Teadélután

Szudán, Egyiptom és Líbia forrong, konzulátusi épületek kapnak lángra, Christopher Stevens líbiai amerikai nagykövet pedig életét veszti füstmérgezésben. A megmozdulások oka egy Kaliforniában A Muszlimok Ártatlansága címmel készült, és a YouTube-ra sokak által feltöltött film, mely a vallás ellen intéz éles kirohanást, az ENSZ-főtitkár és sokan mások szerint "rendkívül visszataszító módon". A tüntetők követelik, hogy a mű (és annak részletei) kerüljenek le a világhálóról, illetve az amerikai kormány büntesse meg keményen az elkövető(ke)t.

Utóbbinak kissé ellentmond, hogy a lázongók nem pusztán az amerikai nagykövetségeket támadják meg: német zászlókat szaggatnak, az európai kultúrkörrel szemben foglalnak állást.

A szólásszabadságunk várát ostromolják, válaszcsapásként a vallásukat ért támadásra.

Két szabadságról, két jogról, két érzékenységről van szó: a nyugati kultúrkör rendkívül kényes a szólásszabadsághoz való jogára ("vagy mindenről lehet beszélni, vagy pedig semmiről"), az arab világ viszont a vallásával kapcsolatban viseli ennyire nehezen az azt ért találatokat.

Aki - Bayer Zsolthoz hasonlóan - azt mondja, hogy a vallásos érzelmek provokálása az "esztelen, értelmetlen, ostoba és felelőtlen szabadosság" körébe tartozik (nem pedig a szabadságéba), az gyakorlatilag azt szeretné megmondani, mit szabad, illetve mit nem kimondani. Az azt állítja, hogy ahol a terror fenyegetésével állunk szemben, ott meg kell hátrálnunk, és saját jogaink csorbulásához kell vígan asszisztálnunk. Kétség sem fér hozzá: ezt a szabadságjogot mi magunk is rengetegszer hágjuk át, például amikor törvényileg tiltjuk a burka viselését, vagy csonkításnak minősítjük a körülmetélést. 
Nem tűrhetjük ezen döntéseket sem, keményen fel kell ellenük szólalnunk - de azt sem szabad hagyni, hogy ha mások erőszakkal fenyegetnek minket, akkor arra a mi lépésünk a meghátrálás legyen.

Most még csak nem lehet bemutatni egy, a muszlimokról szóló, provokatív filmet (hogy az alkotás minősége milyen, az ez esetben nem releváns). Aztán már a keresztények követelésére betiltjuk A passiót, a homofóbokéra a melegfelvonulást (vagy még inkább: a homoszexualitást), Fischer Ádám hadjáratától félve meg nemcsak A hatodik koporsó bemutatását, hanem annak kiadását is. Majd végül az ateisták robbantgatását megelőzve, átkereszteljük a karácsonyt fenyőfaünnepre.

Mert, valóban, a vallásos érzékenység felé lehet rendkívüli empátiával fordulni - ugyanúgy, ahogy bármilyen más érzékenység felé is. És akkor ne is kritizáljunk semmit, maradjunk inkább teljes csöndben - akkor talán békében élhetünk. Ha a szabadság hangjára a terror hangja a válasz, nem kérdés, hogy nekünk melyik oldalon a helyünk.

Do the right thing!

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy az én-ehhez-nem-asszisztálok íródeákok mán nem csak teoretice, de szórul szóra bétiltatták ennen irományaikat, de akkoron mégsem kerűtt még a keráli posztra a jó Róna Péter uram, pediglen a Kovács Zoltán uram már többedjére hozakodott elő vele, hogy mán nem csak torokig ér a salak, de mi magunk vónánk es a salak, ha eztet tovább tűrjök a haduraknak.

Akkó vót, hogy dzsetleg bandukótt a bántott magyar a vásárnapi lapbó az alaptörvény televízijó feléje, de hajlott kora es keze a maga szentségtelen uradalma felije, de hiába a: szerteníz, de olvasóját nem lelé, csak a saját berkiben, de Radnóti Sándor uram neve most hallgattassék, iszen ő is csak ippeg ijedelme növekedtetésére, vagy zsugorettására falja a bötűket, nem másér. De ezen tényálladék neve most legyen smafu, iszen criticát nevezett jó uram skribál, akkó meg a kerálpárt ha törik, ha szakad, a mesének mennie kell a maga sikerországúttyán.

De mán az íródeáknak sem fogott úgy az agyveleje, dejszen próbákozott ű mindenfélével: bartusóvasgatással, kámánóga érvejivel, de ideára mán mégsem futotta, hijába ötölt-hatolt-nyolcvannyolcolt a szörnűségeken, akkó sem. Mán akkó inkább epét hányt-vetett, es arra jutott, hogy a honnak ha ű nem kell, akkó a hon rohaggyon meg, ahó köll, akkó ű pediglen Canadába fog menekűni erlájn, kertészokos uram mán régóta ajángattya ugyanes, hogy az íróuramék számára elkülönített lakóneggyed várva vár minden fődöniszkolót egy nagy partira, vagy Parti Nagyot eggy fődön iszkolásra, a sorrend most légyen másodlagos.

Sértett mesélőnk faxfórdútáva üzent es, hogy őt itten bántyák, mint újpestiánus cigánpurdét a pízt adni nem hajlandó burzsujkölkök, es ű ezt tűrni nem fogja, ű elhaggya a szép hazát, ríjjon az utánna akármennyit es.

Na de ezt megelégette mán a kerál is, bécsöngetett a menekülés naptyán a jó író uramhó, hogy ugyammá, ne haraguggyon így ennyiré, vagy ha mán mégisen, akkó abbó magyarmesét skribáljon furtonfurt, ne pediglen menekülési kéredelmet. Iszen ű olllyan jól mulat eggy-eggy píntek éccaka, mikó a fáradalmas országházbéli oligarcha-labancz disputa után kezibe kerű a partinagy hetimodorosa! Neki az úgy teccik márpedig, mint Bán Zoltán András uramnak, ippeg más okozatbó, de az akkó is aranyszabál, hoty az ertéel kettő, a partinagyértés kettő, a hahota egy.

Mán akkó partinagy uram es úgy éreszte, visszatérőben közeleg a Múzsa névre hallgató komongyorja, ki úgy heányzott neki az emúttnyócmenuszhatplusztíz esztendőben, es akit valószínleg a fészerbe bézárva hagyótt nagy haragosságiban, még valamikó az azeri világbotrány esetikor.

- Most pediglen térj haza békételenséggel, jó kerál uram - mondotta a nagy mesegyáros -, én meg majdan az élet után, de míg az irodalom előtt meglelem hazám a páratlan irományok főggyén, ahol rólad es hozzád es lesz egykéthánégykurvaanyád jó szavam, mongyuk, hogy te félázsiábó gyütté, es mesterséged címere a demó Grácia rontása.

Es a haza partinagyra derült.

Magyarország Fliegauf Bence idén áprilisban bemutatott, Csak a szél című filmjét nevezte a legjobb idegen nyelvű filmért járó Oscar-díjra, így újra felvillant az esélye, hogy harminc évvel a Mephisto győzelme után ismét magyar film részesülhet a rangos elismerésben. Az ez évi Berlinalén a zsűri nagydíját elnyerő alkotás útját azóta folyamatosan sikerek, elismerések övezik - év végéig pedig még esélyes az Európai Parlament által odaítélt Lux-díj begyűjtésére, valamint az Európai Filmdíj nagy esélyeseként is emlegetik mostanság.

Márpedig aranyszabály, hogy minél több díjat szerez egy mű az Oscar-díjkiosztóig, annál nyerőbb helyzetből indul neki a végső győzelemnek - hiszen így annál többen ismerik meg az alkotást, bekerül a nemzetközi véráramlatba, és már úgy tud befutni a finisbe, hogy az adott nemzeten felül az egész világon akadnak támogatói, elismerői. Mint például a legutóbb győztes iráni Nader és Siminnek, melyről abszolút nem mondható, hogy érdemtelenül kapta volna az elismerést - a szociálisan érzékeny témát (anya el akarja hagyni az országot, apa maradna, a házasság pedig így szomorú véget ér) feldolgozó alkotás rendkívüli mód el tudta gondolkodtatni a nézőt, egyben rálátást mutatott egy eddig általunk nem túlságosan ismert nép hétköznapjaira, arra, mennyire esendőek és közülünk valók ők is, mely tényt nem fedheti el a köztük és köztünk lévő hatalmas távolság sem.

Témafeldolgozásban inkább ehhez, nem pedig a 2006-ban a legjobb filmért járó Oscart elnyerő Ütközésekhez hasonlíthatjuk a Csak a szél-t: a film nem a rasszizmusról kíván pengeéles látleletet adni, sokkal inkább kalauzol el minket az emberi nyomorúság, a szenvedés, az elfeledettség évezredes mélységeibe - teszi ezt úgy, hogy közben nem is romanticizálja túl ezt a fajta életmódot (bár a három főszereplővel kissé mégis ezt teszi), illetve nem is próbál mentegetni senkit: csupán minden elfogultság nélkül ábrázol egy korképet, melybe a pozitív jelenségek épp úgy beletartoznak, mint egy közösséget körüllengő negatív tapasztalatok, folyamatok.

Fliegauf Bence filmjének további sok sikert kívánva, álljon itt az alkotásról a bemutatása után írott írásom, melyet még a Filmkalauz.hu-n jelentettem meg.

Rendkívül hatásos kép terjedt el a családon belüli erőszak hétfő éjszakai parlamenti tárgysorozatba vétele után. Az üzenet egyértelmű, még ha cinikusan azt is mondhatnánk, hogy a dohányzást nem, a fizikai erőszakot viszont a jog erőteljesen szankcionálja. De itt most a családon belüli erőszak külön büntetőjogi kategóriává való tétele a kérdés, melynek a kormánypárt általi elutasítása mellé, ahogy az kell, a fideszes Varga István gondosan oda is csomagolta azt az elképesztő kaliberű ostobaságadagot ("talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak"), amely még inkább lehetetlenné tette, hogy a kérdésről épeszű vita induljon meg az angolul domestic violence néven egy csoportba sorolt esetek külön jogi tényállásba sorolásának kapcsán.

Egy, a fenti illusztrációból, illetve a legtöbb megszólalásból fakadó félreértést rögtön el is oszlatnék: a családon belüli erőszak nem egyenlő a feleség bántalmazásával - illetve nem csupán ez tartozik bele az említett kategóriába, bármilyen hangosan is róják fel jelen esetben az éjszakai ülés során meglévő férfitöbbséget, illetve az "asszony verve jó"-féle nagyon eredeti megmondásokat. A legszűkebb közösségeken belül uralkodó hatalmi szituációk ennél jóval összetettebb: egy, a feleség arcán elcsattant pofon pedig nem ott kezdődik, hogy a férj részegen kitántorog a kocsmából. Nem, sokkal inkább ott, hogy a mostani családapa még tizenkét évesen hazatér az iskolából, és remegve vallja be anyjának, hogy egyest kapott a legutóbbi dolgozatára. "Na, várj csak, mit fogsz ezért kapni apádtól" - sablonválasz, sablonverés. Tudja ezt, az ő anyját is meglegyinti a zord családfő, ha éppen elsózza az ételt, ha túl sokat pöröl, esetleg kissé lepcses a szája.
A gyerek szomorúan fogadkozik, hogy majd ő másképp, ő majd szülőként bizonyít - aztán kirepül a fészekből, családot alapít, érett férfiúvá válik. És hát azért egy komoly atya mégsem mehet el szó nélkül porontya neveletlensége, lustasága mellett.

Vagy nem is vesz feleségül senkit. Inkább gyermekkori sérelmeit a párkapcsolataiban éli meg, napról napra más nőket hitegetve azzal, mennyire is körülöttük forog a világegyetem, miért csak ők a méltóak arra, hogy egy jóképű fiatalember küzdjön a kegyeikért. A nemrég még bakfiskorban járó leányzó szóhoz sem jut a lovagiasság ilyen elsöprő erejű hatásától, korunk dzsentlmenjének hihetetlen sármjától. Két héttel később pedig attól, hogy hány évtizedet is képes előre eldönteni egy egyszerű kék csík. Az apa? Már valahol Nagy-Britanniában, abortuszról pedig szó sem lehet, nem olyan neveltetést kapott az ifjú hölgy, meg aztán amúgy sem túl nőies eljárásról lenne szó. Megszületik hát a kis Lacika, hát nem tiszta apja a kölök?
Rohadna meg az a tetű apád is ott, ahol van, egy akasztani való féreg az az ember! Mi, még te véded, na ne aggódj, felőle akár éhen is dögölhetnél, épp annyira érdekled őt! Takarodj a szobádba, mi ez a kupleráj már megint, mi vagyok én, a cseléded, durr, egy pofon.

Inkább nem is hagyja el megesett barátnőjét az a felelőtlen férfiember. Nem teheti, nem ezt tanították neki otthon, meg hát aki az ágyban legény, az a szülőszobában is legyen az - létrejön hát a frigy, elégedett a leendő nagymama is, "legalább nem csonka családban kell felnőnie annak a szerencsétlennek". Persze, harmonikus háttérrel rendelkezőben szintén nem - az apa iszik, az anya ordibál, az iskolában meg a focista cigánygyerek rendez rajta célba köpési maratont, látva az ellenállás hiányát, a másik félelmét bárminemű nyílt konfliktus kiprovokálásától. "Hát miért nem véded meg magad?" - mondaná az egyszerű apa, ha nem éppen azzal töltené minden idejét, hogy a feleségétől ától cettig végighallgassa a "te nem vagy jó semmire, akkor bezzeg meg tudtál kúrni, most még a farkad sem áll föl, milyen ember vagy te, havi százötvennel kitörölhetjük a seggünket, nem lett belőled semmi, a gyerek két hónapja ugyanabban a szakadt cipőben jár, annak a ribancnak a seggére meg rá ne nézz többet, mert én országos patáliát rendezek akkor!"-féle nagymonológot.

De talán ezeket mégsem mondja az a tisztes fehérnép. Inkább csak otthon marad a gyerekkel, és örül, hogy az első pár évben nem kell azon aggódnia, ki vigyázzon addig a kicsire, amíg ő próbálná megkeresni azt a pénzt, amit ugyanúgy betehetne a családi kasszába. Aztán meg már hol dolgozzon? Kellene egy diploma, de hát kinek van ideje harmincöt évesen az iskolapadban ülnie? A rántott csirke sem fog magától a tányérba repülni.
Nem igaz, asszony? Vagy én főzőcskézzek este hatkor, mikor végre fáradtan hazaesem a munkából? Hogy te egyszer talán megkeresd a minimálbért? Ezért kockáztassam én a középvezetői állásom? Hát hülye vagy te? A gyerek nevelése már nem elég izgalmas? Pedig abba sem szakadsz bele, nézd meg, már megint hogy néz ki a nadrágja. A koszos edények meg a mosogatóban. Van erre nekem időm? Kezdj már magaddal valamit, ne csak azzal az idióta Erikával telefonálgass, azt is én fizetem, nézd meg! Aztán egyszer tényleg feldühítesz, kapsz egy pár nyaklevest, és még én leszek a szemétláda. Mintha nem érdemelnéd meg!

Megerőszakolni egy huszonnyolc éves nőt más büntetőjogi kategória, mint egy nyolcévessel tenni ugyanezt. Megölni egy romát, "megdöglötök, büdös cigányok!" felkiáltással nem ugyanaz a tényállás, mint az "add már ide a tárcád, te nyomorult!" üvöltése mellett tenni ugyanezt.
A terhes feleségedet félájultra verni pedig nem ugyanazon erkölcsi, és ebből szükségszerűen következve jogi kategória alá esik, mint a söntésbeli kötekedővel tenni ugyanezt.

Mint a fenti esetekből is kiviláglik, a családon belüli erőszak igen sokrétűen van jelen társadalmunkban, mely felett való néma továbblépés nem abból fakad, hogy élvezetes hallgatni a szomszédék perpatvarát. Fakad viszont a társadalmi közönyből, a "mi közöm nekem hozzá?" mentalitásból, a "még csak az hiányzik, hogy ebbe is belekeveredjek" életelvből. Abból, ami a rossz szocializációs mintáknak köszönhetően tökéletesen kifejlődött a legtöbb emberben, abból, ami a "csak magadra számíthatsz, mások gondjait magadra nem veheted" állításból eredve szép lassan bevetté vált a populáció nagy részének gondolkodásmódjában.

Büntessük hát azonosképpen a feleségét verő férfit, a gyermekét naponta pofozó asszonyt, a másikat napról napra szavak szintjén porig alázó házastársat? Nem egyszerű kérdés, számos érv szól mellette, ahogy ellene is. Viszont, ha eljutunk addig a következtetésig, hogy a személyes hatalommal való korlátlan visszaélés, a másik ember alávetett jellegének kihasználása nagyobb bűn, mint a pusztán az adott időben való fizikai felülkerekedést mutató agresszió, és hogy a menekülés lehetőségének hiányával való visszaélés borzasztóbb, mint a támadásból rövid időn belül kijutó fél ellencsapásának (feljelentés) felmérésének ellenére elkövetett erőszak, akkor nem gondolhatjuk azt, hogy a családon belüli erőszakot a jognak ne kellene különbözőképpen kezelnie, ahogy azt egyébként az erkölcs is teszi.

Mert, gondoljon bárki bármit, az a férfi, aki megveri feleségét, nagyobb megvetés tárgya lesz ismerősei körében, mint aki ugyanezt a felesége szeretőjével teszi.

Balog Zoltán nagyon is igaz kijelentése (tudjátok, az "ahol minden nemzeti..." kezdetű) ugyanúgy átültethető a baloldal gondolkodásmódjára, csak éppen az ott jellemző demokráciafetisizmus szalagjával körbekötve azt a bizonyos társadalomfilozófiát. Ami a jobboldalon az úgynevezett "nemzet", az a baloldalnál a "demokrácia": megkérdőjelezhetetlen örök igazság, a létező dolgok felett álló, leválthatatlan eszmei magasság. Megítélés kérdése, hogy melyik áll közelebb (avagy távolabb) a valóságtól: egyfelől tény, hogy a nép leválthatatlan, annak akaratát békés úton nem lehet csak úgy megváltoztatni - másrészt valójában mindkét fogalom nagyon elvont, a hétköznapi élet során meg nem mutatkozó valami, mely maximum egy-egy közösség történeti kútforrásával magyarázható igazán. A jobboldal '56 szellemiségéből merítkezve vallja a nemzet törekvéseinek egységét (tehát térben és időben kiterjeszti a térben és időben nagyon is meghatározott módon megmutatkozó jelenséget), míg a baloldal '89-hez fordul, és úgy véli, ott igazából betetőződött a rendszerszintű "progresszió", elértük a lehető legjobbat, és innentől kezdve a demokráciát kell tekinteni minden dolgok kiindulópontjának.

Ezen gondolatok most éppen a Jobbik veszprémi, Magyar Élet Menetének elkeresztelt eseményéről jutottak eszembe: a jogszerűen, a demokratikus keretek között bejegyzett eseményt baloldalinak mondott csoportosulások félpályás útlezárásokkal, szegfűdobálással és köztársaságra való emlékezéssel akarták legyűrni - míg az ott megjelenő kilenc veszprémi punk egyszerűen odament a jobbikosokhoz, és közölte velük, hogy nemkívánatosak szerintük a környéken.

A két módszer tulajdonképpen azonos gondolatot tükröz, mégis a fiatalok megvalósításában akad valami tisztább báj, valami egyszerűségéből fakadóan egyenesebb beszéd: nem takaróznak itt mindenféle demokratikus eszmékkel, köztársasággal és örök békével - egyszerűen odamennek hozzájuk, lenácizzák őket, aztán a rendőrök kíséretében távoznak a helyszínről.

Amit tulajdonképpen a megjelent szervezetek, az MSZP helyi kisközössége és a nemlétező DK nemlétező veszprémi apparátusa is hasonlóképp gondol: "oda kell menni ezekhez, szétcsapni köztük, aztán megszégyenülten kódoroghatnak haza az idióta fajmagyarok". Csakhogy a baloldal ezt sunyi módon a demokrácia védelmezésének köntösébe bújtatja: azon demokráciáéba, amelynek elvével nagyon is megegyezik, hogy egy bejegyzett párt nyilvános rendezvényt szervezzen híveinek, ha közben a törvényeket tiszteletben tartják. Ahogy azt az LMP helyi szervezete is elmondta, maga után vonva Gréczy Zsolt elképedt szörnyülködését: "az LMP mindenben elhatárolódik az MSZP-től és a DK-tól, de megvédi a Jobbikot, ezzel téve szívességet a Fidesznek". Pedig ha Gréczy megfelelő szövegértéssel olvassa át az írottakat, észlelheti, hogy az ottani LMP bizony a Jobbik által terjesztett nézetek mellett sem áll ki, "csupán" a jogaiktól tartja épp olyan megfoszthatatlannak őket, mint más egyéb állampolgárokat: "A Jobbik egy jogszerűen bejegyzett párt, parlamenti és helyi önkormányzati képviselettel. Jogállami keretek között, a jogszabályokat betartva joga van nyilvános rendezvényt szervezni, függetlenül attól, hogy a pártról, annak eddigi tevékenységéről ki mit gondol. [...] Az elmúlt évek magyarországi tapasztalatai alapján a szeptember 8-ra Veszprémbe tervezettekhez hasonló demonstrációk és ellendemonstrációk nem a megoldások felé visznek. Azok csak a negatív jelenségek tüneteire reagálnak." Világos beszéd: a Jobbik most is hangoztatott eszméivel nem a problémák megoldásában, hanem a frusztrált óbégatásban érdekelt - ahogy az ellenük felvonuló antifasiszta front szintén.
Egy MSZP-től és egy DK-tól a legviccesebb hallani a "jobbikos szörnyetegről", tekintve, hogy a párt épp az ő tevékenységüknek köszönhetően született meg, ahogy a Kuruc.info is a kettősállampolgárság.hu-ból jött létre 2005-ben, a szocialisták regnálásának negyedik évében (és abból szerves módon fakadva, mondhatni: a baloldali kormányzásnak köszönhető a szélsőjobb megerősödése).

Azzal, hogy szabotálni próbáljuk a Jobbik rendezvényét, tulajdonképpen magunk járunk el a legantidemokratikusabb módon - itt éppen a demokrácia nevében, mint a baloldal húsz éves történetében oly sokszor. A jelenvaló baloldal ezt szereti, ez önidentifikációs tevékenységének ugyanannyira fontos eleme, mint a jobbikos radikálisoknak a melegfelvonulás szétverése. A baloldalnak ugyanúgy érdeke a "nácik vonulgatása", ahogy a jobbikosoknak a melegfelvonulás megrendezése: ha ezek nem történnek meg, bajba kerülnek, mert nem tudnak semmiféle építő javaslattal előállni. Kell hát a folyamatos küzdelem, a harc a "rossz" ellen - hol demokratikus, hol nemzeti köntösben.

De a punkok legalább őszinték. Ők csak simán oda akarnak csapni a látványosan felvonuló jobbikosoknak, mindenféle "betiltott egyenruhásokra és megfélemlítésre" való hivatkozás nélkül. Ahogy a Demokratikus Koalíció Veszprém városi és Veszprém megyei szervezetei szintén, csak ők ezt a megszokott gerinctelen, szenteskedő módon tudják csak kivitelezni. Nekik hivatkozniuk kell a betiltott egyenruhára (ami nyilván a betiltás miatt lesz megfélemlítő), az amúgy valós zsidózásra, illetve az ellendemonstrációval ugyanúgy terjesztett békétlenségre.
(Itt megjegyezném egyébként, hogy a Barikád által is hangoztatott vélekedés, miszerint a punkok azért viselkedtek punk módjára, mert "valaki lefizette őket", nyilvánvaló hülyeség. Ezt értenék a Jobbik háza táján is, ha értelmezni tudnának egy párbeszédet, vagy legalábbis találkoztak volna már punkokkal - így legalábbis nem gondolnák, hogy az előállítás miatt méltatlankodó punk srác a hatalmat a helyi Szolidaritással  és a DK-val azonosítja. Azt meg főképp nem vezetnék le, hogy a veszprémi fideszes önkormányzat fizet helyi lázadóknak azért, hogy egy kicsit lázadjanak - teljesen megmagyarázhatatlan indoktól vezérelten. Summa summarum: a hatalom itt a munkáját végző rendőrség volt, mely szimbiózisban él "a város vezetőségével" - az elégedetlenkedő megjegyzés pedig egy ironikus punk-gesztus volt.)

Pedig a Jobbik nem fog attól megszűnni, hogy a veszprémi Szolidaritás tülköl párat a megfélemlítéssel szemben (megjegyzem, mások számára meg mondjuk Árok Kornél baltás kiegészítője lehet riasztó) - ahogy a "nácik" sem "mennek haza", csak mert Szarvas Koppány Bendegúz ezt kiabálja Vona Gábornak.
A Jobbik létjogosultsága akkor fog megszűnni, ha az emberek nem érzékelik már olyan hangsúlyosan az általuk felvetett problémákat (aka "cigánybűnözés"): erre pedig, sajnos, még várni kell.