállalásra, melyet új háttérbázisának, a Népi Mozgalom Pártjának (PMP) a segítségével tart megvalósíthatónak. És hogy miért a magyarellenességgel próbálkozik? Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint „Băsescu a megszokott populista stílusában adott hangot álláspontjának” – és Tempetőfi is úgy véli, hogy ezzel próbálhat meg az államfő szavazatot maximalizálni:  „az új pártjának tömegbázist kell teremtenie, mert az eddigi üzeneteik vérszegényre sikeredtek – és ilyen szempontból a magyarellenesség mindig is sikeres volt”.

Csakhogy jelenleg még államfőként testesíti meg a teljes román nemzetet Băsescu, így pedig szavait ebben a kontextusban kell értelmeznünk. Más következtetésre pedig nem nagyon juthatunk: méltatlanná vált a köztársasági elnöki pozícióra azáltal, hogy egy szomszédos, baráti állam ellen hirdetett harcot, ráadásul más nemzeteket is erre biztatott. Mindezt ráadásul teljesen zavaros okokra hivatkozva: oké, hogy Băsescu a külhoni románság körében próbál mostanság kampányolni, de mégis, miféle jogsértésekről beszél ő a Magyarországon élő románsággal kapcsolatban? Éppen hogy ő követ el hasonlót, amikor kétségbe vonja egy romániai magyar politikus, Tőkés László állampolgárságát. Ráadásul Tőkés védhatalmi státuszra vonatkozó kijelentését Băsescu kiterjesztette a teljes magyar politikai elitre, miközben Semjén Zsolt az FN24 számára egyértelművé tette: „a védhatalmi státusz igénylése tekintetében a magyar államnak nincs ilyen álláspontja”.

De még Vona Gábor harcias kirohanása kapcsán is leszögezte a Külügyminisztérium: „a magyar kormány elkötelezett a magyar–román stratégiai partnerség alapelvei mellett és célkitűzései iránt”. Miközben nagyon kommentálniuk sem kellett volna a Jobbik elnökének szavait: mind a magyar, mind a nemzetközi közélet alakítói leszokhatnának már arról, hogy egymáshoz nem kötődő szereplőktől várja el a kölcsönös elhatárolódást egy-egy vállalhatatlan megnyilvánulás kapcsán.

Jogosak Földi Bence kérdései: „Miért pont most ment neki a Tusványosnak (ahol korábban ő is előadott már), ha egyszer most egy radikális ellenzéki párt vezére hőbörgött egy sort? Államfőként miért érezte kötelességének, hogy reagáljon Vona kijelentéseire, s miért értelmezte azokat az egész magyar politikum nézeteiként? Miért nem hagyta rá a román külügyminisztériumra az uborkaszezon közepén jócskán felfújt ügyet? Államfőként miért érezte úgy, hogy a magyarkártya kijátszásával jó ötlet magára haragítani 1,4 millió állampolgárát?” Bár számomra nem túl megnyerő Áder János elnöki karaktere, de elképzelhetetlennek tartanám, hogy ennyire durva kirohanást intézzen bármely más nemzet, vagy annak tagjai ellenében. És ez még a Ponta-féle retorikánál és gyakorlatnál és agresszívebb tempót sejtet: Băsescu javaslata az egykori szlovén kormányfő, Borut Pahor szavait idézi, aki a magyar uniós elnökség után szintén elszigetelte volna Magyarországot az Európai Unión belül.

A Fideszt nagyon sok dolog miatt lehet támadni; azonban a nemzeti kisebbségekkel való bánásmód, illetve a nemzetpolitika nem igazán tartozik a fő kritizálandó pontok közé. Utóbbi még némileg sikeresnek is tekinthető, szemben mondjuk Băsescu-val, akit elnöksége során többször kíséreltek meg eltávolítani a hatalomból, és jobbára csak a szerencsének köszönhette, hogy államfő maradhatott. Illetve tavaly még a magyarok szavazatainak is: akkor úgy tűnt, Băsescu valóban hálás a székelyföldieknek; ám mostanra nyilvánvaló lett, hogy az elvszerűséget sem nála kell keresnie az érdeklődő állampolgárnak. Persze, tény, a hála nem politikai kategória, mégis: Băsescu némileg talán megbecsülhette volna, hogy sok román állampolgárral szemben Orbán Viktor jó hazafinak tartja őt.

Arra viszont jó volt az elnök kirohanása, hogy a román politikai élet több szereplőjét is a magyarellenesség elítélésére bírta. Crin Antonescu, a kormányzó pártszövetség társelnöke például kijelentette: „nincs szükség keresztes hadjáratra Budapest ellen”. Persze, még így sem lesznek semmissé Ponta és kormányának magyarellenes intézkedései, a magyarok elleni uszítással való szembehelyezkedés azonban így is üdvösnek mondható. Miként Mesterházy Attila részéről is Băsescu szavainak elutasítása: még akkor is, ha Ponta hasonló gesztusaira körülbelül annyi volt nem is oly rég a válasza, hogy a jó kapcsolat és a kölcsönös bizalom a legfontosabb.

És a román lapok sem igazán álltak ki Băsescu szavai mellett: a Gandul főszerkesztője például azt írta, „egy államfő nem biztathatja a polgárokat arra, hogy kifütyüljék egy szomszédos ország miniszterelnökét”. És így is van, e tekintetben tehát abszolút érthető a Tutiblog kérdése: mégis, „mit képzel magáról Băsescu”? Románia államfőjeként Magyarország rendreutasítását szorgalmazza?

Csak remélni lehet, hogy Románia élére jövőre méltóbb köztársasági elnök fog kerülni. 

· 1 trackback

Címkék: Fidesz Vona Gábor Tőkés László Románia Traian Basescu Victor Ponta romániai magyarság

Hamvadó cigarettavég

2013.07.04. 16:47 | Lakner Dávid | 1 komment

Vágó Gábor leállt a dohányzással. Mint az LMP-s politikus világgá kürtölte, „még csak 12 órája álltam le a cigiről, hogy ne támogassam a maffiát, de egyre szenvedélyesebben szidom a kormányt”. Ugyan dohányterméket még tizenötödikéig (illetve a kifutásig) lehet kapni a legtöbb helyen, de július elsejével megnyitották kapuikat a nemzeti dohányboltok is. Már persze ahol elkelt a koncessziós jog – 1412 kistelepülésről ez egyelőre nem mondható el. Az ő helyzetükre vissza is térek később.

Vágó leszokására azonban cinikusan mondhatnánk azt: hiszen a kormánynak ez is volt a célja. „Ha rajtam múlna, holnap reggel betiltanám” – mondott nagyot még május elején egy Heti Válasz-interjúban Lázár János, aki máskor, máshol is elmondta már: a dohányzás visszaszorítása a kormány célja. Ezért kellett több mint az ötödére csökkenteni az eladóhelyek számát, ezért volt szükséges újrarendezni a piacot. „Sajnos ugyanakkor a sajtóban arról senki nem beszél, hogy a trafiktörvénynek milyen jelentősége lehet a dohányzás visszaszorításában, mert ez nem »címlap sztori«” – jelentette ki közleményében a Continental Dohányipari Zrt., ami dicséretes, a mindennapos tevékenységgel kapcsolatos ilyen szintű belső vívódást utoljára úgyis csak a Thank Your for Smoking! című filmben láthattunk, még 2005-ben.

De legyünk őszinték: a dohányzásról igen kevesen fognak leszokni csak azért, mert a kormányban gondoltak egyet, és újraosztották a dohánytermékek piacát. „Félek, hogy a függő dohányosok nem egy buli közepén akarnak majd leszokni” – mondta például Gerendai Károly a június 27-ei Heti Válaszban (Trafikvadászat). Aggodalma jogos, éppen az ő szervezésében álló Sziget Fesztiválon nem tudni egyelőre, milyen megoldást fognak találni a problémára. A fesztivál területén valószínűleg nem lesz majd legális árusítóhely, egy-egy óbudai trafik pedig nehezen fog tudni befogadni több tízezer vásárlót. Mozgóárusításra a lap szerint egyelőre nincs lehetőség, így félő, csak a feketekereskedelem fog megoldást találni a problémára.

Az egyik fő probléma ez: teljesen aránytalanul osztották el a trafikokat, hiszen egyes helyeken egyáltalán nem lesz kapható, míg máshol egymás hegyén-hátán állnak már az árusítóhelyek. Utóbbira a legabszurdabb példa a szalkszentmártoni: férj és feleség egymás mellett nyitott trafikot, míg a településen máshol egyáltalán nem található ezután dohánybolt. A budapesti József Attila utcában is egymás mellett nyitott meg két trafik, Újpest-Központ közelében pedig legalább négy-öt nemzeti dohánybolt található. A már említett 1412 kistelepülésen viszont egy sem. Ezeken új pályázatot írtak ki, ám nagyon is lehetséges, hogy ez sem fog eredménnyel járni. Mint a Heti Válasz is írja, ezért a képviselő-testület nevezett ki átmenetileg egy-egy vállalkozót, aki továbbra is árusíthatja termékét. „Feltételezem, hogy véglegesen nem lehet a koncessziót kiváltani ezzel a módszerrel, hiszen a dohánykereskedők kiválasztása nem önkormányzati feladat” – nevetteti meg az olvasót Herend polgármestere, Vajai László.

Ugyanakkor az ember arcáról lehervad a mosoly, ha felidézi az ügyészség döntését: a hivatali visszaélés, a befolyással üzérkedés és a vesztegetés gyanúja nem tekinthető megalapozottnak. Mindezt úgy, hogy a szélesebb közönség is hallhatta azt a hangfelvételt, melyen szekszárdi kormánypárti képviselők egyeztettek, kinek jusson és kinek ne dohánybolt. „Az a lényeg, elkötelezett jobboldalinak kell lenni” – mutatott rá a nemzeti együttműködés rendszerének azon abszurd feltevésére Horváth István polgármester, hogy attól még, hogy valaki a Fidesz környékén él és mozog, már jobboldalinak is tekinthető. Egy egész blog jött létre az úgynevezett trafikmutyi feltérképezésére: ilyen-olyan rokonoknak juttatott dohányboltok, ötszáznál is több trafik continentalosoknak, efféle hírek csordogáltak napról napra a koncessziók kiosztása óta. Ha itt nincs még csak vesztegetés-gyanú sem, akkor sehol: ehhez képest gyakorlatilag sehol sincsenek az MSZP-SZDSZ kormányok egykori, piti kis mutyijai.

Az újraosztás többek szerint is a fideszes, vállalkozó-barát logika mentén értelmezhető. „A trafikkoncesszió (...) a vidéki középosztály mesterséges felpuffasztására tett kísérletként értelmezhető” – írja június 20-ai vezércikkében (Szégyentelenül) a Magyar Narancs, illetve: „nem elhanyagolható szempont volt (...) az utólag megemelt árrés révén már nem is olyan csekély jövedelem allokációjának társadalompolitikai hozadéka”. Aztán: „A változások kiindulópontja az egyes elemeiben reformbaloldalt is befolyásoló ideológia, amely szerint: a dinamikus hazai vállalkozói csoportok, üzleti elitek viszik a vállukon az országot. (...) Ha bármiért előnyösnek ítéli, a miniszterelnök a piaci megoldásokon tétovázás nélkül átlépve gondoskodik az állampolgárokról.” – ezt már Tölgyessy Péter írja az Orbán-rendszert elemző cikksorozatának második részében, ahol kitér többek között a Fidesznek igencsak tetsző vállalkozói ideológiára is. Ennek lényege, hogy a Fidesz mesterségesen megteremt egyfajta neki lekötelezett felső-középosztályt, amelynek ereje aztán visszaforgatható lesz a bezárkózást nem igazán elutasító gazdaságba is. Így létrejön az a „nemzeti tőke”, mely felé már korábban is voltak bizonytalan lépések Erzsébet-utalvány és más egyéb megoldások képében.

Csakhogy így a Fidesz egy másik olyan réteget árul el, amelyik benne korábban megbízott. Azokat a kis- és középvállalkozókat, akik korábban trafikot, nonstop élelmiszerboltot vezettek, most azonban kénytelenek lesznek lehúzni a rolót. Papíron ugyan a családi trafikosok, a megváltozott munkaképességűek és a munkanélküliek is előnyben voltak, valójában ugyanakkor szemérmetlenül sokan kaptak úgy trafikot (nem is egyet!), hogy már korábban is igencsak jól meg tudtak élni. Persze, a családtagok ugyanakkor jól járhattak, még ha nem is az előre várt módon: a legemlékezetesebb talán a veszprémi eset, ahol egy valószínűleg még felsőfokú tanulmányai elején járó fiatal nyithat ezután öt trafikot három különböző településen.

Már korábban írtam itt is róla, hogy a változtatás célja egyebek mellett az az állampolgárokat gyermeknek tekintő álláspont volt, hogy a függőket meg kell óvni rossz szokásaiktól, tiltással kell gondoskodni róluk. Pedig sokkal értelmesebb lenne a prevenció, illetve az egészségügy oldaláról tekinteni a leszokás elősegítésére, mintsem a mostani módszerekkel próbálkozni. Már ha valóban szó lenne arról, hogy ezzel a dohányzást szeretné visszaszorítani a kormány. 18-as karikákkal, illetve olyan üzletekkel, ahová „be sem teheti a lábát” fiatalkorú.

Persze, ahogy azt sem tudják megakadályozni, hogy kiskorúak tizennyolcas karikás filmet nézzenek, úgy valószínűleg itt sem sokat fognak elérni. Miként a Hír24 videója is mutatja: négyből négy helyen beengedték a 14 éves lányt a trafikba, két dohányboltban pedig ki is szolgálták őt. Ez az arány megfelel egyébként a korábbi árusítóhelyeken tapasztaltaknak is: korábban sem szabadott sem fiatal-, sem kiskorút kiszolgálni, ugyanakkor számos helyen egyáltalán nem törődtek ezzel. De ha egy 15 éves gimnazista cigarettához próbál jutni, ezután is megteheti még úgy is, hogy őt nem szolgálják ki: maximum megkéri valamelyik idősebb barátját a vásárlásra. Az elsötétített kirakatokkal ezt aztán nem fogják megoldani: maximum még kívánatosabbá, még vonzóbbá is teszik sokak számára a „tiltott gyümölcsöt”. Illetve még azt is elérhetik a szexshop-szerű megoldással, hogy mind az eladókat, mind az arra járókat lehangoltabbá teszik: érdemes kipróbálni, milyen érzés egész nap egy elsötétített üzlethelyiségben ülni. Persze, félreértés ne essék, ezt nem azok a strómanok fogják átélni, akik családilag szereztek tíz-tizenöt trafikot, hanem azok a szerencsétlen eladók, akik saját korábbi üzletükben lesznek kénytelenek alkalmazottként továbbdolgozni.

De nem úgy tűnik, hogy a Fidesz másik érve legalább megállná a helyét: hogy a nagyhalak fognak rosszul járni a trafiktörvény kapcsán. Ezt még az egyszeri, szabadságharcot támogató szavazópolgárnak sem lehet eladni: aki ugyanis napi vásárlása során azt tapasztalja, hogy akár Tesco Expresszből is levágnak egy részt, hogy ott trafik üzemeljen, az nem nagyon fog hinni a multik háttérbe szorításáról zengő lózungoknak. A szállítók pedig még számottevő logisztikai költséget is megtakarítanak a kevesebb árusítóhellyel – ahogy ezt a jobboldali médiában ritka kivételként a helyzet tarthatatlanságára rámutató Pesty László is mondta.

A hírek pedig május végén érkeztek is, hogy a Fidesz ezek után felbolygatná a tömény alkoholok piacát is. Bár a hír egyelőre kacsának bizonyult, sajnos a folytatás ettől még nem elképzelhetetlen. Pedig a piaci folyamatok szétdúlásából, az állampolgárok gyermekként kezeléséből már épp elég volt, ha csak retorikai szinten is jelenik meg a dolog, mint utóbbi esetében, ha a maga könyörtelen valóságában, mint az előbbinél.

· 1 trackback

Címkék: cigaretta trafik trafiktörvény dohánykoncesszió trafikügy

Ne engedjétek hozzá a gyermekeket!

2013.07.03. 06:25 | Lakner Dávid | 1 komment

Május elején a veszprémi Ipari szakközépiskolában egy meztelen férfi zavarta meg az ott tartott ballagást. A szőke parókás úriembert, aki a tinédzserek szeme láttára futott be a sportpályára, később előállította a rendőrség. Néhány napja már a Szabadság hídon tűnt fel egy meztelen férfi, aki kibiztosította magát és „smiley is free” feliratú transzparenst helyezett el a hídon.

Érpatakon nemrég egy ugyan nem meztelen, de szokatlan sapkás férfi berontott a település általános iskolájába, és a gyerekek előtt elkezdett őrültségeket beszélni. Azt ugyan nem állította, hogy a homlokából megállapítható a Jézustól való leszármazása, viszont összefüggéstelenül beszélt liberálisokról, melegfelvonulásról, magyar orvosról és magyar rendőrről, ráadásul egy olyan közegben, amely mentálisan még igen sérülékenynek tekinthető. A rendőrök mégsem állították elő őt órákkal később, sőt, eddig egyáltalán nem kellett hivatalos úton felelnie tettéért. Ez a félőrült jóember ugyanis Orosz Mihály Zoltán volt, a település polgármestere.

Persze, alapjáraton van annak valami bája, amikor egy településvezető olyan, mintha meg lenne zakkanva, és minden egyes nyilvános jelenése felér egy-egy epizóddal a Jóbarátokból. Láttunk mi már karón varjút, meg értelmi fogyatékos polgármestert a Family Guy-ban, szóval az ilyesmi már megszokott is lehetne. Ami miatt sajnos lehervad az ember arcáról a mosoly, az a férfi bizonyos körökben kivívott respektusa: a Jobbik bizonyos vezetői egyenesen érpataki modellként emlegetik, amit a papíron független polgármester a településen bevezetett. Néhány hónapja már tapasztalhattuk, hogy nemzetiradikáliséknál Szaniszló Ferenc is nemhogy kínos lenne, de egyenesen példakép: az, aki hétről hétre jó sok ufóval és drónnal megspékelve leleplezi olykor a rendszerváltást, máskor a Diana-gyilkosságot vagy éppen 2001-et, ezek szünetében pedig előad valami giccsparádét Erdélyről.

Az ember mindig meglepődik azon, bizonyos megrögzöttségek miféle más kattantságokkal is járnak együtt kényszeresen. Hogy egyesek képesek felülemelkedni valakinek a látható bolondériáján csak azért, mert a füleiknek kedves ideológiát osztja ő is. Vagy nincs is min felülemelkedniük? Ők tényleg nem is veszik észre, hogy egy igencsak furcsa emberrel állnak szemben? Érdekes kérdések ezek.

Oroszt ráadásul meg is választották, így nyilván sokan már korábban is bíztak benne. Sőt, valószínűleg azt is végiggondolták korábban, hogy gyermekeik jövője akkor van biztonságban, ha ez az ember fogja vezetni a települést. A videó nyilvánosságra kerülése után a rémüldözők mellett rengeteg olyan kommentelő volt, aki egyetértőleg bólogatott: igen, valóban ilyenekről kell tájékoztatni a kisiskolásokat. Igen, tudják csak meg, kik azok a liberálisok, mi az a „buzifelvonulás”, legyen csak meg a (rossz) véleményük az előbbiekről! Ismétlem, kiskorúakról van szó, a videó tanúsága szerint 10 év körüliekről – sőt, van olyan kislány is, akinek a polgármester mögött kell tartania az Árpád-sávos zászlót. Egyes felnőtt emberek pedig ezen nem felháborodnak, hanem még a saját gyermeküknek is hasonlóakat kívánnak. Na, ez az, ami igazán ijesztő.

Pozsonyi Ádám legutóbb arról írt a Magyar Hírlapban, mennyire beteg dolog, ha egy hatéves lányka nagy tehetségkutatón játssza a death metal vokalistát. A szerzőnek igaza volt, még ha a (megkerülhetetlen) következtetése ismét rossznak bizonyult: már hogy a liberálisok kényszerítenék rá az ilyesmit erre a „beteg korra”. Az érpataki polgármester például egyáltalán nem liberális, sőt, mégis készségesen próbálja kirángatni szerencsétlen gyerekeket abból a közegből, amiben nekik meg kéne maradniuk. Sokan pedig még tapsolnak is ehhez, mert számukra kedves ideológiával mossák éppen a fiatalok agyát.

Az ugyanis a különböző eszmerendszerektől független dolog, ki mennyire próbálja belerángatni a beteges játszmáiba azokat a gyermekeket, akiknek az ilyesmihez semmi közük ne lenne. Elég csak a legkézenfekvőbb példát, a válást említenünk, amikor egyik-másik szülő minden szégyenérzet nélkül igyekszik a másik ellen hangolni a közös utódot, olyanokról tájékoztatván a tizenéves fiatalt, amikhez annak semmi köze nincsen. Aztán vannak, nagyon sokan vannak, akik eleve azért szeretnének gyereket, hogy azt saját kényük-kedvük szerint alakíthassák a nekik megfelelő módon: ötévesen rockkoncertekre rángassák, ifjúgárdistának neveljék, esetleg csak olyanokkal traktálják napról napra, hogy „minden férfi rohadék”. A lényeg: hogy a felnőttek szánalmas harcaiba, játékaiba rángassák bele a mit sem sejtő kicsit, aki aztán szülőhöz való viszonyulástól függően fogja meggyűlölni, esetleg megszeretni az adott torzulást.

Nem az a leginkább felháborító, hogy liberálisokról és melegfelvonulásról képzeleg Orosz az iskolások előtt. Ha éppenséggel fasisztázna, gárdistázna, az legalább ennyire visszatetsző lenne. Az a legundorítóbb, hogy semmibe veszi azt, mire van és mire nincs szüksége a gyereknek az egészséges mentális fejlődéshez. Hat és tíz között például egy iskolában daloskönyvre és ki(s)számolóra, azután pedig fiúknak mondjuk egy focilabdára, lányoknak meg színes hajgumikra vagy hasonlókra. Olvasókönyvre és nem liberálisokra. Ahogy Sabater írja: „Ezeknek a gyerekeknek írni, olvasni, számolni, angolul tanulni, meg elsősorban játszani kéne. Legkevésbé sem igénylik, hogy rájuk erőltesd a mindennapos jelmezbált, amiben te éled a szerencsétlen életed. Ezeknek a gyerekeknek tudniuk sem kéne arról, mi az a jobb- és baloldal vagy liberalizmus.” Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, az olyannyira istenített Putyin rendszerében már a rendőrségnek magyarázhatná Orosz, miért folytatott „homoszexuális propagandát” („akinek ez nem tetszik, az (...) menjen fel a buzifelvonulásra”) egy általános iskolában. De a legkevésbé sem vicces az ilyesmi, ahogy kiskorúak egészséges szellemi fejlődésébe való erőszakos beavatkozás sosem lehet az.

Szóval aranyos, hogy Orosz, miközben valószínűleg reggel a tükör előtt próbálgatja az aznapi hacukáját, hihetetlenül egészségesnek és nem-deviánsnak képzeli magát. Olyan világban megtiszteltetés lehet deviánsnak lenni, ahol ez a férfi képviseli a normalitást. 

Persze, mondhatja erre a kedves olvasó, hogy közben kitűnően vezeti Érpatakot, hogy a kőtörés egy értelmes megoldás 2013-ban, illetve hogy a közbiztonság is ugrásszerűen megnőtt azóta, hogy a lakosok tiszteletben tartják az „ősök hagyományát”. Lehet ezt állítani, csak sajnos ez a dolgok félremagyarázása, azontúl nem is igazán állja meg a helyét. Az érpataki modell megnevezés pedig többnyire kiterjed mindenre, ami azon a településen a Jobbik szája íze szerint történik, Nyirő-kultusztól közmunkaprogramon át a homoszexuálisokhoz való viszonyulásig. Már csak egy klassz kis azerbajdzsáni testvérváros hiányzik a jóból – Érpatak bizony megtestesíti mindazt, amit a Jobbik tenne ezzel az országgal.

Rend lenne, ha beledöglenénk is. Ahogy egy kivételesen humoros írásában a Tutiblog szerzője fogalmazott, amikor azt ecsetelte, miként zajlana az árvízi védekezés a Jobbik kormányzása idején: „Kijárási tilalom van érvényben az ország cigányság lakta településein A folyók mellé munkaszolgálatosokat vezényeltek, az árvízi védekezés rendben zajlik. A miniszterelnök kijelentette, hogy a védekezésben részt vevő, ott kiválóan helyt álló cigányoknak engedélyezni fogják a gyerekvállalást, amennyiben a családban az egy főre jutó jövedelem meghaladja a 250 ezer forintot és még sosem találkoztak büntetett előéletű emberrel. A Dunát a mederben tartották, a védekezés során meghalt emberek száma is 10.000 alatt van. A sajtó nem létezik.”

Persze, az aranyos, hogy a vélemények sokszínűségének fontosságára és a toleranciára hivatkozik a tisztelt politikus, miközben a települése rendezvényeiről maga távolíttatja el az újságírókat és jogvédőket, illetve feljelenti a róla a nyilvánosság előtt nem túl pozitív véleményt megfogalmazókat. Csakhogy ez a fajta érvelés rendkívül fals: szabadság ugyan valóban jár mindenkinek egy demokráciában, csakhogy kizárólag akkor, ha betartja a demokrácia játékszabályait. Szabadságot a szabadság ellenségeinek is, valóban, de nem a szabadság feldúlására!

Közbiztonságra, békés egymás mellett élésre valóban nagy az igény. Érpataki modellre azonban, amely teljesen nyilvánvaló módon vonja maga után jogvédők megverését, semmi szükség nincs. Ez nem rend, ez csak egy rendnek csúfolt idétlen felforgatás. Remélem, ezt be fogják látni azok is, akik úgy szavaznának jövőre a Jobbikra, hogy belül azért tudják: bizony a szabadságot szánt szándékkal csorbítani kívánók előbb-utóbb a szimpatizánsok által preferált mindennapos apróságokat, az ő szívüknek fontos dolgokat is deviánsnak és kiirtandónak fogják tekinteni. Nem kellenek a gyerekeket agymosásnak alávetni kívánó félőrültek, ahogy a másokat folyamatosan a szabadságjogokra hivatkozva elnyomni kívánó frusztrált szellemi rövidnadrágok sem! 

· 1 trackback

Címkék: érpataki modell Jobbik Érpatak Orosz Mihály Zoltán

Kölcsönadott könyv után ne adózzunk?!

2013.06.30. 16:20 | Lakner Dávid | 119 komment

Tavaly már Rajcsányi Gellért kolléga írt a dologról egy kiváló posztot, de most újra előtérbe került a probléma: egyes településeken idegenforgalmi adót kell(ene) fizetni, ha barátaink a saját házunkban alszanak. Mint kiderült, ez nemcsak nyaralókra, de mindenféle ingatlanra vonatkozhat, így magától értetődő módon az ember saját lakására is. Kivételt képeznek a vérrokonok, de, ahogy ergé említett írásában szerepel, „a vő vagy a meny után fizetni kell az önkormányzatnak”. Tehát, ha házibulit tartunk valamelyik Balaton-parti városban, akkor a barátaink után nekünk adóznunk is kellene.

Nemcsak a dolog lényege egészen elképesztő, de a megnevezése is. Idegenforgalmi adónak mondják, miközben nem idegenek után kellene fizetni, ráadásul nem is adót. Épp annyira nevezhető ez adónak, mint az, amikor a banki tartalékokat akarják megcsapolni: mivel semmiféle pénzvándorlásról nincs szó eredetileg, ezért az önkormányzat általi pénzbeszedés is sokkal inkább rablásnak nevezhető. Mivel nem arról van szó, hogy pénzért kiadja az ember a hozzá tartozó ingatlant ismeretleneknek, így idegenforgalomról sem beszélhetünk. Közösségromboló hatása ettől még persze van a dolognak, illetve az adózási morált is csak tovább rontja: nem éppen egy vidám felismerés, hogy a köz olyan dologban próbál vájkálni, amilyenben semmi keresnivalója.

Az teljesen természetes, hogy ha egy keszthelyi apartmant kiad valaki Budapestről érkező nyaralóknak, akkor az önkormányzat felé fizetési kötelezettsége van idegenforgalmi adó név alatt. De a magánélet súlyos megsértése, ha számunkra valóban idegenek próbálnak nyerészkedni azon, hogy mi barátainknak, a Ptk.-ban nem hozzátartozónak tekintett hozzátartozóinknak ellenszolgáltatás nélkül kölcsönadjuk ingatlanunkat, esetleg meghívjuk őket magunkhoz. Ahogy ergé is írja:  „Semmilyen hivatalnak, hatóságnak semmi köze ahhoz, hogy ki kit hív meg – nem fizetővendégként – a saját magánterületére, kivel tölti el saját szabadidejét és kivel osztja meg magánéletét.

És nem: nem lehet azzal mentegetni a dolgot, hogy ha munkavégzés céljából tartózkodunk a településen, akkor nem kell utánunk fizetni. Itt nem lehet engedményeket elfogadni: senki mástól nem szabadna pénzt kérni, csak attól, aki idegeneknek pénzért adja ki az ingatlanát, vendégkönyvvel meg mindennel, ami kell. Csak nem olyan bonyolult feladat a két eset közti különbséget az önkormányzati szabályozásban világossá tenni. De azt egy percig nem lehet elfogadni, hogy abból próbáljanak pénzt nyerni a közterületek tisztán tartásához, a virágosításhoz, hogy házibuli után kirabolnak minket, mint holmi, az átmulatott éj leple alatt suttyomban távozni kívánó prostituált.

Ideje lenne ezzel kezdeni valamit, mielőtt még a kölcsönadott könyvek, DVD-k, esetleg a vendégeink számára felkínált vacsora után is adót kellene fizetnünk. Azért mindennek van egy határa.

· 1 trackback

Címkék: adózás nyaraló idegenforgalmi adó

Farkasházy Tivadar morális mélyrepülése

2013.06.26. 01:22 | Lakner Dávid | 256 komment

Farkasházy Tivadar láthatóan nem tud különbséget tenni magán- és közélet között. A szárszói találkozót szervező álhumorista sajtóellenes megnyilvánulásairól már írtam, nem is akartam tovább ragozni ezt a témát, de a Heti Hetes-celeb HVG.hu-nak írott levele mellett nem lehet elmenni szó nélkül. A Tóta W. Árpádnak címzett írásban ugyanis egészen elképesztő morális mélységekbe süllyed a szerző, aminek ténye főleg azok után érdekes, hogy ő oktatott más újságírókat erkölcsre és jó modorra.

A levélből, Farkasházy tegnapelőtti ATV-s jelenéséből és szárszói megnyilvánulásaiból az válik világossá, hogy ez az ember nem tudja, mi a különbség valakinek a magánélete és közéleti megnyilvánulásai között. Illetve nem is feltétlenül ez: arról van szó inkább, hogy cinikus módon mindig akként választja szét a kettőt, ahogy az éppen neki jól esik, ahogy ő abból jól tud kijönni. Ha kell, kiírja Hócipő című lapjára, hogy Farkasházy Tivadarné a főszerkesztő, ha kell, azt állítja, hogy „Mimi” nem közszereplő. Ha a közeg ezt kívánja, a legnagyobb kereskedelmi csatornán anekdotázgat feleségével való rendkívül érdekfeszítő kalandjairól; de ha kell, akkor nejének nevét már megemlíteni sem lehet a sajtóban. A humorista szervez egy négyszáz fős közéleti teazsúrt a kertjébe, meghívja oda az MTI-t és a sajtó színe-javát, de a neki nem tetsző orgánumok simán kiutasíthatóak, lévén az ő magánterületéről van szó.

A legelképesztőbb mégis az, ahogy a vicces ember saját édesanyja emlékét gyalázza meg. Farkasházy képes érvként felhozni a nyaraló wc-jének lefényképezése kapcsán, hogy azt a néhány hete elhunyt édesanyja is használta. Már az döbbenet, hogy a nyaraló wc-jéről a saját édesanyjára asszociál; de ez még elmegy a saját lelki szegénységének bizonyítványaként. A közre nem tartozna, ha nem ő maga turnézna ezzel a sajtóban: de a Cink.hu elmondása alapján már a szárszói találkozón is ezt vágta Panyi Szabolcs képébe. Ezen a ponton jegyezzük meg azért, hogy a fényképet nem Panyi, hanem Német Tamás készítette – Farkasházy mégis Panyitól vette el az ebédjét és kérte számon rajta az esetet. Miután egyáltalán felvilágosították, kik az indexesek – mert ugye meghívni meghívta őket, de arról fogalma sem volt, kikről van szó. Így megy ez, ugye, az ember magánterületén általában. 

És ha már itt tartunk, azt is tisztázzuk, hogy Farkasházynak nem csak azzal a nyomorult képpel volt baja. Több helyütt is írták, hogy korábban kiállt a színpadra, és felolvasást tartott az indexes írásból, „a stílus maga az ember” kommentárral. Farkasházynak az volt a baja, hogy ő hite szerint csak a „baráti sajtót” hívta meg, amelynek képviselőit étellel-itallal is próbálta lekenyerezni, azok meg ennek ellenére sem viszonyultak hozzá úgy, ahogy ő azt elvárta volna. „Kit nem küldtek még el a sunyiba?” – tette fel évekkel ezelőtt Farkasházy az ultimate kérdést az Index kapcsán, amely mondat szintén jól példázta, a humorista mit várna el egy-egy laptól. Szily szerint például az Indexről azt remélte, hogy online Népszabadságként fog működni, aztán meglepődött, hogy „az mégsem nyalta elvtelenül a fenekét”.

A sajtószabadsághoz való viszonyulásban ennél alantasabb elvárást nem is lehetne mondani: annak az igénynek a megfogalmazását, hogy a sajtótájékoztatón pogácsát és üdítőt fogyasztó újságíró majd a kedvességet meghálálván ne írjon rosszakat a pódiumon állókról. Természetesen a Fidesz háza táján is rengetegen próbálkoznak a lekenyerezéssel és az olyanok árulással való megvádolásával, akikkel két szót ha váltottak korábban, és egyébként is rühellik az illető munkásságát. Az „az nem sajtószabadság, hogy...” kezdetű mondatok sajnos elég gyakorinak mondhatóak, és a végén mindig csak annyi sül ki, hogy a megszólalónak fogalma sincs róla, mi az a véleménynyilvánítási szabadság. Farkasházy például az ATV-ben úgy fogalmazott, a sajtószabadság nem az, hogy őt és barátait folyamatosan kommunistázzák. Hát, sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de a sajtószabadság épp ezt jelenti. Ahogy például az is a sajtószabadság körébe tartozik, hogy „alább X. Y. mosakodását olvashatják” lead-del tegyünk közzé egy beküldött írást, melyben a szárszói találkozó egy résztvevője magyarázza a magyarázhatatlant. Misetics Bálint mégis valószínűleg a tűrhetetlen véleményezésből kifolyólag levetette a HVG.hu-ról az írását (pedig hát még nyilván ő is tett szívességet azzal, hogy lehozhatták a levelét): lelke rajta, ha emellett ő a sajtószabadság védelmezőjének tartja magát. De persze Farkasházy szerint is jó dolog a sajtószabadság, amíg ez nem vonatkozik a HírTV-re és a Magyar Nemzetre.

A halott édesanya ideráncigálására azonban tényleg nincsenek szavak. Az, hogy Farkasházy ilyesmivel próbál bűntudatot kelteni nemcsak Panyiban (ismétlem, nem ő fényképezte a wc-t), de Tóta W. Árpádban is, az valami egészen undorítónak mondható. Tisztázzuk: a Hócipő humorérzékével pontosan egy szinten lévő wc-fotózás nagyjából olyan fokú illetlenség, mint társaságban böfögni, esetleg az ilyesmin nagyokat nevetni. Ezután a házigazdák részéről az adekvát reakció egy gúnyos összenézés lehet – de nem a böfögőkre való dühödt rámutatás és az ő kipenderítésük a társaságból. Itt teljesen mindegy, vicces vagy sem az a nyomorult kép – beengedte az újságírókat Farkasházy, akkor meg nem tudom, mire számított. Na de a tragédia ilyen aljas és irreleváns felemlegetése ennél sokkal súlyosabb morális mélyrepülésnek nevezhető: lehet persze Farkasházyt azzal mentegetni, hogy elment az esze, de egy közszereplő ilyet akkor sem tehet meg, ha elmúlt hatvan.

De ha már annyira gyászol és maga alatt van, minek szervez egy négyszáz fős találkozót a nyaralójába Bajnai Gordonnal és Mesterházy Attilával? Miért teszi lehetővé, hogy Kunhalmi Ágnestől Puch Lászlón és Vadai Ágnesen át Juszt Lászlóig mindenki megfordulhasson a rossz emlékeket felidéző mosdóban? Vagy ilyenkor már nem a magánélet szentségéről van szó? Mi köze egyáltalán bármihez is az édesanya halálának? 

És hogy jön a fotóhoz az, hogy Méray Tibor betegen utazott ide Párizsból, illetve hogy „évtizedeken át egy 16 négyzetméteres szobában szerkesztette Párizsban az Irodalmi Újságot”? Mit magyaráz az, hogy Paul Lendvai 56 évesnek tekinti magát és hogy Konrádot és Hellert kipaterolták a hetvenes években? Hiszen maga Farkasházy gondoskodott arról, hogy ne Konrád és Méray legyen a fő beszédtéma! Először azzal, hogy a teljes szocialista elitet meghívta, és szervezett egy Bajnai-Mesterházy vetélkedőt, másodszor pedig akkor, amikor kidobta az indexes újságírókat. Mit gondolt, hogy utóbbi majd nem kerül a nyilvánosság elé? Persze, ahogy ő tekint a sajtóra, az alapján ezt is el tudnám képzelni.

De hogy Farkasházy ennyire csak más embereken keresztül legyen képes érveket felhozni a saját igaza mellett, az egészen elképesztő. Az legitimálja az újságírók kidobását, hogy Méray Tibor mit csinált a hatvanas években? „Az a humor, amikor a 89 éves Méray Tibor betegen eljön Párizsból (...), és eközben ő (az indexes újságíró - a szerk.) a mi wc-nket fotózza?” Ez milyen mondat már? Ez mire válasz? Mi akar ez egyáltalán lenni?

Sajnos, igaza van Pintér Bencének abban, hogy a mi kis gerontokráciánkban efféle érvkészletek bátran elsüthetőek a közéletben, ráadásul egy olyan személy szájából, aki előtte a saját házában látta vendégül a fél magyar közéletet. Én tényleg nagyon együttérző vagyok, meg tapintatos az idős korukra a szenilitásig eljutott emberekkel – de könyörgöm, ezen személyeknek a környezetében legalább egy-két barát legyen (figyelem, ez alatt tényleg barátot értek, nem egy árokásásban segédkező havert!), aki ilyenkor megóv a nyilvánosság előtt való további lejáratódástól. Hogy azért a közéletben ne az legyen már a legfőbb érv: én idős és beteg vagyok, a barátaim is idősek és betegek, ezért aki rólam rosszat ír, az csak rosszindulatú és neveletlen lehet. 

· 1 trackback

Címkék: sajtószabadság Index Balatonszárszó Farkasházy Tivadar szárszói találkozó

Ezt ne írd meg, jó?

2013.06.22. 08:39 | Lakner Dávid | Szólj hozzá!

Egészen szürreális interjút jelent meg a Magyar Nemzetben Paul Lendvaival. Az állítása szerint több Bilderberg-konferencián is részt vett újságíró kijelentette: „hozzátartozik az újságírói etikához, hogy ha azt mondják, hogy ez bizalmas, és ne számoljak be róla, akkor nem teszem meg”. Mindez a szupertitkos Bilderberg-megbeszéléseket úgy érinti, hogy oda elvileg minden egyes alkalommal újságírók is meghívásra kerülnek, ki tudja, mi okból. Paul Lendvai ezek szerint úgy véli, azért, hogy ott saját tudásukat gyarapíthassák.

Körmendy Zsuzsa jót háborgott ezen, pedig hát nyilvánvaló, hogy ez nem csak Lendvai és nem is kizárólag baloldali újságírók sara. Szinte alig lehet mondani olyan sajtóterméket, mely ezt vagy azt az ügyet nem tekinti bizalmasnak, mondván, ez a barátoknak az üzlete: az újságíró pedig, bár tud a történtekről, inkább hallgat nagyokat. Jobboldali médiumok szeretik a sajtószabadság meglétét azzal bizonygatni, hogy lám, hogy virágzik az „ellenzéki” újságírás: pedig hát a korlátozott sajtószabadság egyik bizonyítéka éppen az, hogy képesek vagyunk „kormánypárti” médiumokról beszélni. A legnehezebb helyzetben mindig azok a lapok vannak, melyek feladják ellenzékiségüket, és nekiállnak védeni a hatalmat: minimum kínos az, amikor látványosan nem írnak semmiféle kormánypárti ügyeskedésről, viszont az ellenzéket, na, azt bátran leleplezik hétről hétre, napról napra. Persze, az sem lesz jobb, aki egy-egy ellenzéki pártot igyekszik védeni: bár általában mindig az jön ki legszerencsétlenebbül, ha valaki az éppen hatalomban lévők ügyeit igyekszik mosdatni.

Lendvai úgy véli, az újságírónak, ha annyit mondanak, erről meg erről ne beszéljen, akkor hozzátartozik a szakmához, hogy nem is fog így tenni. Könnyű ezen felháborodni, pedig még a jobbik eset, ha egy lap így tesz: gyakran láthattuk mostanság is, hogy adott esetben még álhíreket is kész generálni egy sajtótermék csak azért, hogy a sajátjainak kínos ügylete el legyen kenve. Elég csak a Magyar Nemzetet említeni, mely egy helyütt a kormánypárti reakcióval nyitotta a trafikügyről való beszámolót, utána pedig következetesen baloldali trafikosokról cikkezett, ami aztán fideszes politikusoknak nagyon jól is jött. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a napilap nyomtatott változatában eleddig, hacsak nem kerülte el a figyelmemet, egyetlenegy véleménycikk nem született a trafikbotrányról.

Emlékezetes a HírTV-ből távozó riporter esete is, aki azért mondott fel, mert a csatorna nem volt hajlandó változtatás nélkül közölni egy Orbán Viktorral készült interjút. A Fideszhez közel álló lapok egy része az utóbbi években következetesen szinte meg sem említette a Közgépet vagy Simicska Lajost, miként 2010 előtt több lap is a Strabag ügyeinek leleplezésében volt ellenérdekelt. 

És akkor a közmédiát még nem is említettük. Jelen sorok írója tanúja volt például egy ízben, hogy ezen médiumok egyikének munkatársa arra hivatkozva, hogy ő gyerekeket nevel, próbált másokat is meggyőzni a környezetében, hogy egy bizonyos tüntetésről nem érdemes beszámolni. Az újságírók egy része természetesnek is veszi, hogy bizonyos botrányokat ő sosem fog kirobbantani: érdemes például elgondolkodni azon, mit tenne egy jobboldali lap, ha a Közgépet terhelő dossziék kerülnének az asztalára, esetleg egy kormányváltás után egyik-másik baloldali lap, ha ismét jönnének a nokiásdobozos és hasonló korrupciós ügyletek. 

Pedig ha valaki magát újságírónak tartja, az sosem kerülhet ennyire méltatlan helyzetbe – már ha elveiből valamicskét meg kíván őrizni. Persze, a megélhetés nagy úr, de a nyilvánosság akkor is elsődleges kell legyen, a véleményszabadsághoz való ragaszkodásból pedig egy jottányit sem szabad engedni. És nincs olyan sem, hogy egy konferenciára, egy beszélgetésre meginvitálnak újságírókat, de azok nem számolhatnak be róla. Szomorú, hogy a baloldali(-liberális) körökben nagy népszerűségnek örvendő, az újságírás etalonjának tartott Paul Lendvai még nyíltan hirdeti is, hogy ő ennyire tartja a szakmaiságot. 

Címkék: újságírás újságíró Magyar Nemzet Közgép Strabag Paul Lendvai

Az LMP felfutása a jobboldali médiában

2013.06.19. 10:39 | Lakner Dávid | 2 komment

Torkos Matild, a Magyar Nemzet vezércikkírója elfogadható kormányváltó alternatívának tekintené az LMP-t – nagyjából erre a következtetésre juthatott az, aki figyelmesen elolvasta tegnapi írásának első pár mondatát. A Gordon blőd című vezércikk nagyrészt ugyan valóban Bajnai hiteltelenségén merengett – ám ezt felvezetvén elismerte, hogy szükségük lehet egy pártra a Fideszből kiábrándultaknak is. Ugyan rögtön hozzátette, hogy aztán ez az alternatíva koalícióra léphetne a Fidesszel, de fogadjuk el: olyan ez, mint amikor valaki nem szereti a szegfűt, ezért aztán az MSZP-vel együtt kormányozni kívánó Bajnaira szavazna inkább. Ám Torkos Matild nem állt meg itt: kijelentette, hogy ez az új párt az LMP-vel is koalícióra léphetne annak érdekében, hogy „erőteljes befolyásával kikényszerítse a társadalmi igazságosság teljesebb körű érvényesítését a kormányzásban”.

Ráadásul Torkos ezután kifejti, hogy így lépéseket lehetne tenni a társadalmi mobilitás és az esélyegyenlőség irányába, amelyek megvalósulását a Fidesz is mindig „bölcsen és lelkesen” megígérik, de... Jó, a vezércikkben nincs „de”, viszont valahogy a fideszes megvalósítás részletezése is elmarad. Lukács Csaba elégedetlenségnek hangot adó publicisztikája óta talán nem is volt ennyire kritikus véleménycikk a Magyar Nemzetben.

Immár pedig nem lehet nem észrevenni, hogy a jobboldali sajtó minimum elfogadóbb lett a kettészakadt LMP schifferista részével: a nagy kérdés, hogy azért, mert úgy gondolja, így nem veszélyeztetné a párt a Fidesz győzelmét, vagy amiatt, hogy az LMP-ben maradók nyilvánvalóvá tették, nem kívánnak szövetkezni a 2010 előtt kormányzó erőkkel csak azért, hogy le lehessen váltani a Fideszt. Utóbbinak persze lehetnek gyakorlatias, illetve valóban elvi okai is: előbbi, hogy így Bajnaiékat is gyengítené az LMP, utóbbi, hogy tényleg új utat kínál a párt, nem pedig a meggyökeresedett struktúrák folyamatos revitalizálását. 

Rögtön a jávorista PM-esekkel való szakítás után érkeztek a biztató hangok: Fricz Tamás az MNO-s blogjában jelentette ki, hogy „nem kell félnie Schifferéknek: egy széles választói bázis vár arra, hogy végre legyen Magyarországon egy, a nemzeti és konzervatív értékekre is nyitott liberális és zöld párt”. Zsebők Csaba a Magyar Hírlapban fejtegette, hogy „a „hivatalos” LMP a politikai aréna jobbos és balos szereplői számára is partner lehet”. De már a tavaly novemberi, első LMP-s belső összecsapás után a Fideszhez hasonlította Balogh Ákos és Borókai Gábor is a schifferistákat: eszerint a zöldpárt a '90-es évek eleji Fideszhez hasonlít abban, hogy szintén egyértelművé teszi, nem kíván a szocialistákkal összebútorozni a jobboldali kormánypárt leváltásának kedvéért. Tehát: hogy nem kisebb rosszban és nagyobb rosszban gondolkodik, hanem ragaszkodik saját elveihez (vagy csak önállóan kíván kormányozni, de most maradjunk optimisták). Ráadásul Schiffer András volt az egyetlen frakcióvezető, aki 2012-ben két nagyinterjút is kapott a Heti Válaszban – utóbbi ráadásul rögtön címlapot is ért.

Az LMP frakcióalakítási kérelme után a nagyobb sajtótermékek közül talán az MNO volt az egyedüli, amely kiállt a párt mellett: ráadásul a nézőpontos alblogon írt arról Veisz Márton, hogy a frakcióalakítás jogát igazságosnak érzi az LMP kapcsán. Érdekes módon egyébként ötből négy közvélemény-kutató a bejutási küszöb alatt mérte az utóbbi hónapokban az LMP-t, egyedül a Nézőpont adott a pártnak hat százalékot.

Ugyanakkor a szakítás óta egyáltalán nem érzékelhető, hogy az LMP látványos jobboldali fordulatot vett volna. Egész hasonlóakat mondanak földügyben, közjogi kérdésekben és az emberi jogok tekintetében, mint korábban. Egyébként ugyanez nagyjából elmondható a Párbeszéd Magyarországért pártról is: annak lehettünk mostanság tanúi, hogy még arra is rávették Bajnait, hanyagolja Oszkó Pétert és helyette Scheiring ökoszociális gazdaságpolitikáját részesítse előnyben. A jobboldali sajtónak mégis az LMP szimpatikusabb: egyesek hangot is adnak annak, hogy a pártban maradókat elvszerűbbnek, míg a távozókat árulónak tartják.

A zöldpárt érezheti, hogy a Fideszben csalódottak környékén lehet keresnivalója, ám egyelőre nem tűnik úgy, mintha lenne az ő megnyerésükre konkrét stratégiájuk is. A legutóbbi, Sólyommal és Ángyánnal közösen tartott konferencia persze üzenet lehet a választópolgárok felé; csak hát a helyzet az, hogy az LMP közjogilag eddig is Sólyoméhoz hasonló nézeteket vallott, míg a földpolitika kapcsán korábban is valamiféle nagytőke ellen volt, és akként beszélt a kérdésről, mint a volt vidékfejlesztési államtitkár (vagy mint a Jobbik). De emberi jogok tekintetében sem vett fordulatot az LMP: a párt politikája ugyanazt az „innen is, onnan is egy kicsit” jelleget mutatja, ami évekkel ezelőtt is jellemző volt rá. Kérdés, kell-e, lehet-e bármilyen téren másként beszélniük, gondolkodniuk, ha szélesebb tömegeket akarnak megszólítani – esetleg elégedjenek meg azzal, hogy bebetonozzák magukat a Parlamentbe, és lassan építkezve bár, de hosszabb távon is részét képezzék a közéletnek. 

· 1 trackback

Címkék: Schiffer András LMP Fidesz Bajnai Gordon Magyar Nemzet Heti Válasz Párbeszéd Magyarországért Torkos Matild

A mások az életünkről

2013.06.15. 13:07 | Lakner Dávid | 12 komment

Ahogy Kocur László is írja az Új Szó-n: csak nagyon keveseket lephetett meg, hogy az USA titkosszolgálatai figyelemmel követik az olyan oldalak belső levelezését, adatforgalmát, mint amilyen a Facebook, a Google vagy a Yahoo. Szokás volt korábban is ezt felhozni a közösségi oldalakkal szembeni érvként: Fábry Sándor például egy hónapokkal ezelőtti interjújában mondta, hogy soha nem nyitotta meg a Facebookot, hiszen „az egészet a CIA és az FBI találta ki”. Itt azért annyit megjegyeznék, hogy valószínűleg azért nem ők fejlesztették ki a legnagyobb közösségi portált, de kapva kaptak az alkalmon, hogy munkájukhoz hasznosítani tudják a felgyülemlett adattengert. Munkájukban nagyban segítjük őket azzal, hogy, ahogy Balogh Ákos is írja, „önként és dalolva adjuk meg bizalmas adataink egész sorát”.

Mégsem hiszem, hogy az NSA-botrány kirobbanása után első lépésünk kellene legyen, hogy megszüntetjük Facebook-fiókunkat, illetve hogy eztán minden második mobil-beszélgetésünket az „ez nem telefon-téma” frázissal zárjuk rövidre. Először is, mivel az amerikai titkosszolgálatoknak valószínűleg egész addig nem fogunk a látómezejébe kerülni, amíg nem tervezünk terrortámadást az Újvilág ellen – másrészt, mert az életünket nem érdemes úgy élni, hogy minden második percben azon aggódjunk, ki mit tud és mond rólunk. A magyarországi puha diktatúrában is sokak módszere volt, hogy egyáltalán nem foglalkoztak potenciális lehallgatásukkal, sőt, nem is rejtették egy idő után véka alá véleményüket a rendszerről – márpedig az átlagembernek akkoriban még oka is volt aggódni amiatt, hogy megfigyelőinek nem fog túlzottan tetszeni tevékenysége. Manapság sajnos Magyarországon is tovább él ez a mentalitás: az emberek még mindig rettegnek tőle, hogy politikai preferenciájuk, véleményük, magánéletük valamely lista részét képezze, ez pedig rá nézve kellemetlen következményekkel járjon.

Az elővigyázatosság egy bizonyos pontig ugyanakkor erősen javallott: azt például mindenki tudja, hogy a munkáltatónak szokása ilyen helyeken is utánanéznie a jelentkezőnek, és bizony, ha kellemetlen információkat talál valakiről a Facebookon, akkor nagy eséllyel nem neki fogja adni a munkát. Ha már mindenáron kompromittáló dolgokat akarunk megosztani, legalább annyit érdemes megtenni, hogy ismeretlenek számára nem tesszük nyilvánossá profilunkat. Ha például a közmédiánál dolgozunk, legalább ne mindenki számára jól látható módon osszunk meg zsidóvicceket. Ha nem épp a legtisztességesebb úton jutunk munkához, legalább a munkahelyet ne tüntessük fel nyíltan az iWiW-en. És így tovább.

Azon aggódni viszont, hogy a CIA mit tudhat meg az emberről, teljesen feleslegesnek tűnik, főként az öreg kontinensen: Fábry Sándor megnyugodhat, valószínűleg az FBI-t akkor sem fogja érdekelni, ha valami számára nagyon kellemetlen dologról levelezget barátaival. Hogy az amerikaiaknak van-e okuk aggódni, azt nem tudom, mindenesetre felháborodásuk hatalmasságaikkal szemben abszolút érthető. Olyan korban élünk sajnos, amikor egy nagyhatalmat a terrorizmus elleni harc teljesen paranoiássá tett: az USA már bő egy évtizede bizonyul érdektelennek mindenfajta erkölcsi szempontrendszerrel szemben, amikor bármiféle fenyegetettség lehetséges kiiktatásáról van szó. Háborúk, erőszakos civilizálás, muszlim felkelők támogatása: mindez nem akadály az Amerikai Egyesült Államoknak. Ahogy a lakosság lehallgatása sem, mint most világossá vált.

A legbosszantóbb ez egészben viszont talán az, hogy a lebukás után sem tűnik úgy, mintha szégyellenék magukat: még felháborodottan hirdetik is, hogy a magánélethez való jog súlyos megsértése teljesen törvényes és helyes dolog, illetve legitim fegyver a terrorizmus elleni harcban. Ennek mentén pedig most azt az Edward Snowden-t kiáltották ki bűnbaknak, aki szivárogtatott az NSA módszereiről: a fiatalembernek ezért Hongkongba kellett menekülnie, miközben már megkezdték felkutatását, mintegy árulónak bélyegezve a titkosszolgálatok tevékenységét leleplező informatikust. Pedig sokan az Egyesült Államokban is úgy gondolják, hogy Snowden jó hazafi, illetve semmiféle felelősségre vonásra nem lenne szükség az esetében.

Persze, efféle botrányok kirobbanása után sehol sem szokatlan, hogy a nyilvánossághoz fordulót tartják egyesek árulónak, explicite azt állítva, hogy az embereknek semmi közük ahhoz, miket is követnek el ellenük napról napra. Pedig ne legyenek kétségeink: a demokrácia és a társadalom árulói éppen azok, akik efféle etikátlan módszerek bevetésével harcolnak fantomok ellen. Hogy egy kisebb közösség árulásnak tekinti, hogy a nyilvánosság elé kerül tevékenysége, azt pedig mindenki belátása szerint véleményezheti: nos, ez már ezeknek az úgynevezett kisebb közösségeknek a problémája. A nyilvánosság mindig előnyt élvez, így senki nem teheti meg, hogy magánügynek tekinti azt, amit felelőssége teljesen tudatában a társadalommal művel. 

Címkék: terrorizmus magánélet titkosszolgálat Facebook Amerikai Egyesült Államok CIA NSA Edward Snowden Nemzetbiztonsági Ügynökség

Kultúrpolitika? Ugyan már!

2013.06.09. 12:16 | Lakner Dávid | 58 komment

Miután Szaniszló Ferenc kitüntetése után kirobbant a botrány, Balog Zoltán először kijelentette, hogy nem volt tisztában az Echo TV-n konteókat gyártó szerkesztő huszonegyedik századi tevékenységével, utólag viszont nem tehet semmit, a díjat vissza nem veheti. Néhány nap után mégis levelet írt Szaniszlónak, felkérve a kitüntetettet, adja már vissza a Táncsics-díját, hát fogalma sem volt neki arról, hogy a kiérdemesült újságíró az utóbbi években nekiállt szittya ufókra vadászni. Amilyen szégyenteljes volt a kitüntetés, épp annyira bizonyult elfogadhatatlannak ez a próbálkozás: mint már korábban is írtam, nem Szaniszlóval kellett volna elvitetni a balhét, rátestálva a felelősséget, hanem az Emberi Erőforrások Minisztériumában előállítani azt, aki az egész kitüntetősdiről tehet és mondjuk szélnek ereszteni.

Most a másik kitüntetettről, Petrás Jánosról derült ki, hogy a kormány összekeverte valaki mással: az Arany Érdemkereszt-tel díjazott énekest ugyanis a Palya Bea által fémjelzett, rég feloszlott Kárpátiához kötötték, ahogy ez az Emmi indokolásából világosan kiderült. De ez még semmi: a minisztérium ezután előállt azzal, hogy ők tisztában voltak vele, kit tüntetnek ki, csak az indoklásba került némi adminisztrációs hiba. Ahogy Nyüzsi fogalmazott: „érkezett Balog Zoltán, és jelezte: az igaz, hogy alkalmatlan és hülye, de ragaszkodik hozzá, hogy szélsőséges is”.

Ez az a pont, amikor az embernek már nincs is kedve értelmes kérdéseket feltenni („akkor mégis miért?”, „hogy került ide a másik Kárpátia?”, stb.) – miként annak magyarázatába sem volt túl nagy kihívás belemenni, hogy nem, kedves Emmi, Uz Bence nem egy a NAT-ba bekerült új szerzők közül. Annál is világosabban mutatják az említett baklövések, hogy a kormány csak értelmezhetetlen, gyanús tehernek tekinti a kultúrával való foglalkozást – épp úgy, ahogy számára a bölcsészek is csak az állam pénzén a büfében lebzselő, semmihez sem értő ingyenélők. Vissza kell ilyenkor az embernek fognia magát, hogy ne menjen át tótawébe, mégis: a kormányzati szintre emelt pozsonyiádámság, a nulla hozzáértés és az értelmezési képességek teljes hiánya olyannyira szemet szúró, hogy Balog Zoltán legyen a talpán, aki ebből ki tud hozni legalább egy jó kis adminisztrációs hibát.

A legszomorúbb az egészben mégsem az, hogy azt sem tudják, miről beszélnek – sokkal inkább, hogy így próbálnak okosakat mondani kánonokról, szerzőkről, művészetről, így akarják feldúlni a teljes magyar kultúréletet, így szándékoznak helyzetbe hozni valakik helyett teljesen másokat. Kinevezik Dörner Györgyöt színházigazgatónak úgy, hogy a pályázatát kenterbe veri a rivális Márta Istváné – és miért? Mert Dörner azt írja, hogy ő magyar drámákat fog látástól vakulásig játszani, a mélyen tisztelt kinevező pedig azt hiszi, hogy a magyar dráma el van nyomva a színházakban, szükséges hát egy olyan hely, ami otthont ad „ennek is”. Aztán csodálkozik a főpolgármester úr, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy mellőzött darabokon itt olyan borzalmas gagyikat kell érteni, mint amilyen Csurka Istvántól A hatodik koporsó vagy Nyirő Józseftől a Jézusfaragó ember. Mert ez a kormány, karöltve néhány hívével, azt képzeli, hogy néhány író csak azért való a kánonba, mert a szocialista rendszerben el volt nyomva: persze, a valódi írózseniktől vagy hamar eltávolodik (Márai Sándor), vagy már a kezdettől idegenkedik politikai alapon (Petri György). És egyébként is – írástudó ember kikéri magának, hogy Márait és Tamási Áront egy lapon emlegesse bárki is Nyirő Józseffel vagy Wass Alberttel.

Akik valóban járatosak is a kultúra világában (Gulyás Gábor, L. Simon László), azokat hamar a háttérbe szorítják, helyüket meg átveszik a feketegyörgyök, halászjánosok, kerényiimrék. Mindegy, ki, csak a lényeg, hogy ne nagyon értsen az adott területhez, mondjon jó nagy hülyeségeket és leplezze le már az első pillanatban, hogy az értelmezési kerete kimerül annyiban, hogy mindenhová székelyeket meg hősöket szándékozik importálni. A kultúráról alkotott elképzelésük kimerül annyiban, hogy van a „liberális kánon”, amibe szerintük Esterházytól tartozik az Így gondozd a magyarodat, Spirótól a Jönnek meg Heller Ágnestől a legutóbbi lapinterjúja, ezzel szemben pedig majd jön a „jobboldali kánon”, amibe, tekintve, hogy az előzőhöz hasonlóan ilyen kategória sincs, bárki belefér: Uz Bence éppúgy, mint a Moldva táncait és dalait játszó Petrás János, esetleg a magyar drámát a fővárosba visszahozó Dörner György. 

Ennek a fideszes kultúrpolitikának, hát, tényleg nincsen párja, nincsen párja. Egészségükre.

· 1 trackback

Címkék: kultúrpolitika Dörner György Fidesz Balog Zoltán Kárpátia Emmi Petrás János

Ennek a Törökországnak semmi keresnivalója az EU-ban

2013.06.05. 02:26 | Lakner Dávid | 2 komment

Törökországban a múlt héten zavargások törtek ki, miután a Gezi parkban tüntetőket a török rendőrség a maga szokott módján igyekezett távozásra bírni – egyszerűen a demonstrálókra gyújtva a sátrukat. A kezdetben a zöldterületért folyó tüntetés így hamar a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) elleni tiltakozássá fajult, ahol is az utcára vonulók már Recep Tayyip Erdogan rendszerével szemben fejezték ki nemtetszésüket.

A rendőri brutalitás és a hatalom erőszakossága ellen tiltakozók így már az országot rohamosan iszlamizáló Erdogan-nal állnak szembe: mintegy a korábban a mostani vezetővel ellentétes folyamatokat megindító Kemal Atatürk világi rendszerét védelmezve, annak szabadabb légkörét visszakívánva. (Nem kis mértékben támaszkodva a törökök körében tabuvá vált alkoholfogyasztást szigorúbb keretek közé szorítani kívánó szabályozás elutasítására.) Sajátos ez a mostani helyzet, ugyanis az országot kemény kézzel vezető Erdogan kétségkívül gazdasági sikereket ért el, a nehéz helyzetben lévő államot emelte fel úgy, hogy a helyiek életszínvonala növekedni tudott. Ám a gazdasági sikerekkel együtt jártak az autoriter elemek is: az állandósuló rendőri brutalitás, az ellenállást nem tűrő iszlamizálódás, a törökök szabadságának folyamatos korlátozása.

Sitkei Levente a Magyar Nemzet vezércikkében értetlenségének ad hangot, mondván, Törökországot egyesek rendőrállamnak nevezik a most tüntetők elleni támadások okán, holott „a török rendőrség nagyjából hetente lép fel így ezért vagy azért tüntetők ellen, soha nem bánt kesztyűs kézzel a néppel”. Rendben, akkor eddig is rendőrállam volt – most jobb? Ahogy az újságírók és az ellenzékiek elleni agresszív támadások, illetve bebörtönzésük is szinte már hagyománnyá érett – török belügy, ezt majd maguk között lerendezik, nem igaz?

Nos, nem egészen. Említett államról ugyanis nem is olyan rég a német külügyminiszter, Guido Westerwelle még azt állította, az EU-s integráció újabb fejezetéhez érkezett – a mi házelnökünk, Kövér László pedig egyenesen „közös érdekneknevezte a csatlakozásukat. Maga Törökország pedig már 1987 óta szeretne taggá válni az uniós elitklubban.

Ugyan, mire fel? – merülne fel bennem a kérdés, ha nem tudnám, hogy erős érdekérvényesítő képességük és a világgazdaságban elfoglalt helyük tükrében van egyesek szerint helye ennek a nem is igazán európai országnak az Európai Unióban. Persze, Kövér még erre is képes volt rátenni egy lapáttal, dicsérve a török társadalompolitikát és „modernizációt” – mondván, ez a modernizáció a vallási hagyományokhoz való visszatérésben ölt testet. Na, igen – ezt szokás iszlamizációnak nevezni, melynek Európában mostanság olyan üdvös hatásai érződnek, mint a lángokba boruló Stockholm, illetve az iszlámot bírálók fejére vérdíjat kitűző muszlimok egyre hangsúlyosabb jelenléte.

Eleve muzulmán országnak semmi keresnivalója egy alapvetően keresztény gyökerekre épülő értékközösségben – na de egy olyannak, amely a szabadságjogok tagadásában és a vallási fundamentalizmusban egyre ijesztőbb módon merül el? Persze, megértem, hogy az inkább érdek- mint értékközösségben gondolkodó Jobbik szerint egy fél-autoriter muzulmán országhoz kellene húznunk – na de hogy EU-s vezető politikusok is efféle gondolatokat fogalmazzanak meg?

Pedig egy biztos: Erdogan Törökországának semmi keresnivalója az Európai Unióban – ahogy egy iszlamizálódó államnak sem keresztény gyökerű, a szabadságjogokat elismerő kultúrállamok közösségében.

· 2 trackback

Címkék: muszlimok Európai Unió Kövér László Törökország Recep Tayyip Erdogan iszlamizálódás Guido Westerwelle

Tekintélyelv valódi tekintélyek nélkül

2013.05.31. 18:14 | Lakner Dávid | 1 komment

Orbán Viktor ötvenéves lett, a honi média pedig ismét elővette a legrosszabb arcát – ezúttal is a baloldali-liberális fele, mely diktátoroknak kijáró ünnepséget csapott a jelenlegi miniszterelnöknek, megspékelve a jót Orbán-kvízzel, naptárral, mókával, „eltemetted a jövőnket”-féle megmondásokkal és zenés-táncos kacagással. Vadai Ágnes és Szanyi Tibor diktátorozott egy jót, Balczó Zoltán pedig bölcselkedett Orbán államférfiúi kvalitásain („a magyar társadalom legnehezebb problémáit meg tudta oldani”) – a jobbikos politikust azóta is igyekszenek kiműteni a Fidesz elnökének hátsó feléből.

„Az antiorbánizmus vallás” – jelentettre ki Tamás Gáspár Miklós a Heti Válasz-ban, és kétségtelen: az antiorbánizmus, hasonlóképp az orbánizmushoz, a gyurcsányizmushoz és a Kádár-kultuszhoz, nem racionális elvek mentén igyekszik piedesztálra emelni egy olyan embert, aki erre a legkevésbé sem mondható méltónak. Az ironikusnak szánt ünneplés sem üdítőbb sajnos a szolgalelkű hajlongásnál: itt két évtizede ki lett kiáltva sajnos, hogy Orbán egy „tehetséges politikus”, a jelenlegi kormányfő pedig azóta is fürdik a tehetséges embereknek ezek szerint kijáró dicsfényben. Érdekes dolog ez: a barkácszakkörön a többieknél ügyesebben lombfűrészelő kissrácot szokták tehetségesnek nevezni, esetleg a tizenéves költőpalántát, aki már összehozott egy-két valóban élvezetes verset. Nálunk egy húsz éve a közéletben jelen lévő, második miniszterelnöki ciklusát töltő politikus a tehetséges: úgy látszik, nem a megkerülhetetlen életmű járul hozzá egyesek szerint a tekintély megjelenéséhez, hanem az ahhoz szükséges tehetség érzékelhetősége.

Persze, a tehetségkutatók világában nincs mit csodálkozni – de már korábban is inkább arra volt szüksége a népeknek, hogy valami magukhoz hasonló, egyszerű lelket dicsőíthessenek – hogy aztán így magukat, saját kisszerűségüket is magasztosabbnak láthassák. A valódi tekintély a többségben kényelmetlen érzéseket teremt: az ember nem tudja magával egyenrangúnak érezni a valódi autoritást, így hát igyekszik magának egyszerűbb példaképeket keresni. Ilyen személy a magyar politikai életben a középszerű politikus, Orbán Viktor: jóban-rosszban velünk van két évtizede, olykor bölcselkedik egyet a jövőn, máskor hatalomra jut – különleges napokon pedig még a fehérvári huszárokról is dalol egy jót a csárdában. A lényeg: Orbán minden nap csinál valamit, ami alkalmas arra, hogy leássunk a lelkei mélyéig, igyekezzük megfejteni szándékait, motivációit, gondolatait. A miniszterelnök a teljes magyar média számára egy megkérdőjelezhetetlen istenség: vannak, akik úgy vélik, áhítatosan csodálni kell, milyen magasan is van ez az emberarcú vezető; mások pedig jobbnak látják, ha kövekkel igyekeznek addig dobálni, amíg csak le nem zuhan végre helyéről ez a megátalkodott jótevő.

A születésnap pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy megmutassuk, kik is vagyunk valójában: az Együtt 2014-et megalapító, aztán a választási szövetségből kiszálló, mégis benne maradó millások például végre egyértelművé tették, hogy tizenéves hülyegyerekként szeretnének bevonulni a történelemkönyvekbe: a jeles alkalomra gyártott dalocskájuk legalábbis egy általános iskolás ötödikes gyerkőc szellemi színvonalán helyezkedik el, olyan elképesztő igazságokra rámutatva, minthogy Orbán akkor lenne jó kormányfő, ha mindenkivel haverkodna és emellett egy hajléktalan meleg cigány lenne (a szolidaritásról bizonyos körök fejében mindig is elképesztő hamis kép élt).

A tehetséges miniszterelnök pedig fölénk magasodik és lesújt – hogy éppen tönkreteszi vagy megmenti-e az életünket, jelen esetben teljesen lényegtelen. A valódi tekintélyekhez viszont semmi köze annak az Orbán Viktornak, akit a Magyar Nemzet hasábjain is olyanokért szokás magasztalni, minthogy jegyzetel, miközben ellenfele szólal fel, vagy hogy kocsival ruccan le vidékre megnézni, hogyan is él az ő népe. Az autoritás egyébként egyáltalán nem egy negatív dolog: csakhogy akiket itt bálványozni szokás, azoknak éppen egy fia valódi tekintélyük nincsen. A patkányként hatalomra jutó és otthon krumplilevest eszegető Kádár János éppúgy nem rendelkezik ilyesmivel (szemben a történelmi pillanatban nem meghátráló Nagy Imrével), mint a középszerű kormányosként az országot egyre nagyobb tragédiákba belevezető Horthy Miklósnak. Szoborba önteni utóbbi két alakot körülbelül azon a színvonalon mozog, mint a Blikket áruló rikkancsot mementóul állítani: nem lepődöm meg egyébként, hogy az igyekvő nímandokat egytől egyig körbeugráló Jobbik Horthyról épp úgy közteret akar, mint Tormay Cécile-ről avagy Nyirő Józsefről. Esetleg a baloldal is példaként akarja mindannyiunk állítani az évszázados szerencsétlent, Károlyi Mihályt. Csoda-e, hogy e tájon Orbán Viktor az egyik politikai oldal megváltója, a másiké pedig a dolgok mostani állását látva Bajnai Gordon, az egyetlen önálló gondolattal nem rendelkező szürke jófiú? (Az egykor jó szándékúnak tűnő ex-LMP-sek még az országot is kitapétázták a nép körében pajkosan mosolygó Bajnaival, te jó ég!)

Akkor szögezzük le: nem attól lesz valakinek tekintélye, hogy egyik nap focistát játszik, másikon kultúrembert, egyszer maffiavezért, máskor Gérard Depardieu, TGM és Roger Scruton jó barátját – ahogy a „remény” és a „korszakváltás” szavak egyre intenzívebb ismételgetése sem tett még senkit igazi autoritássá. Orbán nem diktátor, nem is hadvezér – de Bajnai sem a messiás, még ha ez egyesek számára szokatlanul is hangozhat. Ahogy a színészek legnagyobb hányada is csak sztár, de nem autoritás. Tekintély ugyanakkor Sólyom László, John Lukacs, Göncz Árpád, Esterházy Péter és Tandori Dezső (a jelenlegi politikai vezetők meg talán Schiffer András) – olyan emberek, akik valóban elképesztő életművet tudhatnak magukénak és akiket úgy lehet jobbára kritika nélkül tisztelni, hogy az embernek nem kell közben zavarban lennie, miért is próbál emelvényt ácsolni a tehetségnek és a középszernek.

· 1 trackback

Címkék: tekintély autoritás Jobbik Orbán Viktor Bajnai Gordon Milla Kádár János Horthy Miklós Sólyom László Esterházy Péter

Verbális erőszak, mond ez valamit?

2013.05.25. 17:55 | Lakner Dávid | 2 komment

Ertsey Katalin nyílt levelet intézett S. Teréziához, Balogh József fideszes képviselő élettársához. Ebben a valószínűleg huzamosabb ideje családon belüli erőszaknak kitett nőhöz az LMP-s képviselő kérdéseket intéz, illetve tanácsokat ad neki. Levelének lényege, hogy nem érti, az általa a fideszes képviselő által meghonosított módon csak Terikének nevezett hölgy mit képzelt, amikor összekötötte életét egy olyan férfival, akiről tudhatta volna, hogy előző feleségét is verte. Ertsey két szánakozó „de hát mégis, mit hittél?” között megemlíti, hogy ha a nő nem változtat, az könnyedén az életébe kerülhet – persze, ezt sem így, hanem a hiperérzékeny „te is így végezheted egy napon” fordulat csatasorba állításával. A NANE Egyesület önkéntesei aláírással válaszlevél is született bejegyzésére – melyben felhívták Ertsey Katalin figyelmét arra, hogy nem szerencsés egy idegen nőt terikézni, illetve számon kérni, mégis hogy gondolta az egészet – illetve megfenyegetni sem érdemes őt (nyilván azzal, hogy ha nem hagyja ott élettársát, meg fog halni). Ezek után a HVG.hu hasábjain Balavány György és Béres Zsuzsa (Feminista Hálózat alapító tagja) is nekirontott az Ertseyvel szemben kritikát megfogalmazóknak: a jogos választ mindketten megsemmisítő szándékú reakcióként értékelték, összefogást sürgettek és megbotránkoztak azon, hogy szerintük azonos súlyúként tüntetik fel Balogh József és Ertsey Katalin tevékenységét.

Merthogy, szerintük, a NANE-önkéntesek ezzel arra utalgatnak, hogy „Ertsey Katalin nőket erőszakol”. Haha, de jó vicc. De mégsem az: hát nem értik szerencsétlenek, hogy Ersey csak segíteni akart? Mi mindent meg nem tesz a Parlamentben is, hogy a családon belüli erőszak törvényi szabályozását keresztülverje! És akkor szegényt még hátráltatják is a szakmai szervezet önkéntesei? Hát hová lesz így a világ, ha lelkiismeretes országgyűlési képviselőket próbálnak majd ellehetetleníteni a hozzáértők!

Komolyra fordítva a szót: még ha valószínűleg sok dologban nem értenék is egyet a NANE-önkéntesekkel, és ők is osztják adott esetben a feminizmus tízparancsolatát, akkor is, itt igazat kell nekik adnom. Mert a családon belüli erőszak kapcsán nagyon nem igaz, hogy a férfiak lennének a potenciális agresszorok, a nők pedig a potenciális áldozatok. Gyereket éppenséggel ugyanolyan arányban bántalmazhatnak mentálisan és fizikailag is nők, mint férfiak. A verbális erőszak ugyan törvényileg nagyon nehezen volna szabályozható (nincs is szükség rá szerintem), de ettől még létét nem igazán érdemes eltagadni. Ahogy az ellene való küzdelmet sem szükségszerű csak azért takaréklángra tenni, mert a jog e téren nem sokat tehet.

Azt viszont kifejezetten abszurdnak tartom, hogy a NANE Segélyvonal alapító ügyvezetője, Béres Zsuzsa szerint az önkéntesek valósítják meg a lelki megsemmisítésre törő ezen gesztust válaszukkal. Jo Freeman-tól idézi a szerző, hogy ez a fajta „becsmérlés” nem véleménykülönbségek ütköztetését tűzi ki célul, hanem a totális lejáratást, megsemmisítést – miközben az önkéntesek egy kiadványt is Ertsey figyelmébe ajánlanak, illetve felkínálják neki a további egyeztetés lehetőségét. És, természetesen, a családon belüli erőszak kategóriájába nem vehető be egyikük levele sem – viszont a verbális megalázásról, lekezelésről így is lehet beszélni és Ertsey posztja kapcsán kell is.

Mert, azért, túlzásokba ne essünk: egy politikus nyílt levelére válaszoltak kissé kritikusabb hangnemben; míg Ertsey olyasvalakinek írt, aki nem közszereplő, akinek cselekedeteit nem éppen egy képviselőnek kellene számon kérnie. A politikus soha ne kérjen számon nyilvánosan egy olyan választópolgárt, aki nem közszereplő. Ellenben a nyílt leveleket írogató, országgyűlésben ülő asszonyok és urak megnyilvánulásai kapcsán határozottan biztatnék mindenkit ilyesmire: ha úgy érezzük, hogy egyébként jó ügyért harcol az adott személy, ha nem.

Lehet azt gondolni, hogy Ertsey egyébként dicséretes módon tesz a Parlamentben a családon belüli fizikai bántalmazás törvényi szabályozásáért. Príma, tulajdonképpen ez a kötelessége, külön dicséret érte nem nagyon járna. De nem látom be, miért kéne ezt figyelembe venni, amikor éppen egy efféle nyílt levelét kritizáljuk: vagy Balogh József polgármesteri tevékenységét is kötelességünk dicsérni, mikor éppen asszonyverőként ítéljük el? Legyen világos: verni valakit és verbálisan megalázni, az tényleg nem egy kategória. Összevetni sem érdemes a kettőt, illetve azon pattogni sem, hogy mennyivel durvább, ha valakinek szilánkosra verik a koponyáját. Ahogy a nemi erőszak kapcsán sem szoktunk senkit azzal védeni, hogy de mennyire más ez, mintha meg is ölte volna áldozatát.

Ertsey levele márpedig vállalhatatlan, még ha jó szándékkal írta, akkor is. Bejegyzése egyáltalán nem függ össze parlamenti tevékenységével, így ezért sem érdemes annak kapcsán felmentést adni neki: a képviselőnő egyértelműen egy magánszemélynek írt nyílt levelet, személyeskedő hangnemben, így, lássuk be, nem igazán tudjuk esetét a népképviselet hagyományos megnyilvánulásai közé tenni. Amit tett (bántalmazott nővel való kapcsolatfelvétel, tanácsokkal való ellátása), az sokkal inkább olyan egyesületek tipikus feladatai közé tartozik, mint amilyen a NANE is. Márpedig egyáltalán nem részletkérdés, hogy ez ügyben miként érdemes eljárni: főként, ha maga a társadalom is hajlik Ertsey hibáztató-számonkérő hangnemének elsajátítására.

A helyzet pedig ez: áldozatot, aki nem közszereplő, nem tegezünk csak úgy le, nem terikézzük és nem is feddjük meg, amiért még mindig együtt van élettársával. A szemben álló fél gyerekként való kezelése, a lesajnálása, a szánakozó megszólítása – ez éppen azt szokta jelezni, hogy a férj nem tekinti magával egyenrangúnak feleségét, sőt, olyan gyermeklelkű félnek tartja, akit „nem árt időnként megrendszabályozni”. Nyilván én is tudom, hogy Ertsey nem fog idáig jutni: csupán érdemes felismerni, hogy ez a fajta hozzáállás mennyire kártékony, értelmetlen tud lenni. Ahogy az is, hogy az áldozat számára kilátásba helyezzük: halottként fogja végezni, ha végre nem kezd magával valamit. Ez a figyelmeztetés figyelmen hagyja mindazon egzisztenciális-lelki kötelékeket, melyek egy párkapcsolatban élő egyén számára megnehezítik az elszakadást a korábbi élettől. Senki, de főleg nem egy kiszolgáltatott személy számára nem érvelünk azzal, hogy meg fog halni, ha azonnal nem csinál valamit.

Az LMP-s képviselőnő címadása (Terikének mondom, Marika is értsen belőle) csak hab azon a bizonyos tortán: ennyire arrogáns, kioktató jellegű címet még egy az általuk „patriarchális társadalomban hívő, macsó” tulajdonságokkal leírt férfi sem tudna kieszelni – és, lám, a bántalmazottakért elvileg kiálló nőnek csak sikerült. Értsd már meg, az életed forog kockán, te kis hülye – nagyjából ezt üzeni bejegyzésével Ertsey, amire a NANE-önkéntesek levele adekvát, tűpontos válasz. Persze, értem én: a családon belüli erőszak elleni harcosok nem tudják elfogadni, hogy az agresszor szerepében nem mindig csak a gonosz, elnyomó férfit tudják köszönteni. Nem képesek megérteni, hogy az efféle lealacsonyító gesztusok nem csupán férfiaktól származhatnak és egy nő is ugyanúgy élhet velük, még hozzá úgy, hogy észre sem veszi közben magát. Nem véletlenül lett elkeresztelve az említett szervezet sem Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen-re: még ha önkénteseik most, szinte elhajló módon, képesek voltak kicsit árnyaltabban is rálátni a dolgokra.

Márpedig, ha azt hisszük, hogy a férfiak bűnbakként való tételezésével egyúttal letudtuk a verbális megalázásnak, a másik fél lealacsonyításának ügyét is, akkor éppenséggel nagyon rossz úton járunk. Ha a gyermekét kivégző férfira tudunk állatként tekinteni, az ugyanezt cselekvő nő viszont szerintünk lehet a körülmények áldozata, akkor sürgősen érdemes lenne elgondolkoznunk motivációinkon, mozgatórugóinkon. Ezzel nem azt mondom, hogy minden agresszort tekintsünk állatnak és veszítsük el a fejünket, ha csak rájuk gondolunk: de az azonos morális megítélés nem lehet kérdéses.

Ahogy az asszonyt a konyhába és a gyermekágy mellé zavarni szándékozó Varga István és a bántalmazott felet leterikéző, lesajnáló, halállal fenyegető Ertsey Katalin esete között sem olyan könnyű különbséget tenni. Már ha tényleg az emberségességet és a méltóságot vesszük alapul, nem pedig azt, hogy gyorsan-gyorsan meg kell védeni a nőket a férfiaktól.

· 1 trackback

Címkék: családon belüli erőszak LMP Balavány György Ertsey Katalin Balogh József Béres Zsuzsa S. Terézia verbális erőszak NANE Egyesület

Vidnyánszky, a rosszul öltözött cenzor

2013.05.18. 02:16 | Lakner Dávid | 4 komment

Vidnyánszky Attila egy műparaszt, aki előtt két út áll: vagy betiltja Alföldi utolsó Nemzeti Színház-béli rendezését, a Mephisto-t, vagy hagyja élni, de ez utóbbi eset sem fog többet jelenteni, mint hogy „valamicskét elmozdultunk a közép-késő Kádár-korszak kultúrpolitikai gyakorlatától″. De teljesen mindegy is, hiszen Vidnyánszky egy a legutóbbi sajtótájékoztatón fura ruhába öltözött színidirektor, aki bár teátrumában Shakespeare és Gombrowicz darabjait fogja bemutatni, de biztos csak véletlenül, hiszen valójában Nyirő művei állhatnak közel a szívéhez. Aki pedig eladja magát, az ne csodálkozzon semmin – ezt tanulságként leszűrhettük Stohl András parádés játékának láttán is.

Előbbiek nem egy a jól bejáratott sablonokon túllépni nem képes, jelentéktelen blogbejegyzésből való szemelvények, hanem egy hetilap vezércikkeinek toposzai: a Magyar Narancs két legutóbbi számából vett izgalmas publicisztikai fordulatok. Mint a május 9-ei szám Nemzeti Naftalin című szerkesztőségi írásából kiderült, bár Vidnyánszky rangos szerzők műveit igyekszik majd színre vinni (a már említett Gombrowicz mellett Gorkij, Weöres, stb.), de mindhiába: a Fidesz kinevezettje ugyanis „jelmezt″ öltött a sajtótájékoztatón, amivel azt kívánta üzenni a közönségnek, hogy ő ti. egy „műparaszt″. Bár a Magyar Narancs siet leszögezni, hogy mindenki úgy öltözködik, ahogy akar, mégis: azért csak össze lehetett hozni annak kapcsán egy vezércikket, hogy Vidnyánszky eleddig akként mutatkozott, mint bárki más, de most, most aztán magára ölti árvalányhajas maskaráját, ami árulkodó lehet későbbi darabjaira nézvést is. 

És akkor elgondolkozhatunk mindannyian azon, vajon Stohl éppen miként reflektál művészetére akkor, amikor bedrogozva és részegen közlekedési balesetet okoz; esetleg olyankor, amikor élőben tudósít Györgyusz és Ágika vérre menő küzdelmeiről. Utóbbi történet már csak azért is érdekes, mert a művész önfeladása és a kultúra árulása is hangsúlyos szerepet kap benne: ahogy például tehetségkutató műsorba zsűrinek szegődni, kereskedelmi tévében bohóckodni, Heti Hetes-ben az ottani játékszabályokat elfogadni sem mindig egy előremutató, nagy intellektuális feladat. Hatalom ez is, persze – csak manapság valamiért nem szokás az ilyesmit egy lapon emlegetni a másfajta szolgálatba szegődéssel, napról napra megkötött magánalkuval és egyebekkel.

De felesleges ilyesmiket előrángatni akkor, amikor Stohl színpadi művészetét kívánjuk értékelni. Semmi értelme, mert előbb említettek nem igazán játszanak közre abban, a színész mennyire sikeresen ölti magára egy adott figura szerepét. Teljesen mindegy, Stohl hiteles közszereplő-e avagy sem és hogy mit is jelenít meg a médiában –  ha egyszer a feladatát nemhogy tökéletesen abszolválja, de még túl is teljesíti és heath ledger-i tökéletességgel egyesül Joker-maszkos karakterével, azt bizony el kell ismerni.

Nem vitás, hogy Vidnyánszky maga is részese lett a hatalmi játszmának, amikor megpályázta a direktori széket: ám ettől még egy kicsivel sem fognak tovatűnni munkásságának kvalitásai, még ha azok egyesek ízlését nem is elégítik ki maradéktalanul. Van ez így, ettől még nem érdemes kétségbe vonni senki művészetét: miként Alföldi hozzáértését is minimum dilettáns dolog megkérdőjelezni a művészeti szabadság kihasználása és az egyébként nem haszontalan, jó értelemben vett provokáció megjelenése miatt. Magam a folyamatosan árvalányhajazó, Gombrowicz sötét zsenialitásának giccsbe fordításán aggódók mellett ugyanolyan jókat tudok kacarászni azokon is, akik „mefisztói értékrendrőlokoskodnak, majd közlik, hogy ők a tiszta levegő és a székelyek miatt minden egyes alkalommal meg fogják tekinteni a Vidnyánszky-éra bemutatkozó darabját.

Vidnyánszkyt pedig előre afféle dilemmák elé állítani (a május 16-ai MaNcs vezércikkében, Az igazgató árnyéká-ban), hogy vagy politikai indokból betilt egy darabot, vagy eladja esetleg a Vígszínháznak (netán megtartja), de utóbbi esetben sem fog ő maga többet érni: nos, ez a fajta mentalitás az, ami legalább annyira unalmas és kiábrándító már, miként a szolgalelkűség is tud lenni. A művészeti teljesítmény jó előre való leírása, a kiváló darabok keltette remény ellenére való további, kisstílű kötözködés, az Alföldi ellen való nemtelen támadásoknak a másik féllel szembeni újrajátszása: mindez csak a fárasztó kultúrharc felesleges és kártékony továbbgyűrűzését eredményezheti, a születő produkciókra való pontos reflektálást semmiképp.

Mindenesetre azt én is remélem, hogy Vidnyánszky a forgalmazási jogokat át fogja adni a Vígszínháznak, ha maga nem tart igényt rájuk. Nem azért, mintha annyira érdekelne az Orbán-rendszerre való folyamatos utalgatás, magának a NER-nek a jövője és a megmaradása: egyszerűen kíváncsi vagyok a darabra, a hátralévő előadásokra viszont már sajnos nem tudok ellátogatni. Ha a Vígszínház átveszi, magam is megtekintem majd a darabot: nem a nácik miatt, nem is a székelyek hiányától fellelkesülve (vagy annak ellenére érdeklődve) – de még csak „esztétikai hovatartozásomat″ sem kívánom majd megvallani. Csupán a nagyszerű mű újabb feldolgozására, annak maradandóságának avagy felejthetőségének kérdésére leszek kíváncsi.

· 1 trackback

Címkék: színház Stohl András Vígszínház Nemzeti Színház Magyar Narancs Alföldi Róbert Vidnyánszky Attila Witold Gombrowicz Szentesi Zöldi László

Navracsics kritikáival csak a baj van

2013.05.14. 13:25 | Lakner Dávid | 1 komment

Mindenki emlékszik még Navracsics Tibor emlékezetes ATV-s jelenésére, amikor is kifejtette Bayer Zsolt publicisztikája kapcsán: az „megcsúfol minden demokratikus közösségi elvet”, aki pedig ilyeneket ír, azzal ő, mármint Navracsics, nem szívesen tartozik egy demokratikus közösségbe. Az eredmény az lett, hogy Bayer videóüzenetben fejtette ki: Navracsics őt nem tudná kizáratni a Fideszből és inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy a fenyegetőket „vigye el a kommandó”. Ezt aztán a HírTv Rájátszás című műsorában jól le is játszották a közigazgatási és igazságügyi miniszternek, Szabó Anett pedig feltette a kérdések kérdését: „ki tudná ön záratni Bayer Zsoltot a Fideszből?” Szegény Navracsics pedig, mit tehetett mást, szabadkozott: Bayer második írása „sok mindent helyretett” – mondta a miniszterelnök-helyettes arról a publicisztikáról, amiben a Magyar Hírlap újságírója csupán annyit pontosított, hogy ő nem kívánja senkinek sem a halálát. Közben a Fidesz is támadásba lendült, a Bayer-írás ellen tüntető MSZP-sekről pedig kijelentette, hogy azok a gyilkosok oldalára álltak.

Navracsics tehát kimondta, hogy „Bayer-ügy”, hogy aztán nem sokkal később szabadkozhasson és visszakozhasson: „már nincs Bayer-ügy”. A miniszter, ezúttal a HírTv-ben, annyit mondott: „trafik-ügy”, majd nem sokkal később szavai interpretálása miatt már magyarázkodhatott is. „Ha van trafik-ügy, akkor legyen ez meg az és egyébként sem beszéltem korábban trafik-ügyről” – fejtette ki az Index újságíróinak a fideszes politikus, akit ezúttal, úgy tűnik, a Magyar Nemzet értelmezett félre.

Nem vitás, mára a fontolva-visszakozva kritizálás nagymestere lett Navracsics Tibor. Ő ma a Fideszben az a politikus, aki a kínos kormánypárti ügyekről a nagy nyilvánosság előtt elismeri, hogy azok ügyek, nem sokkal később viszont módosítani kényszerül álláspontját, korábbi megállapításait még-nem-ügyre vagy már-nem-ügyre pontosítva. Igyekszik becsületét őrizni, ezért az ügynöktörvény tárgysorozatba vételét ugyan nem szavazza meg, de nem is utasítja el. „Van ügynök-ügy” – sugallja ezzel, de azért gyorsan egyértelművé teszi, hogy ez csak az ő magánvéleménye, ami, miniszterelnök-helyettesi és igazságügyi miniszteri rangjánál fogva úgy látszik, kevesebbet ér, mint az összes többi, pozícióban alatta helyet foglaló kiskáder álláspontja.

Talán van trafik-ügy” – sugallta Navracsics Tibor, ami kétségkívül több és jobb annál, mint hogy „Philip Morris-ügy van”, esetleg hogy „a baloldal ne beszéljen ügyekről, mert neki sokkal több ügye van”. Navracsics Tibornak van tartása, ő nem az az ember, aki hajlandó gyalázatokhoz is asszisztálni csak azért, hogy ezzel saját bőrét mentse. Márpedig a tisztességes emberek egy szép napon elnyerik méltó jutalmukat. Ha Navracsics így folytatja, a jövőben talán még miniszterelnök-helyettes is lehet belőle.

· 2 trackback

Címkék: trafik Fidesz Bayer Zsolt Navracsics Tibor dohánykoncesszió trafikpályázat

Nyomot hagytak

2013.05.10. 07:13 | Lakner Dávid | 2 komment

Az embernek jó szokása, hogy bűnös szokásairól, vágyairól, múltbéli cselekedeteiről fennhangon beszéljen mások előtt, előbbieket akként prezentálva a többieknek, hogy azok sose tudhassák biztosan: az illető komolyan beszél avagy csak hülyéskedik. Tudjuk jól, így van ez minden szinten: attól a rossz arcú üzletembertől, aki hátba vág minket, hogy ne aggódjunk, nem fog minket megveretni és élve eltemettetni az erdőben, jobb minél messzebbre kerülni. Annak a kissé zakkantnak tűnő, nővel életében nem mutatkozó negyvenes férfinak a fanyar-ironikus megjegyzéseit, amelyek a pincében való gyerektartás viccességeire vonatkoznak, jobb kicsit komolyabban venni.

Ezek csak azért jutottak eszembe, mert, ahogy Lázár János a Heti Válasz-nak adott interjújában fogalmazott, a „kölcsönös bizalom és párton belüli együttműködés jegyében” hangfelvétel készült arról, ahogy a szekszárdi fideszes képviselők megbeszélik, kiknek kellene kiosztani egy-két trafikot. Mindezt olyan egzakt szempontrendszer alapján, hogy szerintük ki az „elkötelezett jobboldali”, illetve ki az, aki nem számít „szoci”-nak. Hogy mennyi elkötelezett jobboldali van a Fideszben, nem tudom, mindenesetre a trafikbotrány kapcsán jobboldalinak mondott politikusok közül egyedül Hadházy Ákos bizonyította: maradt még benne szemernyi becsület, mely egy ekkora gyalázathoz való asszisztálást már nem kíván megtűrni.

A jobboldalinak mondott sajtó pedig elképesztő módon leszerepelt (a kevés kivétel egyike Pesty László, riszpekt neki innen is!). A Magyar Nemzet megpróbálta balosnak kikiáltott jelöltek előállításával bizonyítani a balhé nemlétét, a Magyar Hírlapban pedig Bayer Zsolt szidta pár ezer karakterben a baloldalt, a végén hozzátéve, hogy említett „rohadékok” miatt nem engedhetik meg maguknak a trafikügyet (Bayer – más állítólagos jobbosokkal karöltve – azt képzeli, hogy szellemi fölényben van az ún. baloldali-liberális tengellyel szemben, minderre nem saját tulajdonságai, hanem az „ellenoldal” „bűneiből” következtetve). A Heti Válasz se nagyon igyekezett megmondani a tutit – Stumpf András ugyan publicisztikájában nagyon gyanúsnak minősítette az ügyet, de ennél jóval több nem történt. A legújabb számban olvasható Lázár-interjúban persze óvakodtak az alákérdezéstől, ami örömteli (Zsuppán Andrástól nem is számítottam szervilizmusra), de azért az Üzlet rovatba száműzött trafik-cikk kapcsán is csak az mondható el, hogy Facsinay Kinga szerint eddig direkt a pultok alatt tárolták a kisebb gyártók termékeit, de majd most, hál'Istennek, minden másként lesz. (Éljen soká a Continental!) Amiből körülbelül annyi igaz, hogy én például, amikor multinál dolgoztam, a mindig máshová kerülő (ahogy épp elfértek, úgy kerültek ki) termékeket igyekeztem úgy forgatni, hogy legalább amikor nem nyúlok oda, ne kelljen a dobozokra rakott undorító képeket bámulnom.

Lázár az interjúban tehát említést tett a hangfelvételről, melyről addig nem is nagyon tudott senki – mintegy előremenekülve ezzel, azt sugallva, hogy ha a helyi fideszes politikusok egyeztetnek a jelöltekről, az nem is akkora baj, hiszen formálisan nincs beleszólásuk a pályázatok elbírálásába. Hasonló dologról van szó, mint a Portik-Laborc-találkozó esetében: ép ésszel felfoghatatlan, miért készít valaki hangfelvételt kétes megítélésű tevékenységéről, majd miért helyezi el úgy a kazettákat, hogy azokat mindenki jól láthassa, még csak nagyon nyújtózkodni se kelljen értük (vagy a pult alatt kutakodni, miként eddig a szegény kisebb dohánygyártók termékeit illetően kellett). A titkosszolgálati ügy kapcsán pedig ez is volt a baloldal egyik kedvenc érve (ha éppen védeni kívánta Laborcékat): hogy az NBH-sok hangfelvételt készítettek, melyet aztán ugyanolyan precízen irattároztak és kezeltek is, miként a többi másik hangfelvételt, dokumentumot.

Aki pedig ennyire nem próbálja rejtegetni az állítólagos bűnjelet, az biztos nem is bűnös. Mintha csak az, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatója egy több évig bujkáló bűnözővel találkozik, aki olyanokat állít, hogy kormányváltás esetén őt le fogják tartóztatni („elvisznek” – mondja, mire a kérdező fél meg bólint, hogy igen, de lehet, hogy őt is), teljesen szokványos és elfogadható lenne. Mintha tényleg ne tudtak volna erre alkalmasabb embert találni a legmagasabb beosztásban lévőnél. Mintha tényleg normális lenne, hogy bármiféle érthető, ésszerű indok nélkül az NBH vezetője találkozik Portikkal, majd két félreérthető kijelentés között kedélyesen bájcseveg vele a semmiről. Mintha tényleg ne lenne semmi kínos abban, hogy egy gyilkosságokkal összefüggésbe hozható ember a szocialista vezetés alatt magas rangú titkosszolgákkal ebédelget úgy, hogy közben a bűnöző által gyakorlatilag fogva tartott nő családjának panaszaira, könyörgésére a Gyurcsány-kormány nem is igazán reagál érdemben („nincs politikai akarat a Portik-téma rendezésére”). Hogy azoknak az olajosoknak, akiket korábbi állításuk szerint Horn Gyula is öt perc alatt hívott vissza, a Gyurcsány-kormány alatt haja szála sem görbül, fideszes regnálás idején viszont tényleg elviszik őket, méghozzá igen-igen csúnya dolgokért (na, nem mintha erről a mostani rendőrség elkötelezettségére és sziklaszilárd erkölcsiségére lehetne következtetni).

Nem, Portik és Laborc forgalmas helyre megy étkezni, ahol hangfelvétel is készül a „támadhatatlan” beszélgetésről – miként valaki felveszi a szekszárdi fideszes egyeztetést is. Hogy ki, az nem világos – Horváth István polgármester ugyanis letagadott mindenféle ilyen irányú beszélgetést, majd Lázár egyenesen egy hangfelvételről kezdett beszélni, mondván, az a „kölcsönös bizalom” jegyében készült a beszélgetés során. Mert, úgy tűnik, a Fidesznél sem tudnak efféle botrányos ügyleteket lebonyolítani úgy, hogy legalább ennyire nyilvánvaló bűnjeleket ne hagyjanak hátra – mintha csak valóban semmi gond ne lenne azzal, hogy a képviselők megbeszélik a trafikpályázat jelöltjeit. Majd, láss csodát, a nekik tetszők hozzájutnak a dohánybolthoz, a nekik nem tetszők pedig nem. „A Nemzeti Dohánykereskedelmi Zrt. döntött világos és méltányos szempontrendszer alapján” – hazudná erre Lázár János, majd rámutatna az égre és kijelentené arról, hogy az ott a föld. „Nyilván a pályázatokkal a jelentkezők kétharmada veszített, de nekem nincs közöm a politikai vádakhoz” – sütne el egy-két vicces politikai utalást Gyulay Zsolt sport- és üzletember, majd, hogy még hitelesebb legyen, kacsintana és hozzá is tenné: „kajakra!”. (A vele készült interjút egyébként érdeme elolvasni a legújabb 168 Órában, csupa móka és kacagás). „Mindez semmi, Vonyarcvashegyen pedig a 4K! egyik budapesti aktivistájának embere kapott trafikot” – döbbentene meg mindenkit a Magyar Nemzet. „Portik Laborccal kajált” – mentegetőzne Kósa Lajos. „Idióták” – állítaná a Tutiblog vezérkara a Facebook-on, majd a Tutiblogra mindegyikük írna egy posztot Bajnairól és Gyurcsányról. Csupa-csupa erényes, délceg ember, akik erkölcsi tartásukat hitük szerint már azzal bizonyították, hogy jobboldalinak kiáltották ki magukat. „A baloldal pedig tényleg igazán kussoljon az ilyen mutyikat illetően” – fortyogna, ki mást nem tehet.

Egyébként, ha engem kérdeznek, nem kompenzálni kellene a mostani vesztesek egy részét, nem ismét újraosztani és még jobban pontozni, hanem hagyni a francba az egészet. Semmi értelme a rendszer ilyetén átalakításának, álszent, képmutató dolog a nemdohányosokra hivatkozva egyre durvábban vegzálni a dohányosokat, majd a multikra kenni ismét a balhét. Hogy itt melyik multikról van szó? Azokról, amelyek már keresik is a trafikosokkal való szerződés lehetőségét, és amelyek a legkevesebbet fogják veszíteni az ügyön? Vagy azokról a dohánygyártókról, akiknek az átalakulás logisztikai szempontok szerint még jót is fog tenni? Ne vicceljünk már.

De, sajnos, a körülrajongott politikusok, akiket az állítólagos értelmiség igyekszik cikkeiben képviselni (javaslom, nevezzük át inkább ezen újságírókat is képviselőkké), ezután is tovább folytatják majd a szégyentelenkedést; mennél több és mélyebb nyomot hagyva úgy maguk mögött, miként dicső történelmünkben és az emberi fejekben-lelkekben. „Ne a szocik nyerjenek” – kacsint a fideszes, és már a becézésben is benne van mindaz, amit erről a társadalomról ő gondolni merészel. Amely egyébként nem sokban különbözik az MSZP-s világképtől – egy kis demagógia itt, egy kis populizmus ott, egy kis „most mi jövünk!” amott – csak nehogy bárki is megpróbáljon kikeveredni ebből a nyomorult körből. Mert, aki megkérdőjelezi, hogy egyik rossztól csak a másik rossz mentheti meg a hazát, az árulónak lesz kikiáltva. A legnagyobb baj pedig, hogy aki a körből kikerül, az is azt hiszi, az alternatívaképzés helyett a nihilizmus a helyes válasz a kérdésre.

· 1 trackback

Címkék: trafik MSZP Fidesz Lázár János Magyar Nemzet Heti Válasz Gyulay Zsolt dohánykoncesszió Portik Tamás Laborc Sándor trafikügy trafikpályázat Hadházy Ákos Nemzeti Dohánykereskedelmi Zrt.

Nick Thorpe és a gyűlölet-bűncselekmények mibenléte

2013.05.05. 22:54 | Lakner Dávid | Szólj hozzá!

Nick Thorpe levelet írt a Magyar Nemzetnek. A BBC közép-európai tudósítója írásában (Egy független moderátor aggályai, május 2.) Buzna Viktor újságíróval száll vitába annak korábbi véleménycikke miatt: Thorpe úgy véli, Buzna „meggondolatlanul etnikai konfliktus felé sodorja az országot, azt sugallva, hogy a romák kollektívan hadat viselnek a magyar társadalom ellen”. A BBC tudósítója szerint „cigánybűnözés”-ről épp annyi értelme van beszélni, mint „melegbűnözés”-ről vagy „kék szeműek által elkövetett bűncselekmények”-ről, továbbá úgy véli, a „gyűlölet-bűncselekmények”-et aszerint lehet megkülönböztetni a „közönséges bűntettek”-től, hogy azokat az áldozat valamilyen szempontú mássága miatt kénytelen elszenvedni. Thorpe azt sugallja, hogy az ilyen bűncselekményeket fokozottabban kell üldözni, egyben közli: Magyarországon nem értik a gyűlölet-bűncselekmény lényegét, hiszen 2011-ben Nagy-Britanniában 55 ezer ilyet jelentettek be, nálunk viszont csak 56-ot.

Először is, hadd szögezzem le, mennyire nem értek egyet a „gyűlölet” szó használatának már-már mindennapos gyakoriságával, jelentésének leegyszerűsítésével. A gyűlölet egy borzasztóan komplex és sötét érzés, egyaránt magába foglalja a harag, a sértettség, a félelem és a beteges frusztráció szélsőséges megnyilvánulásait – és még így sem érhetjük fel ésszel a valódi gyűlölet tartalmát, értelmét. A szimpla düh, a bántottság, a félelem által vezérelt xenofóbia még nem válik gyűlöletté – ahogy a szónak a politikai jellegű használata („gyűlöletmenet”, „gyűlöletkampány”) is elképesztő módon degradálja annak valódi értelmét, kiüresíti jelentéstartalmát. Az, hogy valaki megtámad egy másik embert annak származása miatt, az még nem feltétlenül lesz gyűlölet következménye: az idegenellenesség lehet a kisemberi sértettség eredménye ugyanúgy, mint a félelem és agresszió veszélyes elegyéé. A valódi gyűlölet inkább az, amit Roman Polanski Keserű méz című filmjében Oscar és Mimi éreztek egymás iránt, nem pedig az, ami az Amerikai História X főszereplőjét motiválta szörnyű tetteiben. Az inkább csak szűklátókörű ostobaság és beteges harag eredménye volt – a gyűlölet azonban sokkal ijesztőbb és szorongatóbb.

De rendben, értem, valójában mire gondol Nick Thorpe: arra, hogy az, ami a South Park egy korai epizódjában „faji bűn”-ként jelent meg, valójában más megítélés alá esik, mint az azonos jellegű, de az éles megkülönböztetés jegyét nem mutató bűncselekmény. Magyarán: ha valakit az utcán összevernek csak azért, mert romának tartják, az borzasztóbb és üldözendőbb, mint ha valakit csak úgy heccből rugdosnak meg. Thorpe úgy véli, utóbbi esetben nem azért kell az áldozatnak elszenvednie a verést, mert ilyen vagy olyan, hanem féltékenységből, nyereségvágyból, frusztrációból és számos egyéb okból. Példákat is sorol: szerinte „Szögi Lajos Olaszliszkán, Marian Cozma Veszprémben és Bándy Kata Szegeden (sic!)” nem másságuk miatt váltak áldozattá. Ellenben Csorba Róbert és fia, illetve Malina Hedvig igen: Thorpe úgy véli, ez alapján lehet megkülönböztetni a különféle eseteket.

Jól hangzik, csak hülyeség. Bándy Kata például egy törékeny nő volt, akin gyilkosa megérezhette: nála nem nagyon fog ellenállásba ütközni, vagy ha igen, azzal sem lesz sok gondja. Bándy Kata azért válhatott áldozattá, mert fiatal nő volt: P. László támadásától nem kellett volna tartania egy 25 éves férfinak vagy egy idősebb néninek. És Szögi Lajos meglincselésében, Marian Cozma meggyilkolásában ne lehetne felfedezni ilyen indítékokat? Hogy a romák áldozatai között „épp úgy találni romákat”, mint másokat? Persze. És olyankor is jegyzőkönyvbe kerülnek hasonló felkiáltások, mint az „Öld meg a magyart!”, gondolom.

Ahogy az ároktői bűnbanda áldozatainak is egytől egyig azért kellett meghalniuk, mert idős, védtelen emberek voltak. A cigány tettesek megverték és módszeresen megkínozták áldozataikat, majd gyakran néhány ezer forintot vagy csak egy kis fagyasztott húst vittek el. Az elkövetők mégis négy év után szabadulhattak az előzetesből, mivel nem sikerült első fokon ítéletet hozni az ügyükben. Az ilyen ügy nem minősül már „gyűlölet-bűncselekmény”-nek? Azért, mert az áldozatok nem származásuk okán megtámadott romák, hanem idős koruk miatt kiszemelt szépkorúak, már más megítélés alá kell essenek? Érdekes.

Az a szöveg pedig, hogy a cigányok bűnözéséről beszélni ugyanolyan, mint a kék szeműekéről, a problémák cinikus szétkenése, politikailag korrekt agymenés. Egyrészt: a kék szeműeknek nincs önkormányzata, nem számítanak nemzeti kisebbségnek és sokkal kevesebb közös vonásuk van, mint mondjuk a romáknak. Melegeket viszont már lehet összehasonlítani cigányokkal: a tények pedig azok, hogy homoszexuálisok nem tartják rettegésben egész falvak lakosságát, sötétedés után pedig senkinek nem szokása attól félnie, hogy majd szembejön egy meleg és jól megtámadja. Ellenben, ha egy településen elszaporodnának a homoszexuálisok által elkövetett gyilkosságok, akkor igenis figyelembe kellene venni az elkövetők nemi irányultságát, hogy valamit talán meg lehessen tudni a szörnyűségekről, azok okairól. Ha Norvégiában megsűrűsödnek a sátánista templomgyújtogatások, akkor nyilván a sátánisták körében kell keresni az okokat, nem pedig mondjuk a hosszú hajú férfiak csoportjában. Persze, meglehet, hogy az elkövetők nagy része hátközépig érő lobonccal rendelkezik, mégis valószínű, hogy a haj hosszúsága az identitásnak és a szociokulturális sajátosságoknak nem éppen mérvadó eleme hasonló esetek tükrében. Valamint: lehet, hogy az illetők unatkozó újgazdag tinédzserek, de azért nyilván nem az unalomban és az anyagi jólétben kell keresni a templomgyújtogatások olyan okait, melyekkel lehet kezdeni valamit.

Nem hinném, hogy az az újságíró gerjeszt etnikai konfliktust, aki rámutat bizonyos összefüggésekre és kezelendő problémákra: jóval inkább az a tudósító, aki politikailag korrekt módon maszatol, beszél kékszeműekről és „melegbűnözés”-ről, miközben Kelet-Magyarország jó része már rég radikalizálódott a kérdést illetően, mert azt kell lássa, hogy problémáira egyesek nemhogy nem keresik a megoldást, de még a problémát magát is letagadják. Rasszizmust kiáltanak inkább, miközben faji-determinista okoknak ehhez semmi köze: sokkal inkább a nevelésről és a környezetről van szó, amelynek következtében a késsel való fenyegetőzés jellemzőbb lesz roma fiatalok körében, mint nem-romákéban. Ahol a gyermekek azt látják maguk előtt példaként, mint ami a Lupo nevű rapper videójából is egyértelműen kiviláglik, ott felesleges is bármi javulásra, változásra számítani.

De, persze, lehet közben „gyűlölet-bűncselekmények”-ről magyarázni meg békeharcot hirdetni: csakhogy szerintem ez jóval veszélyesebb tevékenység, mint rámutatni arra, miért rettegnek Magyarországon az emberek sötétedés után, illetve miért teszik jobban a falusi özvegyasszonyok, ha férjük halála után inkább kitárnak ajtót-ablakot és felkínálják egész kiskertjüket a betolakodóknak, hogy legalább saját maguk miatt kevéssé kelljen aggódniuk az éj beállta után. Egyébként meg: ha Magyarországon is akként jelentenék be a „gyűlölet-bűncselekmények”-et, mint Nagy-Britanniában, akkor elég hamar világossá válna, hogy a Kettős Mérce (és a Megadom a szót) bloggere másik bolygón él, itthon pedig nem éppen a roma fiatalok lesznek agresszió áldozatai származásuk okán.

· 2 trackback

Címkék: roma cigány Magyar Nemzet Nick Thorpe Buzna Viktor gyűlölet-bűncselekmény

Magyar Nemzet: Ti sem vagytok különbek, nem igaz?

2013.05.03. 02:36 | Lakner Dávid | 80 komment

Igen furcsa alternatív valóság kezd kibontakozni a Magyar Nemzet hasábjain: egy olyan világé, ahol a trafikpályázatokon gyakorlatilag minden egyes politikai alakulat nyerészkedett egy jót a Fideszen kívül. Jól hallották: a napilap szakmányban szállítja a híreket a mutyigyanús jobbikosokról, MSZP-sekről, egykori MSZMP-sekről, míg a fideszes szálról (tehát: a vezérfonálról) a legtöbb helyütt mélyen hallgat, esetleg csak utalgat rá, mint amit „sokan kritizáltak”. A Magyar Nemzet szerint benne volt a dohánybizniszben Puch László sógornője és testvére, az éhségmenetben szerepet vállaló sellyei polgármester felesége, Boldvai László „embere”, illetve egy Mihályin élő jobbikos kocsmáros. A Magyar Nemzet mellettük mutyigyanúba kevert még jó néhány trafiknyertest, miként tette azt december végén is a „gyanúsan sok egyetemi évvel rendelkező” hök-vezetőkkel is. Bár nem akarom elsietni a hasonlatot: még a végén most is kapunk majd egy precíz kis címlapos összesítést a balos és a jobbikos győztesekről.

A Magyar Nemzet most körülbelül akként viselkedik, mintha egy baloldali lap a Laborc-Portik-találkozó után megszellőztette volna: a Menza pultosa jobbos kötődésű (mondjuk 2002-ben fideszes önkormányzati képviselő volt a sógora), és valójában ő is ismerte Portikot, sőt, az NBH-vezető és a maffiózó felbukkanását kihasználva ő is boltolt a mosdó rejtekében utóbbival. Persze, jelen hasonlat mentén még sem a jobbos kötődést, sem a Portikkal való szóba elegyedést nem sikerült bizonyítani, de az akkori vendégek állítására való hivatkozás már megtörtént.

Egyes balos közszereplők ennél ízlésesebben jártak el: ugyanúgy „a mi kutyánk kölyke”-alapon kezelték a helyzetet, de úgymond a „sajátjaikat” próbálták védeni: megkérdőjelezték az elhangzottakat, az ellenzékiek ellen való felbujtást, a törvénytelenségeket. A Magyar Nemzet most ugyanezen logika alapján jár el, de még gusztustalanabb módszerhez nyúl: nem tud semmit felhozni a gyanúba keveredettek védelmére, így az „ellenoldalt” próbálja befeketíteni, karaktergyilkossággal próbálkozik. „Ti sem vagytok különbek, nem igaz?” – érezzük a vádat, amely egy sajátos címadásban testet is ölt: „Mit kezd majd saját trafikgyőzteseivel a baloldal?” No de mit kell kezdjen „saját győzteseivel” a jobboldal, már a Magyar Nemzet szerint? Két eset lehetséges, egyik förtelmesebb, mint a másik: 1), a MN sajátos példáival azt próbálja illusztrálni, hogy ez a dolgok rendje, jogosan történt meg a piac újraosztása, és nem gond egyáltalán, hogy olyan könyvtárosok kerülnek majd az évtizedek óta ezzel foglalkozók helyére, akik adott esetben utóbbiakat fogják visszafoglalkoztatni saját korábbi boltjukban; 2), a MN úgy véli, a nepotizmus nem szép dolog, aki pedig ilyen alapon jut hozzá valamihez egy pályáztatás során, annak nincs joga az így elnyert tulajdonhoz. Az első alapján a Magyar Nemzet egy cinikus, hatalmi logikával élő, etikátlan napilap, utóbbiban pedig egy szintén cinikus, szintén etikátlan, azontúl pedig végletekig elfogult médium.

Nyilvánvalóan utóbbiról van szó, ami ékes bizonyítéka annak, hogy Techet Péternek nem volt igaza: a Magyar Nemzet egyelőre nem vált sajnos egy a „saját oldala” felé legalább jobbító szándékkal kritikus lappá. Hagyjuk is most azt, hogy ők állítólag csak hírt adnak valamiről: akiknek így néz ki a keresője a trafikpályázat legutóbbi híreinek kapcsán, az nem csupán tájékoztatni kíván valamiről. Az – ahogy Nyüzsi is írja – tudatosan ferdíteni próbál. Amikor a lap a Fidesz trafikbotrányáról Lázár János cáfolatától indítva számol be csupán a második oldalon, miközben saját kétes állításainak címlapot szentel (ahogy történt ez a május 2-ai szám esetében), akkor mit sem törődik a korrekt tájékoztatással. Amikor az eléggé mutyigyanús esetek helyett a jobbikos kocsmárost és a volt MSZMP-st emeli ki, akkor nem csupán híreket igyekszik közreadni, az olvasó informálását szem előtt tartva. Az olvasói helyett politikus haverjaival kíván kommunikálni.

Ám a Magyar Nemzet még az általa felsorolt adatok hitelességét tekintve sem pontos. Van, ahol pedig nem is mond igazat. Mint kiderült ugyanis, a Madocsán trafikjogot nyert Puch József nem testvére Puch Lászlónak, ráadásul helyi fideszes képviselő-testületi tag is. Nagy Attila sellyei polgármester felesége pedig valóban Baksán szerzett trafikot – csakhogy az Origo értesülése szerint Nagyné Dékány Ivett a baksai független fideszes polgármester féltestvére. De ha mindezen túllépünk, akkor sem világos: miként jutott a Magyar Nemzet szerint a jobbikos kocsmáros, a volt MSZMP-s, illetve a „helyi fideszes polgármester ellenzéki ellenfele” trafikhoz? A hatalomban ülő MSZMP-sek, jobbikosok és ellenzékiek passzolták oda neki? Esetleg lehet, hogy mégis csak vannak nekik is fideszes haverjaik? Az említett cáfolatok alapján az eddig nem vizsgált MN-esetek kapcsán sem zárhatjuk ki ezt. Ad absurdum, lehet, hogy valóban jogosan nyerték el a koncessziót, mert mondjuk évek óta kiskereskedelemmel foglalkoznak?

Világos: ez utóbbi fideszes haverok kapcsán is lehetséges opció. Ahogy az is nyilvánvaló, hogy Lázár Jánosnak igaza van, és tényleg, ha akarta volna, sem tudta volna elintézni, hogy az összes nyertes fideszes legyen. Ahogy a helyi fideszesek sem biztos, hogy ezt minden egyes trafik esetében meg tudták volna oldani. Csak hát ott a kínzó gyanú, hogy valamennyire mégis sikerült nekik. Ott vannak a nevek, ott van Hadházy Ákos szekszárdi fideszes képviselő interjúja. Utóbbira eddig csak egy erőtlen cáfolat érkezett – Hadházy felszólítása viszont, hogy vonja vissza állítását, különben beperlik rágalmazásért, nos, ez nem történt meg. Márpedig állításai igen súlyosak, azok egyesek felelősségét elég konkrétan érintik, ha így maradnak, bármiféle hihető cáfolat nélkül.

Utóbbit (mármint a hiteles cáfolatot) például elősegítené, ha a trafikpályázatok bírálatait és az elbírálás szempontrendszerét nyilvánosságra hoznák – ahogy azt Stumpf András is írja. Csakhogy, hahó, nem akarják nyilvánosságra hozni! Gyulay Zsolt, a Nemzeti Dohánykereskedelmi Zrt. vezetője már ki is jelentette, hogy ez fizikai képtelenség, maximum a legvégén (már amikor a most dohány nélkül maradt 1400 település koncessziós jogai is elkelnek) számíthatunk egy gyors összegzésre! És ha ez nem lenne elég: a Fidesz gyorsított eljárással el is fogadta az információs törvénynek az adatigénylést megnehezítő módosítását, mely valószínűleg az információszabadságra vonatkozó alapjogot is elég erőteljesen sérti. Lehet, hogy a kétharmados verebek csicseregnek ezt-azt, de egyrészt nyilván nem fogják bevallani, hogy „igen, a trafikügy felderítését próbáltuk ellehetetleníteni”, másrészt ezt az összefüggést már tényleg nem lehet ignorálni, ha az ember nagyon jó szándékú a kormánypártokkal, akkor sem.

Ha a Magyar Nemzet újságírói egymás között elismerik, hogy valóban a Fidesz körül van a fő botrány, „de hát mi ezt nyilván nem írhatjuk meg”, azzal csak rontanak a helyzeten: az általuk folyamatosan emlegetett kettős mércét alkalmazzák igen látványosan, egy védhetetlen helyzetet próbálván a másik fél besározásával menteni. Csak aztán mindig jönnek majd újabb és újabb kritikusok, akik már nem nyertek trafikot, és akik már nem csak a Fidesz felé fognak fordulni vádjaikkal, hanem a Magyar Nemzet újságírói felé is. A lap újságírói nyugtatgathatják magukat azzal, hogy a Fideszhez lojálisnak kell lenni, „különben valami még rosszabb jön” – önmeghatározásukból így nyugodtan törölhetik az „újságíró”-féle megnevezést. Gondolhatják, hogy ők csak leleplezik „a másik oldalt is”, a sajátjukat pedig úgysem kell, azt megteszi helyettük a konkurencia – az ilyesmit akkor is csak propagandának fogják nevezni.

A jobboldali újságírók nyugodtan etethetik magukat azzal, hogy független újságírás nem létezik, ők pedig csak azt csinálják, amit akárki más – így semmivel sem lesznek különbek a kushadó fideszeseknél. Lehet ebben a helyzetben is hosszú évek szakmai teljesítményére hivatkozni – csak az összkép mitől lesz erkölcsileg különb, mint Balogh József esetében, aki adott esetben talán jól el is vezette Fülöpháza községét?

· 2 trackback

Címkék: trafik MSZP Fidesz Magyar Nemzet dohánykoncesszió Portik Tamás trafikpályázatok Hadházy Ákos közérdekű adatközlés információs önrendelkezési jog

Portik portékája

2013.04.24. 02:43 | Lakner Dávid | 133 komment

Igazából semmi meglepő nincs az egész Portik-Laborc-Szilvásy-ügyben, komolyan. Ahogy a Véleményvezér is írta, az MSZP-nek nagyrészt épp azért kellett 2010-ben ilyen csúfos vereséget szenvednie, mert politikusaik egyik fő attribútumává a korrupciókészség vált. Egyre-másra derültek ki gyanús ügyleteik, és ezeknek élét a legkevésbé sem enyhítette, hogy saját kormányzásuk ideje alatt buktak le több ízben is – éppen hogy mutatta, hogy bár szerencsére az igazságszolgáltatást nem sikerült maguk alá gyűrniük, de törvénytelen üzelmeik leleplezése pártpolitikai jellegű lejáratástól függetlenül jöhetett létre. Bár a 2010-es kormányváltás után nagyban próbáltak arra támaszkodni (például most Szilvásy György, vagy vegyük csak Hagyó Miklós és Gyurcsány Ferenc példáját), hogy ellenük koncepciózus eljárás folyik: a tisztán látást pedig nehezítette a Fidesz valóban létező elszámoltatási szándéka, ami aztán lufiként pukkanhatott ki, sok-sok bosszúszomjas jobboldali nagy bánatára.

A volt Nemzetbiztonsági Hivatal (jelenleg: Alkotmányvédelmi Hivatal) környékéről azonban már eddig is tudni lehetett, hogy nem épp a legtisztességesebb emberek gyűjtőhelyeként működött az előző kormány regnálásának idején: a keresett bűnözővel, Portik Tamással való összejátszás már tavaly világossá vált, most pedig a titkosszolgálatok és a maffia egyeztetéseinek a tartalma is a nyilvánosság elé került. A leirat valójában közhelyesebb nem is lehetne: adott egy jelentéktelen figura, aki a kezébe került hatalomtól végre valakinek érezheti magát, illetve egy szorongó, gyilkosságokban közrejátszó ember, aki hosszú ideig bujkált a felelősségre vonás elől, de arra mindig büszke volt, hogy befolyásos barátainak megléte azért némi biztonságérzettel töltheti el. A politikus és a bűnöző is elképesztően fontosnak hiheti magát, hogy ilyen becses társaságban tölti idejét: Laborc Sándor úgy képzelheti, kezében tartja az alvilág egyik legbefolyásosabb alakját, Portik meg megállíthatatlannak látja magát – mint azt a Heti Válasz korábban megírta, a Portik érdekeltségében álló Energol Rt. egykori vezetői Horn Gyulát is csak akként emlegették, mint aki öt perc alatt hívja vissza őket. Portikról egyébként az is kiderült, szintén a Heti Válasz egy számából, hogy még egy film főszereplőjének karakterét is róla mintázhatták: a Kaméleon készítői persze tagadtak, de vitathatatlan, hogy ez is nagyon beleillik egy hasonló, nevelőotthonból a maffia soraiba kerülő, feleségét a világ elől elzáró hitvány alak portréjába.

Mintha csak egy amerikai akciófilmben lennénk: a szereplők ennél banálisabb figurákat már nem is testesíthetnének meg, a sztori embertelenebb és szánalmasabb nem is nagyon lehetne. Az pedig a legriasztóbb az egészben, hogy ez csak egy kis szelete lehet a nagy egésznek: hogy a hatalom szolgálata mennyi-mennyi undorító akciót termelhet ki nap mint nap. Az MSZP persze nyugodt lehet: a magyar politikai életben még mindig vezeti az efféle ügyletek végrehajtásában a rangsort, ami köszönhető politikusainak jellemtelensége mellett azok elképesztő ügyetlenségének is. Legalábbis erről árulkodik Szilvásy beszámolója is: az egykori miniszter szerint a Portik-Laborc beszélgetést a „szokásos módon irattározták az előző kormányzati ciklusban”, így azzal gond nem lehet. Ráadásul Szilvásy hozzáteszi az ultimate érvet is: szerinte politikai motiváció nem lehetett a háttérben, amit jól mutat, hogy „a titkosszolgálati eszközökkel szerzett információkból semmit nem használt fel az akkori kormány politikai riválisai lejáratására”. Milyen tisztességesek is végső soron, nemde? Fel is használhatták volna, de nem tették, ami jól mutatja, hogy csak szimplán egy vállalhatatlan, botrányos eszmecserét folytattak le az évtizedes bűnözővel, meglebegtetve azért némi lejáratási szándékot is, de hát ez már csak az esemény szellemének-jellegének szólt. De ne legyünk igazságtalanok: Portik minden bizonnyal felbecsülhetetlen értékű információkkal látta el őket, amely aztán nagyban elősegíthette, hogy aztán igazán senkit ne leplezzenek le, de legalább elmondhassák, hogy cseverésztek az elmúlt tíz év legsötétebb üzelmeiben részt vállaló Portik Tamással. Ez volt utóbbi portékája az MSZP számára: némi bizalmas információ, hadd érezzék nemzetünk vezetői úgy, hogy jelentőségteljes titkok kerültek a birtokukba. Mert így megy ez már csak demokrácia idején.

Jellemző, hogy a Demokratikus Koalíció is próbálja játszani a hülyét: Gyurcsány Ferenc pártja kijelentette, hogy a jegyzőkönyv így anonimizálva értelmezhetetlen, és követelik, hogy valaki mondja meg nekik, ki az az X és ki az a G. Persze, a kínlódás érthető, Gyurcsány kormányzása alatt zajlott az egész vállalhatatlanság, amire Bajnai újdonsült baráti köre szeret is rámutatni: Karácsony Gergely például Facebook-oldalán képes volt kijelenteni, hogy az ilyen ügyek miatt van szükség korszakváltásra – majd az adekvát „és ezt így hogy?”-kérdésre leszögezte, hogy Bajnai volt az, aki Laborcot leváltotta. Ha csak úgy nem – végül is, az SZDSZ is azért állt össze annak idején az MSZP-vel, hogy őrkutyaként figyelhesse a szocialisták kormányzását. El lehet képzelni, Karácsonyék mennyire lennének hatékony kerékkötői az újból a hatalomba kerülő pénztalicskázók tevékenységének.

Aki a Gyurcsány-korszak emblematikus gazembereitől többet várt, az tényleg megérdemli, hogy efféle sötét alakoktól reméljen korszakváltást a közéletben. Csak sajnálni lehet, hogy olyan tisztességes politikusok is, mint amilyenek a Párbeszéd Magyarországért alapítói, elképzelhetőnek tartják az ancien régime hatalom- és pénzfüggő karaktereivel való együttműködést a mostani kormány leváltásának érdekében – mert tény, hogy a jelenlegieknek is rengeteg vállalhatatlan húzásuk van, de az egész egyszerűen nem igaz, hogy rosszabb lenne bármi is, mint az előző kormányok idején.

· 1 trackback

Címkék: belföld MSZP Gyurcsány Ferenc Demokratikus Koalíció Karácsony Gergely Portik Tamás Laborc Sándor Szilvásy György Nemzetbiztonsági Hivatal

Azerbajdzsán és a Tobin-adó

2013.04.20. 21:48 | Lakner Dávid | 1 komment

Egy évtized után szerencsésen megindult a leányfalui gázoló, Francis Ciarán Tobin kiadatása Írországból, így talán végül csak győzedelmeskedik az igazságszolgáltatás: a tettes leüli büntetését, ami elől a túlontúl laza fogházi szabályozásnak köszönhetően egykor megszökhetett. És így Navracsics Tibor is megnyugodhat: érvényesül a biztonság és igazságosság elve Európában, egy bűnös tette pedig tényleg nem marad megtorlatlanul. Viviane Reding, az Európai Bizottság alapjogi biztosa viszont tényleg szégyellheti kijelentését: nincs túlzottan mentsége arra, hogy politikai vádjával (ti. hogy az igazságszolgáltatás nálunk nem független, ezért érthető, hogy az írek nem adják ki Tobint) maga kérdőjelezi meg az igazságszolgáltatás érvényesülésének fontosságát. Az EB élére ácsingózó Reding-től nem ez az első eset, amikor bizonyítja, hogy elfogult és tisztességtelenségre hajlamos politikus – szomorú, hogy épp az Európai Néppárt sorait gazdagítja.

Szerencsére viszont nekünk van egy Navracsics igazságügy-miniszterünk, aki tiszta lelkiismerettel küzd az ellen, hogy a hazánkban nem magyar állampolgárok által elkövetett gyilkosságok ne maradjanak megtorlatlanul. Így most duplán is fellélegezhetünk: egyrészt megnyugtató, hogy a Tobin-ügy ilyeténképp zárulhat le, másrészt örömteli az, hogy eztán még több idő áll az igazságszerető kormány rendelkezésére a Safarov-ügy megoldására. Csak bízni lehet benne, hogy az évek múltával is az eddigiekhez hasonló vehemenciával szállnak majd szembe azzal a világbotránnyal, hogy egy magyar földön gyilkoló idegen megmenekülhetett büntetése letöltése elől, ráadásul hazájában még ki is tüntették a baltás gyilkosság elkövetéséért. Bízom benne, hogy Navracsics Tibor a továbbiakban is igyekszik majd a felszínen tartani az ügyet: hogy Azerbajdzsán előbb-utóbb mégis csak kénytelen legyen tenni valamit, ha nem akarja, hogy aztán soha többet ne álljunk szóba velük.

Mert, ugye, az elképzelhetetlen, hogy a nyugatról érkező gyilkost egy évtizeden át üldözzük, míg a keletit futni hagyjuk, alig egy héttel a gyalázat után lezárva az ügyet, sőt, tovább dörgölőzve a bűnrészes, barbár államhoz. Ennek elfogadása egy olyan igazságszerető minisztertől, mint amilyen a tiszta lelkű és Reding beszólásán mérhetetlenül felháborodó Navracsics Tibor, elfogadhatatlan. Amúgy is egy elveihez végsőkig ragaszkodó, szabadságszerető, Európa alapértékeivel tökéletesen tisztában lévő emberről van szó. Mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint hogy a Mohamedet kritizáló film és az azt követő muszlim terror annak kijelentésére bírta: az efféle alkotások károsak és „hosszú távon a szólásszabadságba vetett hitet gyengítik”. Figyelem: nem a terrort alkalmazó barbárok gyengítik ezt a hitet, hanem a vélt szólásszabadsággal élni kívánó nyugatiak.

Aztán azért is egyértelmű Navracsics jellemessége, mert képes volt Bayer Zsolt cigányozó cikkét az ATV-ben két perc alatt (olvasatlanul) elítélni, majd az alapállásból semmit nem engedő újabb Bayer-publicisztika után szabadkozni, mondván, „a második írás sok mindent helyretett”. Igazságügy-miniszterünk tekintélyét mutatja, hogy ezek után Szabó Anett felmoshatta vele a HírTv stúdióját (egy klassz kis Bayer-bejátszással, ahol a népszerű publicista kijelentette, hogy Navracsics csak törődjön a maga dolgával), Bayer mögé pedig felsorakozott az egész Fidesz-vezérkar, a baloldal felé tett „ne álljatok a gyilkosok mellé”-felkiáltással. Nagyon is becsülendő magatartás ez attól a párttól, amelyik a már említett Safarov-ügy kezelése során igazán jó példával járt elöl a tekintetben, milyen is az, amikor valaki nem áll a gyilkosok mellé.

Navracsics egyéb ügyekben is következetesen szokta képviselni álláspontját: amikor például az LMP benyújtotta az ügynöktörvényt, a Fidesz pedig leszavazta, akkor gondolt egy merészet, és inkább nem nyomott meg semmilyen gombot. Amikor a Tárcatükör-beszélgetésen Török Gábor rá is kérdezett a dologra, sokat sejtetően ecsetelte: ”jelen voltam a teremben, de nem szavaztam, így egyeztettem össze a frakciófegyelmet a lelkiismeretemmel”. Ez az egyeztetés, eddig is láthattuk, ez Navracsics egyik erőssége: kimondottan szereti úgy egyeztetni a két dolgot, hogy aztán végül mindig egyenes gerinccel tudjon kijönni a történtekből.

Most pedig, hogy már nincs Tobin-ügy, egyeztetheti lelkiismeretét a Safarov-üggyel, újult erővel. Vagy abban állna a keleti nyitás, hogy ott megúszhatják azt, ha embereik ide járnak gyilkolni? Ha vérfürdőt rendeznek magyar földön? Nyugat felé nem áramolhatnak a gyilkosok büntetlenül, kelet felé viszont igen? Ez lenne a Tobin-adó keletinyitás-módra?

A kormány összes tagja, de leginkább az igazságügy-miniszter jobban tenné, ha nem formálna más politikusokkal szemben váddá igazságot, szabadságot, biztonságot és európaiságot mindaddig, amíg nem tudja hitelt érdemlően tisztázni Ramil Safarov kiadatását. Mert, valljuk be, az nagyon aranyos, hogy miniszterelnök a nyugat morális és gazdasági válságát hirdeti úton-útfélen, miközben a pénzcsapok leállását egy másodpercig nem képes elfogadni; ugyanakkor magának és keleti cimborájának (karöltve a Jobbik nevű álnemzeti brigáddal) két nap alatt megbocsátja a kulturális árulást, egy kis mellékesért pedig hajlandó továbbra is asszisztálni az őt felültető és kiröhögő kelet dévajkodásához. Örményország és a közös kulturális alapok pedig mit sem számítanak, amíg tőlük nem számíthatunk cserébe mesés aranytengerre, ráadásul bármiféle elvi elvárás nélkül. Persze, Azerbajdzsántól is maximum még több cserediákot várhatunk, de esetükben legalább lehet ámítani magunkat, hogy egyszer majd talán pénzt is küldenek melléjük. Na, meg a siker receptjét – mellyel a nyugat nincs tisztában, de hát a nyugat válságban van, ráadásul „az európai ember nem tud kibújni keresztény bőréből”, amit sajnálatos módon Brüsszelben nem igazán értenek. Talán Azerbajdzsánban, Európa szívében jobban tisztában vannak ezzel.

· 1 trackback

Címkék: Fidesz Orbán Viktor Európai Unió Navracsics Tibor Azerbajdzsán keleti nyitás Viviane Reding Francis Ciarán Tobin

Miért nem tud Kim Dzsong Un csendben gyilkolni?

2013.04.15. 11:42 | Lakner Dávid | 167 komment

A művelt nyugat értetlenkedő szánakozással figyeli, mit művel Észak-Korea ifjú diktátora mostanában – hogy miként fenyegeti az Egyesült Államokat, Japánt és Dél-Koreát egy mindent elsöprő, „végső támadással”. Az emberek pedig, akik csak afféle keleti egzotikumként tekintenek Észak-Koreára, nagy lelkesedéssel gyártják a Kedves Vezér fiának merész fenyegetőzésein ironizáló mémeket: hát igen, milyen humoros is, hogy a kis Kim háborúval fenyegetőzik, miközben a világot nyilván nem tudná leigázni. Kim Dzsong Un harci kedvén viccelődni nem sokkal jobb annál, mint 1943-ban kacagni azon, milyen komolyan is veszik magukat ezek a haláltábort üzemeltető német legények – Észak-Korea fenyegetőzésének alábbhagyását és a csöndes folytatást várni pedig körülbelül egyenértékű azzal, mint Auschwitz üzemeltetőitől csak azt várni: ne szűrődjenek ki a kerítéseken a halálsikolyok.

Ahogy Máthé Áron is írja, „Észak-Korea egy itt felejtett kommunista diktatúra. Észak-Koreában szürreális világ uralkodik. Nemrég még fakérget ettek az emberek. Miközben százezrével – igen, százezrével – haltak éhen a szerencsétlen koreaiak, Kim Dzsong Il pornófilmeket nézett a mozitermében. (...) Észak-Korea egy élő skanzen, egy panoptikum, a Terror Háza országméretű reality showja.” Észak-Koreában agyonlövik azt, aki nem tapsol elég lelkesen, Észak-Koreában éhen halnak az emberek, Észak-Koreában a legutóbbi időkig letagadták azt is, hogy vannak mozgássérültek az országban. Észak-Korea diktátora ugyanannyira nem vicces, ahogy a Magyarországgal vont nagyon szellemes párhuzamok sem azok: minden egyes kedvesvezetőzés után nagyon komolyan magukba nézhetnének azok, akik a keleti államban szenvedőkkel egy szintre próbálják hozni saját nyomorukat. Mert a valóban mindennapos félelemben és elnyomásban élők kínjait ilyen kontextusban emlegetni nemcsak hogy méltatlan, de embertelen is.

Észak-Korea új vezetője most fenyegeti a művelt nyugatot. Az oda- odaszól egy keményet (mint az Államok, amikor egy újságnak névtelenül azt nyilatkozták bizonyos hatalmasságok, hogy észak-koreai támadás esetén megdöntik a diktatúrát), majd próbálja békés útra terelni a párbeszédet. A békés út itt azt jelenti, hogy Észak-Korea ne fenyegetőzzön, hanem inkább továbbra is többé-kevésbé csendesen tartsa terrorban népét. Szó nincs róla, nem a vérontást hiányolom én: csupán szeretném leszögezni, hogy attól még, hogy Észak-Korea nem szállítja ide-oda a rakétaerőit, nem fenyegeti Japánt elpusztítással, még nem lesz béke, még nem fog kevesebb vér folyni.

Csakhogy Észak-Korea népe nem nagyon érdekel senkit. Persze, nagyszerű és példamutató kivételek vannak: a legnagyobb elismerés illeti például a Baptista Szeretetszolgálatot, amiért próbálják a legelesettebbeket segíteni és némi vigaszt vinni oda, ahol ilyesmiből nem igazán akad. Ám a többség Észak-Korea népét csak felesleges tehernek tartja: mindenki szereti például elmondani, milyen nehéz helyzetbe kerülne Dél-Korea az újraegyesítéssel, hogy milyen súlyosan belerokkanna északi testvéreinek ellátásába. Egyébként hasonló okok miatt jött létre a keszongi ipari park is tíz éve a két ország határán: gondolták, talán némileg lehetne fejlődést kieszközölni ennek révén, így segítve részben a későbbi egyesülést is. Ám a létesítményt az északiak néhány hete blokád alá vonták és később sem engedtek be egy délit sem – igaz, a bent tartózkodó déliek távozhattak.

A hatalmi logikát is szeretik elővenni ilyenkor többen: újra és újra elmondják, mennyire nem szeretne Kína egy USA-szövetséges szomszédot, mennyire nem jönne jól az Egyesült Államoknak a Kínával való viszálykodás, ahogy vica versa sem lenne ez túl szerencsés. Így lehetséges, hogy az észak-koreaiak ellen a létező összes bűnt el lehet követni több mint fél évszázada, és amennyiben az állam nem nagyon fenyegetőzik, maximum elfogadnak ellenük egy jó kis embargót.

Egyébként Észak-Korea vezetésének éppen a nyugodt válaszreakciók nem jönnek jól. Nem mintha mazochisták lennének, vagy azt kívánnák, hogy igázzák le őket: csak éppen saját agresszív retorikájukat is külső fenyegetettséggel magyarázzák befelé. Nem csoda, hogy Dél-Korea korábbi elnökének, Li Mjung Bak-nak sem bocsátották meg, hogy visszafogottan reagált arra, amikor északiak elsüllyesztettek egy déli őrhajót, illetve tűz alá vettek egy déli szigetet. Észak-Korea jelenlegi vezetője ugyanis valószínűleg nemcsak tábornokai előtt akarja bizonyítani képességeit, de a lakossággal is el kell hitetni, hogy a külvilág folyamatos fenyegeti őket. Így állíthatják be magukat nélkülözhetetlen irányítónak Észak-Korea diktátorai, és így győzhetik meg a lakosságot arról, hogy a jelenlegi helyzet még mindig a kisebbik rossz számukra.

Az északi állam pedig talán el is érheti még, amit akar: az Egyesült Államokkal való tárgyalást, egyezkedést. Az USA is csak annyit szeretne, hogy Kimék, ha lehet, ne váljanak atomhatalommá, a többi kérdés másodlagosnak bizonyul. Ettől még az észak-koreaiaknak nem valószínű, hogy bármivel jobb életük lenne. Csendes átmenetet várni pedig jelenleg akkor sem túl életszerű, ha Kim Dzsong Un nemrég ki is nevezte miniszterelnöknek a kínai gazdasági reformokhoz hasonló ötletekkel előálló Pak Pong Csu-t. Épp itt lenne az ideje, hogy az önmagukat műveltnek gondoló népek végre felszabadítsák az évtizedek óta elnyomás alatt élő észak-koreaiakat.

· 1 trackback

Címkék: külföld Amerikai Egyesült Államok Dél-Korea Kína Észak-Korea Kim Dzsong Un

A méltóságot sértő tüntetés

2013.04.09. 11:38 | Lakner Dávid | 24 komment

Orbán Viktor parlamenti felszólalásában jelentette be, hogy utasítja Pintér Sándor belügyminisztert az Adj gázt! motoros vonulás betiltására – vagyis arra, hogy az élet menetével egy napon „ne lehessen olyan típusú politikai természetű rendezvényeket tartani, amelyek sérthetnék a felvonulók emberi méltóságát”. Az Orbánhoz azonnali kérdést intéző, MSZP-s Steiner Pál megköszönte a miniszterelnök válaszát, az MSZP pedig megtapsolta a bejelentést.

A Tutiblog viszont rögvest legyártotta az Orbánon előtte is, utána is sopánkodó Lucy-s mémet, egyúttal pedig elképesztő méreteket öltött az egy főre eső „van sapka, nincs sapka”-kommentelgetés: szinte hihetetlen, de műveltebb emberek sem szalasztották el a hatalmas felismerésnek szánt poén beírását, amely inkább csak a fideszes kommentelők vágyainak adott hangot. Mert nézzük, kik is ítélték el a tüntetés betiltását: Szily László a Cink-en, Miklósi Gábor az Index-en, illetve megemlítette visszás voltát Balogh Ákos Gergely is a Mandiner-en. Ők követeltek bármit is korábban a miniszterelnöktől? Leírták bárhol is, hogy várják Orbán közbelépését? Egyáltalán: megemlítették bárhol, komment vagy akár csak az utcán fülbe sugdosás formájában, hogy szerintük ezt a tüntetést be kellene tiltani?

Persze, a Nemzeti Érzelmű Motorosok ízléstelen nevű vonulgatásáról sokan sok rosszat leírtak – például magam is. Valóban sértő volt ebben a kontextusban a demonstrációjuk neve és valóban, szerintem a tüntetésük is csak frusztrált lelkük megnyugtatását szolgálta volna. Papíron ugyan a magyar földért és a devizahitelesekért motoroztak volna, ám az eset utóélete is jól mutatja, mennyire érdekelte ez őket: inkább csak cinikuskodtak, próbáltak a Mazsihisz-szel kardozni, a rendőrségi elutasítás óta pedig hevesen zsidóznak Facebook-oldalukon. Valóban antiszemiták, még ha a tüntetés nevét csak rossz szóviccnek is szánta ez a szánalmas bagázs – ráadásul be is bizonyították, hogy a magyar érdekek helyett jobban érdekli őket a zsidózás és a cinikus picsogás.

De ezek főként ízlésbeli problémák. Nem követeltem, hogy tiltsák be a tüntetésüket és most nem is örülök neki. Demokráciában ugyanis senkinek a tüntetését nem lehet betiltani, mondván, az méltóságot sértene, esetleg provokálna. Minden tüntetés provokál, minden tüntetés méltóságot sérthet. Amíg viszont törvényes keretek között marad egy demonstráció, addig nincs elég indok a gyülekezési- és véleménynyilvánítási szabadság megsértésére. Hiszen ezek után mindenre ráhúzható lenne ez: hát nem sérti egyesek méltóságát például a melegfelvonulás? A melegekét pedig az ellentüntetés? A békemenet nem provokál? Hagyjuk már a hülyeségeket.

Van egy határ – mondják sokan, esetleg még hozzáteszik, hogy persze, tényleg nem a miniszterelnöknek kellett volna ez ügyben intézkednie. De azt lenne jó megérteni, hogy nem, nincs határ. Demokráciában veszélyes élni, valóban: tüntethetnek a szabadság ellenségei is, amíg a törvényeket betartják és nem korlátozzák mások szabadságát – márpedig egy ízléstelen nevű, amúgy Árpád-sávos zászlókkal felszerelt és csak motorbőgetésből álló demonstráció nem sértette volna senkinek sem aránytalanul a szabadságát. És, nem kell félni, ők így is fognak motorozni: hogy csak azért is megmutassák mindenkinek. Mert a motoros vonulgatók ilyenek – nem szól ez már se devizásokról, se magyar földről, de még „zsidókról” sem annyira: csak és kizárólag saját magukról. Azt meg, hogy közösen motorozzanak, úgysem fogják tudni megakadályozni.

Egyébként, visszatérve a van sapka-poénkodásra: Sebes György és Para-Kovács Imre már örömködött egyet a betiltáson. Az MSZP pedig tapsolt, ahogy említettem. Persze, értem én, hogy Deutsch Tamásnak és a Tutiblognak kellemetlen dolog ilyen társaságba keveredni és mielőbb próbálják maguktól jó messzire eltolni őket. De nem. A „nácik” szabadságáért nem aggódik a vesszenorbánozó réteg: ők ugyanis kifejezetten úgy gondolják, hogy a „náciknak” nincsenek jogaik. A Demokratikusnak csúfolt Koalíció még a Jobbikot is betiltaná. Mert szerintük is van egy határ – hogy hol, azt meg nyilván ők fogják megszabni.

Hol demokrácia van, ott viszont nincs határ. A szólás-, véleménynyilvánítási- és gyülekezési szabadság tekintetében legalábbis biztosan nincs. Persze, mások szabadságát továbbra sem lehet aránytalanul akadályozni. Provokatív tüntetéseket viszont eztán is fognak tartani – ki ízlésesebben, ki ízléstelenebbül.

· 1 trackback

Címkék: belföld gyülekezési szabadság élet menete motoros felvonulás Nemzeti Érzelmű Motorosok

Vegyük komolyan a szabadságot!

2013.04.09. 00:57 | Lakner Dávid | Szólj hozzá!

A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol a rabságunkat éltük”szól a Kertész Imre-idézet és, sajnos, van is benne igazság: főként a rendszerváltás előtt szocializálódottak körében tapasztalhatjuk, hogy bár adott esetben készek a szabadság mellett kiállni, azt védelmükbe venni, de a gyakorlatban nem értik, hogy a szabadság "nem jutalom, nem is ajándék": hogy azért napról napra keményen meg kell küzdeni, ahogy Camus is írta A bukás-ban.

Hol szabadság van, ott nem mondják meg neked, mikor mit kell csinálnod; ott nem intézik el helyetted az ügyeidet; ott nem adják a szádba az ételt és nem szavatolják minden percben a biztonságodat. Választhatsz: szabad akarsz lenni, vagy gondoskodjon inkább rólad valaki – kényelmet akarsz avagy szabad döntést, szabad akaratot. „A szabadság nem a könnyű élet szinonimája” – mondta a most elhunyt Margaret Thatcher, az Egyesült Királyság egykori miniszterelnöke. Nem szokásom politikusokért rajongani, ezúttal sem tenném, gondolatait azonban a megszólaló személyétől függetlenül is érdemes megszívlelni. Eszerint a szabadság „nem ad biztonságot, erkölcsi dilemmákat okoz számodra, önfegyelemre és nagy felelősségre kényszerít” – de ezért szép élni vele, ezért olyan jelentőségteljes az egész, ezért érdemes komolyan vennünk legalább Szent Ágoston óta a szabad akaratban rejlő felelősséget, annak fontosságát és az abban megnyilvánuló isteni akaratot.

„Olyan társadalmat akarunk, amiben szabadon választhatunk és tévedhetünk, amiben szabadon lehetünk nagylelkűek és együttérzők” – mondta Thatcher, és ezt tartanám én is üdvözítőnek. Olyan társadalomban érdemes élni, ahol senkit nem fojtogatnak kínzó kötöttségek, ahol nem a félelem uralkodik, ahol az embernek nem kell attól tartania, hogy véleményéért, gondolataiért mások feljelentgethetik, életét tönkretehetik. Ahol a szabadság nem azt jelenti, hogy szabadon igyekezhetem elnyomni az ellenfelet: ahol az ellenfél helyett csak másik fél van és őt is ugyanazok a jogok illetik meg, mint engem vagy akárki mást. Ahol nincs az, hogy az általam nem kedvelt nézetek betiltásáért lehet folyamodni, ahol az emberek nem érezhetik jogosnak, hogy másokat megpróbálnak eltaposni. A szabadság veszélyes dolog: épp emiatt olyan szép és felemelő, reményt adó eszme is ez valójában.

Szabadság nélkül nem lehet élni. Pontosabban lehet: csak felesleges.

 

Címkék: szabadság Kertész Imre Margaret Thatcher Albert Camus Szent Ágoston

Hazánk elgázosítói

2013.04.08. 10:47 | Lakner Dávid | 12 komment

Másodjára szervezne Adj gázt! néven motoros felvonulást a Magyar Motoros Menet, karöltve (vagy azon belül is) a Nemzeti Érzelmű Motorosokkal: olyan motorbiciklis radikáljobbos fazonokkal, akik már 2006 őszén is motorokkal vonultak Gyurcsány ellen, a Jobbik feltörése óta pedig a párt programjának és elképzeléseinek lelkes támogatói. Bár piros-fehér-zöldre maszkírozzák magukat, valójában egy jól behatárolható rétegről van szó: arról, amelyik a Kuruc.infót tekinti „az igazság kinyilvánítójá”-nak, amely az Árpád-sávos zászlótól tartja magyarnak magát és amely a keresztény magyar erkölcs nevében írja ki ízléstelenül a Magyar Élet Menetével egy napra szervezett felvonulására névként, hogy „Adj gázt!”, majd mossa kezeit, ha valaki ebből a holokausztra és a XX. század egyik legnagyobb tragédiájára asszociál. Mert nemcsak primitívek: cinikusak és hazugok is.

De hagyjuk is most a holokausztot, a zsidóságot, a XX. századot. Nézzük inkább, mivel próbálják ezek a derék hazafiak felhívni Magyarország problémáira a figyelmet: egy fél Budapestet átszelő motoros felvonulással. Mit is szimbolizálnak tulajdonképpen a motorok? Állítólag a szabadságot – tehát azt, hogy tulajdonosa szabadon száguldozhat fel s alá, a szél belekaphat közben bőrdzsekijébe, ő pedig szabadon érezheti magát az univerzum királyának. A motorozás a legöncélúbb, legértelmetlenebb és egyik legkártékonyabb sport: míg az autónak és a tömegközlekedésnek legalább annyi haszna van, hogy az ember gyorsabban eljuthat a segítségével A-ból B-be, addig a nem egy meghatározott úticélt maga elő tűző motorozgatás másra nem jó, minthogy az adott személy megmutathassa a nagyvilágnak, ki is ő valójában – a motoros felvonulás pedig ugyanez csoportjelleget öltve, megspékelve az egészet valami hihetetlen hangzavarral és bűzlő füstréteggel. A motoros szubkultúra tökéletesen lefedi az önmagukat nemzetinek hazudó radikáljobbosok kultúráját is: öncélúak, destruktívak, képmutatóak és hazugok.

Egy motoros felvonulás eleve nem szolgálhatja a magyarság érdekét, hiszen a mi levegőnket szennyezik koncentráltan és előre megfontolt szándékkal, ráadásul a mi beszélgetésünkbe vágnak bele zajkeltésükkel, a mi látóterünket ködösítik el saját öncélú produkciójuknak salakanyagával. Egyszóval: egy motoros menet valóban nagyon precízen kifejezi azt, amit egyesek itt a többi ember napi életterének elgázosításával művelnek. Mindezt most állítólag a magyar föld és a devizahitelesek védelmében teszik: mondani sem kell, mennyit segít a magyar földön amúgy, hogy efféle értelmetlen gépek tapodják sokat szenvedett valóját; a lehetetlen helyzetbe került devizahiteleseknek pedig nyilván jót fog tenni, hogy a jobbikos érzelmű motorosok telefüstölik a várost, főként, ha efféle ízléstelen szóviccekkel még azt is elérik, hogy addig se a devizahitelesek problémájával foglalkozzon a kormány és a közélet, hanem az ő elvtelen humorparádéjukkal. És mit csinálnak ők, látván, hogy valóban felháborodást generáltak? Cinikus mosollyal hadonásznak, hogy de ők nem is úgy gondolták, meg hogy jajj, ez csak egy motoros szakkifejezés – mert ők valóban ennyire hülyének nézik az embereket. Izrael politikájának elutasítójának hazudják magukat, miközben csak ócska antiszemiták, a magyar érdekek védelmét hangoztatják úton-útfélen, miközben csak a a magyar levegőt teszik tönkre saját kis gyermeteg szórakozásukkal.

Felvonulnak zászlókkal, bilétákkal, jelképekkel – mutogatják magukat a fél városnak, arcukon kaján vigyorral:„höhöhö, már megint ránk figyeltek, hát most nézzetek ide, kis bugrisok”. Majd leszállnak, szájuk pedig panaszos sírásra görbül, s valahogy ekként nyervákolnak: „mi, ártatlan magyar emberek”, meg hogy „mi, akiket folyton csak bántanak, nem tűrjük”, meg hogy „büszkén, bátran, délceg szívvel és tüzesen dobogó szívvel”.

És mikor már egész életterünket elgázosították saját ormótlan és kontraproduktív butaságukkal, majd felvonult ellenük a teljes elit, elképesztően túlértékelve eme egész, ízléstelen vircsaftot, nyafka tinilányként elvonulnak a sarokba és nyifegnek, nyühögnek, szepegnek és szüpögnek – az orrukon, „e roppant trombitán”. Igazságosztóknak hiszik magukat, épp, mint azok, kik majdan ellenük kongatják a vészharangot – a magára valamit is adó emberfajta pedig zsörtölődik egy keveset, majd bosszankodva észreveszi, hogy már megint a szellemi rövidnadrágokon való bosszankodásra pazarolta drága idejét – mint aki halkan belelépett.

· 2 trackback

Címkék: zsidó belföld motorosok Jobbik Élet Menete Magyar Motoros Menet Nemzeti Érzelmű Motorosok

Hittek és megcsalattak

2013.04.04. 09:08 | Lakner Dávid | 12 komment

 

„És az én fajom? Én nem félhetek a fajomért!? Az én fajom nem szenvedett eleget?!
/Szabó Dezső/

Magyarnak lenni, ez jelent valami állandó édes-bús állapotot is, a folyamatos bizakodást és a minduntalan megcsalatást, a bizodalmat az egyszerű szavakban és a gyors, fájdalmas kiábrándulást. Kétségkívül ezt az érzületet a mai pártok közül a Jobbik tudta a legegyértelműbben magáévá tenni: ráadásul nem is csak későbbi éveiben, hanem már a 2002-2003-as megalakulásuk során, amikor is ifjúsági mozgalomból párttá (illetve pártszerű jelleget öltő mozgalommá) nőtte ki magát. Ezt az időszakot hűen leképezi a fent látható kisfilm, melyből egyértelműen kiderül: a Jobbik tagjai már a korai években azokból a frusztrált fiatalokból kerültek ki, akik folyamatosan elárulva érezték magukat, akik mindegyre úgy gondolták, ők mindent megtesznek a szolgált ügyért, ám mégsem részesülnek cserébe a jól kiérdemelt megbecsülésből.

Mert milyen is lehetne a lelkülete, a meghatározó jellege egy olyan pártnak, amely a „Viktor! Viktor!” skandálásból növi ki magát, legitimációját pedig egy választás eredményének el nem fogadásából eredezteti? Egyúttal nagyon precíz kép ez a 2002 utáni Fideszről is: a párt talán ott mutatta ki először igazán foga fehérjét, amikor is képtelen voltak elfogadni egy demokratikus megmérettetés végeredményét, újraszámlálásért kiáltott, ám miután a felheccelt fiatalok komolyan is vették a szavait, kihátrált mögülük, mosta kezeit. „Láttam a rendőri brutalitást és ez nagyon kijózanító hatású volt” – meséli Szabó Gábor pártigazgató, aki hozzá is teszi: „Fölbiztatták őket [az Erzsébet hídnál tüntetőket - L.D.], majd magukra hagyták”. Ez pedig valóban már arról a Fideszről árulkodik, amelyik 2002-ben sem volt rest elég komoly vádakat megfogalmazni, ám amikor azokat egyesek tényleg komolyan vették, akkor az egész forradalmasdihoz valahogy már nem fűlött a foga.

Valóban tragikomikus nézni, ahogy a szép, ám hamis szlogenekbe mindenüket beletevő fiatalokkal úgy játszadoznak a körülmények és a magukat komolyan soha nem vevő politikai szereplők, ahogy csak kedvük tartja – borzasztó, hogy a meggondolatlanságra és a heveskedésre mindig hajlamos fiatalságot hamis illúziókba ringatják, majd kegyetlen pofonnal válaszolnak, amikor azok akár ököllel is megvédenék a jól hangzó szólamokat.

Tiszta és a már nem annyira fiatalok esetében kevésbé tiszta tekintetek, ám egy közös mindegyikük esetében: valami dühödt elszántságot, az „és velem mi lesz?” kérdésen való folyamatos rágódást, gyors és egyszerű válaszokba vetett menthetetlen bizalmat mutatnak mind, majd megfogalmazzák ugyanazt a kérdést. „Én már nem is lehetek büszke a magyarságomra?” – amire a válasz fejben soha nem az, hogy „Kit érdekeltek, akkor is az leszek”, hanem – kiábrándultsággal vegyes dühödt pátosszal – valami ehhez hasonló: „Ti elárultatok engem, csapataink mától harcban állnak”. Mert kell az önérzet, kell a sértettség, kell, hogy valakinek igaza legyen – az nem lehet, hogy...

1000 Forint a „Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!” CD – kiáltja Szabó Gábor egy polgári körös rendezvényen, már a 2002-es választások után, és ott van ebben a pillanatban a Jobbik múltja és jelene is: a lelkes asszisztálás valamihez, ami igazából csak jelszavakban létezik, a csalódott útkeresés, a legszentebb érzések árucikké és anyagi-politikai matériává való silányítása. Annál is inkább, mert így folytatja: „Három dal Orbán Viktor hangjával, egy dal Medgyessy Péter öööö-zésével”. Egyszerűség, kiábrándultság, nevetségesség, „csak azért is megmutatom”–jelleg – miféle politikai közösség lehet az, amelyik így kezdi útját, már akkor is mentesen bármiféle valódi szépségtől, a kívülállókra is könnyedén átragadó lelkesültségtől? Érdemes például megnézni a Fidesznek ezt a videóját, még a rendszerváltás idejéből: ha valódi felszabadultság-érzetre és frusztráltságtól mentes pillanatra vagyunk kíváncsiak, akkor erre a közös éneklésre érdemes egy pillantást vetnünk. Mert a Jobbiknál látszatra ugyan egész hasonlót kapunk, ám hiányzik a magabiztosság, az önbizalom, a felszabadultság – hiányzik minden, ami az egészet olyan emberivé tenné.

Mondják manapság, hogy félő, a Fidesz akár koalícióra is lépne a Jobbikkal – ám a másik oldalról már valahogy sosem gondolják végig a dolgokat. Mert a Jobbik, ha legalább tartás van benne, nem valószínű, hogy alá fogja írni a halálos ítéletét – mert tudják, hogy a Fidesz körülbelül mennyire is tartja őket. Árulkodó ez pedig arról a Fideszről is, amely 2002-re már tökéletesen elvesztette fiatalságát, egyúttal végleg beérett: cinikussá, hazuggá és manipulatívvá vált, amelynek azok a hívei estek áldozatul, akik első egyetemista évükben még lelkesen skandálták a „Viktor! Viktor!”-t, ám a diplomaosztóra már rá kellett jönniük, hogy Viktor! Viktor!-nak is csak addig kellenek, amíg asszisztálnak az ő sikeréhez. Így kijelenthetjük, hogy tényleg nem kizárólag az MSZP-SZDSZ érdeme a szélsőjobb megerősödése: bár a mai jobboldal lelkesen takarózik ezzel, érdemes elgondolkoznia azon, mi lett volna, ha a hiszékeny és kissé esetlen híveket ahelyett, hogy amíg csak lehet, hazugságokkal eteti, inkább idejében önmérsékletre és bölcs belátásra inti. 

· 1 trackback

Címkék: jobboldal belföld Jobbik Fidesz Orbán Viktor Szabó Gábor