Teadélután

Nézem ezeket a Nemzeti Konzultáció 2012-es plakátokat, és egyik ámulatból a másikba esem. Ha az évszám nem lenne ott a megnevezés mögött, talán gyanút is fognék, hogy két éves csipkerózsika-álomba szenderültem, és valójában már a kampányidőszak kellős közepében vagyunk.

A marketing világában, a döntések választók felé való kommunikációjában ez a kormány sosem volt igazán erős, de most valahogy mégis sikerült egy ötletes reklámot összedobniuk a legújabb Nemzeti Konzultációhoz. A gond csak az, hogy az "A minimálbért növelni kell"- és a "Nagyobb szociális biztonságot akarunk" -féle jelmondatok nem igazán állnak jól egy kétharmaddal hatalmon lévő, ciklusának még csak félidejénél tartó pártnak. Vagyis hát ezek az ígéretek mindig kecsegtetőnek, ezek a vágyak mindig erősnek mondhatóak, csakhogy jogosan merülhet fel a kérdés: akkor minek ez a körítés? Minek kiküldözgetni azt a csomó kérdőívet? Ha már előre tudják, hogy az emberek a minimálbért növelnék (és ki nem tenné?), akkor miért nem növelik egyszerűen, mellőzve ezt az újabb kérdezősködős blamát.

Ha rendszeresen figyeljük a közvélemény-kutatásokat, a Fidesz népszerűségzuhanását, és ehhez hozzátesszük az erősen kampányszerű, mindenféle nemű és életkorú emberekből összeálló dizájnt, nem túl bonyolult a válasz. Persze nincs a szavazatok visszaszerzésére irányuló populizmussal semmi baj, még a szocialista és jobbikos szavazók egy része is titkon örül ennek az egésznek: "háhh, jöjjön csak meg az az átkozott levél, olyat írok én annak a Zorbánnak, hogy azt nem teszi zsebre" - és egyesekben még akár pozitív összképet is sugallhat, hogy lám, a jóságos állam idejön, és az én nyomorommal foglalkozik, áldja meg az isten ezt a drága aranyos Viktort!

Persze mindenki tudja, hogy úgysem igazán fog ez befolyásolni semmit: majd azt mondják, hogy egy eddig bizonytalan kérdésben a megkérdezettek véleményére hallgatva döntenek, és mindenki örülhet, hogy ismét nyitottunk a közvetlen demokrácia csábító világa felé.

Jómagam ugyan még nem kaptam kézhez a kérdőívet, de az eddig írtakkal ellentétben egy dologban reménykedek mégis. Tudniillik abban, hogy rákérdeznek, szeretném-e, hogy a pályakezdők minimálbérét eltérítsék - vagy a földbe döngöljék, a képhasználat már édesmindegy. Czomba Sándor foglalkoztatáspolitikáért felelős államtitkár javaslatát hallva ugyanis meghűlt ereimben a vér, még ha rögtön hozzá is tett három uniós országot, melyekben már vígan üzemel ez a megoldás, és lám-lám, jóval több fiatal dolgozik, ráadásul még barátibb keretek között. Mert hiába, hogy ez csak a képzetlen munkaerőre vonatkozik, hiába, hogy csak ideiglenes lenne: a fiatalok migrációs kedve nem valószínű, hogy apadna, ha még ráadásba nem is lennének jogosultak a rendes minimálbérre, ha nincs valamilyen jó kis diplomájuk.

A Munka Törvénykönyvét meg amúgy is előbb fogadják el, minthogy lefutna ez a Konzultáció. De azért nagyon kedves tőlük, hogy rákérdeznek a központi elemekre.
"Örültetek volna, ha esetleg mást írunk bele a Törvénykönyvbe?"
 

A Könyvhétre jelent meg Édes hazám címmel egy versantológia, mely az elmúlt bő húsz évben született közéleti verseket gyűjti egy csokorba. Mondják, most éli ez a fajta politikai költészet a reneszánszát, de persze folyamatosan születtek a rendszerváltás óta az ezt tematizáló költemények, és most, hogy nagyobb figyelem fordul a műfaj felé, az eddigiek is más megvilágításba kerülnek.

A kötetet kezemben tartva azt mondhatom, hogy nagyon izgalmas lett a válogatás, elismerés jár érte a szerkesztőnek és az összeállítónak, Turi Tímeának és Bárány Tibornak. Az évente megjelenő Szép versek kötetekhez képest például itt egy egységesebb, mégis jóval sokszínűbb és magával ragadóbb kötetet kapunk: talán azért van ez, mert két évtized líraterméséből lehetett szemezgetni, egymás mellé lehetett rakni a jobban sikerült verseket, és fel lehetett állítani a szükséges kontrasztokat is a közélethez különbözőképpen viszonyuló szerzők szerepeltetésével.

Itt van például Parti Nagy Lajos is, aki napjainkban az ÉS-beli Magyar mesék-sorozatával borzolja a kedélyeket, de Csoóri Sándortól is olvashatunk megemlékezést Trianonról, illetve a 2006 őszi utcai erőszakról, ugyanakkor jutott hely Orbán Ottó és Petri György klasszikussá nemesedett politikai verseinek is. Persze az elköteleződés egy bizonyos oldal iránt, a pártosság senkinél sem merül fel igazán: az Orbán-kormánnyal szemben jelentős ellenérzése okán Fülkeforról mesélő Parti Nagy is egy 2003-as, rendkívül élvezetes formai megoldásokkal szolgáló versével van jelen (Szívlapát a Grafitnesz kötetből), de a többiek verseit sem lehet leírni annyival, hogy egyik vagy másik oldal képviselői lennének. Megfontolandó gondolatok, lendületes és ritmusos versfolyamok, kortárs költőinkhez méltó nyelvi lelemények uralják az Édes hazám kötetet.


 

Személyes kedvencem, és egyben az utóbbi évek egyik legnagyobb meglepetése Szálinger Balázs lírája, aki a válogatással párhuzamosan saját, Köztársaság című kötetét is megjelentette. Sokrétű alkotóról van szó: líra, dráma és epika is található könyvében, a válogatásba bekerült művei között olvashatunk verset és párbeszédet is. A leginkább megnyerő költészetében a "középutas" hozzáállása: szélsőséges reakciók helyett merengő strófákkal, illetve nagyon is keményen megfogalmazott, egyenes kérdésekkel találkozhatunk nála: "Kezetekben szitokszó lett a város? // Kezetekben szitokszó lett a nép? // Megszabtátok, hány állítmány a mondat? // Megmondtátok, mit gondoljon a vers?" - a Rendszerváltás_2.0 című verséből.

Aztán érdekes Mestyán Ádám punkos, a mindennapi élet eseményeiből kiinduló, mégis fontos gondolatokig eljutó lírája; vagy éppen Szilágyi Ákos szinte skandálható, letisztult képekkel egészen különös hangulatokat teremtő művészete. Erdős Virág versei keltik bennem talán a legambivalensebb érzést: itt van egyfelől egy rendkívül jól megírt, elképesztően jól ritmizált és minimalista módszereivel nagyot ütő formavilág, melyben a tartalmon mégis sokszor szinte megrökönyödök, vitába szállok gondolataival. De hát alapvetően mi egy vers feladata, ha nem ez? Van egy ország címmel írta tavaly egyik legmegosztóbb, legizgalmasabb versét, de a kötet megjelenése óta is napvilágot látott egy ilyen irányultságú költeménye, a Na most akkor.

Mint mondják, Radnóti Sándor és Bán Zoltán András Élet és Irodalomban megjelent levelezése adta a kezdő löketet, hogy ismét a figyelem középpontjába kerüljön a közéleti líra, de sokat segített benne Kemény István Búcsúlevél című verse is, melyre Térey János kontrázott Magyar közöny címmel. Volt is pár hónapja egy beszélgetés a Szatyor Bárban, melyen első körben Kukorelly Endre, L. Simon László, Schein Gábor és Szálinger Balázs vitázott a kortárs közéleti költészetről, majd Bazsányi Sándor, Bene Sándor, Horkay Hörcher Ferenc és Vári György igyekezett elemezni a műfaj mibenlétét. Előbbi beszélgetés L. Simon Lászlónak köszönhetően inkább az aktuálpolitika irányába terelődött (bár Szálinger két mondat után kiszállt a beszélgetésből, és egyedül Schein próbálta körbejárni Erdős Virág és Tóth Krisztina újonnan megjelent költeményeinek hatását), így a másodikat érdemes utólag is elolvasni - a Szépirodalmi Figyelő 2012/02-es számában ezt megtehetik az érdeklődők.

Tehát a téma iránt ismét nagy lett a kereslet, ami lehetővé tette az antológia megjelentetését is: most kedvünkre csemegézhetünk a jobbnál jobb művek között. Kedvünkre vitázhatunk Csontos János Őszöd-reakciójával, Schein Gábor és sok más költő nem túl derűlátó gondolataival, vagy éppen Háy János Tiborc-repp-ével: a lényeg, hogy a művek nagy része tovább gondolható, laposnak közel sem mondható, és többféle megközelítést kínálnak elmúlt húsz évünkhöz. Sorainkból távozott jeles alkotók (Határ Győző, Petri Gyögy, Orbán Ottó, Eörsi István, Faludy György) épp úgy megtalálhatóak a kötetben, mint más irányultságú életművel már klasszikussá nemesedett szerzők (Bertók László, Garaczi László, Kányádi Sándor), illetve az inkább napi politika világáról gondolkodó szerzők (Csontos János, Horkay Hörcher Ferenc). Személy a hazához, haza a személyhez - mindkét megközelítés megtalálható, ahogy a nagypolitika és a lecsúszott rétegek helyzete is a fókuszba kerül, valamint olvashatunk több újkori változatot is Illyés klasszikus Egy mondatához. Érdemes hát megismerkedni a kötettel.

Megtanulta a Fidesz a leckét, ahogy a polgári jobboldal is. Schweitzer József „megtámadásának” kapcsán pillanatok alatt kiadta elítélő nyilatkozatát, a soraikból érkező köztársasági elnök, Áder János pedig meg is látogatta a nyugalmazott főrabbit otthonában. A kormány tudatta mindenkivel, hogy nem engedi eluralkodni hazánkban az intolerancia dühöngő szellemét.

Ezt pedig köszönhetjük a balliberálisnak mondott oldal húszéves teljesítményének, amely a rendszerváltás és az Antall-kormány megalakulása óta ott antiszemitázza és vádolja fajgyűlölettel a jobboldalt, ahol csak tudja. Neki Orbán Viktor és a Fidesz zsidóellenes, a cigányok ellen uszít, rehabilitálni akarja a Horthy-korszakot és a zsidótörvényeket: tán maga sem hisz saját eszement vádaskodásának, mégis élvezettel süti rá újra és újra jobboldalra a kirekesztő és a xenofób bélyeget.

A Fidesz ezt mára megtanulta. Ott működik együtt a zsidó egyházakkal, ahol csak lehet, folyamatosan megerősíti kapcsolatukat és az egymásba vetett bizalmat, melynek láttán a ballib elitnek marad annyi, hogy ezt grimaszolva kérje számon Köves Slomón vagy Frölich Róberten.

Nincsenek e téren illúziói a jobboldalnak, ezért, illetve önigazolásként kötelességének érzi, hogy szót emeljen a volt főrabbit ért „brutális támadás” kapcsán. Mert tudja, hogy ha csak csöndben marad, már akkor is elképesztően undorító hadjáratnak van kitéve.

„Elvárható, hogy a Fidesz kellő határozottsággal, demokratikus szellemben fellépjen mindenféle rasszista megnyilvánulással szemben – akár zsidók, akár cigányok, akár mások ellen irányul” - mondja Schweitzer a Népszabadságnak adott interjújában, ha esetleg valakinek mégsem lenne nyilvánvaló az ez irányú elvárás megléte. A lap csalódott: azért mégis belefért volna valami kemény kormánykritika. Mondjuk, hogy hiába ítélik el Orbánék a „történteket”, attól még ez az egész nekik köszönhető. De ne értse félre senki: nem azért szólalnak fel alapból baloldalon ez ellen, mert ott empatikusabb, megértőbb emberek ülnek. Dehogy. Pusztán ők azok, akik fetisizálták maguk számára az anti-antiszemitizmust és a mérhetetlen polkorrektséget, aminek alapján úgy érzik, ők képviselik minden ilyen esetben az emberségességet és úgy ánblokk az igazságot. Nyugoodtan hagyjuk meg őket ezen tévhitükben, de azt felejtsük el, hogy ebbe a zsákutcába követni kell őket.

De mi is az egész botrány? Hogy valaki beszól egy rabbinak az utcán? És ez a Mazsihisz szerit a gyűlölethullám növekedésének nyilvánvaló jele. Szellemekkel hadakozunk, bátran felszólalhatunk az ismeretlen zsidózó akárkicsoda ellen, legalább ezzel is bizonygathatjuk saját felvilágosult európaiságunkat. Mert azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy azon tényleg mélységesen fel kell háborodni és a legélesebben felszólalni, mert valakinek beszóltak az utcán. Már ha tényleg megtörtént. Az mindenesetre bájos, hogy a Mazsihisz közleményében még azt írták, Schweitzer hazafelé tartott, ő viszont interjújában már azt említette, a hivatalba indult.

De ez  nem fontos. Az annál inkább, hogy az eset kritikátlan elfogadásán túl úgy mutatja be mindenki a történteket, mintha valami szörnyű tragédia történt volna.
"Odalépett hozzám egy ötven-hatvan év körüli, szokványos utcai öltözéket viselő férfi. Mintha mondani akarna nekem valamit. Egész közel jött, és fennhangon kijelentette, hogy »utálom a zsidókat«. Vagy: »gyűlölöm«. Nem is emlékszem, melyik szót használta. Aztán eltűnt az utca forgatagában."
És ebből lesz a sajtó számára a felkavaró támadás, a botrányos inzultus. Zseniális.

Azért elfogadhatatlan ez - mondják -, mert felébresztheti az antiszemitizmus szellemét. Színigaz. Én például egész nap dühöngtem, hogy a francba képzeli ezt az egészet a Mazsihisz és a zsidó hitközösség. Oké, borzalmas és emberi ésszel felfoghatatlan dolgokat éltek át a 20. században. Na de az, hogy 2012-ben továbbra is az antiszemitizmus az első számú önidentifikációs forrás, hát az egészen elképesztő. Legalábbis a nagy nyilvánosság előtt ezt mutatják: zsidónak lenni annyi, mint az antiszemitizmus célpontjában állni. Ne már.

Nem vagyok zsidóellenes, előítéleteim velük szemben eddig nem voltak. Ezután lesznek. Nincs mondjuk ezzel semmi gond, az előítélet jogossága a konzervativizmus egyik alapköve - tudhatja ezt a jobboldal is. Mert hogy a valóságból táplálkozik. Például abból, hogy a zsidó hitközség tagjai azt hiszi, 2012-ben kivételes bánásmód jár nekik, és a sajtó és a politika kötelessége, hogy babusgassa őket, akárhányszor csúnyán néz rájuk valaki. Hát nem!

Az antiszemitizmust tényleg növelik a történtek. De nem azért, amiért a legtöbben képzelik. Inkább amiatt, hogy az átlagember számára azt az üzenetet közvetítik, hogy ha valaki csúnyát mond nekik az utcán, rögtön térdre kell borulnia az országnak. Mindenkinek zokognia és könyörögnie a bűnbocsánatért, önkritikát gyakorolnia.
Ahogy azt Kertész Ákos elképzeli.
 

Május 26-án csoportosan rátámadtak egy fiúra a Ferenciek terén lévő aluljáróban. Ütlegelték, kirabolták. Az eset mélyen felháborította a nagy nyilvánosságot, békés együttélésre szólított fel a kormány, az MSZP, a MAZSIHISZ, Lomnici Zoltán, a Hírszerző, a Népszava és a Népszabadság. Áder János államfő személyes honlapján ítélte el a történteket és otthonában meglátogatta a megvert és kifosztott fiút.

Persze, butaságokat beszélek. Ez csak egy egyszerű srác. Nem volt semmilyen egyháznak a vezetője. Meg a támadás sem rasszista volt. Ilyesmi ellen nem kell felszólalni.

A Mazsihisz által az MTI-nek eljuttatott közlemény szerint "a Magyarországot elöntő rasszista gyűlölethullám újabb megnyilvánulása" az, hogy "egy ismeretlen az utcán inzultálta Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbit." A hír szerint valaki odament Schweitzerhez, és szidalmazta, többek között (vagy kizárólag?) annyit mondott neki: "utálok minden zsidót". Az esetet elítélte és elhatárolódott a magyar kormány, az államfő, az MSZP, a Demokratikus Koalíció, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT), Lomnici Zoltán (Emberi Méltóság Tanácsának elnöke); Áder János látogatást is tett Schweitzernél, a sajtó prominens képviselői pedig mind megírták elítélő cikküket az eset kapcsán.

Eset?

Hogy mi van?!

Odamegy valaki egy nyugalmazott főrabbihoz, és közli vele, hogy nem szereti. Mit nem szereti - egyenesen utálja. Erre Schweitzer hazamegy, rögtön tárcsázza a Mazsihiszt, hogy "figyu, ma valaki az utcán csúnyán nézett rám, írjatok már az MTI-nek egy közleményt, hogy odakünn már a gyűlölet uralkodik"?

Jöhetnék most azzal, hogy felsorolom, kiket vertek meg a napokban, kiket ért tettleges inzultus nyílt színen csak az utóbbi egy héten, de nem teszem, felesleges. Na de mégis, a mai világban az lesz országos felháborodást kiváltó hír, hogy valaki gonoszkodó megjegyzést tesz valakinek az utcán?

Persze, értem én. Schweitzer Józsefre fegyvert fogtak a II. világháború legborzalmasabb éveiben, rengeteg szörnyűséget kellett látnia és átélnie. Ahogy a zsidóságnak is a 20. század során. A történelem legszörnyűbb tragédiáját kellett átvészelniük. Ez természetesen nem történhet meg újra.

Na de álljon meg a menet! Azért, mert egy ismeretlen akárki azt mondja az utcán egy főrabbinak, hogy nem szereti, abból nem következik egyenesen, hogy holnap már patakvér meg numerus clausus. Látva, hogy lassan naponta áll ki (többek között) a zsidók mellett a kormány, megnyugodhatunk: ilyesmi nincs kilátásban. Huhh. Azért kivert egy percre a jeges veríték.

Mindenesetre elhatárolódom én is az utca emberétől. De az is lehet, hogy ő, vagyis a tettes is izraelita volt, nem? A Júdeai Népfront egyszemélyes képviselőcsoportja. Tudjátok: a köpködők.

Nem lehet könnyű manapság a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) munkatársának lenni. Ez persze nem szokatlan egy ilyen vészterhes időszakban, ám mégis egyre inkább megviseli szerencsétlen Médiatanács szervezetét, hogy már a kormányközeli sajtóval is civódnia kell, mert a naiv firkászok nem képesek belátni, hogy A SZABÁLYOK MINDENKIRE UGYANÚGY VONATKOZNAK.

Nem, már a jobbközép sajtó sem bírja felfogni, hogy kizárólag a Klubrádió hibája, hogy két éve folyamatosan veszélyben érzik létüket, és bizony, ha valaki a törvények megszegésének rögös útjára lép, akkor őket szankcionálni kell, vagy ha nem, akkor háborúzni velük: még akkor is, ha esetleg ezt a galád balliberálisok a szabad sajtó elleni támadásnak állítják be Párizsban, Moszkvában, Brüsszelben.

Először jött ez a Borókai Gábor, aki Aggódom címmel írt visszafogott hangvételű vezércikket a Heti Válasz május 24-ei számába. Már a felütés is árulkodó: "Riasztó jeleket észlelek magamon: kezdek aggódni a Klubrádióért." Ebben a hangvételben folytatódik is aztán a publicisztika, melyben Borókai a következő üzenetet igyekszik becsomagolni: "a fene se akarja védeni ezt a folyamatosan rinyáló Klubrádiót, de mégis a folyamatos vegzálásnak köszönhetik mártíromságukat, ezt pedig egy jóérzésű jobboldali sem kívánhatja épp ésszel."

Jött is a csattanós válasz: "Osztjuk Borókai úr aggodalmát" címmel éles hangú levelet juttatott a Kommunikációs Igazgatóság a Heti Válasz szerkesztőségébe, mely a május 31-ei számban látott napvilágot. Pontokba szedve nyugtatják meg Borókait, mondván, mivel Magyarországon van Népszabadság meg ATV, ezért nincs diktatúra, ezért nem bántja senki a Klubrádiót. Ők csupán a törvényeket próbálják betartatni, jelentős ellenszélben persze, hiszen lassan egy orgánum sem marad, mely kiállna az igazságszolgáltatás jogossága mellett. "Egy jogállamban nem lehet csak úgy okosba' megoldani a dolgokat" - leckéztet a Médiatanács, és feje búbjáig elpirul a polgári jobboldal, hogy kétségei támadtak a két éve folyamatos hajcihő értelme kapcsán.

De ez nem elég: a június 5-ei Magyar Nemzetben ismét megjelent egy jegyzet, a beszédes Ágyúval verébre címmel. Jellemző, hogy a publicisztika a Kultúra rovat sarkában volt olvasható, mely mellett úgy siklottam el aznap, mint balliberális rádiós a törvények betartatásának evidenciája fölött. Na de a mai Nemzetben olvasható reakció már frekventáltabb helyen található: a véleménycikkek között, Sasról, légyről és a rendről címmel. Gyorsan vissza is kerestem, és lám-lám, Hanthy is elmondta ugyanazt, amit Borókai: ugyan a Katolikus Rádió elől gonosz módon orozták el a frekvenciát, ámde mégis mily botor és felesleges dolog nemzeti hőst faragni a Klubrádióból, ráadásul úgy, hogy annak már két éve semmi eredménye.

Na de az NMHH nem hagyta magát. "A légyre is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a vízilóra." - bővíti az állatos metaforikát egy emlőssel is a szóvivői iroda, majd rövid és velős jegyzetben tudatják a Nemzet olvasóival és újságíróival, hogy a hatóságnak csak a törvényességet szabad vizsgálnia, még akkor is, "ha Bolgár, Orosz vagy kicsoda a műsorvezető az adott stúdióban". Az a Bolgár vagy Orosz vagy kicsoda pedig jöhet bármilyen szabadságharcos retorikával, a törvény akkor is törvény, melyhez a jó médiabiztos akkor is tartja magát, ha legszívesebben hagyná a francba az egészet, és elhúzna a Bahamákra nyaralni. Viszont az újságíró azért mindenképpen tudja, "kinek a szekerét tologatja". Csattanós egy válasz, annyi biztos.

Nem könnyű tehát manapság a médiában a törvényesség ügyét szolgálni. Nem csoda, ha félig megőrül az ember, és cipőket meg plüssmedvéket kezd gyűjteni, illetve hosszú-hosszú levelezésbe kezd az értetlen jobboldali lapokkal. Na de itt a megfáradt jogérvényesítő utolsó mentsvára, a közszolgálati tévé! Hát ott be lehet kiválóan mutatni, hogy emberek ezek a médiatanácsnokok is, és hogy gondoljon bárki bármit Szalai Annamáriáról, ő a valóságshow-kat is csak a törvénytelenségek miatt bünteti, amellett pedig nagyon bájosan képes a kamerába mosolyogni, mikor ráébred Törpapa magyar hangjának szolgáltatójára. Hát ki képes ezeket azzal vádolni, hogy bántanának bárkit is? Ugye senki.

Ja, és természetesen én is kiteszem majd ide, ha kapok tőlük válaszlevelet. Alig várom.

 

Bizony, június 10-én megnyílik az Ezer Poklok Kapuja, akarom mondani a Szentháromság néhány lakatja, melyek engedékenységének köszönhetően Bácsfi "Avatara" Diána elmeséli mindenkinek a titkot, ti. azt a bizonyos trianonosat.

Ez pedig azért történhet meg, mert Avatara engedélyt - mit engedélyt, kérést - kapott a Szűzanyától és Jézustól, hogy leplezze le mindannyiunk előtt, miért pont minket büntettek annyira az I. világháborút lezáró versailles-i békében.

Színfalak mögötti erők feltárulkozásáról lesz szó, de az is kiderül, az Új Aranykor csinál-e valamit a trianoni döntéssel, vagy esetleg hippijelmezt ölt majd, és PEACE! felkiáltással nem visz minket újabb nyomorúságos háborúba.

Árlistát ugyan nem tudok, de tekintve, milyen súlyos titkokról hull majd most le a lepel, biztos drágább lesz, mind a pár héttel ezelőtti, négyezer forintos, szülinapi mulatsággal egybekötött ezoterikus előadása. Aki szeretné hallani több mint egy órán át élőben, hogyan utalgat Avatara Diána a 2004-es eseményekre úgy, hogy egyben píszí is marad, és a Rejtély Rt.-t megszégyenítő módon rántja le az álarcot a nyugati nagyhatalmakról, annak a Soter klubban a helye!


 

Bár többnyire igaza van Puzsér Róbertnek, és akár egyet is lehet érteni vele abban, hogy nem Mészáros János Elek, az amatőr operaénekes érdemelte a Csillag Születik fődíját, legutóbbi két bejegyzésében sajnos teljesen felesleges és érthetetlen módon bocsátkozott egy egész társadalmi csoportot sértő vádaskodásba.

"Ebben az országban a fontos és a kevésbé fontos kérdésekben is a nyugdíjasok döntenek. Sajnálom a Quantumot, annak a generációnak az áldozatai, akik bármelyik kormányt megbuktatják plusz egy havi nyugdíjért, akik körömszakadtukig ragaszkodnak az ingyenes utazásukhoz, akiknek semmi se drága, csak az előjogaik. És mielőtt még kigyulladna a kommentfal a klaviatúra hisztérikus csapkodása folytán: igen, az én anyám is nyugger.
Mészáros egyébként tisztességesen szerepelt, és bár nem érdemelte meg az első helyet, túlnyomórészt pozitív emlékek kapcsolódnak hozzá. Remélem, sokat fog haknizni, és nem fog se nótázni, se operettelni!..." - írta tegnapi bejegyzésében, majd mai posztjában tovább fejtegette, mire is gondol: tizenkilencezer forinton való hőbörgésre, megnövekedett nyugdíjastömegekre, satöbbi.

Ez mind szép és jó, na de mi köze mindennek a tehetségkutató versenyben győzedelmeskedő Mészároshoz? Pontosabban: mi köze a nyugdíjasok ízlésének ahhoz, hogy ők esetleg képesek azért egy adott pártra szavazni, mert az több nyugdíjat ígér nekik?

Nyilván azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az idős emberek esemeseinek köszönhetően győzedelmeskedett a nép egyszerű gyermeke, míg a Quantum XXL-nek szurkoló fiatalok már megint szívtak, hála az őket elnyomó nyugdíjas rétegeknek. Én például a magam 22 évével szintén még MJE-t preferáltam leginkább a három döntős közül, pusztán azért, mert az ő előadásaiban véltem felfedezni érzést és színt, míg a tánccsoport produkciójával egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Oké, hogy együtt mozognak, progresszió, fiatalság, meg minden - de mi végre ez az egész? Látvány és monumentalitás lélek nélkül - azért ne állítsuk már be úgy, hogy a komplett negyven alatti magyarságnak az ők első helyezése lett volna a legkedvesebb.

Hogy a nézők érzelmi alapon döntenek? Hát persze. Mi a francot néznének ők, a hideg tényeket, a tízes skálán értékelt teljesítményt, a mérleg egyik és másik felét? Puzsér ott téved, hogy saját szerepét próbálja átvetíteni a tévénézőre, mintha csak tízmillió zsűritag országa lennénk, nem pedig emocionális okokból döntenénk művészeti preferenciákban.

Robi szerint a Quantum XXL sokkal inkább megérdemelte volna a fődíjat. Ez érthető. A nézők mégis inkább MJE-t ítélték a legjobbnak. Ez szintúgy. Az viszont, hogy Puzsér erre egy hosszadalmas kifakadást intéz a "pénzéhes, önző, érzéketlen" nyugdíjasokkal szemben, már teljesen indokolatlan. Mert hát ha valóban az ő hathatós segítségüknek lenne köszönhető, hogy MJE győzött, miért kell emiatt rögvest az ő egyéb tulajdonságaikra reflektálni? Meg egyáltalán: mi ez, valami monolit tömb? Van "A Nyugdíjas", akinek szívét meghatja a nehéz sorsú, ámde nagyszívű, hazafias opera- és népdalénekes, valamint emellett rendkívül fogékony a politikusok populista ígérgetésére, mindamellett pedig a BKV-n fennhangon követeli, hogy adják át neki a helyet, miközben még ráadásul ingyen is utazhat? Ezt Puzsér sem gondolhatja komolyan.

Kár volt ez a bántó vagdalkozás, mert amellett, hogy teljesen céltalan volt, még az igazságtartalma is erősen megkérdőjelezhető. Máskor kicsivel több empátia és körültekintés javallott.

Kétségtelenül a címben megjelölt mindkét terminus egy eseményre vonatkozik, csak míg előbbi a magyarság traumájának megidézését hivatott szolgálni, addig a jelenleg életben lévő megnevezés valami pozitívra, valami olyanra próbál reflektálni, mely a számunkra végzetes történésből új életként kisarjadhatott. Ez pedig a magyar nép határokon átívelő összefogása, mely a mostani kormány által létrehozott kettős állampolgárságnak és a mai Trianon-emléknapnak köszönhetően talán még sikeresebb is lehet a jövőben.

Persze, ennek temérdek külső akadálya is van. Itt élünk hiszen Kelet-Közép-Európában, a revíziónak még a gondolatától is hidegrázást kapó nemzetekkel körülvéve, így ilyenkor fokozottabban is törekednünk kell arra, hogy saját tragédiánk felemlegetése mellett ne sértsük meg szomszédainkat, ne kérdőjelezzük meg őket létjogosultságukban. Ehhez érdemes leginkább azt alapul venni, hogy a versailles-i kastélyban aláírt békeszerződésbe foglalt területelcsatolások a nagyhatalmak érdekeit szolgálták. Vona Gábor, a Jobbik elnöke szokta erre mondani: ezzel sikeresen hintették el a békétlenség magvát itt Közép-Európában, miközben nekünk (és a szomszédos népeknek is) épp az összefogás jönne a legjobban. Ha sokban nem is, ebben egyet kell értenem Vonával.

A viszályt azonban nem csak az országok között sikerült ezzel hosszú időre megalapozniuk a vesztes világháború után minket szankcionáló döntéshozóknak. Sikerült újabb ürügyet szolgáltatni arra, hogy magyar magyarral is szembe kerüljön, és éles szembenállásokat gerjesztő viták alakuljanak ki, melyben mindkét fél sértetten (és sokszor az empátia teljes hiányában) igyekszik védeni saját igazát. De miről is folynak ezen kiengesztelhetetlen polémiák? Míg egyesek már túllépnének a történteken, addig mások a „csak az magyar, akinek fáj Trianon“ eszméjétől fűtve közösítenének ki a nemzetből mindenkit, akit a múlt árnyai már nem foglalkoztatnak túlzottan. Pedig hát elég egyértelmű ez, ahogy Ablonczy Balázs is írta még 2005-ben : „igazságtalan és kegyetlen békeszerződés volt-e a trianoni? Az volt. Kisebbségi sorba taszított hárommillió magyart? Abba. E tömeg sora rosszabbra fordult-e az impériumváltás után? Bizony ám. A nemzetközi viszonyokban következik-e ma ebből bármi? Aligha.” De természetesen magyarnak lenni mindig is többet jelentett, mint beragadni egyetlen tragikus pontba.

Nemzeti trauma volt-e a tatárjárás? Na és a mohácsi vész? Természetesen, ahogy az 1920 június negyedikével határainkon kívül rekedt 3,3 millió magyar ember sorstragédiája is. Ezt, azt hiszem, mindenki elismerheti.

Mindenképpen pozitív a Fidesz-KDNP azon szándéka, hogy a nemzeti összetartozás erősítésével igyekszik egységbe kovácsolni azt, amely a földrajzi határok tekintetében félő, már sosem lehet egy. Mert „harci menetre”, újabb háborúra egyértelmű, hogy nincs szükség, és mivel egyes vélekedésekkel ellentétben a békeszerződés nem válik semmissé száz év után, sokkal inkább igyekeznünk kell kulturális értelemben megteremtenünk nemzeti egységünket. Vajon ezzel valóban megvalósul az, amiről Théophile Delcassé egykori francia külügyminiszter beszélt? „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy hogy aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.”  Vajon a föld az értékesebb vagy az ember? Mert hogy egyetlen magyar nemzettársunkról sem mondunk le, és nem is fogunk soha, az biztos.