Teadélután

"Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak."
/Heinrich Heine/

És ahol emberekről készült szobrokat gyaláznak meg?

Ha nem kulminálna a különböző történelmi figurák élethű szobrainak különböző színű festékekkel való leöntésében a múltunk kapcsán jó ideje tartó ideológiai háború, azt is mondhatnánk, hogy kifejezetten hasznos számunkra ez a friss lendületet kapott szobor- és emlékmű-avatási, valamint közterület-átnevezési őrület, jó szívvel pedig csak annyit kívánhatunk, hogy még több ellentmondásos íróról és politikusról (egyre inkább úgy tűnik, közmegegyezésnek örvendő alkotó/miniszter épp annyira létezik, mint a felavatás után két hetet épségben kibíró kőalak) nevezzenek el valamit, vagy éppen vonják meg tőlük ezt a kiváltságot, hosszadalmas közéleti perpatvarnak kitéve ezáltal mindannyiunkat.

Mert ami társadalmilag valóban hasznosnak bizonyul, azok ezek a viták: bizony, még Bojtár Endre önmagával vívott szélmalomharcából is sokat tanulhatunk, de Gelléri Andor Endre művészetéről is jól esik néha alapvetően politikai tárgyú publicisztikában olvasnia a megfáradt hazafinak. Ne legyünk ugyanis naivak: teljesen lényegtelen, hogy van-e a XVI. kerületben Gelléri Andor Endre utca, avagy nincs - ettől még nem nem fogja jobban a közemlékezet részét képezni egy művész, főként, ha sokan nem is tudják, de nem is érdeklődnek túlzottan aziránt, kiről is kapta a nevét egy-egy utca, tér, csermely vagy közpark. És ez természetes is: magam naponta sétálok el például a XI. kerületi Náday Ferenc utca, a XIII. kerületi Reitter Ferenc utca, vagy mondjuk az újpesti Berda József utca mellett, de bevallom őszintén, eredetileg fogalmam sem volt róla, kik is ők pontosan, ahogy nyilván a magyarok kilencven százaléka szintén nem is tud róluk semmit. Jó vagy rossz, ez a helyzet: történelmi nagyjaink nem fognak utcanevek alakjában túlélni, emlékük attól még nem marad fenn, ez annál sokkal absztraktabb módon történik. Így pedig Gelléri Andor Endre nem is lett teljesen elfeledve - ha mondjuk Csáth Géza neve ismerősen cseng tízből öt embernek, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy három-négyen Gelléri kapcsán is tudnák, kiről van szó, esetleg azt, milyen műfajban volt ő igazán kiváló (a novellában egyébként).

Még ha az írót Magyarországgal azonosítjuk, akkor sem lehet azt állítani, hogy ennek elfelejtetése zajlana akkor, amikor átneveznek róla egy a legtöbbek számára eleddig ismeretlen utcát - sőt, ez csak hozzájárult ahhoz, hogy Gelléri ismét beszéd tárgya lehessen, hogy a köz bármiféle magyarázkodás, mellékes körülmények keresgélése nélkül beszélhessen művészetéről, az írásaiban felbukkanó sok kis reszkető egzisztencia (à la Szálinger Balázs) létnyomorúságáról - és, tegyük hozzá, nagyon is örömteli ez, még úgy is, hogy a publicista belecsempészi az olyan aktuális szómágiáit is, melyek a jelenlegi miniszterelnök legfrissebb beszédéhez kötődnek: hiszen nem beszélne most ő sem Gellériről, ha a döntéshozók nem teszik ezt számára lehetővé, vallásos felbuzdulásból, a közterület elnevezéséből fakadó hatalmi mámorból vagy akármi más indoktól vezérelten.
Lehet, hogy esetleg egyszer írt volna róla egy tanulmányt, de nem akkora olvasóközönségnek, nem akkora érdeklődést kiváltva, nem annyi újdonsült lelkesedőt bevonzva: mondhatni, elképesztően jó píárfogás volt ez Gelléri számára, akit egyébként akkor sem felejtettünk eddig sem el, ha az irodalomtörténész-újságírón ismét erőt vesz a kultúrpesszimizmus: a novellista pár éve érettségi tétel is volt, és középiskolások ugyanakkora érdeklődéssel forgatják nem túl derűs világot megfestő alkotásait, ahogy Kosztolányi Dezső Fürdését, vagy a már említett Csáth mágikus történetfüzéreit.

Tersánszky Józsi Jenő politikai véleményalkotásáról, szocialista realizmussal szembeni cinizmusáról sem hallottak volna annyian, ha nincs most az ő közterületi elnevezésként való funkcionálása körül ez a hajcihő, ahogy Tormay Cécile-t és Prohászka Ottokár nevét is jóval kevesebben ismerték volna, ha nem kerülnek be azáltal a körforgásba, hogy valaki táblát, avagy szobrot kíván állítani emléküknek.

Véleményem szerint viszont teljes félreértésben leledzenek egyesek a szobrok funkciójának kapcsán: azzal ugyanis, hogy valami útszéli kis falucskában magánszemélyek szobrot emelnek Horthynak, még nem lesz államilag támogatott restauráció meg mifene; valamint egy-egy ilyen alkotás továbbra sem fogja annyira magában foglalni a megmintázott személyek életművét, mint szóban forgó alakok munkássága. Egy Horthy-szobor, az kérem csak egy Horthy-szobor, bármiféle ideológiai jelentés nélkül: leöntése pedig sokkal inkább jelenti egy másik ember elleni közvetlen támadást, mint mondjuk műveinek elégetése.

Ha ugyanis valakinek írott alkotásait vesszük célpontba akár eszmei síkon, akár fizikális eszközöket bevetve, akkor jobbára tényleg a személy által képviselt ideológiát igyekszünk elítélni. De ha a róla készült szobrot megrongáljuk, abból jóval inkább következik, hogy a nekünk nem szimpatikus társunk ellen is inkább mennénk ököllel, mintsem hogy a gondolatainak igazságtartalmát próbáljuk érvényteleníteni.

Épp ezért társadalmilag hasznosnak mondjuk Romsics Ignác egy-egy historiográfiája, vagy mondjuk Ablonczy Balázs történeti írása nevezhető, nem pedig Dániel Péter vandál cselekedete, mely sokkal inkább lesz megfelelője a testi valóban lezajló párharcnak, mintsem egy-egy könyv performansz-szerű elégetése.

Ráadásul azzal senki nem okoz kárt egy másik embernek, hogy megvásárol egy könyvet, majd azt rituális jelleggel megsemmisíti - azzal viszont, hogy a más által hosszú fáradságok árán megmunkált eredeti alkotást meggyalázza, az anyagi veszteségen kívül mérhetetlen szellemi károkat is okoz mind az alkotónak, mind azoknak, akiknek ez sokat jelentett.
Egy könyvet ugyanis sosem volt olyan egyszerű megsemmisíteni (csodálatra méltó például Bulgakov azon eljárása, hogy a megsemmisített művét az elejéről írta újra, emlékezetből), egy szobrot annál inkább: ilyetén való cselekvésünk ezért nem hogy helyesnek nem mondható, de kifejezetten elborzasztó, a humanitás, az empátia és a tolerancia akár legcsekélyebb mértékű birtoklásának hiányát jelzi egyúttal.

De ezek az állandósult közéleti felbolydulások, értelmetlen szoborharcok (igen mulatságos figyelni, hogyan erőlködik minden esetben valaki, csak hogy a művel való foglalatoskodás helyett fizikai bálványt formálhasson emberi istenségéből) arra biztosan jók, hogy egyes közéleti szereplők gyakran kiújuló elmebajának konstatálásán túl az iskolapadból kikerülve is tanuljuk, milyen viszonyban volt Károlyi Mihály Tisza Istvánnal, hogy antiszemitának minősült-e tényleg Teleki Pál, hogy Tormay Cécile miről is írt a Bujdosó-könyvben, vagy mondjuk Gelléri Andor Endre az Egy önérzet történetében. Hogy ki is volt tulajdonképpen az a Kemal Atatürk; olyan volt-e annak idején Az Est, mint ma a Blikk; hogy ki volt vörös és ki fehér (de tényleg, miért az ellenkező színnel kell leönteni a másfajta irányultságú személyeket?); hogy a turul az most ismét egy negatív szimbólum-e, esetleg egy mitologikus, nemzetünkhöz kötődő szent figura.
Mert nemcsak a jó pap, de a jó honpolgár is holtig tanul.

Betiltotta a kormány a játékgépeket, így a legtöbb kaszinó, játékterem bezárhatja kapuit, és a kocsmák sem számíthatnak ezentúl ilyen irányú bevételre - mindezt Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető államtitkár egyrészt etikai, másfelől nemzetbiztonsági okokra vezette vissza. A másodikkal annak ködössége miatt nem is foglalkoznék, de nézzük azt, mennyire bizonyul erkölcstelennek a pénznyerő automaták működése, illetve lehet-e, kell-e tenni ez ellen bármit is.

Ezek a gépek eleddig nem csak falusi ivókban álltak, hanem plázák játéktermében, igényesebb szórakozóhelyeken, illetve fiatalok által hétvégente látogatott belvárosi klubokban, italozókban is. Tehát: nem jelenthetjük azt ki, hogy kizárólag a fizetésüket rögvest megduplázni szándékozó, örök vesztes típusba sorolható családapák pénzvesztésre kiszemelt színhelyeként működtek - de rengeteg tizen- illetve huszonéves próbálta ki ezeken a szerencséjét, hátha sikerül aznap este néhány ezressel többet elinnia. Talált pénz, naná. Ennek mindig is nagy hagyománya volt: ha az ember megszagolta, hogy a legminimálisabb befektetéssel juthat bevételhez, hát rögtön oda is iramodott, hogy éljen a kihagyhatatlan lehetőséggel. A kisiklott életűeknek ott volt a játékozás, az egyszerű átlagpolgárnak a lottó, az előbbi célkitűzést kifinomultabban megvalósítani igyekvőnek pedig a Legyen ön is milliomos. A lényeg, hogy ne kelljen érte heti negyven-ötven órákat megfeszítve dolgozni húsz éven keresztül, hanem lehetőleg rögtön hulljon az egész az ölbe, bizonyítva ezáltal az esetleges tudásbéli befektetés mellett a Fortuna kegyeiben való egyértelmű részesülést is.

Ha valaki úgy akar magának pénzt szerezni, hogy azért nem dolgozik meg keményen, akkor az az ember nyilván vagy nem tartja a szerencsejátékokat erkölcstelen dolognak, vagy úgy ítéli meg, az ő adott esetbeli befektetése (pénzbeli, észbeli, ügyességbeli) kiegyenlíti mások hosszadalmas erőfeszítéseit, így kicsivel sem lesz kevésbé érdemesült az elnyert összegekre, mint mondjuk a tizenhat órás műszakokban a havi száznegyvenért güriző biztonsági őr.

Alapvetően minden szokást, szenvedélyt túlzásba lehet vinni: az ivást, a cigarettázást, a füvezést, a lottózást, de még a bulvárfogyasztást, a sznobériát és a rendszeretetet is. Sőt: a reggeli kávét, a pontban délben, harangszóra való asztalhoz ülést, a keresztejtvényfejtést és az esti Barátok köztet is. 
Ha ezektől megfosztják az embert, annak leggyakrabban lelki, de sokszor testi tünetei is lesznek. Nyűgös lesz egész nap, ha nem fogyaszthatta el a nap indulásakor a megszokott feketét; esetleg nem várja meg a vendéget a közös ebéddel, mert az tizenkettő után tíz perccel esik be; de olyan is van, aki nyaraláskor is rohan haza a megtekintésre kinézett kastélyból, nehogy lemaradjon arról, már megint kinek az ágyában hentereg az a céda Kinga, és hogy vajon a Berényi Miklóska ezúttal is akkora rohadék lesz-e, vagy most kivételesen megint felébred benne a lelkiismerete. 

Ha valaki szenvedélyének rabja, annak nem a szenvedély tárgya lesz az oka. Attól még a keresztejtvények közreadása nem lesz etikátlan, hogy egy idős ember a környezetével való foglalkozás helyett is a Fülest bújja; és a tisztaság sem lesz olyan megvetendő csak azért, mert Eszterné meghirdeti Az ellenállás melankóliájában a "Tiszta Udvar, Rendes Ház" mozgalmat. 

Ha egy fegyvertípust csak tömeggyilkosságra lehet használni, jogos lehet az az érvelés, hogy erkölcstelen dolog engedélyezni nagy tömegeknek a vásárlását - de ha egy bizonyos eszközzel lehet mértékkel, az életünkre való rátelepedést és másoknak való károkozást elkerülve is élni, akkor nem lehet csak úgy kijelenteni a dologról, hogy létezése egyértelműen erkölcstelen jelenség. Nem a dohánytermék lesz felelős az elrettentő képeken felvillantott testi leépüléséért, de a bagózást túlzásba vivő személy annál inkább - ahogy a játékgépbe kéthetente egy pár kétszázast bedobó gimnazista sem fog egy kategória alá esni a segélyt azonmód megkétszerezni igyekvő, lerobbant férfival. 

Ha az ember úgy érzi, hogy már többre úgysem lesz lehetősége az életben, és végleg elszállt bármiféle kitörési lehetőség, akkor kimegy szépen a söntésbe, és a szerencséjére bízza, hogy jut-e erre a télre a gyerek lábára cipő. 
Ha megvan a havi kétszázötven, hát megjátssza gyerekeinek születésnapját is: "ha ez most bejön, veszek majd belőle nektek egy lakást, mikor egyetemre mentek". "Dehogy lehet kihagyni, elment az eszed, Józsi? És ha most jönnek be a számaink? Fújhatjuk akkor, hogy valaha is kertes házba költözhessünk".

Ha egy szenvedélybetegséget okozni képes jelenséget betiltanak (de egyébként azt sem teljesen, hiszen néhány kaszinónak továbbra is engedélyezték a működést), akkor majd talál helyette másikat a gyorsan gazdagodni kívánó átlagember. Ha se pénz, se posztó, akkor hiába nincs játék se, majd lesz sportfogadás, majd lesz lutri, totó, kenó, hiszen örökké nem eshet, ha nem tanultam tovább, akkor sem kell megásnom saját síromat - ugyan van, aki a szerencsének háttal áll, de egyszer Sir Kenó mindenkire rátalál, és akkor nyerhet félmilliárdot, Jézus Isten, abból már egy tisztességes életre is futja, Marika, hó végén sem kell majd kibekkelni azzal, amit a hűtőben találunk, hát nem volna csodálatos?

Itt az állam semmit nem tehet, főként, ha a társadalom alapvető motivációit, mozgatórugóit sem érti.

Részmunkaidőben egy szupermarket eladójaként dolgozom, így az elmúlt két hajnal is az utolsó éjszakai buszon ért, hogy aztán 5:30-kor időben felvehessem a munkámat - nem túl kellemes időtöltés, de hát abból még mindig nem lehet megélni, hogy az Index címlapon közli az ember blogbejegyzését, azt is csak nyilván valami rokoni összefonódás következményeként.

Sajnos a hónap végén az egyszerű polgár már kevéssé tudja megalapozni egy-egy reggelét bőséges lakomával, frissítő jegeskávékkal - ám a pénztár mögött szerencsére olyan élményben volt részem, melytől egy csapásra kiszállt az álom a szememből, és a vér is látványos hullámvasútba kezdett az agyam irányába, míg a gyomrom meglapogatta a vállamat, hogy most már nem kell aggódjak, délután sem lesz szükség semmiféle tápanyag bevitelére, legalábbis a műszak befejezése utáni néhány óráig bizonyosan nem. A nemzeti kassza nemzeti félhomályában ugyanis ezen nemzeti piktúrák kívánták felpörgetni adrenalinszintemet:


 

Igazán megnyugtató, hogy a kormány már a jövő évre vonatkozó, a pályakezdőknek járó minimálbér-csökkentés lehetőségének meglebegtetése mellett azzal is támogatja a munkahelyemet, hogy jövő júliusig minden egyes munkanap igyekszik egy kis jótékony hányingert foganatosítani bennem, nemdohányosban - végül is, legalább már tényleg nem kell azon gondolkoznom, a szünetben miféle péksüteményt kellene vásárolnom, így a pénzem is megmarad, tiszta haszon.

De azért azon is el lehet merengeni, vajon a 2013 közepén a kapuikat megnyitó nemzeti dohányboltok nemzeti koncessziót elnyerőinek kötelező-e dohányosoknak lenniük, és ha nem, nekik milyen alapon kell majd ezeket a kedves fotográfiákat figyelniük reggel hattól este tízig - azon túl, hogy nekik ez az árusítási jog már amúgy is afféle ajándékként fog funkcionálni.

Nem világos az sem, volt-e bármiféle egységes szándék a fenti képek kiválasztásakor - az "elrettentő fotók" ugyanis láthatóan az elrettentés teljesen eltérő módszereit igyekeznek alkalmazni: van, amelyik a "ne dohányozz, mert meghalsz" jó tanácsot viszi át a vizuális kultúra világába (a rácsokkal és a hullaházzal), míg a többi kép undorítóbbnál undorítóbb belsőségekkel próbálja elvenni a nikotinfüggő kedvét - de nem a dohányzástól, hanem a termék megvásárlásától. Nehogy azt higgye ugyanis valaki, hogy ha az egyént nem érdekli túlzottan a figyelemfelhívó "megdöglesz"-kiírás, akkor majd annak képiségétől meghátrál - az viszont nyilvánvaló, hogy senki nem akar egy olyan terméket megvásárolni, melynek láttán a rosszullét jön rá - de a megvilágosodás persze csak nem érkezik, illetve azon eszmélés sem, hogy "jajj, ne, még a végén ez lesz velem is".

Annál inkább, mivel a dohányosok jókora hányadával nem fognak ilyesmik történni - az utolsó, leginkább ocsmány képre való élő példa mondjuk mennyi lehet, száz, ezer? Magyar eset volt már erre a szélsőséges testi leépülésre? Csak mert a kép egy nemzetközi szinten használt ijesztgetés, és egyébként is annyira elképesztő, hogy a legtöbben talán rá sem jönnek, hogy nem egy montázsszerű akármit látnak a fotón.

De azon túl, hogy nem szeretem, amikor az állam kényszerít olyan igazságtalanság eltűrésére (hányingerkeltő képek egész napos nézegetése), amelyet eddig a hétköznapok negatívumaként volt szokás számon tartani (passzív dohányossá válás a kocsma falain belül), azt sem sikerült megértenem, miért kellett megint sok szintet megugrani a dohányosok egyre elképesztőbb üldözésének menetében. Miért kell nekik ilyeneket nézegetniük, miért nem lehet leállni végre ezzel az értelmetlen és álságos "egészség-kampánnyal", és elfogadni, hogy mindenki úgy pusztítja bizonyos keretek között önmagát, ahogy akarja?

És az alkoholtermékeken miért nem helyeznek el biztató életképeket a detoxikálókról, háromszorosára növekedett májról, a kannás bortól a művelődési ház mögött okádó tinédzserekről? Az édességeken, a hamburgereken miért nincs elrettentő felvétel olyanokról, akik halálra zabálták magukat? 
Vagy a zsíros hústermékeken arról, ahogy a százhúsz kilós férfi nem bír lábra állni, és csöveken keresztül juttatják be élete végén a táplálékot a testébe? Vagy arról, hogy a megnyerő jelzőkkel hirdetett sonka, libamáj milyen eljárások során kerül ki a szerencsétlen állat testéből?

Miért csak a dohányosokat kell folyamatosan riogatni? 

És miért kell a huszonegyedik században dohányboltokba száműzni őket, mikor a nagy hipermarketek világának épp az az értelme, hogy mindent megkap az ember egy helyen? Hogy nem kell öt különböző boltba betérnie, ha kenyeret, májkrémet, kávét, napilapot és dohányterméket is akar vásárolni? Mert szép dolog, amikor egyesek a kiskereskedelmet védik folyamatosan, és az is kedves, amikor azt gondoljuk, a szomszéd Mari néni védelme magasabb szempontok alapján történik, mint a két házsorral odébb lakó Kovács igazgató úré, de be kéne végre látni, hogy az emberek akkor is mindig a számukra legkedvezőbb ajánlatot fogják választani, és amikor egyszerűbben hozzá is juthatnának valamihez, akkor nem fognak túlságosan örülni a számukra kedvezőtlen változásnak. Mondjuk annak, hogy eztán csak akkor fognak tudni cigarettához jutni, amikor a dohánybolt nyitva tart (tehát mondjuk egy hatórás munkakezdés előtt nem biztos, hogy ez sikerülni fog), és ott, ahol ilyen eladóhelyet éppen sikerül találni (a trafikok sokkal kisebb számban fognak az emberek rendelkezésére állni).

"Régen is ez volt, azt hiszem, akkor is csak külön dohányboltokban lehetett cigarettához jutni" - réved a múltba a vásárló, majd azon felvetésemre, hogy "igen, akkor szocialista rendszer is volt", helyeslően bólint - valóban, akkoriban a dolgok folyását irányító fő elv az volt, hogy a társadalmat gyermekként kell kezelni, és hogy az emberek nem méltóak saját jogon a szabadságra, úgysem tudnának azzal a megfelelő módon élni.

Hogyha nem látják be, hogy a többieket és magukat mérgezik azzal a kurva füsttel, akkor az államnak kell elintéznie, hogy nyílt színen ne élhessenek őrült szenvedélyükkel, de még csak ne is juthassanak hozzá mindenhol a legálisan beszerzett nyamvadt drogukhoz. Legyen hát egy dohánybolt, ahol tizennyolc év alatti jelenlétében nem is lehet eladni semmit (ugye, elég idézni a Heti Válasz példáját a két éves gyermeket és a kutyát a bolt előtt hagyó családapáról), és ahol néhány feddő ejnye-bejnye mellett még pusztíthatja az magát, aki ezért hajlandó esetleg több kilométert is megtenni.

És az a legszomorúbb az egészben, hogy a centralizációnak és a társadalom gyarmatosításának ma igazából nincs is alternatívája. Hogy a boltba betérő Kerék-Bárczy Szabolcs felvetésemre mentegeti magát, hogy "többen is jönnek oda hozzám, hogy tegyek valamit, de hát mégis mit?". Hogy a nyavalygáson, a mindent túlreagáláson és a parttalan üvöltözésen kívül az ellenzék ma nem képes semmiféle megoldást találni a problémákra, és nyilván ezért a választók sem kérnek belőlük. A Fidesz pedig az előzetes regisztrációval szépen elintézi, hogy egyes rétegek életterét majd a választások előtt is szűkítő rendelkezések ne vonhassák maguk után protestszavazók tízezreit. 

Most a Fidesz nyomja le a dohányosokat - de nem érdemes elfelejteniük, hogy 2014-ben esetleg a dohányosok fogják őket.