Az MTI Zrt. tízmillió forintra perli Balavány György publicistát két blogbejegyzése miatt. Említettek - az Elegem van a közszolgálatból!, illetve a Tisztogat és hazudik az MTVA: dokumentumokkal - a szerző saját blogjában, nem pedig a HVG véleményrovatában jelentek meg, tehát azokért valószínűleg pénzt sem kapott, saját szabad idejét áldozta gondolatainak megosztására.
Ami azért is fontos, mert úgy látszik, eljött annak az ideje, hogy a hatalom nagy csinnadrattával kíván nekimenni az egyszerű bloggernek, a kritikus hangvételű átlagmagyarnak: már túl jutottunk azon, hogy politikusok perelnek különféle ellenoldali médiumokat nemlétező jó hírnevük megsértéséért, eztán már a magánembernek kell meglakolnia állításaiért.
Félreértés ne essék, nem kell egyetérteni Balavány szövegeivel. A hétköznapi médiafogyasztó dühönghet, hogy már megint mekkora baromságokat beszél az "ex-nemzetes libsi" (hozzáteszem: jelen esetben nem mondott nagy hülyeségeket), a megtámadott intézmény meg akár közleményt is adhat ki adott esetben, ha éppen ágyúval kíván verébre lőni. Na, de hogy tízmillióra perelje szóban forgó személyt, ráadásul épp a jó hírnevének megsértéséért?
Ahogy a vicc is mondja: miközben erre szakosodott lejárató blogból is kreálhattak volna hírt.
Az ügyről dr. Helmeczy László ügyvéd Borókai Gáborral való esete jut eszembe, melynek során előbbi szintén bíróság elé citálta (volna) a Heti Válasz főszerkesztőjét, mégpedig egy, a HírTV Péntek8 című műsorában elhangzott kijelentésért. Eszerint Borókai azt állította Helmeczyről, hogy "mindent lehet rá használni jelzőként, még hókarón a nyuszikát is, de azt, hogy köztiszteletben álló Helmeczy, azt nem". Persze, Borókai eredetileg "hókarú Nauszikaát" mondott, ahogy Helmeczynek is annyira volt még meg az állítólagos jó híre, mint mondjuk az idei szakdolgozat-ügy miatt pereskedő Gyurcsány Ferencnek, vagy a most támadásba lendült Távirati Irodának.
Annak az MTI-nek, mely a Google-ban még ki sem listázott, dehonesztáló célzattal létrejött blogokból szerkeszt cikket, annak a közmédiának, mely kiretusálja híradójából a neki nem tetsző személyt, és az ellene tüntetőket fülsiketítő zenével próbálja eltántorítani céljuktól - nos, illene legalábbis csendben meghúzódni akkor, amikor finoman szólva is kétes ügyeiket felróják nekik.
Engem nemrég egy (amúgy általam tisztelt) újságíró keresett meg, ugyanekkora összegű perrel fenyegetve, ha nem fedem fel előtte kilétemet. Neki sem igazán tetszett, hogy negatív kritikát fogalmaztam meg egy írásáról - aztán szerencsére nem fordultak komolyabbra az események, mint mondta, már átgondolta a dolgot, és csak első felindulásából írta, amit. De felmerült bennem is a kérdés: mégis, honnan teremtenék én elő nemhogy tíz-, de akár csak félmillió forintot? Bevallom, némiképp nyomasztott is az elképzelés, hogy egy bejegyzés miatt járjak a bíróságra, és próbáljak meg magánszemélyként védekezni egy személyiségi jogi perben.
Balavány Györgynek ez esetben (talán) nagyobb szerencséje van: övé a köznyilvánosság, mögötte egy országos médium, a perben ráadásul az LMP ex-frakcióvezetője, Schiffer András fogja védeni. Valószínűleg nem is fog vesztesen kijönni az ügyből, nem is ez a lényeg sokak szerint, hanem az oly jól ismert megfélemlítési kísérlet. Hogy vigyázzon az ember, mit is ír le.
Mert igaz, Balavány stílusa nekem sem igazán tetszik: műlaza szövegelése, fárasztó jópofizása, erőltetett tótavésedése rendkívül idegesítő tud lenni - ám mégsem gondolnám, hogy első dühből odavetett szóhasználata miatt bíróságon kellene védekeznie véleményéért. Mert azt, hogy hazudik-e az MTVA, lehet sokféleképpen magyarázni innen is, onnan is, ahogy Tomcat is állíthatja a Mandiner elleni perében, hogy ő a szmájli ellenére "nem tartotta viccesnek a róla szóló írást". Ezek nem bizonyulnak ugyanannak az esetnek, mint hogy mondjuk híradóban jelentjük be, hogy Gyurcsány Ferenc plagizált. Mert bár a volt kormányfőnek sem hiszi az ország nagy része, amit mond, mégis vigyázni kell az olyan, az egyéni, konkrét cselekedetekre vonatkozó állításokkal, melyek vagy hamisak, vagy nincs rájuk bizonyíték. De az, hogy a közmédia úgy általánosságban egyoldalúan tájékoztat, nehezen cáfolható avagy bizonyítható: épp úgy, ahogy annak kijelentése is, hogy Gyurcsány Ferenc egy tisztességtelen politikus. Mégsem hinném, hogy ezen mondatokért vonatkozó személyek pert nyerhetnének jogaik megsértéséért.
De mégis felmerül a kérdés, mi van azokkal, akiket nem ment a széles köznyilvánosság, aki mögé nem áll oda egy parlamenti párt politikusa, akik mezei bloggerekként kell védekezzenek egyes mondataikért - melyeket munkájuk mellett, szabadidejüket áldozva tártak bármiféle ellenszolgáltatás nélkül a nagyközönség elé. És az olyan médiumokkal, melyek csak igen nehezen tudnának előteremteni ennyi pénzt? Mi van Rózsa Misivel vagy éppen Bede Mártonnal és Szily Lászlóval? Csak azért, mert Polgár Tamás- és Vásárhelyi Mária-féle frusztrált közszereplők úgy ítélték meg, hogy a szabad szólásra válaszul perre kell menniük.
Mert legyen az az MTI, Tomcat vagy Vásárhelyi Mária: aki egyéni sérelmei okán akarja a publicistát perrel sújtani, az egyben a szólásszabadság ellen is látványos kirohanást intéz. És zusammen a demokratikus viszonyok ellen.
Az MTI tízmilliós jó hírneve
2012.09.07. 17:58 | hoLDen | 24 komment
Címkék: per belföld Schiffer András Gyurcsány Ferenc MTVA MTI Balavány György HVG Tomcat Polgár Tamás Vásárhelyi Mária Bede Márton Szily László Rózsa Misi dr. Helmeczy László Borókai Gábor
Bartus-díjat Földes Andrásnak!
2012.09.05. 00:46 | hoLDen | 2 komment
Földes András "kulturális újságíró" méltán érdemelné ki a cikke alatt kommentelők által is odaítélt, Bartus László nevével fémjelzett publicista díjat: a Szépművészetiben látható Hagyomány és megújulás – kínai művészet az ezredfordulón a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum válogatásában kiállítás kapcsán vetemedett kritikára az Indexen, melyre Salát Gergely Kína-kutató válaszolt a Mandiner hasábjain. Utóbbi ebben ízekre szedte Földes írását, rávilágítva annak egysíkú gondolatmenetére, prekoncepciózus jellegére, üvöltő tájékozatlanságára. Míg Földes írása a "Kína diktatúra, ez a kiállítás pedig kommunista propagandakiállítás" egybites gondolatára épült, addig Salát válaszában részletesen leírta minden egyes képről keletkezésének körülményeit, szereplőinek vélhető motivációit.
Míg Földes írásában "arató nőként" jellemzett egy szomját csillapító figurát, és a termeléskultusz megnyilvánulásaként könyvelte el a kép jelenlétét, addig Salát rávilágított, hogy éppen egy internált személy látható a Liu Kongxi által festett képen, és ő többekkel együtt az úgynevezett "elveszett generáció" tagja, amelynek emlékezete máig fájó sebeket okoz a kínaiaknak, és ez a kép is annak lenyomata.
Földes válaszából azonban kitűnik, hogy ő az efféle apróságokra nem igazán fogékony: Kína kommunista diktatúra, és kész, ahogy az volt a rendszerváltás előtt is Magyarország - Salát Gergely pedig ez iránt való szimpátiából írja azt, amit. Ügyesen lebbenti fel ezáltal is a fátylat Földes arról, hogy ő tényleg nagyon nem érti, mi folyik ott Keleten - ami -figyelem! -, nem azt jelenti, hogy ne lenne kritizálható a kínai rendszer, hanem épp azt a Salát által is hangoztatott tézist, hogy amíg az ember alapjaiban nem képes felfogni valamit, addig jobb, ha csendben marad.
Jól mutatja ezt a második Földes-írás: Deng Xiaoping-et Kádárral összevetni, a mai kínai rendszert a magyar szocializmushoz hasonlítani, nos, az leginkább egy negyedikes gimnazista gondolatmenetével rokonítható: már olvasta a tankönyvben, hogy Kínában még mindig kommunizmus uralkodik, ezért hát úgy képzeli el, hogy egészen hasonló lehet az ottani rendszer, amilyen a magyarországi volt a Kádár-érában (bár néha azért leleményesen vegyíti ezt a Rákosi-rendszer durvulataival is).
A második írásán látszik a leginkább Földesnek, hogy őt igazából nem a képek érdeklik itt: bement, röhögött egyet, hogy "némmá, mecsoda kommunista propaganda", majd kiballagott, rittyentett ebből egy cikket, és izgatottan várta az elismerő szavakat tudatlan hőbörgéséért.
De sajnos nem egészen ezt kapta: Salát Gergely elegáns, a tényekre koncentráló írásában zúzta porrá a szerző minden egyes jópofának szánt megjegyzését, egyben rámutatott arra, hogy nem lehet egy kínai művészek festményeiből összeállított galériát elintézni azzal, hogy "a tusrajz nem kortárs, a munkaeszközt ábrázoló kép pedig a termelési verseny kultuszáról szól". Nem, mert ez így nagyon leegyszerűsítő, sematikus gondolkodás tükre, ráadásul még művészetileg is elég igénytelen: nem attól lesz egy alkotás ugyanis jó, hogy ilyen vagy olyan módon készült, hanem hogy valami fontosra igyekszik rávilágítani, egyben hatással van a befogadóra.
A kiállított képek közül pedig ez többről is elmondható, még ha Földes szerint az uralkodó kánonnak nem is képezhetik részét.
Az egybites gondolkozás legmókásabb megnyilatkozása az az elképesztő magasságokig emelkedő értetlenség és tahóság, amely Földes ezek utáni reakcióira jellemző lesz: az érdemi kritikára nem válaszol, ehelyett továbbra is kommunistázik, illetve belevisz egy kis aktuálpolitikai színezetet is, majd lezárja az egészet egy jó kis személyeskedéssel: Salát igazából jobboldali, ezért milyen vicces, hogy Kínáról összetetten képes gondolkozni, hahaha, majd jól összezavarodik a sok buta mandineres kommentelő!
Csakhogy a leginkább mégis Földes András van most összezavarodva: hiszen ő a "jó oldalon áll", elítélte a kommunistákat, a diktatúrát, egy "propagandakiállítást" is megköpködött, ahogy kell - erre idejön valami Salát, és próbálja beléverni a vörös gyilkosok szeretetét, az antikommer kommentelők meg erre bőszen helyeselnek.
Hát milyen világ ez? - kérdezi sértetten Földes. Hiszen még a Radnóti Sándor is megmondta, sok-sok névvel, ha csak ez kell!
És valóban: milyen világ az, ahol az ilyen tudatlan, frusztrált, személyeskedő, értő gondolkodásra képtelen valakik lesznek kulturális újságírók? Leginkább olyan, ahol a Bartus Lászlókból közéleti publicisták.
Címkék: kultúra belföld kommunista diktatúra kínai kiállítás Kína Index Szépművészeti Múzeum Mandiner Salát Gergely Bartus László Földes András kínai tárlat Liu Kongxi
Hogyan terjed az antiszemitizmus?
2012.09.04. 22:50 | hoLDen | 117 komment
Rendkívül érzékletes példájával szembesülhetett a magyar újságolvasó annak, miként is terjed Magyarországon az antiszemitizmus, ha a két héttel ezelőtti (augusztus 24-ei) Élet és Irodalom Páratlan Oldalának Még Páratlanabb Glosszáin átrágta magát.
Az oldalról eleve árulkodó, hogy Parti Nagy Lajos Magyar Meséi határozzák meg a jelenlegi irányvonalát, de leginkább humorérzékét: cinikusnak, ironikusnak látszani akaró megmondások sorjáznak itt hétről hétre, melyekre a szellemi üdeség, a maró gúnnyal operáló éleslátás a legkevésbé sem jellemző, az erőltetett ideológiai küzdelem, az izzadságszagú és egyben gőgös "kritikai attitűd" fenntartása annál inkább.
Így lehetséges, hogy mostanság a Podmaniczky Szilárd által szállított A XX. század története című glosszasorozaton kívül gyakorlatilag az összes itt helyet kapó írásnak az ún. "demokratikus ellenzéki" szellemiség szolgál táptalajul; annak morális kizárólagosságtudata határozza meg a szerzők kilencven százalékának beszédmódját.
Miről írjon 2012 nyarán egy inkább liberális publicista, ha krokiban/glosszában gondolkozik, és az írását mindenképpen alá kell rendelnie bizonyos odamondogatós formának? Rengeteg témajavaslat adódik mostanság: a diktatúra kiépülése, a szélsőjobboldal és a jobboldal nászi (vagy náci?) tánca, a fasiszta írók rehabilitálása, az újabb és újabb kuruckodás - ezek így mind ott vannak a talonban, az előbbi megfogalmazásoknál nem igazán összetettebb problémaértési és -kezelési mechanizmusokat feltárva a szerzők/szerkesztők oldaláról.
De az abszolút nyerő témát még nem is említettem, azt, amellyel mindig lehet könnyű népszerűséget szerezni, erkölcsi magaslatokat ácsolni a baloldalon; azt, ami - mint Gerő András e nyári tevékenységéből következtethetünk - 2012-ben sem évült el egyáltalán, sőt, éppen a jelenség állítólagos aktualizálhatósága okozza a legmélyebb gyönyörérzetet antifasiszta barátainknak. Ez pedig nem más, mint az antiszemitizmus rohamos terjedése Magyarországon, ezzel párhuzamosan egyszerre a harmincas, a negyvenes és az ötvenes évek világának ismételt kiépülése, a zsidóellenes hangulat egyre aggasztóbb legitimálása úgy a hatalom részéről, mint a jobboldali közszereplők írásai által.
A rövidecske glossza Nyári fesztivál! címmel jelent meg ba tollából, és bár valóban nem túl terjedelmes műről van szó, mégis szeretnék egy kicsit elidőzni rajta, mint egy látszólag mérhetetlen jelenség sikeres tárgyiasításának módszereit alig leplező tevékenységről a legtöbbet eláruló mint egy roppant tanulságos íráson. Íme a szöveg:
Nyári fesztivál!
"... kiabálja egy érces hang a Ferenciek tere aluljárójában, a férfi brossúrát lebegtet a kezében. Mivel nem nagyon vonzanak a fesztiválok mint olyanok - idén valóságos dömpingjüket éljük -, nem kértem a felajánlott ismertető füzetből. Otthon azért megnéztem a port.hu-n, vajon milyen nyári fesztiválok várhatóak a fővárosban. Kiderült, hogy csak a Zsidó Nyári Fesztivál van programozva a hónap végére, ám úgy tűnik, a zsidó jelző nem eladható az aluljáróban."
Ekként terjed hát a zsidóellenes közhangulat ma Magyarországon: az aluljáróban hallott kiáltozással - vagyis hát éppen hogy a nem hallottal. Ha Romsics Ignác azért minősül "funkcionális antiszemitának" Gerő András, Bojtár Endre és Tatár György szerint, mert bizonyos mondatokat nem mond, akkor evidens, hogy a társadalom is azáltal lesz zsidógyűlölő, hogy nem kiabál valamit a mozgólépcsőn, vagy hogy ha kiabál is, azt a megfelelő kontextus nélkül teszi. Hisz lehet, hogy attól még a Ferenciek terén 0-24-ben süvöltő férfi a magánéletében nem antiszemita, még akár zsidó felmenői, barátai is akadhatnak: de amikor dolgozik, akkor feltör benne az a bizonyos leküzdhetetlen rasszizmus, és úgy ítéli meg, hogy még ha Zsidó Nyári Fesztivált rendezhetnek is a fővárosban, hát akkor sem kell annyira reklámozni annak az eseménynek a milyenségét.
Az nem számít, hogy önmagában a Zsidó Nyári Fesztivál plakátjával tele volt a főváros idén ugyanúgy, ahogy tavaly is: a Stadionok metrómegállójánál épp úgy találkozhatott vele a járókelő, ahogy a Móricz Zsigmond téren vagy egyéb frekventált helyeken - csak az nem tudott a Zsidó Nyári Fesztivál hó végi megrendezéséről fővárosiként, aki egész nap nem mozdult ki lakásából. És nincs ezzel semmi baj. Nevezett esemény minden évben egy kulturálisan sokszínű, izgalmas produkciókat kínáló eseménysor, hirdetése sokkal szimpatikusabb az egyszeri kultúrember számára, mint mondjuk Budapest metróinak megszokott kitapétázása az Ulpius kiadó férckiadványaival.
De itt még csak nem is erről van szó. Az antiszemitizmus ugyanis nem csak simán úgy terjed, hogy valaki fennhangon nem mond valamit: sokkal inkább akként, hogy ez a nem mondás kiegészül a befogadó elváráshorizontjába illeszkedő, nem túl bonyolult gondolati konstrukciókkal. Ezek a sémák viszont magukban hordozzák az alapesemény megértésére tett legcsekélyebb erőfeszítés hiányát is: azaz, ha egy főrabbinak való állítólagos utcai beolvasás egy brutális antiszemita támadásként fog manifesztálódni, akkor a Ferenciek terének nyomorult rikkancsa is lehet élő példázata a rasszizmus lelkünkbe való beköltözésének. Ilyenkor nem számít, hogy nevezett férfiú nem "Nyári fesztivál!"-t kiabál, hanem "Nyári fesztiválműsor!"-t, az utolsó szótagot gyakorlatilag érthetetlenül elnyújtva - ki tudja, miféle marketingmegfontolásból.
Ilyenkor az sem lesz fontos, hogy ha már internetes utánanézés, akkor könnyűszerrel fellelhető a szeptember kilencedikéig tartott Budapest Nyári Fesztivál, melynek előtagja nem valószínű, hogy azért nem lett szintén kikiabálva, mert a budapestieknek már saját fővárosukból is elegük van, és ha csak meghallják az aluljáróban a nevét, rögvest kedvük támad az azzal kérkedő szórólapost félholtra verni.
És az sem lesz lényeges, hogy az említett érces hang gazdája szeptemberben is ugyanakkora elánnal kínálja portékáját a Ferenciek terén, csak éppen "Őszi fesztiválműsor!" felkiáltással.
Így terjed ma Magyarországon az antiszemitizmus: valaki mond valamit, amiből következtethetünk arra, hogy egy fontos dolgot elhallgat, amely már maga után vonhatja talán egy egész társadalom empátiaérzetének leépülését is. És akkor, ahogy Erdős Virág írja versében, már nincs messze, hogy bár a haza ma még bölcső, de holnapra "már vagon".
Vigyázzunk hát, mit nem kiabálunk a mozgólépcsőn!