Elutasította a Központi Nyomozó Főügyészség a jobbikos képviselők, illetve Mansfeld László Mátsik György elleni feljelentését, mondván, az egykori ügyész az akkor hatályos törvényeknek megfelelően kért halálbüntetést az "államrend ellen szervezkedő" Mansfeld Péterre, Blaski Józsefre és Fónay Jenőre. Mansfeld testvérét hagyjuk is, épp elég baj, hogy a Jobbik rátelepedett az ő abszolút jogos fájdalmára, családi tragédiájára, és nézzük, miként nyilatkozott a nemzeti radikális párt a legújabb fejleményekről: Szilágyi György képviselő úgy ítélte meg, "az ügyészség szembeköpi a Mátsik-ügy áldozatait", és indokolásuk hemzseg a "szakszerűtlenségektől, a jogi hibáktól és a történelemhamisításoktól". A Jobbik országgyűlési képviselője emellett ismét elgondolkodott azon, Polt Péter főügyésznek nem kellene-e lemondania, nekünk pedig megbizonyosodnunk róla, hogy vér nem válik vízzé, és fiú az apának nem vájja ki a szemét.
Az egészben a leggyönyörűbb az lenne, ha most pedig Efraim Zuroff jelentené fel a Jobbikot hamis vád megfogalmazásával, "koncepciós perek gyártásával", és a radikálisok közössége pedig egyként ítélné el saját pártját, amely "ártatlan öregembereket" kísérel meg a halálba kergetni.
Ezek után az lenne a logikus, hogy a Kuruc.info kiteszi az oldalára Novák Előd és társainak telefonszámát, akik jövő péntekre hirdettek felvonulást Biszku Béla volt belügyminiszter és Mátsik György háza elé - Varga Béla pedig felhívja a Jobbik képviselőit, szerencsétlen idős emberek háza előtt "bizonyítékok nélkül szaladgáló taknyos orrúaknak" nevezi őket, majd perrel fenyegetőzik.
Mi pedig igalommal vegyes érdeklődéssel várjuk a következő hétre meghirdetett tüntetést, illetve azt, vajon addig a Biszku Béla ellen megfogalmazott vádak is elégtelennek bizonyulnak-e, és a Jobbik tényleg két, hatóságilag ártatlannak nyilvánított személy háza előtt fog-e megjelenni azok után, hogy Csatáry László felmentésekor rögvest védelmükbe vették az ártatlan ex-nácit, a feljelentő Efraim Zuroff tevékenységére pedig viszontfeljelentéssel reagáltak.
Senkiben ne legyen kétséges: Csatáry László és Mátsik György nem bűntelenek, és sem a kassai gettó egykori segédfogalmazója, sem a több fiatal halálbüntetését kérvényező volt ügyész tetteire nincs mentség. Hogy az erkölcsileg igazolhatatlan, embertelen és aljas cselekedeteket nem sikerül a jog útján is megtorolni, az csak erkölcs és törvény rendkívüli mértékben bekövetkezett szétválását mutatja - mely a XX. század eseményeiből sajnos közvetlenül következik.
Hogy nem tudjuk a bíróság elé citálni azokat, akik szerencsétlen ifjak fejére kértek cinikus mosollyal halált, illetve azokat, akik ártatlan emberek százainak-ezreinek szenvedéséhez asszisztáltak, majd tárták szét kezüket - ez egyenesen következik vérgőzös múlt századunk történetéből.
Talán meg sem kellett volna kísérelnünk a jog eszközeit érvényre juttatnunk ezen esetekben - és ezzel hozzájárulni ahhoz, hogy kegyetlen gazemberekről állítsunk ki mi magunk pozitív erkölcsi bizonyítványt. Talán elég lett volna biztosítanunk magunkat, az elkövetőket és a jelent, hogy morálisan mélyen megvetjük az egykori bűnösöket. Most már mindegy.
De az is biztos, hogy Csatáry László, illetve Mátsik György mellé nyugodtan odahelyezhető a halálbüntetés visszaállítása mellett kardoskodó Jobbik is: az a párt, amelyik egy egykori szadista fenevad felmentését fennhangon ünnepli, de a másik szadista fenevadéra rendkívül éles kritikával válaszol; az a párt, amelyik az egyik gazember háza előtti felvonulást súlyosan elítéli (szegény idős ember halálba kergetését vizionálva), de a másiké előtt maga vonul fel; az a párt, amelyik olykor a nemzetközi jog oldalára helyezkedik, olykor az ellen felszólalva lépne ki az egész nyugati értékközösségből; az a párt, amelyik kiemel az áldozatok közül néhányat, hogy csak az ő ügyüket képviselje, míg a másikak kapcsán cinikusan felemlegeti a "folytonos áldozati szerepben való tetszelgést"; és végül az a párt, mely az egyes emberekre kirótt halálbüntetést pusztán az ítélet súlyossága okán nem fogadja el, míg más esetekben maga protestál a kivégzés intézménye mellett.
Nekünk az erkölcs, a méltányosság és az igazságosság oldalán a helyünk.
Csatáry, Mátsik, Jobbik
2012.09.20. 16:18 | hoLDen | 41 komment
Címkék: Jobbik Szilágyi György Polt Péter Csatáry László Központi Nyomozó Főügyészség Mátsik György Kuruc.info Mansfeld Péter Biszku Béla Efraim Zuroff Varga Béla Mansfeld László Blaski József Fónay Jenő
A Filozófus és a Névtelen Senkik
2012.09.20. 11:15 | hoLDen | 100 komment
Lánczi András-interjút mindig szórakoztató olvasni, már csak azért is, mert ilyenkor az éles kérdések kereszttüzében nincs nagyon lehetősége ragaszkodni a precíz megfogalmazásmód minden egyes követelményéhez, és jobbára olyan szintű közhelyeket kénytelen pufogtatni, melyek láttán a legtöbb bölcsész végzettségű egyénnek az a kérdés motoszkál a fejében: vajon milyen jogon is nevezi magát ez az ember filozófusnak?
Ami egyébként általában véve sem túl szerencsés dolog: még ha adott személy történetesen a filozófiatörténet oktatásával foglalkozik is, akkor sem lesz nevezhető rögvest 'bölcselőnek', de talán a 'bölcsesség szeretetét gyakorló egyénnek' sem. Jobb esetben ezzel a megnevezéssel az utókor fogja illetni, éspedig akkor, ha Lánczi valóban letett életében olyasvalamit az asztalra, mely maradandónak bizonyul majd az évtizedek távlatából is.
Ennek meglétét avagy hiányát nyilván nem az én tisztem eldönteni, a magam részéről csak annyit tudok a kérdéshez hozzátenni, hogy a XX. század politikai filozófiájáról írott tankönyvét mindig örömmel forgatom, illetve a Heti Válaszban havonta megjelenő kis írásai is kellemes olvasmánynak bizonyulnak.
A legújabb HV-lapszámbéli interjúja azonban ismét bicskanyitogatónak mondható: Lánczi szinte minden egyes válaszában maga cáfolja meg saját filozófusi identitását - mindezt szervilis hozzáállásának folyamatos leleplezésével, arrogáns beszédmódjával, pontatlan megfogalmazásaival teszi, nem túl dicsőbb bizonyítvány kiállítva magáról az aktuálpolitikai kérdések megítélésének terén, mint mondjuk Heller Ágnes avagy Radnóti Sándor.
Hiszen még mindig nem egyértelmű sokak számára: attól, hogy valaki ért a politika, illetve a filozófia elméleti kérdéseihez, még nem válik politikai elemzővé, és csak azért, mert folyamatosan géfodori magasságokba szárnyalva tesz olyan mélyenszántó kijelentéseket, hogy "a hatalom, az márpedig hatalom", még nem fogja tudni lemosni magáról az íróasztal mellőli okoskodás kínzó vádját.
A mostani beszélgetés egyik legzseniálisabb része kétségtelenül a címben is említett: itt Lánczi Stumpf András azon felvetésére, hogy az Örülünk, Vincent? blogon a mostani állításai nyomán is le lesz "kurzusértelmiségizve", alábbi választ adja: "Ki az a Vincent? A névtelenek senkik maradnak akkor is, ha himalájányi véleményük van. Jöjjön ide, vállalja az arcát, a valódi nevét, megbeszélek vele bármit!"
Nos, helyben vagyunk, ilyen választ ad egy vérbeli filozófus, amikor szembesítik őt egyes bloggerek vélekedésével: személyeskedik (miközben pár sorral feljebb azt állítja magáról, hogy megveti a személyeskedést), a felvetett kérdés helyett az azt megfogalmazóra reflektál, valamint azon magasröptű elképzelésének ad hangot, hogy ha egy adott szöveget a szerzője álnév alatt jelentet meg, akkor az a szöveg tulajdonképpen nem is számít semmit.
Érdekes megfontolás ez akkor, amikor nyomtatott lapok újságírói is gyakran szerzői név alatt hozzák le írásaikat, amikor különböző szépirodalmi alkotások jelennek meg az alkotó valódi nevének feltüntetése nélkül (emlékezzünk csak az Esterházy Péter - Csokonai Lili kettősre; de például Spiegelmann Lauráról a mai napig nem tudjuk, kicsoda), és akkor, amikor egy "névtelen senki" odáig képes eljutni, hogy megbuktatja az államfőt annak plágiumbotrányának kirobbantásával.
És mi a helyzet mondjuk a Mandiner Kínai Kálmánjával, aki civilben egyetemi tanár, de a baloldalról, aktuálpolitikai kérdésekről szeret egy, a polgári életétől elvont identitás alatt értekezni? Neki sem számít sokat a véleménye, lévén egy "névtelen senki"? És épp ezért nem is kell túlzottan nagy figyelmet fordítanunk rá, amikor az egyetemi oktatás kérdéseiről írogat KKTT név alatt?
Jól behatárolható értelmiségi betegséggel állunk szemben: bizonyos szerzők azt gondolják, hogy ha ők a nagy nyilvánosság előtt a saját nevükön fogalmazhatják meg téziseiket (mondjuk mert egzisztenciális lehetőségeik ezt lehetővé teszik számukra), akkor ez épp úgy elvárható másoktól, gondoljanak ők bármit is a szerzői név kontra társadalmi identitás kérdéskörben.
Érdekes épp egy "filozófustól" hallani, hogy a "névtelen bloggerek" véleménye azért nem számít, mert nem társul hozzá egy vezeték- és egy keresztnév: mitől lesz más bizonyos személyek véleménye attól, hogy a cikk fölött nem a "bátorkisfiú" megjelölés szerepel, hanem mondjuk a "Kovács János" név? Miért kéne bárkinek is névvel, címmel, telefonszámmal vállalnia egy, a szabadidejében írott bejegyzést abban az országban, ahol a közszereplők egy része előszeretettel rágja át magát a róla szóló jegyzet minden egyes szaván, és indít polgári pert egy-egy kétértelmű kifejezés olvastán? Miért fog más megítélés alá esni a Vincent egy szerzőjének véleménye, ha egy polgári név alatt jelenik meg? Mert akkor már lenyomozható lesz a személy, adott esetben perelhető? Épp erre van szüksége a véleménynyilvánítást fontosnak tartó, ám arra saját idejét ingyen és bérmentve rászánó átlagpolgárnak.
Tehát, a filozófus az az ember, aki a társadalom egy bizonyos szegmensét szimplán semmibe veheti, de aki az általa preferált miniszterelnökről efféle kijelentéseket bír tenni: "látszik, hogy nem egy ciklusban gondolkodik, hanem a magyarság történeti sorsán", továbbá, hogy szívesen lesz "kurzusértelmiségi" akkor, ha a kormány az igazság oldalán áll.
De vajon jelenthet-e ki egy filozófus olyat egy kormányzó erőről, hogy az igazság oldalán áll? Honnan tudja? Miből vonta le ezt a következtetést?
Nos, erre nem kapunk konkrét választ az interjúban, mulatságos mellébeszélésre annál inkább: Lánczi kijelenti például, hogy azért nem került az első Orbán-kormány alatt sor a kommunista bűnösök elszámoltatására, mert "ez a kompromisszum volt a rendszerváltás ára", a viszontkérdésre pedig, hogy akkor most miért, az a megmondás érkezik, hogy mert "az 1990-ben kötött kompromisszum lebomlóban van".
Adós marad Lánczi ezen "kompromisszum" pontos meghatározásával: mi volt a lényege, mi miatt működött húsz évig, minek okán mondhatjuk el most, hogy ez lebomlóban van, azon túl, hogy a Fidesz a protestszavazatoknak köszönhetően kétharmadot szerzett?
Lánczinak, ahogy G. Fodornak is, az egyik legnagyobb tévedése az, hogy az emberek 2010-ben valamiféle történeti változás előszelét megérezve adták le szavazatukat a Fideszre, nem pedig azért, mert más reális alternatíva nem állt előttük. Mert az MSZP siralmas teljesítménye után gyakorlatilag úgy gondolták, hogy ennél rosszabb úgysem lehet.
Lánczi valószínűleg azért tartja magát filozófusnak, mert képes saját személyét ekként definiálni: "macchiavellista, hegeliánus, nietzscheánus, hobbesiánus", míg az ellenoldalt, akiket előbb soroltaktól "a hideg ráz", a kantiánus-rawlsiánus csoportba tudja helyezni. Érdemes elgondolkodni azon, vajon ma Magyarországon hányan tartják magukat rawlsiánusként számon, illetve mennyi azok száma, akik egyáltalán tudják, miről van szó.
Mert ezt így nagyon könnyű, ezt aztán biztos nem fogja érteni az olvasóközönség jó része, de annak a látszata megmarad, hogy Lánczi valóban filozófus, méghozzá olyan, aki kiválóan képes politikai gondolkodók neveivel definiálni a magyar politikai színtér mindkét szegmensét.
De tényleg, kiről mondható el, hogy rawlsiánus lenne? Pogonyi Szabolcsról, Ludassy Máriáról? Talán, bár emlékeim szerint ők sosem jelentettek ki ilyeneket magukról, valamint azon gondolataiknak sem adtak hangot sosem, hogy a hideg rázná ki őket a hegeliánusoktól és a hobbesiánusoktól.
És mi van azokkal, akiket mondjuk lenyűgöz Kant kategorikus imperativusza; előszeretettel olvassák Rawls igazságosságelméletét, a tudatlanság fátyla mögül előbukkanó szabadságjogokra vonatkozó elképzeléseket; de akik Hobbes társadalmi szerződésében is bizonyosfokú igazságot vélnek felfedezni, illetve Hegel politikafilozófiájának egyes részeit is értékelni tudják?
Ők, valószínűleg, szintén ugyanolyan senkik lesznek, mint a bloggerek, hiszen, ahogy a címlapon kiemelt Lánczi-idézet is szól, "nincs középút". Szegény Arisztotelész, ha erről őt is értesítették volna! Bár Lánczi nyilván úgy gondolja, a mai Magyarország helyzetét felmérve Arisztotelész is meg lenne győződve a struktúrák felbomlásának időszerűségéről; sőt, ha őt kérdeznék, az iskolaköpenyre ő is Angliát, míg a előzetes regisztrációra az Egyesült Államokat hozná fel pozitív példaként (Mér', talán ott sincs demokrácia? Na ugye! - Ezt a fajta reakciót imitálta TGM valahogy úgy, hogy "egyrészt máshol is így van, másrészt itt sincs így"). Ahogy az egyszerű kommentelő is teszi ezredik hozzászólásában. A névtelen senki, akinél Lánczi sem mond sokkal többet.
De nem elég, hogy filozófusként ilyen sablonos válaszokra ragadtatja magát: amikor szembesítik azzal, hogy Angliában a hagyományból következik a köpeny viselése (ráadásul iskolánként változik, és a legtöbb helyen nem is veszik olyan szigorúan), akkor elkezd arról elmélkedni, hogy mert itt bezzeg a hagyományt lerombolta a kádárizmus, nekünk meg most kell mindent építőkockáról építőkockára újraemelnünk. Igaz, csak azt felejti itt ki, hogy az iskolaköpenyt épp erre a porig rombolt kultúrára húzta fel, bizony, a kádárizmus. Ez már nem hangzik olyan újvilágosan, nem igaz?
Maradok tisztelettel:
Lakner Dávid, a Teadélután blog jobbára névtelen senkije