Teadélután

„Ha gyilkolsz, ha erőszakoskodsz, akkor az egész pereputtynak ugrott a segély, apukám, ha cigány vagy, ha magyar”  – jelentette ki évértékelőjén Vona Gábor, majd a pártja nem sokkal később be is nyújtotta népszavazási kezdeményezését. Eszerint megvonnák a foglalkoztatást helyettesítő támogatást, a rendszeres szociális segélyt és az átmeneti segélyt attól, akinek a vele egy háztartásban élő, 18. életévét be nem töltött gyermeke  „jogerősen megállapítottan emberölést, testi sértést, hivatalos személy elleni erőszakot, rablást, zsarolást, vagy önbíráskodást követett el”. A kezdeményezés hivatalos indoka a következő: ha nem tudtad megnevelni a gyermeked, nem kaphatsz a közösből, „ha cigány vagy, ha magyar”, míg a kérdés mögött meghúzódó nyilvánvaló feltételezés szerint vannak a „dologtalan cigányok”, akiknek kiskorú gyermekei eddig rettegésben tartották a környezetüket. Na de ezután nem fogják, mert a szülő számára ott lesz a fenyegető következmény: ha a kölyök rajoskodik, „ugrott a segély!”

A Jobbikra jellemző nem túlságosan átgondolt javaslatról van szó, mely a problémát valamennyire ugyan észleli, de átfogó és előremutató választ rá nem képes nyújtani, csak a szokásos segéllyel való fenyegetőzést veszi megint elő. A gyermek helyes nevelése ugyanis nem csak akkor kellene kötelező jellegű legyen, ha a szülőnek nincs munkája, és nyilván éppen amiatt is erőszakossá és bűnözővé válhat egy tinédzser, hogy a szülők reggeltől estig a munkájukba vannak temetkezve, és az ő nevelésére egyáltalán nem fordítanak figyelmet. De való igaz, hogy az egész nap otthon lévő, esténként a kocsmában duhajkodó szülők sem mutatnak túl jó példát gyermeküknek: azonban nem lehet törvényileg szabályozva csak az ő esetükre korlátozni a gyereknevelés fontosságának hangsúlyozását.

Ellenben a kérdésfeltevés jó, és érdemes lenne elgondolkodni azon, miként lehetne a szellemileg szegényes szociokulturális közegben nevelkedő, jórészt roma gyermekeket a helyes irányba terelni. Valószínűleg érdemesebb lenne elgondolkodni a gyámhatóság erősítésén, a visszaeső vagy beilleszkedni nem tudó kiskorúak rossz környezetből való kiszakításának lehetőségén. Ha például a másodikos Ferike folyamatosan zavarja a tanórát, társait terrorizálja, satöbbi, akkor az édesapa fenyegető látogatása után a tanárnak adott esetben kötelező legyen hívnia a gyámhatóságot, és ne húzhassa meg magát gyáván az egész tantestület attól félvén, hogy Ferike apukája valóban rájuk gyújtja az épületet. A rossz szociális közegből érkező gyermekek ugyanis már hét-nyolc évesen is elég látványosan megmutatják, kik is ők, csakhogy míg szüleik gyakran direkte bátorítják őket az ilyen viselkedésre, addig a problémáról tudó szomszédok, tanárok, ismerősök sem szeretnének beavatkozni család életébe, eléggé helytelenül, teszem hozzá. Azt viszont lehetne törvényileg is támogatni, kötelezővé tenni, hogy a bajokról tudóknak ilyenkor ne kelljen félve meghúzniuk magukat, hanem igenis tehessenek, tegyenek róla, hogy a hatóságok értesüljenek a problémáról, és minden esetben járjanak el, adott esetben szakítsák ki a gyermekeket a problémás környezetből. Persze, ez sem mindig üdvözítő megoldás: mindenki tudja, hogy a nevelőotthonban felnövekvőkre sem fordítanak kellő figyelmet, maguk sem hagyják irányítani őket, szóval a kérdés nehezebb, mint elsőre gondolnánk.

Persze, a Jobbik kezdeményezését is lehet támogatni, csak éppen a probléma nem ennyi, nem csak ennyi, a javaslat pedig csak tüneti kezelésnek látszik, legalábbis első benyomás alapján. Azontúl a nevelés sem csak hasonló esetek után kérendő számon, és bizony ugyanúgy igaz, hogy egy húsz éves gyilkosra szintén nem lett elég figyelem fordítva, még ha ő már nem is minősül fiatalkorúnak. A Jobbik viszont szeretné elhitetni, hogy ők rendelkeznek az egyetlen valamirevaló romastratégiával: ám efféle, a problémát magát újratermelő, légből kapott ötletekkel bizony elég kétségessé teszik a problémafelvetés után adott válaszok szakszerűségét, hatékonyságát. Ha pedig azt halljuk, hogy a cigányok munkába állása épp olyan problémás számukra, mint a kulturális felemelésükre tett kísérlet, akkor kijelenthetjük: a Jobbik még mindig csak arra képes, hogy nagy hangon „Igenis van cigánybűnözés!”-t skandáltasson híveivel, miközben a szükséges válaszok megadása terén épp olyan tanácstalan, mint bárki más.

Azért mégis csak élelmes emberek ülnek a városvezetésben. Nem hiába kapják a fizetésüket, na. Történt ugyanis, hogy még tavaly év végén az Alkotmánybíróság „tönkretette a fővárosi vezetés kétéves munkáját”, és újra felütötte a fejét Magyarországon a hajléktalanhelyet. Mondjuk ki: ismét divatba jött az utcán élni. Pedig, ahogy Tarlós István főpolgármester írta, a „pozitív változások már kitapinthatóak voltak”, és erre tessék, az életvitelszerűen életszerűtlen döntéseket hozó Ab, illetve a Ferenciek terének aluljárójába Tarlóssal kilátogatni nem hajlandó Szabó Máté ombudsman elérték, hogy ismét csak koszos, alkoholtól bűzlő és mások auráját a fizikai valójukkal sértő fedél nélküliek legyenek tapogathatóak az aluljárókban pozitív változás helyett.

Mert egyesek, valahol távol Brüsszelben, vagy éppen rózsadombi villájukban azt képzelik, hogy az utcán életvitelszerűen való megfagyás is az alapvető emberi jogok közé tartozik. Játsszák itt a hajléktalanvédősdit, miközben Demszky Gábor, meg életidegenség, meg fagyhalálhoz való jog.

Egyébként nem is lenne érdemes itt megállni. Miért csak a legvégső állapotot büntessük, miért ne lépjünk közbe még a folyamat elején? Járjon elzárás, esetleg javító-nevelő intézetbe való utalás azon közveszélyes munkakerülőknek, akik munkaidő alatt a késdobálókban lopják a napot, esetleg gyanúsan az utcán csellengenek, mintha éppen semmi dolguk nem lenne! Vagy talán elidegeníthetetlen emberi jog az életünk tönkretétele? A felelőtlenkedés, a haszontalan életforma propagálása?

És gyermekünk lelkének felkavarása talán sérthetetlen emberi jog? Mert a válások szép számmal vezetnek ilyen eredményhez – de hiába, úgy tűnik, a társadalom még nem érett meg ezen felelőtlen jogintézmény eltörlésére. Semmi baj, éljen csak mindenki továbbra is a maga és családja életének tönkretételéhez fűződő elidegeníthetetlen jogával, alkoholizáljunk és dohányozzunk eztán is, mintha a máj- és tüdőrákban való elhalálozás emberi jog lenne, hajrá, Alkotmánybíróság, hajrá, Szabó Máté!

De szerencsére a városvezetőket sem ejtették a fejükre. Tele vannak furfangos ötletekkel – vegyük csak például ezeket a legújabb kordonokat, melyek az aluljárók falától tíz centiméterre hirdetik, hogy azon belül tartózkodni tilos és csúszásveszélyes. Szükséges volt a munkaterület kialakítása, na – hol kisebb, hol nagyobb mértékben, attól függően, hogy hol mekkora területen van szükség az azonnali fertőtlenítésre.

És lőn, újra pozitív változások tapinthatóak az aluljárókban! Megszűnt a hajléktalanhelyzet! És még Szabó Máténak sem kellett engednie perverz világnézetéből – a hajléktalanoknak továbbra is joguk van megfagyni, csak éppen valahol máshol, távol a dolgozó emberek számára kialakított luxusaluljáróktól. A társadalmon kívül akarnak élni? Rendben, lelkük rajta, de akkor ne csak jelképesen tegyék – vonuljanak el valami elhagyatott erdőbe, vackolják be magukat egy bokorba, és leheljék ki ott a lelküket, ha annyira ragaszkodnak hozzá. Csak ne nagy nyilvánosság előtt hódoljanak állatias ösztöneiknek, könyörgök!

Mert, ha már L. Simon is az, legyünk mi is őszinték! Hát kit érdekel az, ha távol a normális emberektől döntenek úgy, hogy élnek a halálhoz fűződő elidegeníthetetlen emberi jogukkal? Kábé pont annyira aggódunk ezen, mint a járókelőknek közvetlenül az aluljáró fala melletti elcsúszásának veszélyén! Csak ne előttünk oszoljanak-bomoljanak-eresszenek levet, miközben épp az irodába mennénk napi nyolc órában Excel-táblázatokat gyártani, a társadalom hasznos elemeként működni. Hát kötelességünk nekünk, rendes állampolgároknak azt nézni, hogy ezek az életképtelen véglények fekszenek mindenütt?! Minek játsszák ott egyáltalán a mártírt, amikor mindenki tudja, hogy fűtött szállás és bőséges lakoma várja őket az üres helyekkel bőven rendelkező szállásokon? Hát nekik semmi nem elég, mit képzelnek egyáltalán magukról?!

Pedig mi csak jót akarunk nekik. Még megfáznak szegények.

Bár sokan leírták, hogy az LMP szakadása elkerülhetetlen volt, a magyarázatok aztán valahogy mindenhol elsikkadtak a cikkírók által az LMP fő karakterének tartott dolog (kinél a kapitalizmusellenesség, kinél a paksi atomerőműről alkotott vélemény) ekézése során. Pedig még csak nem is olyan nehéz észrevenni a politikai alapállás különbözőségét platformisták és önállóságpártiak között, lévén az LMP-ből most kiválók nem rejtik véka alá céljukat: lényegében baloldali zöldpártot szeretnének létrehozni. Az LMP pedig a látszat ellenére nem ilyen párt volt, és a platformisták a működését nem tudták ebbe a mederbe terelni.

„Arra szavaztam, hogy az LMP mondja ki, hogy egy új baloldali párt” – írta Scheiring Gábor még novemberben, az LMP önazonosságára hivatkozva; miként többször is hangoztatta, hogy baloldali közgazdásznak tartja magát. Programja is ehhez mérhető volt, ám az az LMP globalizációkritikus vonulatába tökéletesen beleillett, így lényegtelennek tetszett fel, hogy Scheiring amúgy közpolitikailag is balosnak mondható, és világlátása, stratégiai elképzelései szintén ehhez idomulnak szervesen. Ez jól megfigyelhető volt a Jobbikkal szembeni viszonyulásban (Scheiring és a platformisták: zéró tolerancia, míg a schifferi oldalról egyéb, némileg talán demokratikusabb viszonyulás keresése) épp úgy, mint a két nagy párt politizálásának megítélésében. Utóbbi legeklatánsabb példája, hogy a platformisták többször is egyértelművé tették: bár mélyen elítélik a 2010 előtti időszak gazdaságpolitikáját, korrupcióját, stb, de a demokratikus-alkotmányos alapok tekintetében lényegében egyetértenek az MSZP-vel.

Bár evidencia, azért szögezzük le: a Fidesz leváltását azért tartották fontosabbnak az önállóságnál, mert a korábban kormányon lévő baloldali kormányt értékválasztásukból következően a kisebbik rosszként könyvelték el. Ha viszont valóban a mondott rendszerkritikai attitűd jellemezte volna őket is, akkor kizárólag a mentalitást figyelembe véve ugyanarra a polcra helyezték volna fel az MSZP-t és Bajnai Gordont, mint amelyiken a Fidesz és Orbán Viktor található.

Csakhogy a hangsúlyozott rendszerkritika és a technokrata-populista distinkciók megkötése inkább volt jellemző Schiffer Andrásra és az LMP-ben maradókra, mintsem a most kilépőkre. A feloldhatatlan ellentét valójában e tekintetben volt jelen, amit jól mutatnak Vágó Gábor ATV-s mondatai is: eszerint az LMP nem hajt végre jobboldali fordulatot, csakhogy éppen baloldalit sem: marad „középen”, a globalizáció- és rendszerkritika mentén folytatva a politizálást.

A platformisták vádja, miszerint Schifferék konzervatív fordulatot vennének, valójában épp azt teszi egyértelművé, hogy ők helyezkednek el a politikai térkép baloldalán. Ha figyelemmel kísértük ugyanis eddig a Schiffer és párttársai által hangsúlyozottakat, vagy csak szimplán elolvastuk a frakcióvezető ezen dolgozatát, világossá válhatott számunkra, hogy a jobb-bal felosztás miért anakronizmus az LMP tekintetében. Stratégiát tekintve pedig épp azért számíthatnak a Fideszben csalódott jobboldaliak szavazatára, mert kívül állnak a rendszeren, és ezért szimpatikusak lehetnek ugyanúgy liberális, szocialista és ugyanakkor konzervatív szavazóknak is. Pozíciójukból fakadóan lehetőségük van erre, mivel nem a mindenki által jól ismert térképen mozognak.

Hogy valójában mennyi lehet azoknak a száma, akik az LMP által kínált alternatíva megértése után is a pártra szavaznának, az valóban kétséges, e tekintetben igaza van Szily Lászlónak. Azt viszont nem merném egyértelműen kijelenteni, hogy korunkban nem lehetne hiteles és előremutató, egyáltalán nem destruktív politikát művelni a globalizáció- és rendszerkritikus, de valójában nem baloldali alapállásból. 

E tekintetben a baloldali politizálás, megspékelve az ökopolitikával, kevesebb újdonsággal szolgálhat, és igazodhat a meglévő elvárásokhoz, amelyből aztán nagy csalódás is kikeveredhet könnyedén. E tekintetben most Karácsony Gergelyék learathatják a babérokat, beteljesítve sokak akaratát, ám hosszú távon valószínűleg kevésbé lesz életképes elképzelésük, mint az újszerű megoldásokkal előálló schifferi vonulaté. Már ha utóbbi valóban képes lesz arra, amit Schiffer csak a „politikai térkép átrajzolásának” nevez.

"A baloldal hagyja abba a gyűlöletkampányt!", "Mesterházy ne folytasson gyűlöletkampányt Veszprémben!", "Magyarország nem kér a gyűlöletkampányból". Néhány cím a Fidesz legutóbbi sajtóközleményeiből, melyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a jelenlegi kormánypárt embereiben Ron Werber visszatérésével valami végleg eltörött. Nem véletlenül: az MSZP kampányfelelőse 2002-ben győzelemhez segítette a baloldali pártot, és sejthető módon jövőre is azon fog dolgozni, hogy tizenegy évvel ezelőtti teljesítményét megismételje. Ezért hát a Fidesz-KDNP, karöltve néhány jobboldali napilappal, bőszen werberezik már jó pár hete: az MSZP minden egyes megnyilvánulása werberi mocskoskodássá nyilváníttatik, míg Mesterházy napi szokásos kutyasétáltatása is gyűlöletmenetté avanzsálódik. Ez pedig nem másnak a következménye, mint a Fidesz "jóval nyitottabb és konszolidáltabb kommunikációjának": Kocsis Máté szerint ugyanis ennek megvalósítása jelenleg az ő feladata – és hát, lássuk be, az "MSZP a gyilkosok pártjára állt”-féle közleménnyel ezt a fajta politizálást kitűnően meg is alapozta.

És már meg is érkezett az MSZP gyűlöletkampányának legújabb gyöngyszeme, a Matolcsy György és Hoffmann Rózsa teljesítményét firtató plakátrengeteg, aminek az előállításához ugyanakkor elképesztő mértékű pénzkidobás volt Izraelből szakembert rendelni: azt a legutolsó szerencsétlen gyűlölethajléktalan is tudja ugyanis, hogy kik a Fidesz leggázabb arcai; a kísérő szövegeket pedig akármelyik kommunikáció szakos gyűlöletegyetemista ki tudta volna ötölni két piacképtelen előadása között.

Azért nem érdemes viszont azt sem elfelejteni, hogy a gyűlöletpárt kampányával közel azonos színvonalon folyt nem is olyan régen a gyűlöletmenet propagandistáinak politológusainak werber-i sugallatú hadjárata, melynek keretében az égből potyogó cigánygyerekeknek is igyekeztek jól a fejébe vésni, hogy Bajnai Gordon korábban Gyurcsány Ferenccel pajtáskodott; márpedig az őszödi politikus mellett még a saját macskája is hiteltelenné válik, nemhogy a fejlesztési minisztere, aki aztán válságmenedzserként is próbált baloldalinak feltüntetett konzervatív gazdaságpolitikát művelni.

És akkor említtessék már meg a Jobbik nevű harmadik erő halovány gyűlöletpróbálkozása is: mentségükre legyen mondva, nincs még nagy gyakorlatuk negatív kampányolásban, de arra azért már szerencsére ők is rájöttek, hogy nem érdemes önmagukat helyezni hirdetésük középpontjába. Nehogy még a végén számon lehessen kérni bármit is rajtuk. A megszorítást mindenki utálja, ennyi elég is, és a másik két oldal ilyetén összekapcsolásával a pólusképzés megideologizálása is le van tudva rögvest.

Ennyit tudnak, ennyire képesek ma a politikai élet főszereplői, avagy: így kommunikáltok ti. Ron Werber, gyűlölet, hazugság, ország tönkretevői, megszorítás; legyen csak minél egyszerűbb, értse meg az utolsó idióta is: ilyenekre van ugyanis szüksége a kétosztatúságba belemerevedett nevetséges figuráknak és az állítólag új lendületet képviselő fiatal fazonoknak egyaránt.

Ebből nemhogy egyszer, de már untig elég volt.