„És az én fajom? Én nem félhetek a fajomért!? Az én fajom nem szenvedett eleget?!”
/Szabó Dezső/
Magyarnak lenni, ez jelent valami állandó édes-bús állapotot is, a folyamatos bizakodást és a minduntalan megcsalatást, a bizodalmat az egyszerű szavakban és a gyors, fájdalmas kiábrándulást. Kétségkívül ezt az érzületet a mai pártok közül a Jobbik tudta a legegyértelműbben magáévá tenni: ráadásul nem is csak későbbi éveiben, hanem már a 2002-2003-as megalakulásuk során, amikor is ifjúsági mozgalomból párttá (illetve pártszerű jelleget öltő mozgalommá) nőtte ki magát. Ezt az időszakot hűen leképezi a fent látható kisfilm, melyből egyértelműen kiderül: a Jobbik tagjai már a korai években azokból a frusztrált fiatalokból kerültek ki, akik folyamatosan elárulva érezték magukat, akik mindegyre úgy gondolták, ők mindent megtesznek a szolgált ügyért, ám mégsem részesülnek cserébe a jól kiérdemelt megbecsülésből.
Mert milyen is lehetne a lelkülete, a meghatározó jellege egy olyan pártnak, amely a „Viktor! Viktor!” skandálásból növi ki magát, legitimációját pedig egy választás eredményének el nem fogadásából eredezteti? Egyúttal nagyon precíz kép ez a 2002 utáni Fideszről is: a párt talán ott mutatta ki először igazán foga fehérjét, amikor is képtelen voltak elfogadni egy demokratikus megmérettetés végeredményét, újraszámlálásért kiáltott, ám miután a felheccelt fiatalok komolyan is vették a szavait, kihátrált mögülük, mosta kezeit. „Láttam a rendőri brutalitást és ez nagyon kijózanító hatású volt” – meséli Szabó Gábor pártigazgató, aki hozzá is teszi: „Fölbiztatták őket [az Erzsébet hídnál tüntetőket - L.D.], majd magukra hagyták”. Ez pedig valóban már arról a Fideszről árulkodik, amelyik 2002-ben sem volt rest elég komoly vádakat megfogalmazni, ám amikor azokat egyesek tényleg komolyan vették, akkor az egész forradalmasdihoz valahogy már nem fűlött a foga.
Valóban tragikomikus nézni, ahogy a szép, ám hamis szlogenekbe mindenüket beletevő fiatalokkal úgy játszadoznak a körülmények és a magukat komolyan soha nem vevő politikai szereplők, ahogy csak kedvük tartja – borzasztó, hogy a meggondolatlanságra és a heveskedésre mindig hajlamos fiatalságot hamis illúziókba ringatják, majd kegyetlen pofonnal válaszolnak, amikor azok akár ököllel is megvédenék a jól hangzó szólamokat.
Tiszta és a már nem annyira fiatalok esetében kevésbé tiszta tekintetek, ám egy közös mindegyikük esetében: valami dühödt elszántságot, az „és velem mi lesz?” kérdésen való folyamatos rágódást, gyors és egyszerű válaszokba vetett menthetetlen bizalmat mutatnak mind, majd megfogalmazzák ugyanazt a kérdést. „Én már nem is lehetek büszke a magyarságomra?” – amire a válasz fejben soha nem az, hogy „Kit érdekeltek, akkor is az leszek”, hanem – kiábrándultsággal vegyes dühödt pátosszal – valami ehhez hasonló: „Ti elárultatok engem, csapataink mától harcban állnak”. Mert kell az önérzet, kell a sértettség, kell, hogy valakinek igaza legyen – az nem lehet, hogy...
1000 Forint a „Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!” CD – kiáltja Szabó Gábor egy polgári körös rendezvényen, már a 2002-es választások után, és ott van ebben a pillanatban a Jobbik múltja és jelene is: a lelkes asszisztálás valamihez, ami igazából csak jelszavakban létezik, a csalódott útkeresés, a legszentebb érzések árucikké és anyagi-politikai matériává való silányítása. Annál is inkább, mert így folytatja: „Három dal Orbán Viktor hangjával, egy dal Medgyessy Péter öööö-zésével”. Egyszerűség, kiábrándultság, nevetségesség, „csak azért is megmutatom”–jelleg – miféle politikai közösség lehet az, amelyik így kezdi útját, már akkor is mentesen bármiféle valódi szépségtől, a kívülállókra is könnyedén átragadó lelkesültségtől? Érdemes például megnézni a Fidesznek ezt a videóját, még a rendszerváltás idejéből: ha valódi felszabadultság-érzetre és frusztráltságtól mentes pillanatra vagyunk kíváncsiak, akkor erre a közös éneklésre érdemes egy pillantást vetnünk. Mert a Jobbiknál látszatra ugyan egész hasonlót kapunk, ám hiányzik a magabiztosság, az önbizalom, a felszabadultság – hiányzik minden, ami az egészet olyan emberivé tenné.
Mondják manapság, hogy félő, a Fidesz akár koalícióra is lépne a Jobbikkal – ám a másik oldalról már valahogy sosem gondolják végig a dolgokat. Mert a Jobbik, ha legalább tartás van benne, nem valószínű, hogy alá fogja írni a halálos ítéletét – mert tudják, hogy a Fidesz körülbelül mennyire is tartja őket. Árulkodó ez pedig arról a Fideszről is, amely 2002-re már tökéletesen elvesztette fiatalságát, egyúttal végleg beérett: cinikussá, hazuggá és manipulatívvá vált, amelynek azok a hívei estek áldozatul, akik első egyetemista évükben még lelkesen skandálták a „Viktor! Viktor!”-t, ám a diplomaosztóra már rá kellett jönniük, hogy Viktor! Viktor!-nak is csak addig kellenek, amíg asszisztálnak az ő sikeréhez. Így kijelenthetjük, hogy tényleg nem kizárólag az MSZP-SZDSZ érdeme a szélsőjobb megerősödése: bár a mai jobboldal lelkesen takarózik ezzel, érdemes elgondolkoznia azon, mi lett volna, ha a hiszékeny és kissé esetlen híveket ahelyett, hogy amíg csak lehet, hazugságokkal eteti, inkább idejében önmérsékletre és bölcs belátásra inti.
