Teadélután

Konzervatív-liberális közéleti-kulturális teadélután. holden.teadelutan@gmail.com

Friss topikok

Címkék

.Budapest (1) 1920 július 4 (1) 1956 (2) 1956. október 23. (1) 2006 (1) 2006 ősz (1) 2006 ősze (1) 2014 (2) 4K! (2) Ablonczy Balázs (1) abortusz (1) abortusztabletta (2) abszurd (1) abszurditás (1) Aczél Endre (1) Áder János (2) áder jános (2) adózás (1) aggodalom (1) Alaptörvény (5) Albert Camus (3) Alfahír (1) alfa szövetség (1) Alföldi Róbert (1) alkohol (1) alkotmány (4) Alkotmánybíróság (5) alkotmánymódosítás (4) alkotmányos szellemiség (1) alkotmányozás (2) államalapítás (1) államellenes bűncselekmények (1) államfő (1) alsó tagozat (1) általános iskola (1) aluljáró (1) aluljárók (2) Amerikai Egyesült Államok (2) Amerikai História X (1) Anders Breivik (1) Andrassew Iván (1) angol (1) Ángyán József (1) anonymous (1) Anonymous (1) antiszemitizmus (5) arabok (1) aranyérem (1) Arany Hajnal (1) Arisztotelész (1) artmozi (1) árvízvédelem (1) átmeneti segély (1) atv (2) ATV (6) augusztus 20. (1) Aurora (1) autonómiatüntetés (1) autoritás (1) avatara (1) Azerbajdzsán (4) azeri baltás gyilkos (1) azeri gyilkos (1) Az ellenállás melankóliája (1) Az Est (1) A hatodik koporsó (1) A la Carte (1) A muszlimok ártatlansága (1) A sötét lovag - Felemelkedés (1) A tanú (1) A Város Mindenkié (1) ba (1) Babarczy Eszter (1) bácsfi diána (1) Bajkó-Sokoray István (1) Bajnai Gordon (14) Balatonszárszó (1) Balavány György (4) Balogh Ákos Gergely (2) Balogh József (1) Balog Zoltán (2) balog zoltán (1) baloldal (4) baloldali (1) baltás gyilkos (1) Bándy Kata (1) Bánffy Miklós (1) Barabás Richárd (1) Barátok közt (1) barikád (1) Barikád (2) Bartos Cs. István (1) Bartus László (2) Batman (1) Bayer Zsolt (7) bayer zsolt (1) Bede Márton (1) bejegyzett élettársi kapcsolat (1) Békemenet (1) békemenet (1) Békés Bálint (1) Békés Márton (1) belföld (129) belföld. (1) belpolitika (5) Belváros (1) Bencsik János (1) Béres Zsuzsa (1) Berlinale (1) besúgók (1) Bibó István (1) Biszku Béla (2) Blaski József (1) Blikk (2) Blind Myself (1) blogbejegyzés (1) Bojtár Endre (2) Bokros Lajos (1) bolgár györgy (1) Borókai Gábor (1) Bors (1) börtönbüntetés (1) bosszú (1) Böszörményi Nagy Gergely (1) Btk. (1) Budaházy György (1) budai gyula (1) Budapest (1) Budapest Nyári Fesztivál (1) Budenz József (1) Budpest (1) Burzum (1) Buzna Viktor (1) Christopher Stevens (1) CIA (1) cigány (5) cigánygyilkosságok (1) cigányság (1) cigaretta (2) Civil a pályán (1) Civil kaszinó (1) Civil Összefogás Fórum (3) Coca-Cola (1) CÖF (1) Corvinus (1) cozma ítélet (1) cozma per (1) Cristian Mungiu (1) Csak a szél (1) családfogalom (1) családi dráma (1) családon belüli erőszak (2) Családvédelmi törvény (1) Csatáry László (4) Csáth Géza (1) Csatt (1) csillag születik (1) csipszadó (1) Csizmadia László (1) Csontos János (1) csontos jános (1) csoóri sándor (1) Csurka István (1) Czakó Gábor (1) czomba sándor (1) Damu Roland (1) Dániel Péter (2) dániel péter (2) David Lynch (1) Debreceni Egyetem (1) Debreczeni József (1) Dél-Korea (1) demagógia (1) demokrácia (1) Demokratikus Charta (1) demokratikus ellenzék (1) demokratikus koalíció (3) Demokratikus Koalíció (10) demonstráció (1) Dennis Dugan (1) Denver (1) Derzsi János (1) Dési János (2) Deutsch Tamás (1) diktátor (1) DK (6) dohánykoncesszió (4) dohányosok (1) dohányzás (1) domestic violance (1) domestic violence (1) Dopeman (2) Dörner György (3) Dorosz Dávid (1) dr. Helmeczy László (1) drachma (1) dráma (1) drog (1) Duna Tv (1) Duna World (1) edelény (1) édes hazám (1) Edmund Burke (1) Edward Snowden (1) Efraim Zuroff (1) egészség (1) egyenes beszéd (1) Egyesült Államok (1) egyetem (1) egyetemek (2) egyetemfoglalás (1) Egymillióan a magyar sajtószabadságért (1) Egymillióan a sajtószabadságért (1) egységesülés (1) Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (1) Együtt 2014 (8) elcsatolt (1) élettársi kapcsolat (1) Élet és Irodalom (6) élet menete (1) Élet Menete (1) elfogadás (1) elhatárolódás (1) ellenzéki összefogás (1) elnökválasztás (1) előítélet (1) előregisztráció (1) előzetes feliratkozás (1) előzetes regisztráció (3) elrettentő képek (1) élsport (1) ELTE (1) ELTE-BTK (1) ELTE BTK HÖK (2) elutasítás (1) emlékmű (1) Emmi (1) endrésik zsolt (1) Endrésik Zsolt (1) energiaitalok (1) Eörsi Mátyás (1) építőipar (1) érdekelvűség (1) Erdély (1) erdély (1) erdélyi magyarság (1) Erdős Virág (1) erdős virág (1) erkölcs (2) Érpatak (1) érpataki modell (1) érték (1) értékelvűség (1) értelmiség (1) Ertsey Katalin (2) Esterházy Péter (1) Észak-Korea (1) etika (1) euró (1) Európa (1) Európai Egyesült Államok (1) Európai Filmdíj (1) Európai Unió (4) Facebook (1) Farkasházy Tivadar (2) Farkas Attila Márton (1) Farkas Mihály (1) fasizmus (1) Fedél Nélkül (1) fékek és ellensúlyok (1) feljelentés (1) félkarú rabló (1) felmentés (1) felsőoktatás (5) fer (1) ferenciek tere (1) Fidesz (33) fidesz (4) Fidesz-KDNP (17) fidesz frakció (1) fidesz kdnp (1) film (6) filmdráma (1) filmszínház (1) filozófia (1) filozófus (1) filozófuspályázatok (1) finnugor nyelvrokonság (1) Fliegauf Bence (1) FN.hu (1) foglalkoztatást helyettesítő segély (1) Földes András (1) Földi Bence (1) Fónay Jenő (1) főrabbi (1) Foray Nándor (1) Forgács István (1) forgács istván (1) forradalom és szabadságharc (1) francia (1) franciaország (1) Francis Ciarán Tobin (1) françois hollande (1) fratanolo janos (1) Fricz Tamás (3) Füles (1) G. Fodor Gábor (2) Galamus (3) Garbai Ádám (1) Gárdonyi Géza (1) Gázai övezet (1) gazdaság (1) gazdaságpolitika (1) Gázos (1) Gelléri Andor Endre (2) genetika (1) Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1) Gergényi Péter (1) Gerő András (3) Gesztesi Károly (1) Gimes Miklós (1) gimnáziumok (1) Gintli Tibor (1) Giró-Szász András (1) gonosz (1) Görögország (2) Gréczy Zsolt (2) Guido Westerwelle (1) Gulyás Gergely (1) gyermeknevelés (1) gyilkosság (1) gyömrő (1) Gyöngyösi Márton (3) gyöngyöspata (1) György Péter (1) Gyulay Zsolt (1) gyülekezési szabadság (1) gyűlölet-bűncselekmény (1) gyűlöletbeszéd (1) gyurcsány ferenc (3) Gyurcsány Ferenc (11) Gyurta Dániel (1) háború (1) háborús bűnös (1) hackercsoport (1) Hadházy Ákos (2) HaHa (2) hajléktalanok (2) hajléktalanság (1) hajléktalanság kriminalizálása (1) halálbüntetés (1) Halász János (1) Hallgatói Hálózat (2) hallgatói önkormányzat (1) hallgatói szerződés (4) hallgatók (1) Hamvas Béla (2) Harangozó Tamás (1) Harcosok Klubja (1) határon túli magyarok (1) Haza és Haladás (1) házelnök (1) heller ágnes (2) Henry James (1) heteroszexualitás (2) Heti Válasz (4) hétköznapi élet (1) hírtv (1) HírTV (2) Hoffmann Rózsa (6) hóhelyzet (1) homoszexuálisok (1) homoszexualitás (2) HÖOK (1) horkay hörcher ferenc (1) horror (1) Horthy-kultusz (1) Horthy-rendszer (1) Horthy-szobor (2) horthy miklós (2) Horthy Miklós (3) horthy rendszer (1) horthy szobor (1) Hugh Grant (1) humántárgyak (1) Hunfalvy Pál (1) Huth Gergely (1) HVG (3) Hvg.hu (1) idegenforgalmi adó (1) ideológia (3) ifj. Lomnici Zoltán (1) Ifjú Demokraták (1) igazgatók (1) Immanuel Kant (2) index (1) Index (2) információs önrendelkezési jog (1) iPhone (1) iPhone5 (1) Irán (1) irodalom (1) írók (1) iskola (2) iskolai köpeny (1) István király (1) iszlámellenesség (1) iszlamizálódás (1) ítélet (1) Izrael (2) izraelita (1) jáksó lászló (1) James Holmes (1) játékgép (1) játékgépek (1) játékterem (1) Jávor Benedek (3) jean marie le pen (1) jegybank (1) jegybankelnök (1) Jelenits István (1) Jesz (2) Jeszenszky Géza (1) jobbik (5) Jobbik (32) Jobbklikk (1) jobboldal (6) jobboldali (1) jog (2) John Rawls (1) Jókai Mór (1) Jólét és szabadság (1) juhász oszkár (1) Juhász Péter (3) Kádár János (1) Kálmán C. György (2) Kálmán Olga (3) kálmán olga (1) Kaltenbach Jenő (1) kampány (1) Karácsony Gergely (4) Karinthy Frigyes (1) Károlyi Mihály (1) Kárpátia (1) Karsay Dorottya (1) Karvalits Ferenc (1) kaszinó (1) katasztrófavédelem (1) Kaufer Virág (1) KDNP (2) kdnp (1) kelet (1) keleti nyitás (3) Kemal Atatürk (1) kemény istván (1) kenó (1) Képviselő Vágta (1) Kerék-Bárczy Szabolcs (1) kereki (2) Kerényi Imre (1) kereszténydemokrata (1) keretszámok (1) Kertész Ákos (1) Kertész Imre (1) kétharmad (1) kétosztatúság (1) két tannyelvű oktatás (1) KIM (1) Kim Dzsong Un (1) Kim Lane Scheppele (1) Kína (2) Kínai Kálmán és Trágár Tóni (1) kínai kiállítás (1) kínai tárlat (1) Kisgazda Polgári Szövetségpárt (1) Klebelsberg Iskolafenntartó Központ (1) klubrádió (1) koalíció (1) Kocsis Máté (1) kocsma (1) kóla (1) komédia (1) komment (1) kommentelők (2) kommunista (2) kommunisták (1) kommunista diktatúra (1) kommunizmus (3) konzervativizmus (1) Konzervatórium (1) konzultáció (1) Kopácsi Sándor (1) korlokál (1) kormány (1) kormánybírálatok. (1) kormányváltás (1) Kőszeg (1) Kós Károly (1) Kovács Zoltán (2) Kövér László (3) Köves Slomó (2) közélet (1) Közép-Európa (1) középiskolák (1) közérdekű adatközlés (1) Közgép (1) köznevelési törvény (1) közoktatás (1) Központi Nyomozó Főügyészség (2) köztársasági elnök (1) Krasznahorkai László (1) Kubatov-lista (1) Kubatov Gábor (1) külföld (19) kultúra (5) kulturális műsorok (1) kultúrkörök (1) kultúrpolitika (1) Kumin Ferenc (1) kúria (1) Kuruc.info (2) kuruc.info (1) Kurultaj (1) L. Simon László (1) l. simon lászló (1) Laborc Sándor (2) Lánczi András (5) Lángh Júlia (1) Lázár János (2) Lehet Más A Politika (1) Lehet Más a Politika (3) Lendvai Ildikó (1) levél (1) Lezsák Sándor (1) liberális (1) Liptai Claudia (1) Liu Kongxi (1) lmp (1) LMP (20) londoni magyar magvetők (1) losonczy pál (1) lottó (1) Ludassy Mária (1) lukasz papademosz (1) Lupo (1) lutri (1) L Simon László (1) M1 (1) M2 (1) magánélet (1) magazinműsorok (1) magyar (3) Magyarok Nyilai (1) magyarország (2) Magyarország (3) magyarság (1) Magyar Élet Menete (1) Magyar Fruzsina (1) Magyar Hírlap (3) Magyar Írószövetség (1) magyar kommunista munkáspárt (1) Magyar Mesék (1) Magyar Motoros Menet (1) Magyar Narancs (4) magyar narancs (2) Magyar Nemzet (6) Magyar Nemzeti Bank (1) Magyar Szocialista Párt (1) Magyar Vizsla (1) Maléter Pál (1) Mandiner (4) Mansfeld László (1) Mansfeld Péter (3) Mány Erzsébet (1) Márai Sándor (1) Marcel Duchamp (1) Margaret Thatcher (1) marian cozma (1) marine le pen (1) Marlon Wayans (1) Marosvásárhely (1) marslakók (1) Márta István (1) Maruzsa Zoltán (1) másság (1) matematikus (1) Matolcsy György (2) Mátsik György (3) mazsihisz (1) MDF (1) Mécs Imre (1) média (2) médiatanács (2) Medvigy Endre (1) melegfelvonulás (1) Meleg Büszkeség Menete (1) meleg méltóság menete (1) Mesterházy Attila (1) mestyán ádám (1) mészáros jános elek (1) Mihancsik Zsófia (1) Mika Tivadar Mulató (1) Milla (4) Mindszenty Andrea (1) MNB (1) molnár csaba (1) Molnár Csaba (2) monetáris politika (1) Monty Python (1) Móricz Zsigmond (1) motorosok (1) motoros felvonulás (1) mozi (1) Mr Oizo (1) MSZP (18) mszp (1) MSZP-SZDSZ (1) mti (1) MTI (2) MTV (2) MTVA (1) munkáspárt 2006 (1) munka törvénykönyve (1) muszlimok (2) művészmozi (1) N. Kósa Judit (1) náci (2) nagykövet (1) nagytőkések (1) Nagy Imre (1) NANE Egyesület (1) napraforgoblog (1) nat (1) navracsics tibor (2) Navracsics Tibor (4) Neelie Kroes (1) német (1) Németország (1) német gyerekhíradó (1) Nemzetbiztonsági Hivatal (1) Nemzetbiztonsági Ügynökség (1) nemzetegyesítés (1) nemzeti dohánybolt (1) Nemzeti Dohánykereskedelmi Zrt. (1) Nemzeti Érzelmű Motorosok (2) nemzeti front (1) nemzeti identitás (1) Nemzeti Könyvtár (1) nemzeti konzultáció 2012 (1) nemzeti média és hírközlési hatóság (1) nemzeti radikalizmus (1) Nemzeti Színház (1) nemzetpolitika (1) Nem félünk a farkastól (1) népegészségügyi termékadó (1) Népszabadság (3) Népszava (4) Niccoló Macchiavelli (1) Nick Thorpe (1) nicolas sarkozy (1) nmhh (1) Norvégia (1) Novák Előd (4) november 4. (1) NSA (1) nyaraló (1) nyelvészet (1) nyílt levél (1) nyirő józsef (3) Nyirő József (2) nyugat (1) nyugdíjasok (1) Odeon-Lloyd (1) oktatás (3) oktatási államtitkár (1) október 23. (1) oláh cigány (1) oligarcha (1) Olimpia (1) orbán ottó (1) orbán viktor (2) Orbán Viktor (22) Ordosz műhely (1) örmények (1) Örményország (1) örömszerzés (1) orosz (2) Oroszország (3) Orosz Mihály Zoltán (1) Országgyűlés (1) Örülünk Vincent (1) Oscar-díj (1) Oslo (1) őszödi beszéd (1) Osztolykán Ágnes (1) ösztöndíj-program (1) pacem in utero (1) Palesztina (1) Pál Ferenc (1) Papcsák Ferenc (1) Papp László Tamás (1) Parajelenségek (1) Parajelenségek 4 (1) Paranormal Activity (1) Paranormal Activity 4 (1) Páratlan Oldal (1) Párbeszéd Magyarországért (1) Párbeszéd Magyarországért Párt (1) párkapcsolat (1) Parlament (3) pártalakítás (1) pártalapítás (1) pártállam (1) pártállami múlt (1) parti nagy lajos (1) Parti Nagy Lajos (4) pártok (1) pártpolitika (1) Paszok (1) Paul Lendvai (3) Pécsi Tudományegyetem (1) pénznyerés (1) pénznyerő automata (1) per (1) Pesti Barnabás (1) pető péter (1) Petrás János (1) petri györgy (1) Pindroch Tamás (1) Pityinger László (1) plágium (1) Pogonyi Szabolcs (1) polgárháború (1) polgári védelmi szolgálat (1) polgármester (1) Polgár Tamás (1) politika (1) politikai korrektség (1) Polt Péter (2) Pomogáts Béla (1) Pongrátz Gergely (1) populizmus (1) Portik Tamás (3) Pörzse Sándor (1) Pozsgay Imre (1) Pozsonyi Ádám (2) Pride (1) Prohászka Ottokár (1) prostituált (1) pszichedelikumok (1) punk (2) punkok (1) Pussy Riot (3) Puzsér Róbert (2) puzsér róbert (1) quantum xxl (1) Quentin Dupieux (1) radikáljobb (1) Radnóti Sándor (1) Radu Jude (1) Ramil Sahib Safarov (1) rap (1) rasszizmus (2) reáltárgyak (1) Recep Tayyip Erdogan (1) Reguly Antal (1) rejtély (1) rendszeres szociális segély (1) rendszerváltás (1) részösztöndíj (1) réthelyi miklós (1) rezsicsökkentés (2) Ribling Tamás (1) rikkancs (1) RMDSZ (3) Rogán Antal (2) röghöz kötés (1) roma (5) románia (1) Románia (5) romániai magyarság (1) román film (1) Romsics Ignác (1) Rónai Egon (1) Róna Péter (1) rongálás (1) Ron Werber (2) Rostás Árpád (1) Rózsa Misi (1) rozs szabolcs (1) ru 486 (1) S. Terézia (1) Sabater (1) Sajnovics János (1) sajtószabadság (2) Salát Gergely (1) Salkaházi Sára (1) Samuel Beckett (1) schein gábor (1) Schein Gábor (1) Scheiring Gábor (3) Schiffer András (8) Schmitt Pál (1) schmitt pál (1) Schmuck Andor (1) schweitzer józsef (3) segély (1) Selmeczi Gabriella (1) sértegetés (1) Seszták Ágnes (2) Setét Jenő (1) Simor András (1) Sinkovics Ferenc (1) Sólyom László (2) Stier Gábor (1) Stohl András (1) Strabag (1) Stumpf András (1) Sukoró (1) szabadság (2) Szabó Anett (1) szabó dezső (1) Szabó Gábor (1) Szabó Máté (1) Szabó Tímea (1) Szabó Zoltán (1) Szájer József (1) Szajlai Csaba (1) szakdolgozat (3) szalai annamária (1) szálinger balázs (1) Szaniszló Ferenc (2) Szanyi Tibor (2) szappanopera (1) szárszói találkozó (1) Szarvas Koppány Bendegúz (1) Szávay István (1) Századvég (1) SZDSZ (2) Szegedi Csanád (2) Szegedi Márton (1) Szegedi Tudományegyetem (1) székelyföld (1) szélsőjobb (1) Szemerédi Endre (1) Szentesi Zöldi László (1) Szent Ágoston (1) Szent István (1) szépirodalom (3) Szépművészeti Múzeum (1) szerencsejáték (1) Szerencsés Károly (1) szex (1) Szijjártó Péter (1) szilágyi ákos (1) Szilágyi Ákos (1) Szilágyi Áron (1) Szilágyi György (1) Szilvásy György (1) Szily László (2) színház (3) Sziriza (1) szobor (2) Szociális Konzultáció (1) szocializmus (1) Szociálliberális Unió (2) szőcs géza (1) szólásszabadság (2) Szolidaritás (2) szórakozóhely (1) Szűrös Mátyás (1) szuverenitás (1) Tallián Miklós (1) támadás (1) Táncsics-díj (2) Táncsics Mihály-díj (1) tandíj (2) tankönyv (1) Tarlós István (2) társadalom (1) tehetségkutató (1) tekintély (1) telekomadó (1) Temesi József (1) térey jános (1) természetfeletti jelenségek (1) terror (1) terrorizmus (1) Tersánszky Józsi Jenő (2) területek (1) théophile delcassé (1) Thomas Hobbes (1) thriller (2) tilos rádió (1) tiltás (1) Tisza István (1) titkosszolgálat (1) titok (1) Tokaji Írótábor (1) Tőkéczki László (1) Tőkés László (1) Tomcat (1) tömeggyilkosság (2) Torkos Matild (1) Tormay Cécile (3) Törökország (2) történelem (1) történész (1) történetírás (1) tőrvívó (1) tóth krisztina (1) Tóth Luca (1) trafik (4) trafikpályázat (2) trafikpályázatok (1) trafiktörvény (3) trafikügy (2) Traian (1) Traian Băsescu (1) Traian Basescu (2) Tranzit Fesztivál (1) trianon (2) Tristan Tzara (1) tudatmódosító szerek (1) tüntetés (1) tüntetések (1) turul (1) Tusványos (1) ügynöklista (1) ügynökök (1) újratemetés (1) újságírás (2) újságíró (1) újságírók (2) Újszínház (2) Új Demokrácia (1) új pártok (1) Ungváry Krisztián (4) USL (2) úszó (1) utcanevek (1) Vadai Ágnes (2) vádaskodás (1) Vágó Gábor (2) Vágó István (1) választás (4) választási feliratkozás (1) választási regisztráció (1) választások (1) választójog (1) választójogi törvény (1) Vámbéry Ármin (1) Váncsa István (1) Varga Béla (1) Varga István (1) Varg Vikernes (1) Vári György (1) városliget (1) Vásárhelyi Mária (1) véleményszabadság (1) vendetta (1) verbális erőszak (1) vérfertőzés (1) vers (1) versailles (1) Veszprém (1) Victor Ponta (5) Vidámpark (1) videó (1) Vidnyánszky Attila (1) Vígszínház (1) vita (1) vitaműsor (1) Viviane Reding (1) Vlagyimir Putyin (1) vona gábor (1) Vona Gábor (8) vörös csillag (1) V for Vendetta (1) wass albert (1) Wass Albert (3) Witold Gombrowicz (1) Wittner Mária (1) Wrong (1) XX. század (1) Zagyva György Gyula (3) Zámbó Árpy (1) Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat (1) Zsebők Csaba (1) zsidó (3) Zsidó Nyári Fesztivál (1) zsidó szervezetek (1) Zsiga Marcell (1) zsűritag (1) Zugló (1) Címkefelhő

Új pártokat, de valódiakat!

2013.03.28. 03:21 | Lakner Dávid | 14 komment

Másra sincs most szükségünk, mint még egy pártra!” – mondogatják mindegyre újságírók és a politika iránt csak mértékkel érdeklődő civilek, válaszul az egyre szélesebb méreteket öltő pártalapítási hullámra. A kritika megfogalmazóinak igazuk van: valóban nagy szükségünk lenne minél több friss hangra a közéletben, illetve olyan pártokra, melyek hatékonyan tudnak képviselni egy adott eszmerendszert, egy meghatározott nézetvilágot. Félek viszont, az emberek többsége a politikusokkal együtt tanulta meg, hogy ezzel nem jár győzelem: a hatalmi logika, mint a politikáról való gondolkodás irányítója mára mindenhova beférkőzött, és az átlagember is aszerint voksol többnyire, hogy kinek van a legnagyobb esélye választásokat nyerni: így pedig nem csoda, hogy a közgondolkodásban rendkívül széles körben elterjedt a nézet, hogy a demokrácia csak egy szükséges rossz, olyan muszáj-dolog, melyen mindenképpen muszáj valahogy keresztülverni a nekünk szimpatikus párt győzelmét. Mindez pedig azzal függ össze, hogy a választópolgárok jó része ma előbb tekinti magát fideszesnek, mint jobboldalinak és emeszpésnek, mint mondjuk baloldalinak: ahogy a másik ember megítélésében is ez a szempontrendszer játszik elsődleges szerepet.

A demokrácia azonban nem öncél, annak formai keretei a tartalom nélkül mit sem érnek: ha elvész a pluralitás, a sokszínűség, akkor valóban „a demokrácia hét fátyoltánca” lesz az ország állítólagos berendezkedésének valósága, és akkor valóban nehéz lesz meghatározni, egy-egy új kurzus miként is látja ennek az országnak a jelenét és a jövőjét: melyik utat is tartja a legüdvözítőbbnek. Idealista elképzelés, tudom jól, mégis vannak reménykeltő jelek: ilyen volt az LMP megmaradó részének távolmaradása a baloldali egységfronttól, és ilyen lehetne az alakuló új pártok jövője is – már ha azok valóban pártokként szándékoznak viselkedni. Olyan párt ugyanis nincs, hogy Bokros Lajos, de olyan sem, hogy Fodor Gábor: ez a fajta egy személy köré való csoportosulás csak a mostani kormányzati struktúrának az erőtlen paródiája lehet, semmi több. Valódi alternatíva, valódi pólusképzés szükséges, nem a felsorakozás egy-egy ismertebb név mögé: liberális pártra ugyanis szükség van, ahogy talán „bokrosi értelemben vett konzervatív” tömörülésre is, jelentsen ez utóbbi bármit.

Csakhogy ma a civileknél is elsődleges lett az állítólagos hatékonyság, az úgynevezett erő politikája: az, hogy csak annak érdemes elindulnia egy választásokon, akinek esélye van azt meg is nyerni. Mintha csak politikusként gondolkodna ma mindenki: a hatalmi logika mára nemcsak a sajtó bizonyos képviselői körében nyert teret, de a hétköznapi emberek is hajlamosak ennek mentén voksolni. „Kibírtuk mi is az évekig tartó ellenzékiséget” – hallottam már többször is bizonyos újságíróktól a szakmájuknak ezt az enyhén szólva is unortodox értelmezését: és bizony, ez a fajta gondolatmenet szülte a „kormánypárti újságíró”-féle oximoront, amely sajnos olyasfajta hétköznapi realitásnak tekinthető, mint mondjuk a „kulturális újságíró” kifejezés. Ezt csak így lehet csinálni – gondolják sokan, és még csak át sem fut a fejükben, hogy rendkívül méltatlan az egész, és talán mégis becsülhetnék egy kicsikét többre magukat.

És közben elismerik, ha csak négyszemközt is: elegük van abból, hogy ma nem lehet értékeket képviselni, mert azt senki nem veszi komolyan – lehet viszont Orbán Viktort, Bajnai Gordont vagy éppen Mesterházy Attilát. Úgy áll ugyanis a helyzet, hogy immár mintha nem is a politikusok képviselnének minket, hanem mi őket: bizonyos civilek azt látják legfőbb feladatuknak, hogy kiálljanak egy kormánypárt mellett, mások pedig sürgetik, hogy az ellenzék gyorsan álljon össze és aztán nyerje meg a választásokat. Ez a fajta gondolkodás tette lehetővé, hogy az emberek teherként tekintsenek a demokráciára – teherként, amely megbénítja a döntéshozást, amely lehetetlenné teszi fontos döntések meghozatalát. Nem nőttünk fel kellőképpen a feladathoz. A politikusok elhitették a legtöbb emberrel, hogy személy szerint mellettük kell kiállni, nem pedig eszmék, gondolatok mellett: így a legtöbben ma már hajlamosak a rossz döntéseket is elnézni a nekik kedves kormánypártnak, és még mosdatni is őket, mintha csak civilek feladata lenne kiállni politikusok mellett.

Pedig, ha komolyan vesszük a demokráciát, nem az számít, hogy ki nyeri meg a választásokat. Akkor végiggondoljuk, miként is szemléljük a világot, és próbáljuk megtalálni a hozzánk legközelebb álló erőket – akik aztán valóban hatékonyan képviselhetnek bennünket. Ha csak húsz képviselővel, hát akkor annyival. Csakhogy ma párhuzamosan lehet ezt a fajta hatalmi logikát kárhoztatni és egyben gyakorolni: ami pedig elvezetett egy pártszövetség kétharmados győzelméhez, és egyben annak bizonyításához, hogy a demokráciát valóban csak felszínnek tekintik egyesek. Mert „aki a kisebb pártra szavaz, az a nagyok győzelméhez járul hozzá” – mondták egyesek, és a többség nem nevette ki őket, hanem hitt nekik. Mert elhitték, hogy van elvesző szavazat, hogy a parlamenti jelenlét még nem jelent semmit: és, láthatjuk, nekünk köszönhetően ma már tényleg igen kevés gyakorlati értelme van.

Nem érdekelnek a folyamatosan farkast kiáltók, a választási matekozók, a hatalmi logika lekötelezettjei: nincs szükséghelyzet, nem kell mindenkinek betagozódnia, az „egy a tábor, egy a zászló” elve megbukott. Ha nincs konszenzus különböző erők között bizonyos alapvetések megváltoztatására, akkor nem is kell a demokrácia felülírásával annak drukkolni, hogy mégis történjen ott minél hamarabb változás. Új pártok kellenek, lehetőleg minél különbözőbbek, és szabad választás: szabad választás, amely azt jelenti, hogy mindenki szabadon voksolhat arra, aki az ízlésének leginkább megfelel. Ha az adott párt a szükséges öt százalékot meg is szerzi, az már tiszta haszon. Ehhez persze kell a hatalmi logika megtagadása is, a kétharmad szükségességének elvetése: sőt, a kétharmad káros voltának deklarálása is. Ezért drukkolok minden most alakuló új pártnak, és javaslom nekik, aktivizálják magukat minél sürgősebben: foglalkozzanak a választókkal, szólaljanak meg minden egyes ügyben, képviseljenek valamit és valakit. HaFr ugyanúgy, mint mondjuk az új szociáldemokrata és liberális alakulatok. Szükség van a demokráciára!

· 3 trackback

Címkék: pártok pártalapítás kétharmad új pártok MSZP LMP Fidesz

Kenyeret és húst a polgároknak!

2013.03.24. 10:49 | Lakner Dávid | 3 komment

Így kezdi Stier Gábor Az igazság nevében? című szombati, Magyar Nemzetnek írott vezércikkét: „a mindennapi megélhetés gondjai, a gazdasággal kapcsolatos kérdések foglalkoztatják a magyar társadalom többségét, s egyáltalán nem az alkotmány negyedik módosítása. Ezt a témát jobb híján a hatalomba négyévi parkolópálya után visszavágyók tartják melegen.” Az írást tovább olvasva sem kerül más kontextusba ez a két mondat, így hajlok annak feltételezésére, hogy a külpolitikai rovat vezetőjénél ez egy érvként hangzik el, afféle tényállításként. Ha pedig így van, akkor azt kell gondoljam, hogy Stier elég látványosan lenézi a magyar társadalom többségét.

Nézzünk néhány, az első mondathoz hasonló állítást: „az érdekli az embereket, hogy legyen mit enniük és keressenek eleget, nem pedig az, hogy mi folyik valójában Guantánamóban”. Vagy: „a társadalom jó része megelégszik a saját bajaival, nem túlzottan érdekli ezen felül a székely autonómia ügye is”. „A magyar társadalom jó részét a Barátok közt érdekli, nem pedig a közszolgálatin ugyanakkor vetített Bergman-klasszikus”. Vagy, ugye, vegyük csak a klasszikus példát, egyenesen az államszocializmus dicső korszakából: „a magyar társadalom jó részét a mindennapi megélhetés érdekli, nem pedig az, hogy nincsenek szabad választások”.

Előzőekkel én természetesen nem értek egyet – az állításoknak ezen formájában legalábbis biztosan nem. Egyrészt azért nem, mert efféle kijelentések csak a társadalom iránti megvetésem tükröznék – lévén a közügyeket nyilvánvaló módon nagyobb jelentőségűnek tartom, mint mondjuk egy ember mindennapos gondját-baját: nem véletlen, hogy blogot sem a saját kis problémáimról vezetek, hanem az azoknál nagyságrendekkel fontosabb dolgokról. Stier Gábor egy napilap külpolitikai rovatvezetője: mit gondol, ha az emberek valóban úgy gondolkodnának, ahogy ő azt leírja, akkor a lapjának vásárlása helyett nem inkább spórolnának és eltennék a pénzt kenyérre meg tejre? Nem érzi, milyen mélységesen alantas az, ahogy a számára politikailag kényelmetlen történést lesöpri az asztalról, mondván, az embereket úgyis az érdekli, hogy zabáljanak, nem pedig ez?

Persze, nyilván lehet ezt is magyarázni, előjönni válsággal, nehéz időkkel meg más egyéb maszatolásokkal: ám mielőtt még azt gondolnánk, a közéleti történések fontosságának fokmérője az, hogy a mélyszegénység alatt élőket ez foglalkoztatja-e avagy sem, szerintem inkább húzódjunk vissza a szerkesztőség melegébe, és gondolkodjunk el egy kicsit az újságírás, a közélettel való foglalatoskodás mibenlétén.

Stier Gábor mondatait kissé átalakítva már közelebb juthatunk a valósághoz: igazából a magyar társadalom többsége nem becsüli többre magát annál, mint amennyire mások tartják őket. És ez nem is csak a mi esetünkbe van így: minden ember szereti a kényelmet, és ha nem kényszerül rá avagy valamilyen szerencsés okból nem döbben rá a szükségességére, nem is próbál tudatosabb életet élni. Ha a kereskedelmi televízióknál úgy gondolják, hogy az embereket úgyis csak a Barátok közt érdekli, akkor ha elég ügyesek, valóban így is lesz: az emberek nem fogják többre becsülni magukat annál, minthogy efféle etikátlan szemetet nézzenek nap mint nap. Ha a választópolgárokról a kormánypárt és csatlósai úgy gondolják, hogy úgyis csak a mindennapi megélhetés érdekli őket, nem pedig mondjuk az ország berendezkedése, akkor ha elég nagy nyilvánosság áll ennek hirdetésére a rendelkezésükre, el is fogják tudni hitetni az erre fogékonyakkal, hogy a nyugdíj és a rezsi fontosabb annál, hogy mi áll az ország alkotmányában.

A vezércikk írója azonban nem csak a társadalom nagy részét nézi le, de saját olvasóit is. Írása közepén ugyanis odavet egy ilyet: „Magyarországon sem minden tökéletes. Mehetnének jobban is a dolgok. Hogy a témánál maradjunk, nem értem például, hogy a »kőbe vésett« alkotmányt miért kellett már negyedszer módosítani”. Mivel ezzel ennyiben is maradnak a dolgok (amiként Lukács Csaba is csak annyit írt a módosításról a múlt héten, hogy nem érti), meg kell állapítanunk: egy a boltokban árusított napilapba olyan ember írhat vezércikket a negyedik alkotmánymódosításról, aki nem érti, az mi célt szolgál. Egy újságíró, akinek az lenne a feladata, hogy elmagyarázza a történések hátterét olvasóinak, ennyivel megpróbálja eltolni magától az egész problémakört – ezzel elérve, hogy ne kelljen semmit írnia arról, mi is a gondja az alkotmánymódosítással, ugyanakkor mégis diszkréten kivonja magát az események alakulásából. Sőt, az első bekezdést ehhez hozzágondolva azt is ki lehet jelenteni, hogy Stier Gábor szerint saját olvasóit is jobban érdekli a mindennapi megélhetés, mint a közélet alakulásának mikéntje – ezért hát még csak annyival sem tiszteli meg őket, hogy kifejti nekik, konkrétan mit nem ért ő ebben az egészben. Pedig van egy olyan sanda gyanúm, hogy az emberek nem azért fizetnek a Magyar Nemzetért, hogy aztán Stier Gábor ne értse – ahhoz elég átmenni a szomszédba, kis szerencsével az ott lakó sem fogja érteni.

Nem csoda, hogy ha egyesek számára valóban fontosabbnak tűnnek fel a rezsiköltségek az alkotmánymódosításnál: legalábbis, akik a Magyar Nemzetet olvassák, azok bőséggel kaphatnak ebből a fajta szép, polgári gondolkodásmódból – a rezsicsökkentés jó, mert kevesebbet fogsz fizetni, paraszt polgár, ellenben az alkotmánymódosítás téged konkrétan nem érint, ne is nagyon foglalkozz vele. Úgysem tart másra érdemesnek a kormányod sem: minden második megnyilvánulásával mutatja, hogy csak egy önző, falékony húsdarabnak gondol téged, ne becsüld hát te sem magadat többre ennél.

· 2 trackback

Címkék: alkotmánymódosítás Magyar Nemzet rezsicsökkentés Stier Gábor

Miért, szerinted diktatúra van?

2013.03.23. 12:24 | Lakner Dávid | Szólj hozzá!

A kormány az alkotmánymódosításról szóló kritikákra kétféleképpen reagált: egyrészt elővette a populista-kártyát („mi csak a magyar embereket szeretnénk segíteni, és ez nem tetszik bizonyos gazdasági szereplőknek!”), másfelől igyekezett azt sulykolni, hogy a változást bírálók nem is tudják, miről beszélnek, illetve borzasztóan eltúlozzák a dolgok jelentőségét. A stratégia innen indult ki: ha valaki szemtől szemben az alkotmánymódosítást kritizálja, válaszold azt neki, hogy a bírálatok csak a félretájékoztatásnak köszönhetőek, és ha pontról pontra végigmegyünk a módosításon, kiderül, hogy nincs is itt semmi probléma. Ha pedig valaki ezután ki is próbált térni az egyes változtatásokra, jött a formai-jogi érvelés, illetve annak bizonygatása, hogy az embereknek ez tetszik, ergo szükség van rájuk az alkotmányban. Ugyan az alkotmányról valahogy mégsem akartak népszavazást tartani, de emelkedjünk ezen felül: az alkotmánymódosítás valóban eleget tesz a jogállamiság kritériumainak, valóban lehet ezek után is itt élni (ha egyesek számára kevésbé felhőtlenül is), és valóban nincsen diktatúra. Miért, szerinted az van?

A kormány és az őt támogató erők ügyesen felismerték, hogy érdemes mindig rámozdulni a legelképesztőbb, legnevetségesebb és legtúlzóbb kritikákra – ha ugyanis sikerül elhitetniük, hogy ezek képviselik a mainstream-et, akkor a Fidesz-KDNP-vel szembeni bírálatok jó része áttolható Paul Lendvai holdudvarába: akkor eljátszható, hogy aki kritizál, az Ungváry Rudolffal, Debreczeni Józseffel és Charles Gatival van, egyben pedig csak az ancien régime visszatérése után vágyakozik. Ha így van, akkor Deutsch Tamás nyugodtan megfogalmazhatja majd az ötödik, hatodik és hetedik alkotmánymódosítás elfogadása során is: „mától megint vége lesz a magyar demokráciának”.

Persze, Charles Gati, Paul Lendvai és a magyarországi állapotokat magyarázó német rajzfilmek nem a kormány fejéből pattannak ki – csupán nagyon is jól jönnek neki, és legalább annyira szolgálják a sikerességét, mint Gyurcsány Ferenc minden egyes megnyilvánulása. Kritizálod a kormányt? Te Gyurcsánnyal vagy, öregem? Bírálod az alkotmánymódosítást? Nem akarsz mindjárt gyerekeket hülyíteni politikai propagandával? Szerinted a magyar kormány nem jó irányba kormányozza az országot? Ja, rögtön diktatúrát csinál, nem igaz?

Ezzel már sokadszorra terelik sikeresen a közbeszédet a sületlenségekkel szembeni magyarázkodás felé: oda, hogy „jó, persze, nincs itt diktatúra”, meg hogy „sajtószabadság van, nyilván hülyeség, hogy ne lenne”. A bírálók, ha a kormány barátainak szerencséje van, még a Klubrádió ügyét is előveszik, és kijelentenek egy olyat, hogy: „a kormányt bírálóktól elveszik a frekvenciát”. Mire a kormányt védők rázendíthetnek, hogy „ugye, a Klubrádió még mindig működik”, és akkor már egy percig sem kell mondjuk azzal is foglalkozni, hogy két évig mégis csak folyamatosan orbitális hülyeségekkel (ld.: alá van vajon írva a szerződés üres oldala is?) szívatták őket.

Nyilván a diktatúráról itthon borongók nem veszik észre, a német közszolgálati tévé képviselőit meg nem érdekli, hogy a kormány hasznos hülyéiként szolgálnak – ahogy azt Paul Lendvai esetében Papp László Tamás már megírta. Nincsenek tisztában vele, hogy túlzásaikkal, elborult ötleteikkel és apokaliptikus vízióikkal csak a kormány munkájának ágyaznak meg: ha ilyen idétlen és hülyeségekkel („Magyarországon nem lehet szabadon tudósítani”, „egy rádióadó nem kapott frekvenciát”) telezsúfolt rajzfilmek képviselik az ellenoldalt, akkor az ember vagy nem szívesen tartózkodik ott, vagy folyamatosan mondogatnia kell, hogy „nyilván nincs itt diktatúra”. Az első opció a szekértáborok világán edződöttek számára lehet megfelelő, a második pedig elősegíti, hogy a kétosztatúságon túllépni igyekvők is a kormány mentegetésével töltsék a drága idejüket.

Mert hiába nincs itt diktatúra, attól még az alkotmányos kultúra lezüllesztése ugyanúgy folyamatban van, attól még a kormányzás ugyanazt a blöffjelleget mutatja a legtöbb esetben és ugyanúgy a kádári posvány nem túl barátságos légköre van visszatérőben kerényistől, feketegyörgyöstől, nemzetidohányboltostól. Ugyanúgy a kiskapuk újbóli felfedezésére kényszerül az átlagember, és ugyanúgy a rothadó nyugattal szembeni elkötelezett harcról szónokol miniszterelnök, egykori nemzetgazdasági miniszter és az Országgyűlés elnöke. Csak a nyugdíj őrizze reálértékét, a rezsi csökkenjen, a húsleves maradjon forró és a gonosz multik fizessék meg a lakosság kizsákmányolását. A többi meg már szinte mindegy is.

 

Címkék: média alkotmánymódosítás Fidesz Paul Lendvai német gyerekhíradó kormánybírálatok.

Szabadítsátok ki az újságírókat!

2013.03.22. 00:57 | Lakner Dávid | Szólj hozzá!

Az a helyzet, hogy igaza van Krakkó Ákosnak a Heti Válasznak adott interjújában: a politikusok mellett valóban az újságíróké az egyik legönérzetesebb mesterség – elég egy-két írás, és a publicista könnyedén önmagába szerelmesedhet. Ilyen a zsurnaliszták szakmája: bár gyakran elégedetlenek magukkal, úgy érzik, valamit jobban is megírhattak volna, de azért imádják, ha azokra minél nagyobb figyelem terelődik: sőt, valójában minden egyes publikációval az a céljuk, hogy a lehető legszélesebb érdeklődést a késztermékre irányítsák. Ilyesformán egyrészt nem érdemes senkinek hinnie Szaniszló Ferencnek, amikor arról beszél, hogy nem érti, miért foglalkozik vele az izraeli és az amerikai nagykövet. Valójában ezek a támadások épp annyira hízeleghetnek neki, mint mondjuk Bayer Zsoltnak Neelie Kroes elhatárolódása: a probléma leginkább csak az önérzet súlyos megsértésével, a mérhetetlen megaláztatást jelentő díjvisszakéréssel van. Erről már írtam korábban is: ilyet nemhogy újságíróval, de egy emberrel sem lehet tenni, és a felelősséget viselje az, aki a botrányos helyzetet előidézte.

Merthogy azzal valóban gond van, ha a Világ-Panorámát vezető Szaniszló Ferenc részesül kitüntetésben abban az országban, ahol rangos irodalomtörténészeket, Margócsy Istvánt és Tverdota Györgyöt éppen elbocsátani készülnek a legnívósabb egyetemről – mindez árulkodik nemcsak kormányunkról, de sajnos az egész ország állapotáról is. Meg persze az újságírás egészéről is – miféle testület az (MÚK a neve egyébként), amely az illető elmondása szerint direkt azért terjeszti fel kizárólag Szaniszlót egy elismerésre, hogy a „szoclib vezetés” kénytelen legyen őt kitüntetni? Mit látnak tulajdonképpen egyesek Szaniszlóban? Merthogy az utóbbi időkben világosan kiderült, hogy egyesek még az ő munkásságát is készek azon nyomban védelmükbe venni. De vajon miért?

Költői a kérdés, a válasz egyszerű: mert sokan még mindig leragadtak a barát-ellenség, a magunkfajta-magukfajta felosztásnál: ez bizony nemcsak a jobbikosokra jellemző (bár mostanság náluk érhető tetten a leginkább), hanem vezető publicistákra és az utca emberére egyaránt. És ennek a fajta mi - ők felosztásnak köszönhető, hogy egyesek akkor is hajlandóak felsorakozni Szaniszló mellett, ha az a legképtelenebb sületlenségeket hordja is össze ufókról, szkítákról és a mag népéről. Persze, bőven vannak olyanok is, akik osztják ezt a fajta összeesküvés-elméletekben tobzódó világképet: sajnos még egyetemet végzett emberek is hajlamosak a fantazmagóriák világába menekülni, ahogy azt például bizonyos jobbikos fiatalok is teszik.

Mert Bencsik Jánosnak igaza van, csak azt nem veszi észre, hogy feddését magához is intézhetné: a jobboldalon elég sokan hajlamosak ma is az önsorsrontó mártírszerepet magukra öltve játszani a csatába induló kőkemény harcost. Ami az újságírónak valóban feladata is lenne: napról napra megvívnia csatáját a függetlenségért, egyúttal kendőzetlenül kifejtenie a véleményét mindenről, ami tetszik és ami nem tetszik neki a világban. Ellenben a jobboldalon többen is nem magukért küzdenének, hanem mások, „az ellenség” ellen. Persze, a legtöbben ezt nem olyan látványosan teszik, de vannak, akik gyermeki naivitásukban valóban elhiszik, hogy ezt kell csinálni, és azt utána úton-útfélen hangoztatják is: ilyenek például a Jobbikba sodródottak vagy éppen Szaniszló Ferenc is. És az ellen ugyanúgy lehet náluk szakmabeli épp úgy, mint a másfajta világnézetet képviselő politikus is. Aztán vannak a magunkfajták is: érted haragszom, nem ellened – üzeni Szaniszló jobboldali politikusoknak, mintha csak éppen az lenne a normális, hogy egy újságíró a politikusokat ne ellenőrizze, hanem támogassa. De sajnos ma éppen ez a helyzet – mert ma a függetlenséget nemhogy nem tekintik sokan értéknek, de még egyenesen meg is kérdőjelezik annak létjogosultságát, lehetőségét.

Itt téved hát nagyon nagyot Bencsik János: azt hiszi, hogy valóban küzdeni kell „a mi oldalunkon állók” mellett, máskülönben árulónak vagyunk tekinthetőek. Csakhogy épeszű újságíró nem a bal- vagy jobboldalért küzd, hanem az igazságért és a függetlenségért. Nem újságírók ellen, hanem a tisztességért, a becsületért, a szakmaiságért. Mert baloldali és liberális újságíró ugyanúgy végezhet elismerésre méltó munkát, ahogy jobboldali is: Krúg Emíliát, Rényi Pál Dánielt, Kósa Andrást és Aczél Endrét pedig ugyanúgy megilleti az elismerés újságírói tevékenységéért, mint mondjuk Szajlai Csabát, Sitkei Leventét, Szőnyi Szilárdot vagy Lukács Csabát. Nem azért, mert ilyen vagy olyan világnézetűek, hanem szakmaiságukért, áldozatos munkájukért.

Szaniszló Ferenc pedig ott tévedett nagyot, hogy elhitte: neki jár az az átkozott Táncsics-díj. Nem most, hanem még évtizedekkel ezelőtt – ahogy ebben az országban újságírók tömkelege szintén elhitte, hogy neki elkél egy állami elismerés újságírói teljesítményéért. Mintha csak politikusok feladata az volna, hogy az újságírókat tüntetgessenek ki – azokat, akiknek valójában éppen őket kellene lelepleznie. Épp ideje lenne már az újságírókat kiszabadítani a Táncsics-díj börtönéből: abból, hogy azt képzeljék, ők csak egy plakett révén, csak egy efféle elismeréstől lehetnek igazán nagy zsurnaliszták, nem pedig mondjuk a közönség elismerésétől, a többszöri pozitív visszajelzésektől. Megjegyzem: újságírói elismerésekből még van egy jó pár, mint mondjuk a Minőségi Újságírásért-Díj, melyet legutóbb éppen Stumpf András és Brückner Gergely kapott meg: megérdemelten, teszem hozzá.

De azért azt érdemes hozzátenni, hogy mások sem nagyon képesek túllépni a berögzült sémákon: jelen esetben annak hangoztatásán, hogy kitől kellene mindenkinek elhatárolódnia, illetve kiknek a visszaszorításáért kellene mindent megtenni. Ez abban az országban, ahol az ún. „gyűlöletbeszédet” alkotmányos szinten próbálják korlátozni, szintén nem meglepő. Így a Magyar Narancs vezércikkének hangneme sem, mely írásban azt róják fel, hogy a jobboldalon is csak Szaniszló díját és kattantságát sérelmezik, míg mondjuk a fárasztóan egysíkú gondolkodásmódot („háttérhatalom, zsidók, cigányok”, stb.) már kevésbé. A Narancs pedig kijelenti, hogy már korábban követelni kellett volna Szaniszló köreinkből való kizárását, merthogy az vállalhatatlan, amit ez az ember mond. Csakhogy jobboldali újságíróknak nincsenek Szaniszlóval alkotott köreik, nekem pedig eszem ágában sincs sem Szaniszló, sem Bayer elhallgattatását indítványozni: mindenki azt mond ugyanis, amit akar, a szólás szabadsága ugyanis ezt jelenti. Persze, ha az Echo TV-nél dolgoznék, az biztos kellemetlen lenne, másrészt viszont nyilván nem dolgoznék az Echo TV-nél, mivel ott igen nehéz lenne függetlennek maradni – harcoljon politikusokért az, akinek erre van gusztusa. De ettől még nem kívánom Szaniszló elnémulását, akármilyen előítéletes ostobaságokat is beszéljen: minden vélemény fontos ugyanis, pont, ahogy említett úriember ezúttal rendkívül pontosan megfogalmazta. A véleményszabadságnak pedig ugyanúgy része a zsidózás, ahogy a nácizás is: tetszik, nem tetszik, ezt akkor sem fogom másként gondolni, ha a törvények mást is próbálnak sulykolni.

Ki kell hát szabadítani az újságírókat: egyrészt a Táncsics-díjak börtönéből, másrészt önnön korlátaiknak és másra béklyókat pakolni igyekvő szándékaiknak fogságából. A korlátoltságot pedig nem túl ízléses díjazni, de tiltani sem szükséges. Ennek ellenére magunkra nézvést érdemes újra és újra megküzdeni ellene: nehogy egy nap arra ébredjünk, hogy nem vagyunk hajlandóak valakinek a véleményét már megfontolásra érdemesnek sem tartani – pusztán azért, mert úgy érezzük, ő valamiféle „másik oldalról” érkezik.

· 2 trackback

Címkék: belföld újságírók újságírás Bencsik János Bayer Zsolt Magyar Narancs Szaniszló Ferenc Táncsics-díj

Balog, a lelkipásztor

2013.03.20. 10:27 | Lakner Dávid | 20 komment

Balog Zoltán most joggal nem értheti, mi ezek után a probléma. Ő meglépte ugyanis azt, amit a parlamenti ellenzék olyan élénken követelt tőle, sőt, még Deutsch Tamás is megkockáztatott egy „lécci, lécci, lécci” kíséretében. Meg hát a sajtó is leginkább annak a Szaniszló Ferencnek a mondatait kapta fel, akit múlt héten kitüntettek Táncsics-díjjal – nem pedig az emberi erőforrások miniszterének szavain élcelődött a fél ország. A kormány által odaítélt újságíró-díjat ugyanis egy olyan szerkesztőnek ítélték meg, aki utóbbi években leginkább röhejes összeesküvés-elméleteivel és inkább szélsőjobbos nézeteivel vétette észre magát. A kormány pedig most őt nevezte az újságírók egyik legjobbjának, kiváltva ezzel sokak felháborodását. A történtek után jó pár újságíró vissza is adta a díját, szerintem amúgy rendkívül felesleges módon.

Egy ilyen kitüntetés ugyanis nem annyira az újságíró-társadalomról, mint az éppen regnáló kormányról árulkodó. Már eleve kínos, hogy politikusok újságírókat tüntetnek ki, de ha már így történik, nyilván azokkal teszik ezt, akik kevésbé támadják őket a nyilvánosság előtt. Most vicces módon Szaniszlóval még csak nem is ez volt a helyzet: a szerkesztő az Echo TV-n Világ-Panoráma címmel futó műsorában ugyanúgy kritizálta a Fideszt is („pálinkát prédikálnak és viszkit vedelnek, vagy éppen francia Calvados-t”), mint mondjuk a „fasiszta liberálisokat”, csak éppen talán némileg kisebb hévvel. Mindegy is, Szaniszló eddig sem a Fidesz mainstream vonulatát képviselte, sokkal inkább annak Jobbik felé hajló szegmensét: sámánizmus, világcsoda magyarság, liberálfasiszták, élhetetlen cigányok. Nem csoda hát, hogy a kitüntetés után a leghangosabban Vona Gábor állt ki Szaniszló mellett, olyan rendkívül mulatságos kijelentéseket téve, mint hogy ha ők kerülnek kormányra, Szaniszló lesz a médiahatóság elnöke.

Szaniszló tehát nem a Fidesz politikáját képviselte, de a Fidesz sikerrel vonta magára a gyanú árnyékát a kitüntetéssel. Balog Zoltán szabadkozott is: ő nem tudott semmit, elé csak felterjesztették a nevet, ő pedig tette a dolgát. Aztán ki is került a felterjesztő szakmai bizottság névsora, mint  azoké, akik Szaniszlót a díjra érdemesültnek nevezték. Csakhogy a heti válasz-os Osztovits Ágnes vezette bizottság éppen hogy nem tartotta méltónak Szaniszlót a kitüntetésre: egyhangú támogatás szükségeltetett volna, azonban ez nem volt meg a Heti Válasz főmunkatársának elutasításának okán. A díjat mégis Szaniszló kapta, a hírek szerint a frissen kinevezett Halász János kulturális államtitkár javaslatára.

Balog pedig most próbálta menteni, ami menthető: visszakérte a díjat. Ilyet viszont nem csinálunk – főként nem néhány nappal a kitüntetés után. Balognak egy hét sem kellett ahhoz, hogy kétszer járassa le magát ilyen csúnya módon: először azzal, hogy olyan újságírót tüntetett ki, akinek munkásságát láthatólag senki nem ismeri környezetében, aztán meg azzal, hogy erre az újságíróra próbálta ráhúzni a vizes lepedőt. Pedig itt nem Szaniszló a vétkes – sokkal inkább az a kormány, amely annak ellenére tüntette ki, hogy nem volt tisztában utóbbi években végzett tevékenységével. Szaniszló ennyire méltatlan helyzetbe hozása, emberségében való megalázása: mindez enyhén szólva is furcsa egy olyan minisztertől, aki korábban lelkipásztorként tevékenykedett, és állítása szerint most is a Biblia olvasgatásával kezdi minden egyes napját. Balog mégis először a szakmai bizottságra fogta volna az egészet, majd a felelősséget gyorsan Szaniszlóra próbálta átruházni: ő pedig szerda esti műsorában fog válaszolni a miniszter levelére – Széles Gábor tévéjében nem tartom valószínűnek, hogy elutasítással és a kormánynak való hadüzenettel.

A minisztertől viszont nem új ez a fajta viselkedés:  L. Simon László menesztésénél például sikeresen elérte, hogy a sajtó előtt a kulturális államtitkárnak kelljen magyarázkodnia, miért is kell neki távoznia székéből. Balog Zoltán akkor ismét hozzájárult ahhoz, hogy valaki olyan kerüljön kínos helyzetbe, aki mit sem tehet az egészről: az emberi erőforrások minisztere akkor mutatta meg a leglátványosabban, hogy vérbeli politikussá érett, és az emberi lelkekhez már vajmi kevés köze van.

Az emberi erőforrások minisztere most csak egyféleképpen vonhatta volna le a konzekvenciákat: úgy, hogy megrendül a bizalma abban is, aki Szaniszló nevét erre a kitüntetésre elé terjesztette. Láthattuk legutóbb is, mennyire könnyen megy neki az ilyesmi: L. Simonnál például elég volt egy kis habitusbéli különbség is, hát nyilván akkor egy ennyire kellemetlen helyzet előidézése még inkább rászolgált volna a bizalomvesztésre. Akár Halász volt az illető, akár más. Balog viszont inkább kétszer is mosta kezeit, és nem vonta le a kellő politikai konzekvenciákat. Nem kétséges hát: helye van neki ebben a kormányban. Csak a lelkipásztorkodás hangsúlyozását szíveskedjen ezek után minimalizálni: nem a dolog vallásos, mint inkább a lelki oldalán tanúsított rossz döntéseiből kifolyólag.

· 2 trackback

Címkék: belföld Fidesz Balog Zoltán L. Simon László Szaniszló Ferenc Halász János Táncsics Mihály-díj Táncsics-díj

A nagy leleplezők

2013.03.18. 12:21 | Lakner Dávid | 152 komment

Le kéne egy kicsit higgadni, azt hiszem.

A közéletbe ilyen-olyan módon belefolyó, nevüket a nyilvánosság előtt nem vállaló civilek vagy közszereplők leleplezése eddig sem volt ismeretlen mifelénk, de kétségkívül az Orbán kocsijába beülő névtelen erdélyi pár utáni hajsza az eddigi leggusztustalanabb megnyilvánulása az oknyomozó újságírás ezen igen sajátos válfajának. Egy pontig még talán megmagyarázható a dolog: olyan, anonimitásukat őrizni próbáló személyek felfedése, akik a közélet alakulását valamiként véleményezik, még indokolható. Ilyen volt a Mandineren Karsay Dorottyáról csúnyákat író blogger leleplezése, vagy mondjuk a Fidesz-székháznál nyomuló, a párt mellett nagy hangon elköteleződő és biztonsági őrként viselkedő férfi múltjának feltárása. Még itt sem biztos, hogy túlzottan etikus lenne az inkognitójuk semmibe vétele, ám lehet azzal érvelni, hogy a megnyilvánulás és a megnyilvánuló személye között feszülő ellentét a nyilvánosság elé kívánkozik. Szerintem nem, de ez most lényegtelen.

Na de a miniszterelnök autójába beülő erdélyi párnak az ominózus videóban politikai értelemben semmiféle megnyilvánulása nem volt: kijelentették, hogy csíkszeredaiak, hogy egy napja be vannak havazva, és ennyi. Orbán pedig nem „hősként mentette meg őket”, ahogy a baloldalon néhányan ironikusan megjegyzik, hanem elvitte őket a két-három kilométerre lévő kamionig. Hogy a jelenet valódi volt-e, esetleg már korábban meglátták őket egy benzinkútnál, és előre megbeszélték a dolgokat? Az jelen helyzetben teljesen lényegtelen: Orbán egy gesztust mutatott be, nyilvánvalóan így is, úgy is maga mellett kampányolva. Hogy egy miniszterelnök nem attól lesz jó miniszterelnök, hogy efféle gesztusokat gyakorol, az nyilvánvaló – de ha már nagyon szükségét érzi, hogy így nyerje el az emberek szimpátiáját, hát tegye. Nem hiszem, hogy azért kellene valakinek szégyenkeznie, mert efféle egyszerű gesztusokkal él – épp az lenne a jó, ha még többször tennének így a köz jeles szereplői. Ahogy a Kertész Imrével való fotózkodás is egy pozitív politikai tett volt, úgy Gyurcsánynak sem kell azért magyarázkodnia, mert elkapta az újságírók előtt összeeső szóvivőjét. Hogy az egyszerű választópolgár szemében miként csapódnak le ezek a dolgok? Hát, a politikusok efféle felszínes megítélése ezek nélkül sem fog csak úgy megszűnni.

A néhány kilométeren keresztül fuvarozott erdélyieknek már a külsejük alapján történő kifigurázása sem túl ízléses, de a vélelmezett pár nevének nyilvánosságra hozása és annak találgatása, vajon a nő a férfinak a szeretője-e, és tényleg Szálasi-hívő-e a férfi, már tényleg túlmegy minden határon. És akkor mi van, ha a srác valóban szélsőjobbos? Kit érdekel és mit számít ez? Hát az, hogy feketézik-e? Miféle relevanciája van ennek? Az egy dolog, hogy kiket kér fel egy párt székházának védelmezésére – na de miért kéne annak számot adnia a múltjáról, akit a miniszterelnök elvisz a kocsijával néhány km-en keresztül?

Szily Lászlóban legalább volt annyi belátás, hogy név nélkül hozza le az amúgy semmit nem jelentő sztorit (amelyben az a legszebb, hogy még csak nem is biztos, hogy igaz), de Kálmán C. György például a nyilvános Facebook-oldalán névvel és Facebook-adatlappal elérhetővé tette az egészet mindenki számára, hogy aztán az összes kormányváltásban reménykedő kommentelő borzonghasson egy kicsit a szereplők szörnyű magánéletén. (frissítés: utóbb legalább eltávolította a szemmel láthatólag mástól megosztott adatokat, szemben pl. Eörsi Mátyással, aki szintén bátran leleplezte nyilvános adatlapján a hírhedett párt.) Hát miféle tempó ez, kérem? Tényleg ezt hozza ki egyesekből, hogy a miniszterelnök környezete nyilvánosság elé tárt egy olyan esetet, aminek amúgy mindennaposnak és teljesen magától értetődőnek kellene lennie?

Fontos ám az is, ki mit mutat magából. Lehet Kövér László egy mélyen családcentrikus ember és az Országgyűlés feddhetetlen elnöke (mondjuk szerintem utóbbi sem mondható el róla), mit sem számít, ha a nyilvánosság előtt folyamatosan csak fröcsög és gusztustalan módon ontja mindenkire szitokáradatát. Lehetnek a sértegetéseket magukra vevő értelmiségiek a szakágukhoz rendkívüli módon értő entellektüelek, ha a Kövér-féle anyázás hasonlókat hoz ki belőlük is, akkor valahogy nehéz lesz őket különbnek tekinteni az Országgyűlés elnökétől. Orbán is lehet egy rossz miniszterelnök, de ettől még az efféle gesztusok nem fognak kevesebbet érni. És még mindig jobban jár mindenki, amikor egy miniszterelnök vagy bármely más politikus effélékkel próbál szavazatot szerezni, és nem mondjuk a kommunistázással vagy fasisztázással. Persze, a legjobb az lenne, ha megpróbálkoznának esetleg a felelős politizálással is. Civilek magánéletén való élcelődéssel viszont remélhetőleg tényleg nem lesz senkinek sem több olvasója.

Frissítés: a HVG.hu erdélyi forrásra hivatkozva cáfolta az összes találgatásra épülő információt. Egyébként teljesen mindegy: akkor sem lenne semmi, ha a kocsiba beülő férfi valóban szálasista lenne. De remélhetőleg ismét borzongtak egy jót a személyiségi jogokkal szemben túl sok érzékenységet nem mutató „demokraták”.

· 1 trackback

Címkék: videó belföld hóhelyzet Fidesz Orbán Viktor Kövér László Szily László Kálmán C. György

Áder értelmezése szerint

2013.03.14. 22:47 | Lakner Dávid | 4 komment

Szerdán Áder János bejelentette, hogy aláírja az Alaptörvény negyedik módosítását, és hogy alkotmányos kötelezettsége ezt tenni, ha tetszik neki, ha nem. Mint mondta, kötelessége minden állampolgárnak betartani a hatályos törvényeket, így neki is eszerint kell eljárnia, akár találkozik a végeredmény valakinek az ízlésével, akár nem.

Mint azt már számtalanszor leírták, pusztán előbbiekből következőleg ezek után bármit bele lehet írni az alkotmányba, a választási regisztrációt éppúgy, mint mondjuk a hétévenkénti választás bevezetését. Immár nem állhat a Fidesz bármely vágya és az alkotmány közé senki, esetleg talán csak egy rendkívül nagy arányú századvéges közvélemény-kutatós elutasítottság. Áder mindenesetre semmiképp.

Ami már csak azért is érdekes, mert sokan elhitték az elmúlt egy évben, hogy belőle valódi, tiszteletreméltó köztársasági elnök válhat. Baloldaliak és liberálisok egyaránt bíztak abban, hogy elfogulatlanság nélkül beteljesíti majd a beiktatásakor tett vállalását: ha száz jó törvényt kap, mindet aláírja, ha száz rosszat, mindet visszaküldi. Schmitt Pál kétéves államfősége ellenére sem járatódott le végleg az intézmény hitelessége, sőt, az állampolgárok nagy része még azt is kész volt elhinni, hogy Áder valóban félre tudja majd tenni politikai múltját. Ami lehet naivitás, de jóhiszeműség is – egy biztos, az ebben reménykedőknek most hatalmas pofont jelenthetett Áder lépése. Már csak azért is, mert jó páran még annak reményét is megkockáztatták, hogy Áder majd nem írja alá az alkotmánymódosítást – a mémgyár beindulását kiváltó szándék legalábbis nagyon efelé mutatott.

Annak ellenére, hogy sokan a baloldalról is bíztak benne, egyes jobboldali közszereplők nem sok jóval kecsegtettek: Gulyás Gergely fideszes politikus például kijelentette, hogy Ádernek alá kell írnia a módosítást, ifjabb Lomnici Zoltán pedig a Magyar Nemzetnek írott publicisztikájában fejtegette, hogy az államfő dilemmája tulajdonképpen nem is létezhet, és provokatív, egyben megtévesztő már annak a felvetése is, hogy az államfő mérlegelési helyzetben van. Alapvetően borzasztóan méltatlannak éreztem, hogy egy köztársasági elnöknek efféle rangon aluli személyek kvázi parancsba adjanak valamit, illetve kijelentsék, hogy a legfontosabb köztisztséget betöltő személy csak egyféleképpen dönthet: és mégis, Áder, úgy tűnik, rám cáfolt, és valóban megérdemli, hogy efféle személyek bánjanak vele úgy, mintha a beosztottjukról lenne szó.

Áder ugyanis egyrészt fontosabbnak jelölte meg az alkotmány azon rendelkezését, hogy neki öt napon belül el kell fogadnia a módosítást, mint az alkotmány számos más, az új pontokkal összeegyeztethetetlen kikötését, hovatovább: mint az alkotmány egészét, annak méltóságát és biztonságot nyújtó jellegét. Az Alaptörvény ma nem nyújt biztonságot a nemzet egésze számára, és ezt ironikus módon épp a magát nemzetinek nevező, áljobboldali kormány érte el. Másrészt a demokráciának sem tesz éppen jót, hogy kormányprogramot betonoznak az alkotmányba, szinte leválthatatlanná téve azt (még ha például a hallgatói szerződés kapcsán is csak azt írták, hogy „törvény lehetővé teheti”, ami egyelőre szerencsére csupán lehetőséget, és nem kötelezettséget jelent – ugyanakkor más helyeken egész konkrétan fogalmaznak, sajnos).

Áder, ahogy korábban Gulyás is kijelentette: értelmezte hivatalát, hivatását: minekutána pedig arra jutott, hogy egyrészt nem fontos, hogy ő államfőként mit gondol egy alkotmánymódosításról; másrészt a korábban említettekre, tehát hogy bizonyos alkotmányos pontoknak neki kiemeltebb jelentőséget kell tulajdonítania a többinél. Áder szerdai tévényilatkozata maga volt a megtestesült értékrelativizmus: kijelentette, hogy teljesen mindegy, kinek az ízlésével találkozik az alkotmánymódosítás, legyen az akár ő maga – neki tennie kell, ami formálisan ilyenkor következik, tartalmilag álljon bármi is az említett alkotmánymódosításban. Áder ugyanúgy járt el, ahogy a jobboldal most nagyokat hallgató része is: inkább nem is véleményezte a kormány programpontjainak alkotmányba írását, mert valószínűleg érezte, hogy abból nem jönne ki a legjobban. Egyébként ez volt a kormány taktikája is: nagy hangon kijelentették, hogy a kritikák csak általánosak, hogy a korábbiakhoz hasonlóan túlzóak, és ha pontról pontra végigmegyünk, mindenki rájön, hogy valójában nekik van igazuk. Ha valaki mégis elment odáig, hogy megkérte őket utóbbira, akkor pedig épp úgy kizárólag formális okokra hivatkoztak, mint most az államfő. És való igaz, hogy a forma is fontos, na de legalább ugyanannyira, mint a tartalom: és kicsit álságos, hogy épp ez a kormány próbál nagy hangon az előbbire ráfeküdni, miközben a legtöbb döntése finoman szólva elegánsnak nem túlzottan mondható.

Áder értelmezett, és valószínűleg arra jutott, hogy azért azt mégsem felejtheti el, honnan is jött ő. Ahogy Deutsch Tamás is írta Twitteren, rendkívül provokatív és pofátlan módon: „Te is tudod Janó, hogy ERRŐL álmodtunk. Riszpekt Elnök Úr!!” Hogy mi volt ez az álom, a minél centralizáltabb és totálisabb hatalomgyakorlás, vagy csak a nyomorult alkotmánymódosítás aláírása, az ebből a szempontból már szinte mindegy is. A kettő ma egyet jelent. Áder pedig valóban tudott a fideszes álomról, ezzel is végre egyértelművé téve: nem egy ország államfője ő, csak fideszes pártkatona, a kormány szándékainak soha nem keresztbe tevő, mindig csak maximum formai okokra hivatkozó egyszerű pártember. Áder nem tudott felnőni feladatához, ami amúgy egyáltalán nem meglepő: korábban sem volt éppen egy kiugró, hatalmas tiszteletnek örvendő figura, és ha valamivel, hát maximum szürkeségével tűnt ki a többiek közül.

Egyébként nem tudom, ki látta a Heti Válasz legújabb címlapját, de a Trill Zsolttól idézett „Diktatúra? Nevetséges!” nagyon is ötletes, még ha nem először, de nem is másodszor sütik el ezt arrafelé. Mert diktatúra, az tényleg nincs. Deutsch is kiválóan tudott érvelni ezzel, el lehet majd még sütni pár fideszes lépés esetén. Ha nincs diktatúra, ha nem lövetnek, akkor egyesek szerint már szinte teljesen mindegy, mit tesz a hatalom. Akkor legitimálható. Szomorú, hogy egyeseknek csak ennyi jut, de azért ne legyünk mohók: köszönjük meg Orbán Viktornak és pártjának, hogy még mindig nem vezettek be diktatúrát, még ha meg is tehették volna, akkor sem. Reméljük, a jövőben sem fog fennállni ennek veszélye – persze, ez valószínűleg már szintén nem Áderen fog múlni. Neki kötelessége lesz aláírnia az aláírnivalót.

Címkék: belföld alkotmány alkotmánymódosítás alkotmányozás Fidesz Orbán Viktor Alaptörvény Deutsch Tamás Áder János Gulyás Gergely ifj. Lomnici Zoltán

Zagyva csak barátkozni akart

2013.03.13. 07:55 | Lakner Dávid | 10 komment

Ha a közéletet figyelő ember a sok gond közepette egy kis nevetésre vágyik, bátran ajánlom számára a Barikád magazin olvasgatását, mely tulajdonképpen egyenértékű egy másik univerzumba tett kirándulással: a kultúrjobbikosokat általában ugyanis egészen másféle problémák foglalkoztatják, mint a többi földi halandót. E tekintetben irányadó lehet a mára Alfahírré átkeresztelt Barikád-honlap, ahol a szokásos Ordosz műhelyes publicisztikák mintha nem is evilági magyar emberek által íródnának: legalábbis amíg minden normális helyen általában napi történéseket járnak körül húszféle megközelítésből, addig itt megbízhatóan jönnek az őstörténetről és az amerikai külpolitikáról szóló, totálisan irreleváns és senkit nem érdeklő véleménycikkek.

Az újságban mindezt megspékelik egyéb humoreszkekkel, például volt (vagy még mindig van) egy állandó rovatuk Egy LMP-s képzeletbeli naplója címmel, amelyben a szerkesztőségi tagok kiélhetik a frusztrációikat egy náci nagypapa és egy zsidó család történetének felvázolásával. A sztori amúgy annyira rossz és erőltetett, hogy még a Kismalac magazin írói is elborzadnának rajta, ráadásul még a politikailag inkorrekt alpáriság határait is alulról súrolja a szerző: nagyjából valahol ott tanyázik humor tekintetében, mint a Wayans-testvérek, vagy talán még náluk is kicsit lejjebb.

De balgaság is lenne üdítő poénáradatot várni egy olyan újságtól, melynek főszerkesztője az a Pörzse Sándor, aki képes volt a saját nevéből szóviccet gyártó műsor (Pörzsölő) minden egyes adását halál komoly arccal levezényelni. Az értelmetlen kérdések feltevésében nem ingathatta meg semmi: pedig még Pozsonyi Ádám is próbált neki vicceseket mondani a nem normális baloldaliakról, de neki még erre is csak annyi volt körülbelül a reakciója, hogy „ez borzasztó, ez borzasztó”. Említett főszerkesztő úr egyébként hasonló kaliberű kérdések megfogalmazásában jeleskedik, mint például az „És akkor itt idéznek tőled vagy minősítenek?” (Pozsonyinak az őt ekéző fórumról). Pörzse írja a Barikád vezércikkeit is, a legutóbbi számban pedig ismét sikerült az ország éppen aktuális problémái közül a legfontosabbat kiválasztania: a Zagyva-Osztolykán ügyet. A cikk amúgy sajnos nem található meg az interneten, pedig tartalma alapján igencsak érdemes a közfigyelemre.

Az írás onnan indul, hogy Pörzse bekerülése előtt sok pletykát hallott a parlamenti létről: például hogy még mindig két forint a sonkás zsömle, vagy hogy a folyosón a fideszes és az MSZP-s káderek amúgy egész jól elhaverkodnak. Nos, mint utóbb Pörzse megtudta, mindebből egy szó sem igaz: a zsemle is drága és a politikusok sincsenek jóban egymással. Ezek után belekezd valami nyálas nyavalygásba, hogy azért ők jobbikosok mégis próbálnak emberi kapcsolatokat kialakítani, csak hát ennek mindig akadnak kerékkötői, példának okáért a lapjában füves idiótákként lefestett LMP-sek. Most például itt van Osztolykán Ágnes, aki képes volt kiblogolni Zagyva kedélyeskedő beszólását, mely valahogy úgy hangozhatott, hogy „csak mert cigány vagy, én még ledöfnélek”. Na, így körülbelül 16 éves frusztrált focisták csajoznak a chat.hu névtelenségébe burkolózva – illetve Zagyva György Gyula, aki utóbb az egészet megpróbálta Vágó Gáborra fogni, majd kijelentette, hogy mostantól ő is ki fog beszélni mindent.

Utóbbi fordulat nagyon megtetszett Pörzsének is, és egyazon lendülettel megvádolta Osztolykánt, hogy negatív felhanggal ellátva kibeszéli azokat a dolgokat, amelyek amúgy csak arra szolgálnak, hogy a különböző világnézetű képviselők között emberi kapcsolat alakulhasson ki. Zagyva tehát csak barátkozni akart: márpedig jobbikos politikus ezt nem úgy teszi, hogy mondjuk tényleg felajánlja képviselőtársának, hogy hazafuvarozza, hanem egy keresetlen stílusú szexuális ajánlat megtételével. Zagyvával amúgy is sejthető, hogy bajok vannak, hiszen már egy Mandiner-videóban elárulta: egyik kedvenc együttese a Ludditák, kedvenc filmje pedig a Ponyvaregény, amelyek valahogy nem igazán illenek az ő kőkemény nemzeti radikális profiljába. A nyilvánosságra kerülést pedig úgy tűnik, nem pártolja sem ő, sem Pörzse: utóbbi vezércikke végén megnyugtatott mindenkit, hogy ha majd bosszúból nyakon vágja Vágó Gábort (akit állítása szerint amúgy ki kellett volna hívni arcoskodása okán párbajra), azt majd nem fogja a lap hasábjain kifecsegni.

Így Pörzse és Zagyva legalább megajándékozta a közt egy újabb jobbikos koherenciazavarral: a nyilvánosság bizonyos esetekben fennálló teljes elvetésével. A mindig nyíltan a nagybetűs „igazság”-ról szónokló és mások személyiségi jogaival folyton-folyvást a padlót feltörlő jobbikosok ugyanis, ha róluk van szó, képesek olyan hisztit és nyálas rinyálást levágni, mintha nem is felnőtt férfiemberek volnának. Ilyenkor jön elő az ártatlanság vélelmének felhánytorgatása, meg a másik előítéletes megbélyegzésének elutasítása: egy olyan párt képviselőitől, akik mások azonnali elítélésében az elmúlt években behozhatatlan előnyre tettek szert. Jól láthattuk ezt a Jobbegyenes egykori HÖK-ös bloggereinél is, és most világosan kiderült ez Zagyva és Pörzse esetében is. Az igazság pártjának képviselői inkább meghúzódnak a sötétben, és onnan lepleznék le a fél világot: miként az Alfahírre publicisztikákat gyártó Ordosz műhely tagjai is névtelenül rántják le a leplet újra és újra a világbékét fenyegető amerikai külpolitikáról. Íme, a felelősségvállalás felkent papjai.

· 1 trackback

Címkék: belföld Jobbik LMP Zagyva György Gyula Vágó Gábor Pozsonyi Ádám Barikád Osztolykán Ágnes Pörzse Sándor Alfahír Ordosz műhely

Csak beszélj a rezsicsökkentésről!

2013.03.12. 19:05 | Lakner Dávid | 16 komment

Orbán Viktortól a saját szempontjai alapján a lehető legjobb döntés volt, hogy hétfőn a Parlamentben napirend előtt a rezsicsökkentés ellen döntő bíróságokat kritizálta – hiszen így ismét lehetősége volt azt a látszatot kelteni, hogy ő a komolyabb akadályok láttán sem hátrál meg, és következetesen igyekszik képviselni a magyar emberek életét megkönnyítő döntést. Ahelyett, hogy az alkotmánymódosítást igyekezett volna magyarázni, ismét a közbeszéd témájává tette a rezsicsökkentés nehézségét, egyúttal kifejezésre juttatva: a kormány számára ezek sem fognak akadálynak bizonyulni, és ha kell, törvény által fogják szabályozni a rezsicsökkentés-ellenes magatartást, csak meglegyen az ígért tíz százalék. Ráadásul egyúttal bizonyítani lehetett azt is, hogy a „huhogóknak” megint csak nem volt igazuk: hiszen az igazságszolgáltatás még mindig független. Sajnos – tehetnénk hozzá a kormánypártok szempontjából, látva a mostani hallatlan döntés tarthatatlanságát.

Eddig a felszín kormánybarát kapirgálása, ám érdemes a továbblépés előtt leszögezni: az átlagember és Seszták Ágnes ennél mélyebbre nem fog már jutni a történések lényegének feltárása során. Egyiküket nem is érdekli annyira a dolog, vagy csak a leírtaknál bonyolultabb összefüggésekre nem bizonyul fogékonynak; a másik pedig megelégszik a neki tetsző populista, demagóg és rendkívül buta magyarázattal. A kormány pedig mi mást tehetne, amikor a fél világ az esztelen alkotmánymódosítást kritizálja: nagy hangon kell kommunikálnia, hogy valójában a magyar állampolgárok érdekét szolgáló rezsicsökkentés ellen fogott össze Berlin és Brüsszel, és csak Orbán Viktor kőkemény fellépése védheti meg a korábban már beígért nyomorult tíz százalékot. Innentől pedig már szinte minden esemény kapcsán elsüthető a szlogen: most például a március 15-ei brüsszeli tartózkodás magyarázataként jelentette ki a miniszterelnök sajtófőnöke, hogy Orbánnak a rezsicsökkentést kell megvédenie. Nyilván azt is kijelenthetik akár, hogy Kövér Lászlót is ezért nem fogadja a bajor parlament elnöke, nem pedig azért, mert olyannyira megcsappant a bizalma a magyar alkotmányozó többség iránt. Indokul szolgálhat a rezsicsökkentés bármire, a képzeletnek határt innentől nem szabhat semmi.

Valójában végtelenül elkeserítő, hogy a magyar miniszterelnök mostanra a szó szoros értelmében elérte a Kétfarkú Kutya Párt paródiának szánt stílusát, és nem képes egy kicsit is értelmesebb és fenntarthatóbb politikát folytatni a „még több pénzt az embereknek!” politikájánál. Mert nem vitás: választást könnyebb úgy nyerni, hogy a miniszterelnök a füleknek kedves „gonosz multik” és „ellenünk összeesküvő nyugat” viszonyrendszerében értelmezi a világot; főként, ha folyamatosan azt hirdeti, hogy hamarosan beérhet a gyümölcs, és sikertörténetté válhat az unortodoxia, a különutas politika. Így jöhet a képbe a rezsicsökkentés is, amelyről minden egyes állampolgár értesülhet, hát még, ha azt jól láthatóan fel is kell tüntetni a számlán. Nyilvánvaló, hogy az egyszeri embert kevéssé fogja érdekelni, hogy éppen mit is írnak az általa sosem olvasott alkotmányba („értelmiségi gumicsont”, mondaná Kövér László), a hajléktalanok és a homoszexuálisok jogai pedig épp annyira fogják érdekelni, mint az ausztráliai transznemű bevándorlóké.

Hogy a tíz százalékos rezsicsökkentés konkrétan havi mekkora megtakarítást jelent, az már mellékes. Nálam például négyszáz kerek forintot. Hogy ezek után a szolgáltatásban is problémák fognak jelentkezni, az szintén másodlagos. Az már a szolgáltatók hibája – oldják csak meg maguk, de minél hamarabb! Eddig is tetemes összegeket kaszáltak a nyomorgó magyar embereken, ezentúl majd csak havonta egyszer fogyasztanak majd kaviárt, leöblítve azt a lehető legdrágább pezsgővel. Ahogy a Mandineren egy kommentelő megfogalmazta: „Tegyük képletesebbé:
- az állam úgy véli, a vendéglátósoknak kurva nagy a haszna, ezért egy szép nagy vendéglátós különadót bevezet. Mondjuk tányér húslevesenként 200 forintot.
- ezzel együtt megmondja, hogy a húslevest nem szabad 400 forintnál többért adni, mert az nem jó a népnek.
- miközben a húsleves árának felét az állam nyúlja le, a vendéglátósokat vádolja, milyen nyerészkedő gennyládák.
- miután a húslevesben így nem kerül hús, de még zöldség is alig, azzal is a kurva nyerészkedő vendéglátósokat lehet vádolni. (Lsd. majd a fejlesztések, idővel karbantartások elmaradása, egyre több üzemzavar.)”

Itt tartunk jelenleg, és a helyzetet csak rontja, hogy az MSZP olykor rá is kontráz a kormánypártokra: mindazonáltal mulatságos olvasni, hogy egyszer őrültségnek és hazugnak tartják a rezsicsökkentést, máskor egyetértenek vele, csak felhizlalnák azt negyven százalékosra, megint máskor pedig kijelentik, hogy a rezsicsökkentés csak a gazdagoknak jó, és amúgy is, sokan fával fűtenek.

Persze, önmagában semmi baj nincs azzal, hogy az emberek kiadásai csökkennek, sőt. Azok meg nyilván pozitívan fogadják ezt, érkezzen bármilyen formában: a többség még a boltban is reklamál, ha a kiírtnál húsz forinttal drágább a pizzás csiga, hát még hogy örül annak, ha pár száz forinttal kevesebbet kell kiadni havonta a rezsóra. Hogy ezt hogyan oldják meg a szolgáltatók, hogy emiatt a minőség jócskán meg fog csappanni? Az a populizmusban világelső kormányt már nyilván nem kell, hogy érdekelje.

A médiában való pozitív megjelenéssel pedig, mint Orbán a varsói egyetemen elmondta, amúgy is választást lehet nyerni. Még egy kis harc azért a kábé havi ezer forintért, és Seszták Ágnes kétséggel ódákat fog zengeni a választókért napról napra megküzdő „polgári kormányról”.

· 1 trackback

Címkék: populizmus belföld demagógia alkotmánymódosítás Fidesz Orbán Viktor rezsicsökkentés Seszták Ágnes

Unortodox Simor és bankokkal kiegyező Matolcsy - Váltás a jegybank élén

2013.03.09. 12:43 | Lakner Dávid | 18 komment

Előfordul, hogy kritikaként és elismerésként is olyan dolgokat emlegetnek az ember tevékenységének megítélésekor, amit nem csinált: Simor Andrást ellenfelei azzal vádolják, hogy nem ismerte fel idejében a válságot, valamint a devizahitelezés elburjánzása ellen sem tett időben. Méltatói (például Felcsuti Péter a Magyar Narancsban) ellenben szeretik kijelenteni, hogy legalább nem engedett a politikai nyomásnak, és nem hagyta bedarálni a független Magyar Nemzeti Bankot.

Utóbbi önmagában nem lenne különösebb érdem, de a kétharmados Fidesz-regnálás alatt valóban van sportértéke, ha egy ennyire jelentős intézmény a kormány szándékaival nem éppen megegyező módon tud működni éveken keresztül. Hogy ez pozitívum-e a monetáris politika szempontjából? A kormánnyal szemben álló jegybank valójában egyáltalán nem szokatlan jelenség, főként Magyarországon, a konszenzusos jegybankpolitika kialakításához pedig úgy tűnik, egy globális pénzügyi válság kirobbanása indoknak kevés: így Simor épp olyan hevesen utasította el a kormányváltás után Orbánék monetáris lazításra vonatkozó elvárásait, ahogy a Gyurcsány-kormánynak sem engedett.

A ciprusi offshore cége körüli botrányt sem egy jobboldali orgánum, hanem a – Bajnai Gordon által a napokban a szociáldemokrata értékek konzekvens képviselőjeként köszöntött – Népszava robbantotta ki, méghozzá 2009-ben. Nem először vetődött fel Simorral szemben az etikátlanság vádja, amelyet ő talán nem is egészen érthetett, az „amit nem tilos, azt szabad” elképzelés mentén. Ennek tudatában ugyancsak szereptévesztésben lehetett Simor, amikor elkezdte fejtegetni, „kinek mi jár”, és kijelentette a devizahitelesek kapcsán, hogy „meg kell tanulnunk: nincs ingyenebéd”. Főként, hogy a devizahitelezés totális dominanciája ellen semmit sem tett az MNB (ahogy egyébként más sem).

Ahogy a 2008-as válság előrejelzésében sem jeleskedett a jegybank, és a rá adott válaszok is épp azt a fajta blöff-jelleget és kellőképpen meg nem indokoltságot mutatták, mint amivel az Orbán-kormány gazdaságpolitikáját szokás vádolni: először három százalékponttal emelt az alapkamaton, majd azt épp ilyen hirtelen csökkentette is a jegybank. A kormányváltás után aztán néhány kivétellel csak a kamat szinten tartásával látta Simor az árfolyamstabilitást őrizhetőnek – ami ugyan abból a szempontból érthető, hogy a jegybankoknak éppen annak az okos középútnak a megtalálása a fontos, amely kellőképpen véd az inflációval szemben; ám azt többen is felrótták Simornak, hogy ilyen irányú aggodalmai kissé túlzóak. Ugyanakkor amellett sem mehetünk el, hogy az alapkamat hónapról hónapra való csökkentése szintén túlzásnak tűnik – jelenleg 5,5 százaléknál tartunk, de a leendő jegybankelnök, Matolcsy György már felvetette, hogy még tovább lehetne csökkenteni a kamatot, amíg csak a körülmények azt engedik.

Utóbbit ugyanakkor csak úgy érhette el a kormány, hogy többször is módosított a jegybanktörvényen: a legutóbbi ilyenen döntötték el, hogy a Monetáris Tanács mind a négy külsős tagját a Parlament gazdasági bizottsága jelölje, szemben a korábbi metódussal, amikor kettőt a jegybankelnök, kettőt pedig a miniszterelnök delegálhatott. Így idővel a külsős tagok nyomására fokozatosan megszavazták a kamatvágást, amit Simor ugyancsak kelletlenül jelentett be: előszeretettel hangsúlyozta, hogy a döntés csak a „szűk többségnek” köszönhető. A jegybankelnök fizetésének változásával függött össze a jegybanktörvény korábbi módosítása: Simor jövedelmének negyedelése nyilván nem tetszett a jegybankelnöknek, ugyanakkor elégedetlenségének mibenlétét a nyilvánosság előtt kommunikálni nyilván lehetetlen küldetésnek bizonyult: kevesen szolidarizálnak adott esetben azzal, aki nyolcmilliós fizetését igyekszik foggal-körömmel védeni. Főleg a korábban már említettek miatt volt nehéz ehhez Simornak miként bizonyulnia: a kormánynak és Simor más ellenfeleinek könnyű dolga volt, amikor a jegybankelnöknek a társadalmi szolidaritás kérdéskörében mutatott érzéketlenségét igyekeztek alátámasztani.

Simornak az utóbbi hónapokra is kijutott a jóból: az Állami Számvevőszék vizsgálata szerint több működési hibát is elkövetett az MNB vezetése, ráadásul banktitkokat is sértettek, amikor az IMF-nek kiadták kereskedelmi bankok különböző adatait. Nehéz utóbbiban biztosat mondani: az ÁSZ és (a korábban fideszes) Domokos László szerint ez nincs benne az IMF-fel kötött szerződésben, Simor szerint pedig igen – az pedig, hogy a bankoktól utólag hiánytalanul beérkeztek az engedélyek, inkább utóbbi felé lendítik a mérleget. Bár az nyilvánvaló, hogy az engedélyek bekérése nem időben történt, ami hiba, ahogy az is, hogy az iratkezelő rendszer auditálásával is kissé megcsúsztak. Mindenesetre kissé koncepciózusnak tűnt az eljárás, amit a jobbikos Nyikos László szavai is igazolnak: „itt tetemre hívás zajlott”. Azért az mindenképpen örömteli, ha a Jobbiknál is vannak olyan képviselők, akik a szakmaiságot fontosabbnak tekintik a pártos szempontú véleménynyilvánításnál: ez különösen annak fényében pozitív lépés Nyikostól, hogy Z. Kárpát Dánielék közben közleményben ítélték el Simor Andrást.

Amellett ugyanakkor nem lehet elmenni, hogy a válságkezelésből mégis csak jól jött ki Simor: szomorú ugyan, hogy ezt egy húsz milliárd eurós hitelkerettel sikerült csak elérni; de ha ez kellett a csőd elkerüléséhez, azt tudomásul kell vennünk. Érdekes módon, bár utóbb szokás az úgynevezett unortodox megoldások hiányát számon kérni a leköszönő jegybankelnökön, ő mégis élt több ilyennel is: devizaswapokat bonyolított a bankokkal, azaz kielégítette azok devizaigényét; állampapírokat vásárolt a másodpiacon, 2010 előtt jelzálogleveleket is vásárolt, illetve a kötelező tartalékráta mértékét is csökkentette – utóbbival a bankok mozgásterét növelve. Ugyanakkor a várakozásokkal ellentétben sem volt hajlandó vállalatokat közvetlenül hitelezni, illetve vállalati kötvények vásárlását is elutasította – utóbbiakat kockázatos és nem is kellőképpen előkészített lépéseknek tartotta.

Nyilván Matolcsy kinevezésével immár az utóbbiak megvalósítására is van esély, ahogy a devizatartalékok csökkentésére is: a Heti Válasz legújabb számában (2013/09.) mindenki bővebben is elolvashatja, miféle lépéseket is várt a kormány a jegybanktól, és azok milyen kockázattal bírnak. Mint a hétvégén már mindenki tapasztalhatta, a forint nem reagált súlyos kilengésekkel Matolcsy kinevezésére: egyesek a hír kapcsán valamiféle elégtételt éreznek („beintett a forint a kényszeres huhogóknak”), mások elsőre valószínűtlennek tetsző megoldásokkal állnak elő („a piac beárazta a bejelentést, az erősödés a meglepetés hiányának köszönhető”). Bár sokan most hajlamosak a legrosszabbra számítani, egyeseket még meglepetés is érhet: ahogy Matolcsy nemzetgazdasági miniszterként felvetette az utóbbi időkben, még a bankokkal való konszolidáció is megtörténhet: az NGM-nél például a bankok hitelezésbővítését elősegítő adókedvezmények bevezetését fontolgatták. Matolcsy pedig már kinevezése előtt is hangoztatta, amit legutóbb kijelentett: a konzervatív monetáris politika híve, illetve az infláció esküdt ellenségeként tekint magára. Az viszont már igazán vérlázító, hogy míg eddig a jegybank elnökének még a szavazata is annyit ért, mint egy-egy külsős tagé, így keresztülverve a kamatvágást, addig ezután Matolcsy kezébe kerülhet minden: a központosítás sajnos itt is felütötte a fejét.

A korábbi nemzetgazdasági miniszter kinevezése keveseket érhetett meglepetésként, és bár katasztrófával egyértelműen korai még a Népszava számára is riogatni, azt azért érdemes elismerni, hogy bőven lett volna a pozícióra alkalmasabb és megnyugtatóbb jelölt. Nem kizárólag a piacok, de a magyar választópolgárok számára is. A tündérmesék és a nagyívű jóslatok nemzetgazdasági minisztere valószínűleg jegybankelnökként is hajlamos lesz húszéves koncepciókat felvázolni: ugyanakkor kissé megnyugtató lehet, hogy az MNB elnöke azért a közéletben lényegesen kevesebbszer szokott szerepelni, mint mondjuk a nemzetgazdasági miniszter. Varga Mihály kinevezése egyértelműen pozitívum lehet: ugyanakkor magam szívesebben fogadtam volna őt az MNB élén (esetleg Bod Péter Ákost, Hamecz Istvánt vagy akárki mást), ha már Orbán mindenképpen sajátjai közül akart valakit a pozícióra. Hosszútávon is megnyugtatóbb lett volna az ő jelenléte, és Matolcsy leváltására is lett volna esély még egy újabb fideszes kormány felállása esetén is. 2019-ig való pozícióba kerülése jelenleg nem éppen a kiszámíthatóságot ígéri a következő évekre: de persze korai még ítéletet mondani ezen tevékenysége kapcsán. A jegybank jelenlegi alelnökeinek megbízatása is hamarosan lejár, Karvalits Ferencé éppen március 27-én. Bár Karvalits és Király Júlia is lemondhat korábban, nemtetszését kinyilvánítva, amit Matolcsyék igyekeznek is elősegíteni: nem túl elegáns módon a még hátralévő időre megkötnék a kezüket, mondván, önállóan nem képviselhetik a Magyar Nemzeti Bankot. Bár illúzióm nincsenek, azért javasolnám a frissen kinevezett jegybankelnöknek, hogy azért igyekezze megfogadni Karvalits Heti Válaszban publikált leköszönő üzenetének tartalmi részét, és ne „a napi sikereket, hanem az ország hosszú távú stabilitását tekintse legfőbb feladatának”.

· 1 trackback

Címkék: gazdaság belföld gazdaságpolitika jegybank monetáris politika Matolcsy György MNB Magyar Nemzeti Bank Simor András jegybankelnök Karvalits Ferenc

Provokátorok a békemeneten

2013.03.07. 13:12 | Lakner Dávid | 51 komment

Lemondta a Békemenet Egyesület és a Civil Összefogás Fórum a március kilencedikére tervezett békemenetet, melyet az MSZP évértékelő gyűlésére érkező Victor Ponta, illetve a szocialista párt ellen kívántak tartani. Mint mondják, jelzést kaptak a titkosszolgálatoktól, hogy a szándékoltan „békés, méltóságteljes” rendezvényt szervezett csoportban érkező provokátorok kívánják megzavarni. Mint Fricz Tamás a Magyar Nemzettel közölte, ők ezt így nem tudják bevállalni.

Az önmérséklet dicséretes, bár már a legutóbbi hasonló esetnél is illett volna elhatárolódni és csendben otthon maradni. A „Köszöntjük a szoci hataloméhség menetét!” molinót kifüggesztő provokátorok ugyanis nyilván nem a békemenet szervezői által gyakran hangsúlyozott „békés, méltóságteljes” jelleghez járultak hozzá, de még csak nem is azt segítették elő, hogy a demonstrálók jogos követelései ne legyenek háttérbe szorítva. Legalábbis a békét az említett provokáció nem igazán segíthette elő, márpedig a felvonulás már a nevében is jelzi, hogy ők a békéért vonulnak, hiszen. A névadás persze ezen túlmenően is zseniális, hiszen ki tudta volna ötletesebben vegyíteni a hippidzsemborik hangulatát és a bolsevista-szervilis, a Pártért kiálló jelleget, mely két jellemzőről csak első blikkre hihetjük, hogy olyannyira távol állnak egymástól. 

A tüntetés lemondása viszont érdekes, elvégre is az hangsúlyozottan Victor Ponta román kormányfő ellen történt volna, így nyilván a jelenleg nem éppen rózsás helyzetben lévő erdélyi magyarság mellett is kiálltak volna, ám mégsem. Ellenben az erdélyi magyarság körében még szemben álló politikai felek is képesek voltak arra, hogy megbékéljenek egymással egy vasárnapi autonómiatüntetés kedvéért, melyet Marosvásárhelyen fognak tartani. Itthon, úgy tűnik, az érdeklődőknek be kell érniük a Jobbik szombati tüntetésével, melyen olyan „hiteles” és „szimpatikus” arcok fognak felszólalni, mint Szávay István és Gaudi-Nagy Tamás. Nagyon úgy tűnik, azt nem tervezik megzavarni szervezett provokátorok, de az is lehet, hogy csak a jobbikosok nem törődnek ezzel. A marosvásárhelyi autonómiatüntetés szintén nem került még lemondásra, így lehetséges, hogy mind a szombati jobbikos, mind a vasárnapi erdélyi tüntetés botrányba fog majd fulladni. De vajon kik lesznek a provokátorok? Ponta-párti román békemenetelők? A Hallgatói Hálózat hazaáruló ifjai? A bosszúszomjas éhségmenetesek? Esetleg Soros György és Bajnai Gordon? Ez egyelőre rejtély, maga Fricz Tamás sem tudja, pedig ő igazán ott van a tűz közelében.

Bár semmi okunk nincs arra, hogy ne higgyünk a mindig őszinte, elvei mellett karakánul kiálló békemeneteseknek, azért nem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy a Fidesz nagyon hallgat az ügyben, a részvételt pedig semmiféle tüntetésen nem tervezi a párt. Nem szép dolog efféle elméleteket gyártani, de azért nagyon gyanús, hogy a kormánypártoknak nem tett volna túl jót, ha menetük demonstrációval fogadja az érkező román kormányfőt. Meg aztán az sem igazán elképzelhetetlen, hogy Ponta és Orbán is összefut majd, ha már. Legalábbis az elég furcsán venné ki magát, hogy itt van egy másik állam kormányfője, és a miniszterelnökkel még csak nem is találkozik.

Akár így, akár úgy, a békemenet szervezői most tényleg bebizonyították, hogy nevetséges pojácák mindannyian, akiknek az erdélyi magyarság melletti kiállásnál efféle dolgok jelennek meg fontosabb szempontokként. Provokátorok a tüntetésen? Na és? A melegfelvonulást minden évben ellentüntetők fogadják, a homoszexualitásukat felvállalók pedig komoly kockázatot vállalnak jelenlétükkel, mégsem hátrálnak meg, mivel fontos számukra az ügy, amit képviselnek. Belgrádban minden évben heves összecsapások kísérik az eseményt,  és utóbb már azt is eredményként lehet elkönyvelni, hogy halálos áldozatokat nem követel az esemény. De mégsem hagynak fel a tiltakozással, az utcára vonulással: tudják, hogy ha most meghátrálnak, akkor később sem fognak tudni semmit elérni.

Jelenleg úgy áll, hogy a kormány mellett kiálló álcivileknek vagy a pártos lendület, vagy a saját testi épségük fontosabb, mint az erdélyi magyarság ügye. Pedig tiltakozni éppen van miért: a magyar nyelvű orvosképzés ellehetetlenítése, a prefektusok etnikai alapú eltávolítása, a magyarellenes megnyilvánulások mind-mind azt mutatják, hogy bizony Victor Ponta kormánya nem épp pozitívan áll az ottani magyarsághoz. És igaza van Stumpf Andrásnak is abban, hogy Mesterházy és az MSZP is elég szégyenteljesen viszonyul a kérdéshez: miközben ugye nálunk is politikai oldalakon átívelő egységnek kellene kialakulnia a romániai magyarság ügyének fontosságában. Persze, a Jobbik ellen könnyű közösen fellépni, de úgy tűnik, a valóban fontos kérdések tekintetében a felek nem igazán kívánják megerőltetni magukat.

De a szocialisták legalább képesek azt hazudni, hogy nincs is olyan nagy baj odaát. Ők legalább úgy tesznek, mintha tényleg nem lenne miért demonstrálni Ponta ellen. A békemenetesek viszont nagy hangon hirdetnek valamit, ami mellett aztán inkább mégsem állnak ki, egyéb okokra hivatkozva. Ha a Fidesz parancsolt rájuk, az is szomorú, de legalább nem meglepő: megszokhattuk már Magyarországon, hogy egyesek mindennél előbbre helyezik a pártosságot, és annak függvényében nyilvánítanak véleményt tandíjról, alkotmányozásról, hallgatói szerződésről, választási feliratkozásról, Sólyom Lászlóról, bármiről és bárkiről. 

De ha Friczék nem túl hihető indokai az igazak, az sem túl pozitív rájuk nézvést. Azt mindenesetre elmondhatják majd magukról, hogy a melegfelvonulás résztvevői is verik őket bátorságban. Bayer meg kulloghat Marosvásárhelyre, ha éppen onnan ki nem dobják őt.

Címkék: külföld belföld erdélyi magyarság Jobbik MSZP Fidesz békemenet Bayer Zsolt Victor Ponta Marosvásárhely Civil Összefogás Fórum Fricz Tamás autonómiatüntetés

Magyarország kampánycélú felhasználása

2013.03.05. 14:25 | Lakner Dávid | Szólj hozzá!

Az RTL Klub, a HírTV, Puskás Ferencné és Bartók Béla szerzői jogainak magyarországi örököse után várom, hogy a „londoni pizzafutár” és a „berlini takarítónő” is elhatárolódjon nevének az MSZP általi kampánycélú felhasználásától, de már az Arc 2012 plakátkiállítás készítői is tervezhetik közlemény kiadását az MSZP ellen. Szerencsétlenektől eddig csak azok nem határolódtak el, akikkel a videóban elmondatták a kampányszöveget, de még talán ezt sem érdemes elkiabálni, tiltakozott már millás kampány kapcsán is KDNP-s politikus lánya, akinek képével a civil szervezet saját tüntetését hirdette.

Igazából kár itt mindenféle személyiségi jogokra meg szerzői jogsértésre hivatkozni: politikai jellegű a felháborodás-hullám, amelynek mostanra sikerült egészen nevetséges színezetet öltenie. Puskás Ferenc özvegye azért a „gátlástalan politikai eszközök” jelzős szerkezetet mindenképpen hanyagolhatta volna, legalábbis a „tehetséges, szabadságszerető Puskás Ferenc” megnevezés nekem valahogy nem az előbbit juttatja eszembe. De hát felháborodni mindenkinek van joga, ő is gondolhatja, hogy az MSZP-nek nincs joga a szájára vennie a férje nevét, még oka is lehet rá bőven. Mondjuk én akkor már hiányolom a Márai Sándornak nevezett Ottlik Géza jogutódjának felháborodását is, amiért Orbán Viktor kampánycélokra használta fel a nevét; de Ronald Reagan örökösei sem háborodtak fel sajnos a volt elnök pontatlan idézéséért. 

Az igazán szomorú nem is az az MSZP kampányfilmjében, hogy neveket említettek benne, vagy hogy híradókat mutattak be, hanem az utcai plakátokon már korábban mindenki arcába tolt negatív kampányhadjárat, mellyel ugyanolyan előszeretettel él a Fideszhez közeli Civil Összefogás Fórum, de a megszorításokat hirdető Jobbik is. Ahogy Tokfalvi is rámutat: nem mondanak semmi újat, nem állítanak semmit magukról, nem beszélnek arról, mit hogyan csinálnának másképp. Sem előző nyolc évükhöz, sem a Fideszhez képest. Ahogy a Fidesz egykor, úgy az MSZP is csak populista és demagóg agitációra képes, illetve Magyarországnak és annak jövőjének (valóban gátlástalan) kampánycélú felhasználására.

Mert nekik csak az a fontos, hogy hatalomra kerüljenek – miként a Fidesznek is az volt, és jelenleg sem sikerült meggyőzniük az ellenkezőjéről. Ahogy az MSZP bevállalja a mindenkivel való összefogást (Munkáspárt, DK, teljesen mindegy), úgy a Fidesz is hajlandó szinte mindent beáldozni (devizatartalékok, felsőoktatás), csak a rezsicsökkentés meglegyen, csak a nyugdíjak őrizzék reálértéküket. Hogy a 2014-es győzelmet semmi ne veszélyeztethesse.

Semmiféle felelősségérzet, semmiféle szándék a jobbításra nem szorult beléjük: azt mondják éppen, amit gondolnak, hogy mondaniuk kell, és ezen úgy tűnik, a továbbiakban sem lesznek hajlandóak változtatni. A másik féllel tudnak csak kampányolni, mert tudják, hogy ők nem lennének elég meggyőzőek a sikerhez. Mert nincs elfogadható, jól átgondolt és tisztességes ajánlatuk Magyarország számára. Ahogy a Fidesz propagandistáinak sincs: ők csak szeretnék jól az eszébe vésni mindenkinek, hogy csak rossz és még rosszabb közül választhatnak. Ahogy az MSZP, úgy a békemenet szervezői is azt üzenték plakátjaikkal, kampányukkal: nincsen remény számotokra.

Márpedig Magyarország akkor is növekedni, épülni fog a jövőben. Hogy a Fidesz és az MSZP akkor már sehol sem lesz, az nem véletlen.

Címkék: belföld Jobbik MSZP Fidesz Orbán Viktor