Teadélután

Quentin Dupieux új filmje, a Wrong (magyarul: Gázos) igen egyszerű alapsztorival operál: adott egy hétköznapi irodista, Dolph Springer, aki egy reggel arra eszmél, hogy kutyája eltűnt hazulról. Elindul hát felkeresni a köddé vált ebet, közben egyre több nehézséggel (szívózó munkatársak, a kutyája kézre kerítését inkább hátráltató nyomozó, kényszeresen tagadó szomszéd, stb.) kénytelen szembesülni, de azért bekopogtat a szerelem is - hogy aztán a végén egy kellemes happy end-del zárulhasson a bűbájos történet.

Igen ám, csakhogy a sztori magjával nem stimmel valami: ebben a világban ugyanis minden egy kicsit másként van, az általunk ismertnél némileg szürreálisabb működést mutat: az óra percszámlálója például az 59-es után mindig 60-ra ugrik; a munkahelyen a kinti időjárástól függetlenül megállíthatatlanul szakad az eső; a pizzéria hívása során frissen megismert rendelésfelvevő kisasszony pedig az első romantikus üzenetét azzal a sorral zárja, hogy "este akár dughatnánk is".

Mégsem ezek lesznek azok, amelyek hősünket kizökkentik megszokott életviteléből, hanem a már említett elveszett kutyus; a kertbéli, fenyőfává változott pálmafa; valamint a kollégák, akik nemtetszésüket fejezik ki azt illetően, hogy Dolph kirúgása után három hónappal is visszajár az irodába, ahol ráadásul csak úgy tesz, mintha dolgozna.

Ahogy az ottaniakat sem az frusztrálja, hogy folyamatosan zuhogó esőben kell dolgozniuk, úgy Dolph sem amiatt esik kétségbe, hogy a számára addig ismeretlen (hiszen a csaj a kertésszel találkozott egy véletlen folytán, akiről egyébként azt hitte, valójában vele beszélt korábban telefonon) hölgy egy hirtelen ötlettől vezérelten beköltözik hozzá; hanem az, hogy hangoskodik aközben, mikor ő a kutyájával szeretné felvenni a telepatikus kapcsolatot. De az is jobban kizökkenti a főszereplőt, hogy a pizzéria logója logikátlan módon egy motoron ülő nyúl (hiszen a nyúl amúgy is gyors, minek neki motor?), mint mondjuk annak tudata, hogy a nyomozó a kutya ürülékének tudatalattiját videóra rögzítve konstatálja: az ebet elrabolták.

Egyszóval: minden csak annyira lesz abszurd, amennyire a szereplők annak tekintik - a beckett-i szomszéd, aki folyamatosan menekül saját kocogásának tudata elől; a teljesen őrült mód viselkedő szereplők; a kutya elrablásának története: mindez kizárólag attól válik irreálissá, hogy mi annak minősítjük. Nem akadunk viszont fenn az ugyanúgy furcsának tetsző pizzalogón; a kutya nyomtalan eltűnésén és számtalan olyan dolgon, ami az itteni szereplőket teljesen kétségbe ejti.

Viszont - és ez talán a leglényegesebb - a szürreális helyzetek sora egyáltalán nem minősül kiszámíthatatlannak egy idő után. Az óra perckijelzője 59 után mindig 60-ra tér (sosem mondjuk 58-ra), az irodában mindig szakad az eső, a szomszéd egyre csak tagadja kocogását. Ezek sem azért képesztenek el minket, mert önmagukban lehetetlen a bekövetkezésük: csupán az vonja magára figyelmünket, hogy a szokatlan események nem azok a szereplők számára, márpedig egyértelműen érzékelik őket, hiszen a főnök irodájában is törölközők sora várja a megázott dolgozókat.
Tényleg pusztán attól lesz valami abszurd, hogy mi akként tekintünk rájuk? És ha valamit a közgondolkodás elfogad normálisnak (mint például most a szokásos éjszakai óraátállítást), akkor arra már nem is gondolunk többé szokatlan, szürreális eseményként?

Ahogy azon is érdemes elgondolkozni, mi számít valójában abszurd történésnek: ami egyszeri, váratlan és megmagyarázhatatlan, vagy ami többször, szabályszerűen következik be, alóla kivétel nem igazán mutatkozik számunkra?

A mű mindezt thrillerbe hajló komédiában tárja elénk, különben rendkívül szórakoztató módon: bár Dupieux korábban az értelemnélküliség mellett kötelezte el magát, a művén már az első pillanatban látszik, hogy ahogy a váratlannak az erejét a törvényszerűség rögzítésével tompítja, úgy saját valóságára is hasonlóként tekint, mint mi az általunk ismert világra. Szabályszerű abszurditás? Abszurd szabályszerűség? Igen, a David Lynch-re jellemző nyomasztó kiszámíthatatlanság és a monty python-i angol szatíra után itt a metaforikus abszurditás létsíkja, ahol minden valami általunk ismertről beszél, annak (az amerikai sablonfilmnek, a világunkban elfogadott szabályoknak, a technológia fejlődésének) paródiájaként, kifigurázásaként működik. Rendkívül mulattató lesz így az is, ahogy az elmúlt évtizedek műszaki fejlettsége vegyül a futurista elemekkel, a modern világ csodáival: bár a kutya salakanyagának tudatalattija vizsgálható, de csak egy amolyan kilencvenes évek eleji dobozszerű, fekete-fehér monitoron; a telefonról csak a körbeforgatható tárcsa hiányzik; a nyomozó fényképezőgépe azonnal kiadja a fotót, amit a derék ember aztán pár percig vígan rázogat is - de azért a kertész biztosítja Dolph-ot, hogy rákeres majd a Google-n, átváltozhat-e egy fenyőfa pálmává.

Mindez a Mr Oizo művésznéven munkálkodó rendező zenéjével hat igazán a befogadóra, annak különös hatásával is megtámogatva az abszurd komédiát: mi pedig csak figyeljük a csetlő-botló, szerethetően idióta karaktereket, és a végén annak ellenére friss lendülettel tesszük tovább a dolgunkat, hogy valójában úgy kellene éreznünk: lefárasztott minket ez a sok lehetetlenség. Én személy szerint több Monty Python-film, például Az élet értelme alatt is így éreztem - itt viszont üdítő volt figyelni a rendszerszerűvé fajuló bolondságokat, melyekre mások talán mégis az értetlenség hangján reagáltak: mint például a Magyar Narancs-béli kritikát jegyző Békés Bálint, aki szerint "a no reason-filmkészítés legszélére érkeztünk". Pedig a metaforizációval csak most adtuk meg igazán a mozgóképes abszurditásnak a valóban sokszínű értelmezési lehetőséget.

"Mindenki a mennybe megy halála után, Sofi. Anya is, te is, Aurel is." - emígy magyarázza az élet rendjét az elvált apa, Marius ötéves lányának, mutatva, hogy még volt feleségének új élettársa iránt sem érez haragot, őt is a jó emberek közé sorolja gyermeke előtt.
A nap folyamán eztán már egyre kevésbé bizonyul engedékenynek "családja tönkretevője" és a csalfa feleség iránt, így mikor később már összekötözve fekszik előtte az exnej, Otilia és Aurel, ekként okítja az ölébe vett kislányt Marius: "Tudod, kicsim, el kell neked most mondanom valamit. Anyukád egy büdös kurva, aki el akarja érni, hogy én már sose láthassalak ezután téged."

Kisrealista román dráma - szomszédaink filmművészete különben is egyre inkább sikertörténetnek bizonyul, főként a valóságábrázolás elementáris erejű egyszerűségének, köznapiságának okán. Cristian Mungiu után most itt van Radu Jude, aki egy különvált pár végletekig elfajuló vitáját tárja elénk - és bizony, rendkívül kellemetlen, nyomasztó érzés nekünk ezzel szembesülni, még ha saját tapasztalataink szerencsére nincsenek is ilyen mértékű kapcsolatromlásról, sem az annak elkerülhetetlen hozadékaként felmerülő személyiségleépülésről.
Hiszen ki ne különbözött volna már úgy össze párjával, hogy azt érezte, innen már nincs visszaút, ő nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy mentse a menthetőt: utólag mégis ezerszer megbánta, amit a vita hevében társa fejéhez vágott, és marcangolta lelkiismerete annak okán, hogy igazságtalanul viselkedett, csak a saját érveit hajtogatta egy értelmetlen disputa során.

Van azonban olykor a társas létnek egy olyan elképesztő mélységekig süllyedő periódusa is, amikor az ember már úgy érzi, nem képes elég nyersen kifejezni azt, miféle kiállhatatlan személynek is tartja ő a másikat: kapkodja a levegőt, lelkületének negatív hullámait és úgy érzi, a legbrutálisabban kell most kifejeznie azt, mennyire megveti ő a másikat, illetve milyen fokozhatatlan bántottság kerítette hatalmába abból kifolyólag, hogy saját igazsága a legdurvábban a földbe lett döngölve.

Ilyenkor már mindkét fél csak arra figyel, hogy a leghangosabban ő üvöltse a másik fülébe sértettségét, haragját saját megalázó helyzetének okán: így érzi itt a volt férj is, aki hiába vesz ki szabadságot és szeretné a rendes láthatás idején elvinni a tengerpartra lányát - az anya szerint ugyanis a gyermek lázas, nem mehet sehova, meg ha jobban is van, akkor sem érti, Marius miért nem képes eltakarodni, hiszen "senki nem kíváncsi rá", a lánynak amúgy is van már családja: ő, a nagymama és Aurel, az új barát. Az elnyomott apa meg csak "egy vadállat", hiszen Aurel-t is megütötte, amikor az nem akarta hagyni, hogy a feleség távollétében elvigye a gyereket: "megbeszéltük, hogy mivel beteg, itthon marad erre a pár napra". Megbeszélték. Az apa persze begorombul, az új családtag fejét kissé be is veri az ajtófélfába - tökéletes indok a hazatérő feleségnek, hogy családon belüli erőszak okán feljelentést tegyen. Bár a férj szajkózza, hogy "jöjjenek csak", hiszen az ő jogai is ugyanúgy sérültek, legbelül mégis érzi, hogy aki itt kedvezményezett lesz a hatóság szemében, az egyértelműen a feleség, illetve annak új barátja.

"Ne hidd, hogy nem tudunk szerezni majd erről is igazolást. Eltiltalak végleg tőle, ahogy azt is könnyedén elintéztem, hogy az óvodába ne mehess érte" - kedveskedik a nej, és valahol itt szakad el a cérna: ha vadállat, hát vadállat, legyen akkor túszdráma, hiszen a feleség fondorlatos, aljas kis húzásaira a férj ritkán tud másként felelni, mint az erőszak nyelvén - ki praktikával, ki az öklével, de valahogy megpróbálja a maga módján elhallgattatni a másikat. Diadalmas tort ül hát az önzés kultúrája, az állítólagos harc a gyermekért, melynek során nyilván a kis Sofia érdekei lesznek a legkevésbé szem előtt tartva. Hiszen nem érte folyik a küzdelem, hanem mindenkinek a saját igazáért, a saját kárpótlásáért és győzelméért - és igazoltnak látják a legalantasabb fegyvernemeket is ahhoz, hogy néhány röpke percig az legyen végre, amit ők akarnak.

A film egyszerre zúzza porig a család szentségébe vetett hitet a legnevetségesebb körülmények közt is ápolók vallásos hevületét, illetve a családon belüli erőszak előidézőiként mindig a férfiakat hibáztató nőjogi aktivisták lármázását - hiszen itt nyilvánvalóvá válhat mindenki számára, hogy egyáltalán nem tekinthetünk az apára potenciális agresszorként, míg az anyára potenciális áldozatként: itt mindenki szétfrecskeli a maga sarát, mindenki a pokolba megy, és ezen már nem segít az sem, ha időnként a hullámvasút mégis felfelé ível, és a támadás esdeklésbe lendül át. Mert a könyörület itt senkinek nem érdeke - ahogy a kompromisszumok megkötése szintén nem lesz egy kötelező lépés.

Így a rendkívül sötét humorral átitatott zárlat sem hozhat feloldozást - meglépi hát az egyedül lehetséges pozitív megoldást, és szabadjára engedi hőseit - mutatva, hogy itt már csak annak lehet örülni, ha nem látjuk előre a következő lépést.

Elöljáróban azt szeretném leszögezni, hogy a Paranormal Activity (magyarul: Parajelenségek) legújabb epizódjáról épp úgy nem lehet rendes kritikát írni, ahogy egy pornófilmről, esetleg egy thrillersorozat egyetlen epizódjáról sem. Hogy szóban forgó alkotás melyik kategóriába tartozik, az erősen kérdéses, de mindez a lényegen nem változtat: e "filmet" mozikban mutogatni legalábbis eléggé visszás dolog, majdnem annyira, mint a Titanic 3D-s változatát premierként a közönség elé tárni - mondjuk azért ennyire mélyre persze még egy Wayans-komédia sem képes süllyedni.

Ha a Paranormal Activity-sorozatot úgy kell értelmeznünk, mint egy monumentális, koncepciózus akármicsodát, akkor nagyon nincs miről beszélni - a tizenhetedik részben majd végre kiderül, vajon a kontinens, esetleg a második világháborús nácizombik állnak-e az egész mögött, addig meg a kiéhezett közönség újra és újra elrágódhat a titokzatos információmorzsákon - "ma újabb dolgot tudtunk meg Providence titkáról", két év múlva talán már a nagy egész terén is tisztábban fogunk látni.

Persze, ennek körülbelül annyi az esélye, mint Dennis Dugan-nek egy ZS-kategóriásnál jobb film leforgatásához, hiszen az egyes epizódok forgatókönyve annyira brutálisan egysíkú, annyira értelmetlen és percről percre saját korábbi téziseire rácáfoló, hogy ebből egy épkézláb természetfeletti összeesküvést még az X-akták alkotógárdája sem lenne képes kihozni.

Mert ha itt valóban számít bármit is a történet, hát igazán nehéz lesz megmagyarázni, miért hal meg minden egyes részben majdnem mindenki, miért játszik a "felsőbb" hatalom egyszer féltékeny szerelmest, egyszer gondoskodó anyát, máskor pedig pajtáskodó kisfiút - de azt is nehéz eldönteni, hogy ha ezek különböző kísérteteket takarnak mind, azok ugyan miként szállnak meg úgy normálisnak látszó embereket, hogy ők, ha kedvük szottyan, eztán vásárolni tudjanak egy házat a külvárosban és úgy tudjanak viselkedni mások előtt, mint egy hétköznapi édesanya.

Ha még mindig komolyan vesszük a sztori gyengéden felfűzött szálait, a negyedik epizód láttán azt kell gondolnunk, hogy az ötödik-hatodikban itt már összemberiségre kiterjedő problémák feszegetése fog következni, minden létező entitásról kiderülvén, hogy a Gonosz szolgálatában áll és mind arra tették fel életüket-halálukat-akármijüket, hogy letűnt sátánista mantrák ügyetlen felelevenítése által öljenek meg mindenkit, aki csak útjukban áll. Ennek persze így sincs semmi értelme, de hát már annak sem volt, hogy az ősi átok hangos lábdobogással jelzi az ijedt párnak jelenlétét, ajtókat csapkod, fényképeket visz fel a rejtett helyiségbe, majd szellemként szállja meg a szerencsétlen ifjú leányzót.

Nem, sokkal valószínűbb, hogy itt a történet csak azt a célt szolgálja, mint mondjuk amit egy pornófilmben szokott az ilyesmi: kell valami keret az érzékek másfél órán át való fogságban tartásához, legalább valami látszatja annak, hogy itt nem csupán egy egész estés suspense-parádét szemlél a mozijegy árát becsülettel kipengető plázaboy és plázagirl.

A lényeg tehát az értelem helyett az érzékek bizsergetése, a félelemkeltés helyett az ijesztgetés, akárcsak egy jóféle netes vírusvideóban szokás: az ember nézi a nyugodtan alvó párt, aztán egyszer csak az egész képernyőt betölti egy üvöltöző szörnypofa, és mindannyian hátrahőkölünk, hogy hát "hú bazmeg, ez tényleg rideg volt".
Ebben az esetben viszont annál inkább érdemes megnézni, mit próbálnak közben lenyomni a torkunkon, elvégre egy szadomazo pornóból is sokat megtudhatunk alkotóik lelkivilágáról, illetve arról, mit is gondolnak ők közönségük ízlésvilágáról, szellemi színvonaláról.

A negyedik rész itt nem tér el sokban az előző háromtól, csak immár megvan toldva egy Henry James-féle "a gyerekek szellemeket látnak, az őket pesztráló fiatal lány meg egyre riadtabban próbál segítséget kérni, mindhiába"-jelleggel, csak éppen a XXI.század trendi dolgaira átjátszva az egész történetvezetést.
A fő szál viszont ezúttal is rendkívül riasztó: van egyfajta felsőbb hatalom / szellemjárta világ / zombivalóság / ősi rítusok megidéződésének létsíkja, vagy amit akarunk; szóval van ez a paranormális gonosz, amely abban leli örömét, hogy csapkodja ártatlan/bűnös emberek ajtaját az éj közepén; késeket lebegtet, mikor a jóravaló családanya zöldséget pucolna; a sötét beálltával kényszeríti a vendég kisfiút, hogy osonjon át a csinos tinédzsergörl szobájába, és simuljon szorosan hozzá, hogy az lehetőleg a videóra vett jelenet megtekintése után jó kínosan érezze magát.

Egyszóval, ritka nagy szemétláda ez a felsőbb erő, de neki ez sem elég: a sok rémisztgetés után ugyanis rendre bebújik valakinek a testébe, és annak segítségével legyilkolja az őt körülvevő összes humanoid lényt. Az első részben még jobban próbáltak hivatkozni valami ősi átokra, de a negyedikben már ennek is csak a paródiáját kapjuk: az ifjú pár riadt szemekkel keres a Google-n keresztül az egymásba helyezett síkidomokra, és a megfelelő találat elolvasása után kénytelenek rádöbbenni, hogy a szellem azért beszélget éjszaka a kisfiúval a nappaliban, hogy különböző fázisok révén vegye őt rá egy ártatlan ember megölésére. Ártatlan, vagyis szűz? Hihihihi, drágám, ezt megszívtad, de még segíthetek rajtad - mondja viccesen a fiú, és mi alig kapunk levegőt a kacajtól, hogy hát micsoda humorlabdacsokkal bombáznak itt minket a sok-sok kiugró szék közti megpihenést elősegítendő.

És bár valóban borzasztóan színvonaltalan, mégis rendkívül ijesztő az a metafizikai gondolkodásmód, ami ezekre a filmekre jellemző: szerintük a felsőbbrendű hatalom természete abban áll, hogy a földi életben jelenlévő oksági viszonyok kikapcsolásával pusztít lépten-nyomon a káosz, a züllés, a barbarizmus és az értelemnélküliség. Más indoka nem lehet annak, hogy itt boldog-boldogtalannak meg kell halnia végül, akárhogyan is csöppent abba a nyomorult házba - a szellem senkinek sem kegyelmez. "Nem szeret téged" - susogja a kisfiú, és hiába szorul ökölbe kezünk, hogy "a pokolba már azzal, kit szeret és kit nem ez a betolakodó, szenvedjen végül": nem így történik, hiszen a metafizikai gonosz nem is tud szenvedni, azt nemhogy támadni nem lehet, de előle menekülni sem. A Paranormal Activity tehát egy sátánista erő szórakoztatási lehetőségként való teljes kihasználása, mindezt ráadásul abszolút logikátlan módon megvalósítva. Persze, mondhatnánk, ennek az egésznek épp a logikátlanság a lényege - de itt gyorsan be is fejezem az egész időfecsérlő okfejtést, mielőtt azon kapnám magam, hogy én is egy homevideo-n magyarázom a lelkes hallgatóságnak, hogy Lady Gaga legújabb klipjében az ördög mutatkozik meg eleven valójában. Persze, a Paranormal Activity-nél azért mégsem kell annyira elborult gondolkodással rendelkezni, hogy az ember erre a következtetésre jusson. Az viszont nekem mégis csak újdonság, hogy ma már a Sátán is efféle celluloid-szemeteket választott a filmvásznon való megmutatkozására, ahelyett, hogy továbbra is Rosemary gyermeke-nívójú művekben dicstelenkedjen. Hiába, ez mégis csak egy ilyen világ - immár nem az arra érdemes paranoid árnylelkek a legmegfelelőbb célpontok: sokkal inkább a webcamon a kacsaszájról panaszkodó, csilli-villi tinilánykák érdemesültek ki a gonosz kísértésére.

Végül minden forradalom, minden szabadságharc elnyeri méltó helyét egy nép emlékezetében. Lehet akár több évtizedig, lehetne évszázadokig is elnyomva, tiltva, megbélyegezve, végül akkor is eljön az a boldogabb idő, amikor az emberek szabadon ünnepelhetik azt, amire a legbüszkébbek történelmükből.

Mondják: 1990-ben nem volt katarzis, a rendszerváltás nem ment végbe valóban, a hatalom egykori gyakorlóinak sikerült átmenteniük magukat az új kor szabályrendszerének elsajátításával. Nos, talán igaz: a mi katarzisunk ugyanis harmincnégy évvel korábban már lezajlott és mindvégig ott maradt az emberek tudatában. Egyénileg megkötött alkuk, gulyáskommunizmus, ételért átengedett szabadság, mégis: legbelül ott volt egy kincsként őrzött emlék, a szabadságharc dicső, féltett emléke. A pillanaté, amikor az elnyomott nép kitódult az utcákra, mert azt mondta: "elég volt!" - az áradatot pedig már nem lehetett megállítani.

Állítólag Nagy Imre is akkor értette meg, hogy itt már nem lehet egyszerűen reformokat ígérve lecsillapítani a forrongó népet, amikor ismét kérlelni kezdte őket: "elvtársak, nyugodjanak meg", a tömegből meg valaki odakiáltotta neki: "nem vagyunk mi elvtársak", a többiek pedig egyetértő üvöltésben tudatták a miniszterelnökkel: tőlünk nem lehet csak úgy elvenni szabadságunkat és nem kérünk az "erősebb kutya baszik" logikájából, sem a belső helytartók zsarnokságából.

Szokás sajnálkozni azon, ma mennyire megosztott is a társadalom, tovatűnt az egykori egység, különböző pártok rendezvényein aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozunk, ahelyett, hogy a forradalmárok, Mansfeld Péter, Mány Erzsébet, Farkas Mihály vagy a szabadságharc elismerői, segítői, irányítói, Nagy Imre, Gimes Miklós, Maléter Pál, Kopácsi Sándor emlékét ápolnánk, az ő dicső tevékenységüket elevenítenénk fel.
Valóban elkeserítő, de valahol mélyen pozitív üzenetet is hordoz magában: hiszen 1956. október 23-án maga a szabadság volt a kérdés, az, hogy menekülhetünk-e még a fojtogató elnyomás karmai közül. Ma is a legnagyobb egyetértésben mondaná mindenki, hogy az elsődleges mégis az, hogy egy boldog, szabad és prosperáló Magyarországon élhessünk - csak az ennek megvalósításáig vezető utat látja minden ember, minden párt másként. De a cél ma is közös. Ahogy 1956 forradalmárai is más módon igyekeztek később tenni hazájukért, másban látták a fellendülés lehetőségét: Pongrátz Gergely a nemzeti radikalizmusban, Mécs Imre a liberalizmusban, Wittner Mária pedig a konzervatív-jobbközép hatalomgyakorlásban gondolta megvalósíthatónak Magyarország sorsának helyes mederbe terelését. De akkor, 1956-ban más volt a kérdés: az, hogy lehetünk-e egyáltalán szabadok, magunk irányítása alá vonhatjuk-e eztán életünket.

Végül győzött '56, mert győznie kellett: igaz volt, nemes és az életben a legfontosabb dologért, a szabadságért küzdő-harcoló. Tisztelet a hősöknek, éljen az 1956-os forradalom, éljen népünk szabadsága!

"A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat.

 Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra.  De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában.  Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, -- bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezzünk, és amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.

 A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették.  Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk, -miénk a reményük is.  Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!"
/Albert Camus 1956-os szabadságharcunkról/

Márai Sándor költeményét Varga Miklós énekli

"Szétverem a boltodat, kiirtom a családodat!"

Fenti mondat egy roma származású fiatal szájából hangzott el, miután kínos vitába keveredett eladó kollégámmal egy budai áruház előterében. Igen csak zokon vette, hogy nem sikerült biztonságban kicsempészni a boltból a 0,7-es Finlandiát (bár zsebéből furcsa mód' egy tízezres kandikált ki), az meg végképp nem tetszett neki, hogy a dologról jegyzőkönyv is születik. Mint mondta, vele jobb nem "baszakodnunk", mert ha a családja majd idejön, az szét fogja verni az egész boltot, ráadásul kiirtja a gaz pénztáros családját is, aztán megnézhetjük magunkat.

Ezt nem azért mesélem, mert arra akarnék következtetni, hogy minden cigány az áruházból igyekszik alkoholt eltulajdonítani, aztán agresszíven fenyegetőzik a tetten érése után. Nem azért mondom, mert azt gondolnám, a cigányok erőszakosak, mindegyikük bármikor ránk támadhat és miután kiraboltak bennünket, még az életünket is elvehetik, ha úgy tartja kedvük. Nem, tegye le a tollat, kérem, kedves ÉS-publicista, nem arról van szó, hogy egy önmagát konzervatív-liberálisként aposztrofáló blogger éppen "a nácikat igyekszik legitimálni", nem.

Csak arra kérem önöket, ha mondjuk holnapután visszajönne valóban a család, és kivégeznének mindannyiunkat, ne szervezzenek tüntetést "nem minden cigány bűnöző" felkiáltással. Ne írjanak hangzatos vezércikkeket arról, hogy ez csak egy család volt, és a többi ott sem volt, nem fogta a kezében a kést, nem felel egy percig sem közössége elfajzott tagjaiért.

De szépen kérem, kedves Jobbik-szurkolótábor, ne is vonuljanak a képemmel egy táblán, mint a cigánybűnözés legújabb áldozata. Ne üvöltsék a gyászmenetemen, hogy "dolgozzatok!", és ne tegyék hozzá röhögcsélve, hogy "egy munkatáborban". Ne kiabálják utána az ablakból kiordító cigány lakosnak, hogy "a kurva anyád, gyere le, tetves cigány" - nem lesz meg attól még halálom igazsága, ne aggódjanak.

De ez a vonulás is csak egy film. Állóképbe merevített lehetséges világmagyarázás. Hát az Amerikai História X volna a valóság precíz dokumentálása? A Romper Stomper? Esetleg a Cigányok ideje? Amelyiket akarom, az lesz az igazság? Dokumentálom a társadalmat, amilyennek én azt elgondolom - ha elképzelésemtől különbözőt tapasztalok, kényelmetlenül érzem magam, gyorsan bepasszírozom a kevés kivétel közé. Attól még nekem van igazam, tendenciák nem léteznek, tendenciák igenis léteznek.

Egy nép nő bele az erőszakba, a frusztrált emberképbe, az agresszív retorikába. Gimnazista koromban volt egy haverom, a megszokottnál sötétebb bőrrel, radikálisabb világképpel. Divízió 88, "takarodjatok a hazámból, bűnözők", fehér fűző. "Nácigány" - kiáltották neki fajtisztább társai, aztán jól el is verték egyazon lendülettel. "Mi van, miért nem bazmegezel, ahogy egy cigány szokta?" - ütés, vér, könnyek.
Aztán persze ez is elült, a Divízió 88 pedig szólt tovább mindegyiküknél - ez nem az Amerikai História X, ez még mindig a valóság.

Az, amelyikben az Újpesten szembejövő cigány fiatalok pénzt kunyerálnak tőlem? "Ne szívózz már, tesó, látod, hogy nem bántunk, se semmi", mire én hálából egy ezrest a kezükbe nyomok, bár nekik még több kéne. "Gyógyszerre lesz, tesó, esküszöm, megadom két órán belül, ha itt leszel, na, ne gecizzél már, tényleg megadom", de hiába, nálam csak ennyi volt, és szerencsére bennük sem több alkohol, így szabadon távozhattam.

"Balavány nagyon tisztességesen néz szembe rasszista múltjával" - hirdeti a Magyar Narancs, miközben Lupo tovább rappeli, hogy "én vagyok a cigó, aki simán mellbe szúr". Vona Gábor a cigány mercik korszakának végéről beszél tömegének, amelyik helyeslőleg bólogat, "erőszakos hordákról" üvöltözik, majd mennek és a cigányok kiirtásáról elmélkednek egymás között. "Megérdemelnék, tetves férgek" - dühöngenek, aztán meg tovább tetszelegnek az áldozati szerepkörben. "A Kuruc végre megírja az igazat!" - mondják, háborognak, aztán a többség visszatér egyszerű életébe, és soha életében nem bánt senkit, mert ő arra amúgy sem lenne képes.

Ahogy a pénztárnál most következő cigány pár sem - rám mosolyognak, "szép napot", mondják, majd kart karba öltve távoznak. Minden cigány művészember, minden magyar bátor hazafi - szeretek én minden embert. Reviczky Gyula szavaival, "a világ csak hangulat".

A társadalom szintúgy az. Neki kell megmentenie saját magát - az önvizsgálat és a felelősségvállalás alól pedig senki nem bújhat ki. Senki.